Katus néni megmutatja az üres udvart. Nyitott ajtókkal ásítozó gazdasági épületek, tyúkólak. Összehúzza a szemöldökét, amikor dicsérem, hogy minden szép és rendezett. A gyep is frissen vágva.
Üres! – vágja rá Katus haragosan. Még korábban újságolta, hogy mind a harminc tyúkját elpusztított valami vérszívó, de városi gyerekként persze nem jegyeztem meg, miféle állat végzett a takaros udvar lakóival.
Katus néni élete most abból áll, hogy minden rendezett. Minden a helyén van. Így, takarosan, puccba vágva várja a halált. Vagy a lányát. Amelyik előbb érkezik. Mondjuk a lánya hetente felhívja. A kaszás ravaszabb. Csak kerülgeti a rozzant falusi házat. De Katus néni már nem tart tőle. Félt már eleget az elmúlt nyolcvan éve alatt. Talán egy jól megérdemelt, véget nem érő pihenésként fogja fel a halált. Ahol nincsen baromfiudvar, ház amit rendben kell tartani. Sem a mindennapi terhes piszmogás. Sem azok az átkozott vérszívók, amik egy éjszaka alatt kivégzik az ember tyúkjait. Odaát valahogy könnyű lesz minden, talán még Katus néni is visszanyeri kislánykori kedvességét, mosolyát, mert ott már nem lesz miért morogni. Ott csak megtörténnek majd a dolgok. Hogy hogyan és miként, az már részletkérdés. Azt majd a nagybetűs rendező eldönti. Esetleg duci angyalok dalolják a halleluja végtelenített verzióját, mi meg könnyű, selymes fehér pizsamában, óriási ágyakon heverve hallgatjuk. És éjszaka sem lesz, meg alvás sem, mert nem lesz mit kipihenni. Csak valami véget nem érő élet, öröm. Még az is lehet, vicceket is mondanak majd az áriák közötti szünetekben a derék kis puttó angyalok.
Mindegy is, a lényeg, hogy jó legyen. Ne érezzem már ezt a testi nyomorúságot, morogja Katus mama és közben az orrom alá rakosgatja a régi fényképeit. Nagyjából száz évet járunk be pár perc és több tucatnyi fotó által. Katus megélénkül, hiszen minden felvételnek története van. Emberéletek vannak itt lefotografálva. Ki honnan jött, meddig jutott. Mondja, magyarázza, aztán, mikor látja, hogy sietek, végül utamra enged, megy vissza várni a halált. De addig is elő kell venni a seprűt, a lapátot, mosogatni is kell, hogy valami történjen ebben a mélységes csendben. Ebben a fehérpizsamás mennyországra való egyhangú várakozásban. Ahová olyan ritkán jön valaki. Esetleg a lánya. A halál meg ugye késik.
Marcsa néni kutyája hangos ugatással fordít vissza a kapuból. Ne is próbálkozzak, óv a hátam mögött a szomszéd, Marcsa biztosan részegen henyél, a kutya meg, láthatom, nem fog beengedni. Nem akarom ilyen könnyen feladni, még egyszer visszaóvatoskodom, résnyire kinyitom a kaput, hát tényleg ennyire mord ez a házőrző? Tényleg. Ugat. Mit ugat? Toporzékol, tépi a fene nagy láncait. Villogtatja fogsorát. Pofájából nyál csorog. Pedig akkora behemót, hogy vakkantania sem kellene, ránézésre elhinném neki, hogy kívül tágasabb. Marcsa sehol. A legtöbb helyen csak kijön valaki a mérges, kitartó kutyaugatásra. De itt nem hiányzik a váratlan vendég. Gondolom ezért kötötték műgonddal az ajtó közelébe az ebet, ne lehessen elosonni mellette. Csak meghátrálni. Ép nadrággal menni tovább.
Aztán pár nappal később mégiscsak összefutok Marcsával az utcán, a házuk előtt. Ahogy megül rajtam a tekintete az az érzésem támad, hogy sötétkék szemei minden gondolatomat olvassák. Olyan zavarba hozó tekintet ez, amit nehéz megállni anélkül, hogy le ne süsse a szemét az ember. Én is hol erre, hol arra kapkodom a fejemet, mintha buszra várnék és azt vizslatnám látszik-e már a kanyarban. De nem, busz nem jön. Nem is fog, hiszen nem is jár erre. Muszáj hát időnként visszanéznem, belenéznem az átható kék tengerbe, állni amíg lehet a szakadatlan hullámzását, hadd olvasson bennem tovább. Marcsa mama talán észre sem veszi félszegségemet, saját mondókájára koncentrál. Valami alvégi kikapós öregasszonyokról háborog. Egészen naturalista előadással ecseteli ki, kivel, hogyan és mikor. Közben már egyik lábamról a másikra állok, arcomon megértő, elnéző, udvarias félmosoly, amit egy-egy bólintás kísér. Kivárom a sokperces bővített mondat végét és még mielőtt egy újabb elkezdődne gyorsan búcsúzom, hadarva elsorolva, hogy menni kell, mert nincs idő, mert menni kell. Marcsa még ott áll az út szélén, és mint valami késleltetett közvetítés, magában még mondja egy darabig, míg eljut a végszóig. Az idézhetetlen jelzők felrepülnek a szájából és alázuhanva elterülnek az aszfalton. Esni kezd az eső. Előbb lassan csepereg, majd záporba szaporázza.
Marcsa szavait nyom nélkül elmossa az ég.
Fábián Tibor