Topolyai szolgálatom során ritkán fordult elő, hogy a szemérmes és alapból befeléforduló hívek valamelyike megkeressen és lelkigondozói tanácsot kérjen vagy akár csak kibeszélje magából bánatát.
Az idősek abban a makacs és tántoríthatatlan hitben éltek, nevezzük inkább megrögzöttségnek, hogy ők hibátlanok, különösen, ha a vasárnapi istentiszteletben megmerítik életüket és újfent patyolattisztán léphetnek a következő hét kihívásai elé. Mondhatni, még a jobbak közé számított, aki így gondolkodott, mert a többség, a vallásos gondolatok furcsa torzulásai eredményeként már eleve azzal a szent meggyőződéssel érkezett a templomba, hogy ő fehér ruhás szent, tehát tisztulnia sem kell. Számukra a templomos jelenlét inkább valami furcsa, nehezen megindokolható életbiztosítás volt. Nehogy kiessenek a jóság mindennapos szerepéből. És mivel mindenki jónak, tisztának és becsületes hívőnek tartotta magát, ezért hát üresen tátongott a templom a bűnbánati alkalmakon, merthogy ezekre, a topolyaiak szintén csak sajátos, furcsa ellentmondásokat tartalmazó vallásos meggyőződésük alapján, csakis a bűnösök járnak.
Ezen logikai érveléssel lehetett ugyan vitázni, de eltántorítani őket, eme őseiktől örökölt évszázados babonás és vallásos elemeket összekeverő álláspontjuktól igencsak nehéznek tűnt. Furcsamód, ezt a saját maguk által kialakított hitetrendszert a fiatalok is örökölték szüleiktől. Hiába az evangéliumra alapozott hitoktatás, mire felnövekedtek, már a maguk által kirostált és az otthonról örökölt hitelemek rögzöttségei és kuszaságai vezették őket vallásos meggyőződésükben.
Ezért csodálkoztam hát, amikor az egyik szombat délután bekopogott irodámba egy idős asszony, aki mindeddig visszahúzódó, előzékeny magatartásával, csendes beszédével vétette magát észre. Hellyel kínáltam és magam is leültem vele szemben az íróasztal mögé. Mindig egyfajta magabiztosságot, önbizalmat kölcsönzött számomra ez a hatalmas, fémből készült bútordarab. Az öregasszony nem messze lakott tőlünk. Mégis mindig az utolsók között érkezett. Ránéztem és arra figyeltem, ahogy egyik kezét a száján tartotta. Mintha nem tudná eldönteni, hogy szóljon-e vagy sem? Mintha a kéz fogva tartaná a szólni akaró szájat. Nem először figyeltem fel erre a furcsa kézmozdulatra. Ő maga mesélte korábban, hogy a fogak hiányát próbálja, sokszor már öntudatlanul is leplezni. Amivel persze csak még jobban felhívja rá a figyelmet. Nem magáról akar beszélni. Nem a saját bűnös eltévelyedései vezették ide. Nem a lelkész tanácsára, igei vezetésére volt kíváncsi. Csak beszélni akart. Nem magáról. Rólam. Ahogy legutóbb is, pár hónap ezelőtt. Amikor, az volt az érzésem, szorgalmasan bemagolta mondandóját, mert egyszuszra elmondta. Volna. Ha belé nem fojtom a szót.
Rám emelte szürke szemeit, kezét hol a száján tartotta, hol az ölébe ejtette. Az a típusú öregasszony volt, aki felejthető. Akiben nyoma sincs az egykori szépségnek. Csak az a sokezer ránc, ami mindenüvé utat talál. A ruháját sem tudnám felidézni, biztosan valami egyszerű fekete viselet volt. Valami jellegzetes öregasszony-ruha. Nem tudom, hol árulnak ilyet, honnan öltözködnek az öregasszonyok. Sehol nem láttam eddig kiírva: jelentéktelen megjelenésre vágyó idős személyek ruházati boltja. Mégis valahol megveszik ezeket a holmikat, amikre aztán senki sem emlékezik.
A nő rám emelte szürke szemeit, bár az egész arc egy merő szürkeség volt. Aztán egyszer csak elkezdte. Mint, aki verset szaval. Mondta, csak mondta. Hátradőltem. A székem nem ilyen alkalmakra és személyekre lett kiválasztva. Ide valami kényelmesebb kellene, gondoltam, mert ez a vascső belenyom a hátamba, és ez a néni, ez a szürke nő, ez a kezét a szájára helyező boszorkány sokáig marad. Még a felénél sem tart. És egyre durvábbakat mond. Reagálnom kell, megszakítanom a jól betanult mondókáját. Átvennem a szót és alaposan beolvasni. Elmondani, hogy azt így nem lehet, hogy szürke képű boszorkányként bekopogunk és mondjuk a magunkét. És mindenkit elmondunk mindennek.
Topolyai szolgálatom során sokféle monológot hallgattam. Néha beesett egy-egy cigány, hogy segítsek rajta, mert iszik és hadd tegyen esküt előttem arra, hogy leteszi az italt pár hónapig. Na, velük volt alkalmam klasszikus lelkigondozói beszélgetésre. Egyikük sem mutatott a vékonydongájú asszonyukra, hogy né, a Mari miatt iszom, mert nem lehet kibírni vele az életet. Ledorongolnom sem kellett őket, mert valami mélyről felszakadó bűnbánat hozta elém őket. De a topolyai hívek nem, ők csak azért kezdeményeztek velem nagy ritkán hosszabb beszélgetést, hogy egymás iránt alaposan kiacsarkodják magukat és még nekem, a papnak is jusson egy verbális kupánverés. Igaz, a legtöbbször megelégedtek azzal, hogy egy-egy utcasarkon, a bolt előtt jól kifröcsögjék magukból a gyűlöletüket. Ezért dühített hát a szürke öregasszony állhatatossága, aki alaposan kitervelt mondandójával besétált hozzám és húzta át pirossal a szombat délutáni pihenőmet.
Akadozott, majd lassan be is fejezte. Felállt. Tessék csak visszaülni, most én következem. És mondtam és mondtam. Egyre nehezebben ült a helyén, legszívesebben kifutott volna a világból. Nem erre készült. Ő beolvasni jött, jól megmondani a magáét. Választ nem várt. Talán csak elképedt, hebegő-habogó, bocsánatért esedező reakciót.
Sokáig beszéltem, izgett-mozgott közben a székben. Jobbra-balra ingott, mint egy kakukkos óra. Végül mégis felállt. Másodjára is leültettem. A szürke szemek lángba borultak. Elmondtam, ami összegyűlt bennem, majd néhány nyugtató mondat kíséretében felálltam. Azt hiszem, fellélegzett. Megmenekült.
Fábián Tibor