Megátkozták a mi kis falunkat, lassan kiírja magát a forgalomból, ezt mondogatja félhangosan az orra alatt Zsaba néni, aki mindig olyan sietősen jár Sárszeg utcáin, mintha attól tartana elkésik valahonnan.
Pedig nem időre megy, nyugdíjas a lelkem és a tetejébe még zsíros kárpótlás is jár neki a kitelepítés éveiért. Irigylik is sokan a faluban. No nem a kitelepítést. A kárpótlást.
A kényszerlakhely éveiről és körülményeiről Zsaba néni testvéröccse könyvet is írt. Magánkiadásban jelentette meg, és Zsaba néni sokáig ezt, a zöld borítós könyvet osztogatta Sárszegen az arra érdemeseknek. Míg el nem fogyott. Elolvastam, jól ír ez a Zsaba bácsi, de ami ennél fontosabb, a benne rejlő családi tragédia, egy megrokkant életút az ötvenes évekből. Zsaba néni katona bátyja, őrhelyét és fegyverét hátrahagyva, többedmagával átszökött Jugoszláviába. A családján álltak bosszút. Két hét múlva már vitték is őket. Még a nyolcvanéves, mozgásképtelen nagymamát is felpakolták a dunyhák és bútorok közzé. Nem volt kivétel, osztályellenségnek számított idős és fiatal.
Zsaba nénin, valahogy nem fog a kor. Ahogy mondtam már, mindig siet, mintha csak a kényszerűen elveszejtett évekért igyekezne, hátha be lehet érni az egykori ötvenes éveket, amiket még cserfes kislányként elvettek tőle. Az időt. A gyermekkort. Arca ugyan ráncokkal borított, mint egy titkos célhoz vezető térkép, rajta számos útvonallal, és a haja is őszben pompázik már. De mégis úgy jár, úgy siet ez a kicsi asszony, mint egy tizenéves csitri, akit anyuka elküldött a boltba két kiló cukorért. Hetvenen túl van már rég, tudom, mert a hetveneseknek minden évben szeretetcsomagot készítünk, és ő már évek óta rajta van a listán.
„Olvassa el, ebben minden benne van”, mondta, amikor elhozta nekem Zsaba bácsi könyvét. Mást nem mondott azokról az évekről, panaszkodni sem hallottam, pedig lenne miért, miről. Mindig rácsodálkozom, amikor látom milyen egyenes derékkal jár-kel. Aki nem ismeri, azt hihetné, milyen peckesen megyeget ez a furcsa kicsi asszony. Nem, a gerincét nem tudták megtörni. És a lelkét sem. De azt jól őrizgeti. Nem az a meghatódós féle. Az a nagy ház, amelyben él, és amelyben annyi könyvet láttam összegyűjtve, az ismeri csak igazán Zsaba néni könnyeit és lelkének megmélyebb árkait.
A sárszegi falusi könyvtár már rég a múlté. A hetvenes években átszállították a szomszédos román falu iskolájába, ott aztán addig tárolták jó nedves helyeken, amíg a könyveket megette az enyészet. Zsaba néni időnként átjön és kér egy könyvet. Pedig mondom, neki is komoly házikönyvtára van, papnak, tanárnak sincs ékesebb könyvállománya, de ezeket már mind átrágta a magányos estéken. Legutóbb egy háromkötetes olvasnivalót adtam neki. Egész nyárra elég lesz, mondta örvendezve, de ha nagyon rákap a regény ízére, lehet pár hét alatt elolvassa.
Zsaba néni, akit a kommunista hatalom úgy megabajgatott, most mégis elégedetlen, szinte kétkedő szemekkel figyelem, hogy neki is felborult a lelki nyugalma. Mert ebben a könnyen felfortyanó, megsértődő, kibeszélő és örök haragot családon belül is előszeretettel tartó faluközösségben, ő a nyugalom szobraként járt-kelt eddig. Aki mindig kiegyensúlyozott és sokszor karcos szavakkal, de megmondja a tutit. Nem a bántás céljával. Ezt a nyíltságot valahonnan mélyről hozza magában. Talán valamelyik ősétől örökölte. Talán éppen ez a nyíltszívűség lett annak idején a Zsaba család veszte.
Zsaba néni most nyugtalan. Nem mondja, de látom, hogy időnként árnyék borul az arcára. Csak egy pillanat az egész, de engem nem csap be. Talán legbelül küszködik a tartásért. Ez a most zajló választási kampány őt a régi időkre emlékezteti. A hatalom kegyetlen eszközeire. A manipulációra, agitációra, verbális és tettleges erőszakra. Mert ilyenkor Sárszeg kivetkőzik magából. Négyévente megbolondulnak itt a népek, ezt már egy ősz hajú pap mondta nekem nemrég. Pedig nem kérdeztem semmit, de talán ő is látott valami árnyékot megülni a tekintetemen.
Pedig kicsi falu ez, jó ha ezren lakják. Sok ház már vaksin tekint a nappalokba, elhalt gazdák titkait őrizve. Kampány van, a szegénység feletti perpatvar hangzavara hallatszik. Kocsma, templom, játszótér, hivatal, mindegy is a helyszín, ahol két ellenlábas összetalálkozik, ott dúl a választási háború. Zsaba néni lánya itthagyott házát ügyeli és közben hozza-viszi a legújabb híreket. Pista összeveszett a gyermekkori barátjával, Péterrel, pedig még a gyermekeik is pajtások voltak. Az iskolában a suhancok az ellenjelölthöz húzó osztálytársakat gyepálják, a cigánysoron a dzsippek, amelyek eddig fékezés nélkül keresztülsuhantak, most egyre gyakrabban állnak meg és adogatnak ki valami ismeretlen holmikat a siserehadnak. Régi ismerősök nem köszönnek már egymásnak, elmaradnak a megszokott közös családi programok. János korrekt akart lenni, meghívta mindkét társaságot a disznótorra, de ennek csak az asztal két végébe fagyott csend lett a vége. Mások már nem kísérleteznek inkább.
„Meg van ez a világ zavarodva és benne Sárszeg az első”, mondogatja Zsaba néni, hol magában, hol a szembejövőnek. Kicsiny világa, ahová hazasietett, hazavágyott és amiről álmodott, ott a messzi dél-romániai pusztaságban, most összedőlni látszik. Ő nem politizál, minek is, hiszen mindenkit ismer, nem a programjuk, hanem a jellemük és előéletük alapján ítéli meg a jelölteket. És ez éppen elég. Vagy sok is, mert van, aki éppen ezért haragszik rá. Hát inkább a könyvei közé menekül, mert azok soha nem bántották, és mert bár kibírta egyszer régen a nagy sztalinista embernyomorító valóságot, kibírta az otthon nélküli űzött vad állapotát egy vályogkutyhóban – ahol a disznók helyét foglalták el, hogy hova vitték a disznókat, senki sem tudta, meg talán senkit sem érdekelt – nyolcadmagával, de azt már nehezen viseli, hogy a hely ahonnan elhurcolták és ahová ő első adandó alkalommal visszatért, egyre kevésbé az, mint amit kislányként az álmaiban hordott.
Sárszeg. Vagy ma már csak Sár.
Fábián Tibor