1989. december 22-e olyan vízválasztó egy erdélyi vagy partiumi magyar életében, mint a történelemben a középkor és az újkor váltó dátuma. Nicolae Ceaușescu diktátor bukásának pillanataira, eseményeire mindenki emlékszik, bárki meg tudja mondani, mit csinált aznap, az eseményekkel járó eufória érzése, mint egy tetoválás, örök nyomot hagyott az életünkben.
De nemcsak ez, hanem az ezt megelőző és ezt követő időpont hangulata is megmaradt. A diktatúra zárt világa, fojtó, nyomasztó légköre, mint egy halotti lepel, úgy borult rá mindenre, ami élni akart. Aki pedig életre ítéltetett, megtanult együtt létezni a körülményekkel, szimbiózisban lélegezni a közösséggel. Az egyének, az egók, az önmegvalósítók mind halálra voltak ítélve. Ott tanultuk meg ténylegesen, hogy igazán élni csak közösségben lehet, túlélni bármit is csak egy közösség tud.
Összekapaszkodott mindenki a diktatúra árja alatt, így könnyebbnek tűnt a túlélés, és néha egy-egy merészebb vállalkozó felúszott a felszínre egy kis oxigénért, és lehozta azt az üzenetet, hogy bírni kell, nem tart már sokáig. Mindenki meglapult, közösségként összekapaszkodott, így olyanokká váltunk, mint a kő, mert valahogy éreztük, hogy a kő marad. Igen, olyanok voltunk. Meg ilyenek. Mindenki mindent látott, de hallgatott. Érdekes, pontosabban természetes, a nemzetek fölött álló elnyomás és diktatúra bizony a legnagyobb ellenfeleket, ellenségeket is fegyverszünetre késztette. Az egy a sorsunk, egy az elnyomónk érzése olyan toleranciát, népek közötti összefogást eredményezett, amiről a párbeszédet, egymás megértését, a kölcsönös elfogadást hirdető álliberális mantrát kántálók hada nem is álmodozhat. És milyen kár, hogy most, 2020-ban a liberális diktatúra alatt ez nem tud megvalósulni…
1989-ben tehát jött egy ember, jött egy célkitűző, aki nem fogadta el az elfogadhatatlant, és a milliók, ha sokszor csak lassan és vonakodva is, az ő elszánt mozdulatait követték, mígnem végül a társadalom legkisebb sejtje is kikelt önmaga realitásából. Pontosan ugyanúgy, ahogy Csurka István 1986-ban megjövendölte. Tőkés László megmozgatta a hegyeket. Ami utána következett, már nem rajta múlt.
1990 után nem lett sokkal jobb… „Micsoda egy világ volt!/Jobb, ha nem is tudjátok” – szól a háttérben a P. Mobil egyik nótája, mintha egy láthatatlan keverő tudná, mire gondolok. Igen, pont erre. És át is vált a következő számra:
„Nem volt Isten, és nem volt ember
Nem volt Erdély, és nem volt tenger
Nem volt címer és nem volt jog
Nem volt más és nem volt jobb
Nem volt tévé és nem volt rágó
Nem volt kóla és nem volt diszkó
Nem volt farmer és nem volt AIDS
Nem volt adó és nem volt pénz
Nem volt gazdag és nem volt szegény
Nem volt hit és nem volt remény
Nem volt régen és nem volt most
Nem volt igaz és nem volt rossz.”
És már ismét a ’80-as évek emlékeinél kötök ki. Nem volt áram, nem volt tévé, telefon, mégis többet kommunikáltak az emberek, mint ma. Hát nem érdekes? Nem beszéltünk meg találkozókat előre egy hónapra, amiket az utolsó pillanatban lemondtunk. Nem, semmi ilyen nem volt. Csak úgy beállítottak a családok egymáshoz, szomszéd a szomszédhoz, rokon a rokonhoz. Ember az emberhez. Csak úgy! Micsoda egy világ volt, de kár, hogy nem tudjátok – költöm át magamban a P. Mobil nótáját. És a váratlan vendéget olyan örömmel fogadták, aminek az érzését felesleges leírni, úgyse értenék az azóta születettek. Aki akkor ott volt, az úgyis tudja. Valami mindig került az asztalra. A lehető legegyszerűbb: zsíros kenyér, hagyma, héjában sült krumpli pirított szalonnával… Volt, ami volt. De élet volt.
Aztán 1990 után minden megváltozott. A diktatúrában megálló idő érzése elpárolgott, majd mintha egy autóverseny pályáján találtuk volna magunkat. Egymással kezdtünk versenyezni. Mindenki legyőzendő konkurencia lett, vagy csak egy felesleges alkatrész, amit jobb elhagyni, mert csökkenti a teljesítményt, jobb megszabadulni tőle a kerékcserénél, mert felesleges teher. Csak úgy száguldottunk a szabad világ fogyasztói társadalmában.
Aztán a végén mindenki egyedül marad. Egy autóban. Magányosan. Egyre sivárabb tájak között száguld át az életen. Egyedül, mint mindig.
És miért?
A magyar sorsnak különböző egymásra rakódó rétegei vannak, amit a magyar kultúra a kommunista diktatúra uralomra jutásáig megörökített. Önazonosságunk, tudatunk egymásra épülő tapasztalásokból fejlődik, tevődik össze, az írástudók feladata pedig az, hogy az adott korról nyomot hagyjanak. Így az egymásra rakódott rétegek megörökítése segít megérteni utólag egy-egy korszakot, a tapasztalatok figyelembevételével pedig könnyebb jövőt adhat a sors. A kommunista diktatúra viszont elvágta ezeket a szöveteket, nem lett megírva sok-sok évtized eseménye – összegezte Csurka István a Sorsunk rétegei című kiváló esszéjében. Így vagyunk ezzel mi is itt, a Partiumban. Fábián Tibor, az írástudó arra vállalkozott, hogy megír egy szálat sorsunk rétegeiből. És milyen fontos szálat! Minden egyes fejezetből emlékek özöne zúdul ránk. Egy olyan világ, amit talán sokan eltemettek a tudatalattijukban. Pedig ez is hozzánk tartozik, azért vagyunk ilyenek, mert ilyenek voltunk…
Szakács Árpád
(Fábián Tibor: Ilyenek voltunk. /tárcanovellák/ Erdély.ma Kiadó, 2020, Kolozsvár. Kapható: Ideakonyvter.ro)