Első állítás: a magyar gyerekek nem tudnak románul. Igaz.
Második állítás: gonoszak, nem akarják beszélni az állam nyelvét. Hamis.
Tény: Románóra az második osztályban. A tanítónéni bejelenti – magyarul –, ma a gyümölcsöket tanuljuk. Előszereli a színes krétákat, öt perc alatt elbűvölően felpingál egy almát. A gyerkőcök buzgón rajzolgatnak a füzeteikbe hozzávetőleges almákat. Románul ezt úgy nevezik, hogy măăăr! – tárja fel ünnepélyesen a tanci. – Hogy mondjuk? – Mőőőr – zengi a kórus. Még egyszer. Mőőőr… Na, most szőlőt rajzolunk, az nehezebb, hat–hét perc, amire kész, mert Pityukának magas ez a művészet, segíteni kell neki. Elkórusolják azt is: struuuguree. Eltelik egy óra, és a gyerek alig mondott hat–hét román szót, mondatot egyet sem.
Didaktikai rémálom, időpocsékolás. És ami még súlyosabb, a diákokban tényleg bizonyos ellenszenvet ültet el a román nyelv iránt, kiszámíthatatlan következményekkel. Aztán méteres költői szövegek, amelyek egy románnak is nehezek, a líceumban pedig az irodalomkritikai bikkfanyelvezetet magolják. Hogyan kell egy kiflit vásárolni az üzletben, elmondani a dokinak, hogy fáj a hasam, az a tantervből hiányzik.
A külföldről hazatértek gyerekei egy év ottlét után folyékonyan beszélik a házigazda ország nyelvét. Hogyan történik arrafelé egy nyelvtanfolyam? Kizárólag a hivatalos nyelven, és a résztvevők: arabok, kínaiak, hottentották rövid időn belül társalognak.
A magyar iskolákban harmadik előtt román könyv, füzet teljesen felesleges. Tematikus játékok, csak románul. Kiruccanás ma a piacra, holnap egy gyógyszertárba, aztán egy asztalosműhelybe, mindenütt románul beszélni a mindennapi nyelvet. És amikor azt tudják, ugyanolyan örömmel fogják tanulmányozni Blagat és Arghezit, mint Adyt vagy Petőfit, mert ami szép, az minden nyelven szép. Meg kell hívni egy órára román gyerekeket. Vannak komoly civil szervezetek, amelyek nem kormánybuktató tüntetésekkel foglalkoznak, azok képviselőit kell elhívni egy közös játékra. Biztos vagyok benne, hogy szívesen jönnek.
Egymást, egymás nyelvét nem ismerő emberek szoktak kölcsönösen gyanakodni, gyűlölködni. Kár, nagy kár!
Zubreczky Antal / Székely Hírmondó