Szabó Katalin, az élő legenda, az erdélyi többszörös olimpiai, világ- és európai bajnok tornász 2020. februárjában a brassói Áprily Lajos Főgimnázium tornatermében tartott diákjainknak érdekfeszítő élőadást pályafutásáról.
A sportoló diákjainknak példaképe, mi pedig annak idején, a tévé képernyőin bámultuk, és lélegzetvisszafojtva drukkoltunk a győzelméért. A moderátor szerepét Szabó Norbert világhírű pályakerékpárosunk vállalta. Szeretettel válaszolt diákjaink kérdéseire, majd közös fényképezés és szórólap dedikálás után sikerült elbeszélgetnünk Szabó Katalinnal.
– Zágonban születtél, 1968. január 22-én. Kik voltak szüleid, nagyszüleid, mivel foglalkoztak? Milyen volt gyerekkorod Zágon vadregényes tájain? Kik és hogy jöttek rá arra, hogy neked a tornában különleges tehetséged van?
– Igen, Zágonban születtem, szüleim neve Szabó Albert és Etelka – született Koréh-, anyai nagyszüleimé pedig Koréh Béla és Rozália, apai nagymamám Szabó Ilona. Nővérem a férje után Balogh Zita Elvira, a bátyám pedig Szabó Albert. Édesapám, a brassói vasútállomáson jelzőszolgálatos volt, édesanyám pedig háziasszony. Odahaza állatokat tartottak, rámák és keretek készítésével is foglalkoztak. Gyerekkorom néhány éve, amit Zágon mesevilágában tölthettem, olyan volt, mint egy álomvilág. Többet játszottam a kapuk tetején, mint a földön, a fákon mászkáltam, mindig a magasságot szerettem. Inkább „légikisasszony” voltam, mint „földönjáró”, nővérem szerint, Zágonban, a falusiak közt Utcakati volt az ismert nevem. Dinamikus, nagyon mozgékony voltam, folyamatosan ugrabugráltam, fáradhatatlan voltam. Látva ezt a falusiak, szüleimnek ajánlották, hogy valami sporttevékenységet keressenek nekem, az energiám levezetésére. Zágonban Farkas Irén foglalkozott a sportkörrel, vele kezdtem tornászni, sportolgatni. Alig voltam egy néhány éves, ő ajánlotta szüleimnek, hogy valami komolyabb sportklubot kéne keressenek nekem. Egy darabig, a tíz évvel idősebb nővérem magával vitt sportolni Kovásznára, ahol Furkovics edzőnő is foglalkozott velem. Ő pedig a brassói tornaklubot ajánlotta, ahová el is vittek, de ez többnyire fiúkkal foglalkozott, és nemsokára meg is szűnt. Megint az utakon maradtam, egyedül képeztem magam.
– Hat évesen hogyan kerültél az ónfalvi tornaiskolába? Milyen volt a bentlakási élet, hogyan szoktad meg gyerekként a szerető szülők hiányát? Hogyan illeszkedtél be egy idegen város világába? Hogyan tanultál meg románul? Milyen gyakran látogattál haza Zágonba, vagy a szüleid milyen gyakran látogathattak meg?
– Lupp bácsi mesélte édesanyámnak, hogy Ónfalván (Onești) létezik egy komoly sportiskola, egy „tornászkombinát”, amit a híres edzők: Károlyi Béla és Márta vezetnek. Egy előválogatás után felébredtem ebben az iskolában, akkor még nagycsoportos óvodás voltam. Nem tudtam egy szót se románul, nem értettem semmit, csak azt tudtam, hogy nekem tornászni és mozogni kell. A bentlakásban, az étkezdében, azt csináltam amit a többi lány, követtem példájukat. Egyfolytában sírtam, egyedül voltam, nagyon hiányoztak a szüleim. Kegyetlen időszak volt. Végül szerencsém volt, a bentlakásban Ghioane moldvai csángó hölgy beszélt magyarul, ő vigyázott rám, féltett és szeretett, mint a saját gyerekét. Hamar megszoktam a bentlakásos életet, de a szüleim nagyon hiányoztak, főként édesanyám. Édesanyám kéthetente látogatott, az elválás kegyetlen volt, mindig el kellett észrevétlenül tűnjön, settenkedjen, mert ha nem mindketten úgy sírtunk, hogy a szívük szakadt bele. Miért kellett engem ilyen kicsikén Ónfalván hagyjon, ez nagyon fájt neki. Sajnos én csak a vakációkban tudtam haza menni.
– Kik voltak az edzőid? Milyenek voltak a mindennapi edzések? Milyen volt az iskolai élet Ónfalván? Tornán kívül voltak kedvenc tantárgyaid? Itt milyen versenyeken szerepeltél?
– Edzőim Károlyi Béla és Márta voltak, de sajnos ők Dévára kerültek, így a tornateremben megint a senki lánya maradtam, hisz kicsi és kövérke voltam. Az iskolába kötelező volt járni, tanulni is szerettem. Ezt az iskolát most „Nadia Comăneci” sportlíceumnak hívják. Sajnos a kinti életet nem ismerhettem meg, mert iskolán és edzésen kívül semmi időm nem maradt más tevékenységre. Én minden meghirdetett versenyen részt vettem, eleinte kisebb versenyeken szerepeltem, de lassan-lassan a komolyabb, és fontosabb versenyekre is felküzdöttem magam.
– Mikor kerültél el Dévára? Ott kik voltak az edzőid? Milyenek voltak itt az edzések? Ti tornászlányok, hogyan viszonyultatok egymáshoz? Gondolom rengeteg verseny volt, melyek voltak a nevezetesebbek? Hogyan szerepeltél ezeken?
– Dévára, 1980. január 3-án kerültem, ahol újra a Károlyi pár lettek az edzőim. Déva lett az ország Olimpiai torna központja. Az edzések teljesen mások voltak, mint Ónfalván. De hamar alkalmazkodtam, megszoktam mindent, egyedül csak édesanyám hiányzott. A felkészítés nagyon komoly volt, az edzések nehezek, de szerettem. A tornászlányok között nagyon jó barátság alakult ki, összetartók voltunk. Az összes verseny fontos volt számomra, nehéz fontossági sorrendbe helyezni. Minden versenyen a tőlem telhető legjobb eredményt nyújtottam. Részt vettem Európai-bajnokságon, Olimpiai-bajnokságon, Világbajnokságon, Nemzeti-, Nemzetközi-, Balkáni-, Egyetemi- bajnokságokon is, elnézést, de tényleg nehéz lenne mindeniket felsorolni.
– Melyik volt az első nemzetközi megmérettetésed? Milyen díjakat kaptál ezeken? Nagyon haragos voltál egy ezüstéremre, be is dobtad az ágy alá. Hogyan történt ez? Milyen volt Budapesten a szereplésed, hisz a csárdásra előadott műsorod, felforrósította a Kárpát-medencei magyar nézőit is, nemcsak a közönséget? Ekkor, Budapesten, 1983-ban robbantál be a világ élvonalába. Szüleidet vitted-e a versenyeidre? Testvéredet? 1983-ban felkerültél a Nemzetközi Torna Szövetség Világszínvonalú tornászok listájára. Mit jelentett ez számodra?
– Az első nemzetközi megmérettetésem 1980-ban volt Lyonban, az Európai junior bajnokságon, ahol négy aranyérmet kaptam. Az itt kapott ezüstéremre nagyon haragudtam, mert csak 0,05 századdal veszítettem el az aranyat, amit Mary Lou Retton nyert. Inkább elviseltem volna azt, hogy néhány ponttal veszítsek, de ne ilyen pillanat töredékkel. Dühömben az ágy alá dobtam az ezüstérmét, mert nem hittem el azt, hogy veszítettem. Budapesten csodálatos volt a verseny, a csárdást én választottam, bíztam magamban, a talajtorna tökéletes volt, minden tökéletes, a terem velem ünnepelt, a teremben voltak: édesanyám, a testvérem, és nagymamán, csak azt nem tudtam, hogy hol ülnek. A családon nem járt a versenyeimre. A Nemzetközi Torna Szövetség Világszínvonalú tornászok listáján szerepelni egy óriási eredmény, büszke vagyok a teljesítményeimre, és persze magamra is.
– 1983-1984 között 17 alkalommal kaptál maximális 10-es pontszámot a tökéletesen végrehajtott gyakorlatokra. Gondolom most is nagyon büszke vagy erre a teljesítményre, hogyan sikerült? Los Angelesben, az 1984. Olimpiai játékokon négy aranyérmet szereztél? Ez volt a teljesítményed csúcsa? Hogyan értékelte a világ, egykori sportegyesületeid, edzőid, ellenfeleid? Teljesítményed alapján olyan exkluzív klubhoz tartozol, amelynek tagjai – Larissza Latunyina, Keleti Ágnes, Vera Caslavska, Szabó Katalin és Simone Biles – egyetlen olimpián négy aranyérmet szereztek, találkoztál-e velük? Ennyi verseny mellett, jutott-e idő a saját életedre?
– Boldog és elégedett vagyok, hogy magam után ennyi szép értékes eredményt hagyhatok az útókornak, a nevem örökre megmarad. Gyerekeim szokták mondani, hogy: „Édesanyánk, egy élő legenda”. A torna, a sport volt a hivatásom, mesterségem, mindenem, igyekeztem a lehető legjobban csinálni, törekedtem a tökéletességre, hogy megmutassam az egész világnak azt, hogy ki vagyok. Mindig az első helyezésre összpontosítottam, ezt akarta a tudatom is, második, vagy harmadik helyre nem is gondoltam, és mindig sikerült. A világ elismerte az eredményeimet, ellenfeleimmel nem foglalkoztam. Egykori edzőimmel, kolléganőimmel, versenyzőkkel tartom a kapcsolatot, baráti viszonyban vagyunk. Octavian Bellu volt pályafutásom legmeghatározóbb edzője, aki nemcsak szakmai értelemben segített. Keleti Ágnessel Budapesten találkoztunk, a többivel nem találkoztam. Ebben az időszakban a torna volt mindenem, tehát a saját életem is.
– Nem könnyű ebben a műfajban a csúcson maradni. Az 1988-as szöuli olimpia előtt váratlanul visszavonultál. Mi történt? Miért döntöttél így?
– Sokkal nehezebb világszinten megtartani az első helyet, mint feljutni a csúcsra. Tízévnyi versenysport, tizenhét évnyi torna állt mögöttem, és mindezek mellett tizenkilenc évesen ugyanúgy kellett élnem, mint a tizenévesek. Zita nővérem benyújtotta kitelepedési kérését az Egyesült Államokba, utána sehová sem engedtek utazni, csak a világversenyekre vittek el. Éreztem, hogy már nem tudom tartani a teljesítményeimet, és mikor a belső hangod azt mondja, hogy itt állj meg, akkor meg kell állni, ezt tettem én is, és idejében.
– A Bukaresti Egyetem Sport és Testnevelés karán szereztél oklevelet. Milyen volt a nemzetközi versenyek után egyetemi hallgatónak lenni? Végül az edzőséget is kipróbáltad Déván? Mikor kerültél oda? Kik voltak tanítványaid? Maria Olaru tanítványod 1999-ben világbajnok lett: Milyen érzés volt önmagadat általa újra átélni? Déván a sportiskola mellett ott van a szobrod is. Kevés embernek adatik meg, hogy életében a saját szobrát megtekintse. Milyen érzés volt ez neked?
– Felvételiztem az említett egyetemre, látogatás nélkülin végeztem el 1992-ben, és eközben Déván edzősködtem. Első osztályos kislányokból álló csoportot bíztak rám. Egyszerre voltam edzőjük, anyjuk és barátnőjük. Szerettem edző lenni, szerettem a gyerekeket, ez nekem mindig egy álomvilág volt. Dévára telepedtem, ez volt nekem a kis Párizs, hisz innen nőttem ki magam, és lettem az, aki vagyok. Egy nagyon jó tornászcsoportom volt, köztük volt Maria Olaru is, aki később abszolút és Olimpiai bajnok lett. Nagyon büszke vagyok rá, folyamatosan tarjuk a kapcsolatot, olyan mintha a saját lányom lenne, csodálatos a barátságunk. Jó volt benne újraálmodnom magam. A többi tanítványommal is országos eredményekkel büszkélkedhetek. A szobor nem nagyom hasonlít rám, vagy én rá, de ez egy leírhatatlan élmény, saját életedben eredményeidet szoborral is jutalmazzák, elismerjék, ez fantasztikus.
– 1991-ben Tamás Krisztián felesége lettél, és azóta a franciaországi Chamalierès-ben éltek. Miért döntöttél a kivándorlás mellett? Miért épp Franciaország? Nehéz volt-e megtanulni a nyelvet, és alkalmazkodni és más ország szokásaihoz, életviteléhez? Mivel foglalkozol ott? Mi a sporton kívül a hobbyd? Mennyire beszélik Lorenzó és Zénó fiaid azanyanyelvünket? Mennyire foglalkoznak a sporttal?
– Igen, férjhez mentem, és elhagytam Romániát, mert több helyről fontos szerződést kaptam. Azért választottam Franciaországot, mert közelebb volt a szülőföldemhez. Nehezen hagytam el az országot, mert itt kellett hagyjam a tanítványaimat, akik most is lelki gyerekeim, itt kellett hagyjam szüleimet, családomat. A francia nyelvet munka közben, azaz edzés közben tanultam meg, a sportteremben, a diákjaimtól. Most is edzéseket tartotok, Lempdes városában, de egy öregotthonban is segítek a rászorulóknak. Egy egészségügyi szervezet tagja is vagyok, ide jönnek a világ országaiból – főként Afrikából – azok a gyerekek, akik komoly szívproblémával küzdenek, akiket műteni kell, szülők nélküli gyerekek is vannak közöttük, én pedig a saját időmet nem kímélve úgy foglalkozok velük, mintha anyjuk lennék. A saját gyerekeim beszélik az anyanyelvüket. Lorenzo fiam sok éven át focizott, most külföldön egyetemi hallgató, így már a sportot a saját egészsége fenntartására műveli. Zénó fiam a hipp-hopp táncstílusban művészkedik.
– Zágon óvodája és a sepsiszentgyörgyi sportcsarnok a nevedet viseli. A világon ezen kívül más sportlétesítményt is kereszteltek-e a te nevedre? Előbb-utóbb a szülőföld szeretete haza hoz titeket. Mit fogsz csinálni itthon?
– Igen, 2018 áprilisátől Lempdes város sportcsarnoka is a nevemet viseli, ez a város közel van Clermont Ferrand-hoz, vagy Chamalierès-hez, ahol lakom. Ebben a csarnokban most is tartok edzéseket. Nagyon szeretem Zágont, és mindig is szeretni fogom, a világon számomra egy szent hely. Érzem, hogy egy napon, hazatelepedek a szeretett szülőfalumba, mert édesanyám vágya is az volt, hogy öregkorára maga körül tudhassa a gyerekeit.
– Rengeteg díjat és kitűntetést kaptál: Az év női sportolója Romániában (1984), a Sport Érdemes Mestere (1984), a Torna Hírességek Csarnoka – Hall of Fame tagja (2000), a Nemzeti Érdemrend lovagi fokozta (2000), a Sport Érdemrend parancsnoki fokozata (2008), a Román Országos Sporthivatal Legendás Bajnokok-díja (2008), stb. Gondolom, nem lehet ezeket rangsorolni, mégis melyek ezek közül a legfontosabbak számodra? Csinta Samu Az ötödik szer című kötete nem más, mint a te életregényed, amit 50. születésnapodon – ami egybeesik a magyar kultúra napjával – mutattak be a Tamási Áron színházban. 2018. április 11-én, a párizsi Magyar Nagykövetségen, átvetted A Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét, mit jelentett ez számodra?
– Mindenik díj számomra egy külön érték, mindenikért megküzdöttem, megdolgoztam, erre tettem rá az életem. Mégis az Olimpiai érmék különlegesek. Díjaimat, érméimet értékelem, büszke vagyok rájuk. Néha megbámulom őket, és elérzékenyülök. Örvendek, hogy Magyarország ezzel a díjjal elismerte a nemzetközi teljesítményemet. A párizsi Magyar Nagykövetség egy csodálatos ünnepet szervezett számomra, ahol részt vehettek a romániai és franciaországi meghívottaim is.
– Röviden hogyan fogalmaznád meg életfilozófiádat? Milyen tulajdonságaidnak, adottságaidnak köszönheted elért sikereidet? Mit üzensz az erdélyi magyarságnak, főként az ifjúságnak, akik példaképként tekintenek rád? Érdemes-e sporttal foglalkozni?
– Nem tudnám filozófiának nevezni, inkább komolyságnak, komolyan dolgozni, edzeni, értékelni magad és a többieket is, és tudni azt már zsenge korban, hogy mit akarsz, mi az életcélod. Mindent, amit el akarsz érni, végezd a legmagasabb szinten, és odaadással. Nem megelégedni a félmunkával. Már gyerekként tudtam, hogy mit akarok, meg is dolgoztam érte, megmutattam országnak – világnak, hogy ki vagyok, hogy Zágonból, egy faluból is lehet valaki világelső. Volt akaratom, kitartásom, és sportszerű voltam minden szinten. Ma is ez vagyok, így cselekszem, ezt az elvet tartom be. Nemzetemnek, jó egészséget, hitet, és kitartást kívánok. Fel a fejjel! A sportoló, és a sportból megélni akaró fiataloknak, hogy minden a személyiségedtől függ, tudnod kell idejében, hogy mit akarsz elérni az életben, kell célod legyen, kell küzdeni érte, „Ember küzdj, és bízva bízzál”, ahogy Madách Imre mondta. Ezt csináltam én is életemben, és most is ezt csinálom, és így soha semmit nem bántam meg.
dr. Bencze Mihály