Az internetről elém kerül egy korabeli kép. Magyar honvédek hosszú sora csetlik, botlik a járhatatlan, növényzettel benőtt ösvényen az Úz-völgyében ellenséget kergetni! Túlterhelten, gondterhelten.
Mert a sűrűn benőtt sziklafalakról bármikor dörrenhet az ellenség halálos lövése! És mert fegyvert cipelnek hátukon, kezükben, lőszert, élelmiszert, üstöt, lábost, fazekat és egyebeket, amire szükségük lehetett arra, hogy túléljék a földi poklot! Van a régi képben valami, ami a legmeghatóbb: a tekintetük, a testtartásuk, az egész megjelenésük.
Ők tudták, hogy hová mennek, és azt is tudták, hogy közülük sokaknak ez lesz az utolsó menetelése. Mégis az rí le róluk, hogy mintha csak egy hétvégi piknikre mennének!
Mi, azoknak a hősöknek a gyermekei és az unokái, kiknek testeit visszavette az anyaföld és lelküket a Teremtő Isten, a magyarok Istene, vajon hányan leszünk az Úz-völgyi megemlékezésükön? Kényelmes kocsijainkkal, kipihenten, jóllakottan, veszélytelen környezetben hányan fogunk ott értük egy piknikszerű ünnepélyen legalább megjelenni?
Vajon elpirul-e Udvarhelyen a Vasszékely, Csíkszeredában Márton Áron, Háromszéken Gábor Áron, Marosvásárhelyen Sütő András?
Vagy fogunk-e úgy ötven év múlva mi is úgy örülni, mint Kolozsvár, Vásárhely és a Szórvány, ha egy évben bár egyszer három rövid napon énekelhetünk és táncolhatunk, magyarul?
Majd meglátjuk, de én azt mondom, inkább ne lássuk meg!
Sebők Mihály