Amint megérkeztünk Afganisztánba, a pravoszláv bajtársaim polcain megjelentek az ikonok, vagy a tábori miséken is egyre többen vettek részt. Olyan srácok is, akikről egyébként nem is gondoltam volna, mondja Ofella Balázs, egykori francia idegenlégiós, a Terrorelhárítási Központ (TEK) katonai kiképzője, aki szerint vannak helyzetek, amikor a képzettség sem elég a veszély elhárítására. Ilyenkor már csak Isten, a fizika és a ballisztika segíthet.
A közelmúltban jelent meg könyve: Tíz év a Francia Idegenlégióban. Mi késztette, hogy megírja emlékiratait? Mi volt a legfontosabb, amit az olvasó tudtára akart adni?
Annak, hogy belefogtam, voltak egyrészt személyes okai. Szerintem történt velem annyi érdekesség ebben a kilenc és fél évben, amit érdemes megörökíteni, és mivel van egy kis érzékem az íráshoz, adta magát, hogy egyszer majd így összegzem ezt. Emellett ott van az objektív ok, hogy az idegenlégió témája nagyon sok embert érdekel az országban, viszont mivel kevés hiteles információ jut el hozzájuk, olyan tévképzetek alakulnak ki rólunk, hogy tele vagyunk lelketlen pszichopatákkal és szökött bűnözőkkel, mások meg a különleges erőket is felülmúló szuperkatonaként képzelnek el minket, akiknek egy szál késsel kell egyedül túlélniük az őserdőben. Ezeket a mítoszokat is szerettem volna rombolni a könyvvel, a valóságot bemutatva. És persze szükség volt még a kiadóra, a Kárpátia Stúdióra, ami nélkül nem került volna piacra a mű.
Egyáltalán, hogyan keveredik valaki az idegenlégióba? Mi vonzotta? Pénz, kalandvágy?
Hogy mások hogyan keverednek oda, az személyfüggő. Ahány életút, annyiféle motiváció. Én konkrétan azért jelentkeztem, mert katona akartam lenni. Fiatal korom óta ez volt a vágyam, filmekben és könyvekben is ez a téma érdekelt, így nem volt meglepő, hogy huszonévesen egyenruhába bújtam. A pályaválasztásnál két út állt előttem ezen a téren: a Magyar Honvédség vagy a Légió. Mivel az előbbi az ekkor már 20 éve folyamatos leépítések hatására sok területen a padlón volt, a Légiónál pedig vonzott a hírneve, a nyugati fegyverzet és a lehetséges külföldi missziók, úgy döntöttem, hogy először megpróbálom Franciaországban, és ha nem vesznek fel, még mindig felszerelhetek itthon. De felvettek.
Egy interjúban beszélt arról, hogy Maliban és Afganisztánban is került életveszélyes helyzetekbe. Egy-egy ilyen eset után belegondol az ember, hogy milyen értékes az élet és mennyire könnyen elveszíthetjük?
Még, ha ennyire filozofikus gondolatok nem is fordultak meg a fejünkben, tudtuk, milyen szinten leselkednek ránk a veszélyek, és láttunk is erre példákat a környezetünkből. Tudtuk, hogy állandóan észnél kell lenni, és azt is, hogy vannak helyzetek, amikor lehet az ember bármennyire figyelmes vagy jól képzett, egyszerűen semmit nem tud tenni a veszély elhárítására. Akkor már csak Isten, a fizika és a ballisztika kezében vagyunk. És nemcsak a haláltól tartottunk, egy végtag vagy a mozgásképesség elvesztése ugyanolyan ijesztő volt, vagy még rosszabb. És ezekre is voltak ott példák. Viszont azt le kell szögeznem, hogy ezek alacsony intenzitású konfliktusok voltak, itt nekünk statisztikailag túl nagy esélyünk nem volt a halálra. Ilyen téren nem lehet összehasonlítani például az orosz-ukrán háborúval.
Harcra kiképzett emberként hogyan vélekedik a békéről?
Ahogy a latin mondás tartja, ha békét akarsz, készülj a háborúra. Itt kizárólag azért élhetünk nyugalomban és egy jól szervezett társadalomban, mert a határainkat fegyveres, harcra kiképzett katonák őrzik és a belső rendet szintén fegyveres rendőrök biztosítják. Ha ezen szervezeteket megszüntetnénk, az egész pillanatok alatt zuhanna anarchiába… Hogy onnan aztán sok vér és szenvedés árán kiemelkedjen valamiféle rendszer, melyet szintén fegyverrel biztosítanának. Az emberi társadalmak, sőt a legtöbb élőlény így működik. És a mi békéhez szokott társadalmunkat sokkal jobban megviselné egy ilyen összeomlás, mint sok harmadik világbeli népet, melyek azért már hozzá vannak szokva a hasonló megpróbáltatásokhoz.
Nem olvastam ugyan hittel kapcsolatos megnyilatkozásait, de voltak-e pillanatok, helyzetek a bevetései során, amikor az ima és az istenhit segítségére volt önnek és bajtársainak?
Tűzharcban nincsenek nagyon ateisták. Látványos volt, hogy amint megérkeztünk például Afganisztánba, a pravoszláv bajtársaim polcain megjelentek az ikonok, vagy a tábori miséken is egyre többen vettek részt. Olyan srácok is, akikről egyébként nem is gondoltam volna. Nincsenek erről hivatalos statisztikák, de szerintem nagy részünk hitt Istenben. És ez szerintem előnyös egy katonánál. Ha tudja, hogy van valaki, akire akkor is számíthat, amikor már minden reménytelennek tűnik, az segít megakadályozni, hogy kialakuljon nála a pánik vagy teljes letargiába essen. És ez életmentő lehet.
Meghökkentő volt, amit arra a kérdésre nyilatkozott, hogy hol érte a legnagyobb kultúrsokk. Miközben hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a globalizáció lefedi a világ nagy részét, mégiscsak vannak helyek, ahol az Ön szavaival, a „legsötétebb őskort” találni?
A világ népességének nagy része ilyen körülmények között él. Ezért érdemes világot látni, és ilyen helyekre utazni, hogy rádöbbenjünk, itthon milyen szerencsések vagyunk. Pontosabban ez nem szerencse, ezeket a körülményeket az őseink és mi hoztuk létre és tartjuk fent kőkemény munkával. Míg egyesek otthon élhetetlennek minősítik az országot és mindennel bajuk van, emberek milliárdjai nem jutnak tiszta ivóvízhez, nincs náluk szervezett szemétszállítás, belehalnak egy vérmérgezésbe vagy egy gyermekszülésbe, kisgyerekként megcsonkítják a nemiszervüket és az életükben nem tanulnak meg még olvasni sem. Azon meg mindig mosolygok, aki a magyar közlekedési morált szidja. Az ilyen nemhogy Afrikában, de még Párizsban sem vezetett soha.
A valóságon túl, lelkiekben ki lehet-e lépni valaha az idegenlégióból? Nem kísértik a tűzharcok, összecsapások? Egyszóval mindaz, amit az átlagember csak filmeken lát, Ön viszont a valóságban is részese volt...
Vannak, akiknél jelentkezik a poszttraumás stressz, de ez engem elkerült. De ismétlem, én csak alacsony intenzitású konfliktusokban vettem részt Maliban és Afganisztánban. Ha engem is harckocsikkal és nehéztüzérséggel lőttek volna, mint most sokakat az ukrán fronton, nem tudom, mi lenne a helyzet. A francia hadsereg egyébként végig odafigyelt a katonái mentális egészségére, állandóan a rendelkezésünkre álltak a pszichológusok, és rendszeresen vizsgáltak is minket. Olyan értelemben viszont a részem maradt a Légió, hogy mindhalálig büszke leszek azokra az évekre, amiket itt töltöttem.
Ön fordította magyarra Laurent Obertone Gerilla című regényeit, melyek a francia társadalom összeomlásáról szólnak. Járőrözött is francia rendőrökkel. Tehát volt lehetősége élőben is látni a valóságot. Milyen a francia valóság? És milyen lesz a nyugat-európai jövő? Eldönti a demográfia, ahogy sokan állítják?
Szomorú volt látni Franciaország leépülését. Egy gyönyörű és mind természeti kincsekben, mind történelmi-kulturális örökségben gazdag ország, mely körülbelül 30 évvel ezelőttig a Föld egyik legélhetőbb helye volt. Még mindig élhető hely, főleg vidéken, de a folyamatok nem jók. A sokszor kontroll nélküli bevándorlás miatt főleg a nagyvárosokban egyre csak csökken a francia lakosság aránya, megjelent az elgettósodás, a bőkezű szociális rendszeren való élősködés, és válaszul az állam inkább a saját rendőreit korlátozta, és a saját kultúráját tagadta meg. Ma már nem „politikailag korrekt” a francia történelem olyan dicsőséges fejezeteit emlegetni, mint a 732-es poitiers-i győzelem az arabok felett vagy a keresztes hadjáratok, de még Napóleon is sorozatos politikai támadások kereszttüzében áll. Én azért remélem, hogy valahogy megfordulnak ezek a folyamatok, és az ország megmarad franciának.
Milyen volt hazatérni Magyarországra, olyan helyszínekről, ahol szinte égett az ember talpa alatt a talaj? Ha Nyugatra nézünk, társadalmi konfliktusokat látunk, Keleten háborút. Magyarország eközben nagyon tudatosan törekszik arra, hogy ne sodródjon bele semmilyen háborús konfliktusba, miközben Európában vörös posztónak számít a békét hangoztató véleményével. Jó ez az irány?
Én szerettem Franciaországot és a francia embereket, de ettől függetlenül mindig is magyarnak tartottam magam. Meg se próbáltam franciává válni. Ebből kifolyólag jól esett hazatérni. Azt jónak tartom, hogy semlegesek próbálunk maradni két idegen állam konfliktusában, de amíg az EU belefolyik a háborúba, a gazdasági hatásait mi sem kerülhetjük el.
Egyébként, ha Nyugat-Európából indulunk ki, Magyarország, illetve, Közép-Európa valóban a béke szigete?
Jelen pillanatban valami hasonló a helyzet, de nem jó azzal áltatni magunkat, hogy ez örökre így marad. Minden, ami Nyugaton megjelenik, 20 éven belül begyűrűzik hozzánk is. Ha Európa nagyhatalmai elbuknak, vagy feladják az identitásukat, nekünk, kisebbeknek sem lesz sok esélyünk a túlélésre.
Fábián Tibor
Az interjú a Harangszó januári számában jelent meg.
Akták