Már ha ezt egyáltalán győzelemnek lehet nevezni. Mert inkább hasonlít valami vérrel-verítékkel kiharcolt gól nélküli döntetlenre, amelyben volt ugyan elszántság, küzdeni akarás, de amelyben ugyanakkor minden, a szabályosság határát súroló trükköt is bevetett a csapat.
A kötelező határozottság és optimizmus, az erős hangról szóló szólamok mellett éppen ezért legalább ennyire fontos a köszönet a magyar választópolgároknak, akiknek igen jelentős része bölcsebbnek bizonyult akár vezetőinél is, és félretéve elégedetlenségét, legyőzve haragját mégiscsak elment és szavazott. Ismét, talán utoljára.
De még ennél is lényegesebb lenne az önkritika, az őszinte számvetés, alapos elemzés, amit pedzegetnek ugyan az RMDSZ háromszéki vezetői, de nem feltétlenül jó helyen tapogatóznak. Ideje lenne ugyanis azzal is szembesülnie a magyar érdekvédelmi szervezetnek, hogy nemcsak a nemzeti ügyekben radikálisabb kiállást elváró erdélyi magyarok egy része ábrándult ki a szövetség ide-oda simuló alkupolitikájából, hanem az értékelvűséget, tartást, a politikai osztály megreformálásában érdekelt erőkkel való párbeszédet hiányoló választók is hátat fordítottak nekik.
Aztán meg – maradva a gól nélküli döntetlenre játszó focicsapat példájánál – az RMDSZ-nek azt sem ártana tudatosítania, hogy hiába betonozzuk be magunkat a védelembe, hosszú távon nem lehet úgy nyerni, ha gólt nem rúgunk, támadást nem kezdeményezünk. Ez esetben a támadójáték valamiféle értelmes jövőkép kialakítása lehetne az állandó védekezés, a különféle veszélyek elhárítása helyett. Mert most még működött ugyan az önvédelmi reflexe a magyar közösségnek, de ehhez olyan intenzitású, primitív és manipulatív kampányt folytatott a szövetség még a választás napján is, amelynek legfőbb pillére a románveszély kidomborítása, felnagyítása, eltúlzása volt. Igencsak kétséges, hogy miután ezt most bevetették, alig több mint egy év múlva, a parlamenti választáson meg lehet-e majd ismételni. A folyamatos érzelmi stresszhelyzetet ugyanis – hogy ne nevezzük érzelmi zsarolásnak – nem lehet a végtelenségig fenntartani. Egyszer csak elegük lesz az embereknek abból, hogy állandóan meg kell védeniük valamit, pedig lehetne tervezni, építkezni, élni is.
Még ennél is súlyosabb gond azonban, hogy a végtelenül leegyszerűsített, kizárólag a románveszélyre összpontosító üzenet hosszú távon is maradandó kárt okoz, csírájában fojtva meg a románsággal való párbeszédre való készséget mind a magyar, mind a román közösségen belül. Pedig ha valamilyen tanulságot érdemes levonni a román pártok mostani eredményeiből, akkor az éppen az, hogy vannak, lesznek, de legalábbis lehetnek olyan politikai erők, akik szakítani akarnak évtizedes beidegződésekkel, rossz reflexekkel, és akár tárgyalópartnereink is lehetnének.
Farcádi Botond / Háromszék