Hilgert István Időkapszulák – Volt egyszer egy Nagyvárad című könyvét idén adta ki a hédervári Publio Kiadó Kft. Rétháti László fekete-fehér illusztrációival ellátva, 111 egypercest (vagy félpercest) olvashatunk, bennük a gyerekkor és az ifjúkor, a 80-as és a 90-es évek, a korszellem, az iskola, a coming-of-age, a PC-forradalom, a katonaság és a popkultúra, mindez Nagyvárad kontextusában. Műfajában memoár, de a város központi szerepe miatt képvisel némi kortörténelmi értéket.
Egy nagyváradi srác piros indiánja támadásba lendül, a szomszéd lány meztelenül fürdik, a jég beszakad, és egy piros X jelzi a kincs helyét. Zajlik a jég, zajlanak az események, mégis meg kell állni.
Egy régi órát szétszedni és szerkezetét megcsodálni. A fal hámló vakolata mögé nézni. Nagyapa történetét meghallgatni.
Hilgert István néhány hétköznapi, vagy éppen intim emlék felidézésével ráérősen, de szívvel meséli el nekünk, milyen volt felnőni Nagyváradon, s ha ismerősek vagyunk arra, örömmel látjuk viszont a város kultikus helyszíneit, ha nem, akkor is ráismerünk magunkra történetein keresztül.
Számomra ez a gyűjtemény az egyszerű dolgok megbecsüléséről szól. Az Időkapszulák szerzője kincsekként őrzi múltjának képeit, első maga építette látcsövét, egy dühös kődobálást a gyártelepen, egy kakaóba áztatott kiflit – olyan csodák ezek, melyeknek mindannyian birtokában vagyunk – de jó eséllyel valahol elhagytuk őket futás közben.
Hilgert István nem siet sehova. A múlt eseményei, legyen az egy hangya végigmasírozása a falon, vagy éppen az első munkahely megszerzése, számára egyforma fontossággal bírnak, mert személyisége építőkövei, s azokat szeretettel ápolva, nekik a figyelmet megadva, rajtuk keresztül tudja megbecsülni saját magát.
Ezt jó volna eltanulni tőle.
Varga Máté