Elindulsz, leszegett fejjel, sietős léptekkel, mint aki az életéért gyalogol. Az órára nézel, még beérsz, igaz időnként késel 5-10 percet, ilyenkor a főnök megelőz és az gáz, mert kérheted az elnézést, és ő, még munkanap kezdeti nyugalommal, kegyúri módon megbocsát.
Úgy fogadod ezt a negédes gesztust, mint a darázscsípést, talán egy pofon is őszintébb és kívánatosabb válasz lenne, mint egy álságos, nem túl igaz megbocsátás, mézesmázos szavakba keverve, mert tudod, ezt a késést, meg a többit is, kellő időben az orrod alá fogja dörgölni. Amikor a legjobban fáj.
Fél óra, végig a folyó partján. Az elején nehéz volt, izzadtál, hiányzott az autó, a kényelem, a dízelmotor jól ismert hangja, de mindent meg lehet szokni. Ezt is. Aztán szép lassan rászoktál a gyaloglás ízére. A reggeli táj ébreszt, eszméltet, te pedig gondolkozol, elmélkedsz, vagy éppen telefonálsz. Az a baj, hogy ez az új munka számodra maga a börtön, egy minden nap rádhúzott kényszerzubony, amiből, rájöttél, idő előtt nem szabadulsz, ki kell hát várnod a nap végét. A templom melletti irodában leülsz a helyedre. Egy kicsi íróasztal mögé. Háttal a bejáratnak, így akaratlanul is olyan pózban ülsz, olyan ez az egész, mintha haragudnál az egész világra. Ha érkezik valaki felpattansz, nehogy már háttal ülve fogadd, és mosolyt erőltetsz az arcodra. Ez hol sikerül, hol pedig nem. Néha csak valami fogakat virító vicsor az eredmény. Az érkező lehet nem is tudja, most féljen, hátrahőköljön vagy belépjen? Igazából te sem tudod, mire jó, hogy te most itt vagy, ebben a nem önként, hanem szükségből vállalt kalitkában. Csak annyit tudsz, hogy élni kell, túlélni, és a számlákat ki kell fizetni. A kocsit már letetted, most cseppben méred az üzemanyagot, hetente egyszer, kétszer ha autóba ülsz. Hétvégén és ünnepnapokon, szombaton és vasárnap. Ennyire telik.
Amikor délután lejár a „műszak”, nyakadba veszed a kistáskát és hazaindulsz. Ugyanazon az útvonalon, mint reggel. Már más a kép, erős nap süt, sok ember nyüzsög körülötted. Leszegett fejjel haladsz előre, embereket kerülgetsz, de nem látsz arcokat. Sokszor elönt az önsajnálat és azt érzed, sírni volna jó. Siratni a múltat, siratni az elveszett lehetőségeket, siratni önmagadat és mindenkit, aki hozzád tartozik. Nem sokan. Siratni ezt a jóságos templom-úristenes világot, ahol olyan sokan mondják körülötted, hogy „Uram, Uram”.
Mennyi kényszeredett ámen vesz körül, meszelt falak, szívek, arcok között hangzik az ige, a zsoltár, és te alig várod, hogy végre szabaddá tegyen. Sokszor úgy érzed, ebben az egész harangozós mikrovilágban az egyetlen hiteles hang maga a harang, amely fémesen, ércen mondja, hirdeti üzenetét. Olyan sok igében kerested már a megváltást, azt hogy az isten talán éppen most akar téged új lehetőséggel kínálni. De aztán mindig úgy mész haza, hogy lelkedből kikopnak a meghallott frázisok és a kegyes szólamok. És maradsz csak te, önmagad, egyedül, ezzel a kalitkával és a minden nap rádhúzott kényszerzubonnyal, ami szorít és nem enged, kényszerít, mássá tesz, mint ami vagy. Meggörbíti a tested és a lelked.
Én Istenem, én Istenem... Miért?!
Fábián Tibor