Három Iratos

ELNÉPTELENEDŐ TELEPÜLÉS – „AZ A FALU, AMELYIKRE ÉN EMLÉKSZÖM VISSZA, MÁR KINN VAN A TEMETŐBEN”

Végleg lehúzott redőny, kertkapu láncán lógó rozsdás lakat, bedőlt kerítés, beomlott födém. A Béke utca félig, a Petőfi teljesen üres. Dombiratos kicsiny, elnéptelenedő falu a magyar–román határ mentén, de mivel itt a legtöbb az egy főre jutó vitéz, elsőként kapta meg a Történelmi Vitézi Rend Vitézi Község elismerését. Bár a nagy háború után az iratosiakat rávették, kérjék, hogy Romániához csatolják a településüket, ez nem valósult meg.

A szülőföldnek mesefái vannak, és saját legendaköre. A békési Domb­iratoson ez sokszor jól föl volt cicomázva. Kunágotán is, de ott éző nyelvjárással beszélnek, és a kenyér is sósabb.

A kevermesiek cipója majdnem olyan ízű, mint az iratosiaké, de a vizüknek gyökéríze van, és í-vel mondják a szavakat. Ennyi a különbség hat kilométeren belül. Hacsak hozzá nem vesszük, hogy a szomszédban hűvösebb szelek járnak.

Pókhálós szövetkezet

A történelmi Magyarországon három Iratos volt: Dombiratos, Nagyiratos és Kisiratos. Ezek olyan közel vannak egymáshoz, hogy amikor a szél Románia felől fúj, ahová Dombiratoson kívül a másik kettő esik, átjön a vonatzörgés, átver a harangszó. Ezt az összetartozást idézi fel az Iratosi kertek alatt című folklórkötet is, amelyet a vidék híres mesekutatója, Kovács Ferenc gyűjtött össze, s az első kiadása Bukarestben jelent meg 1958-ban.

„Mit ne mondjak, az »iratosi kertek« nagyon szép gyűjtemény, ugyanazt mondja, ugyanabban az öltözékben, ugyanolyan szájízzel, azon a melegségen, mint a dombiratosi…”

– írta a könyvről Tóth Béla, a szegedi Somogyi Könyvtár egykori igazgatója, a hely szülötte.

S most itt van a tragikus trianoni békediktátum évfordulója, s nem lehet nem arra gondolni, hogy az Iratosokat, azt, ami valamikor összetartozott, 1920-ban szétszakították. Amikor leszállok a buszról Dombiratoson, és meglátom az egykori könyvtár „cégérét”, szinte észrevétlenül beékelődve a bepókhálósodott takarékszövetkezet és az elhagyott vadászház közé, eszembe jutnak Tóth Béla sorai. Pedig az ország megcsonkításának éveiben a három Iratoson kizárólag magyarok laktak. A magyar parlament román képviselői mégis megtalálták a csalafintaságot. Több parasztgazdát meggyőztek arról, hogy Magyarországon előbb-utóbb kommunizmus lesz, de Romániában demokrácia, és mindenki megtarthatja vagyonát. Nincs tehát más választásuk, saját érdekükben azt kell kérniük, hogy a falujukat csatolják Romániához.

A félrevezetett szerencsétlen magyar gazdák össze is gyűltek Dombiratoson, vállukon átkötött piros-sárga-kék szalaggal, és aláírták a kérelmet, miszerint Nagyiratos, Kisiratos és Dombiratos Romániához szeretne csatlakozni, hogy megmeneküljön a kommunista terrortól.

Dombiratosnak végül abból lett szerencséje, hogy a határ meghúzásakor jóval beljebb esett, mint a másik kettő. Azóta is dolgos, szépen nótázó, jól mesélő magyar emberek lakják. Egyikükkel, aki már a nyolcvanadik életévén is túllépett, a községközpontban találkozom. Úgy tűnik, buszra vár, de aztán meggondolja magát. Már nem bírja az ácsorgást a nagy melegben, inkább hazasétál. Előtte azonban még megáll velem egy-két szóra. Feltűnik neki, hogy új arc vagyok Iratoson, meg is kérdi, mit keresek.

– Az a falu, amelyikre én emlékszöm vissza, már kinn van a temetőben. Az öregség elvitte őket, mög a szomorúság. A mögüresödésre mög a jobb módba beköltöztek olyan idegenek, akik másként kanalazzák a levest, másként nyelik le a gombócot. Csináltatott a szögénység olyan árkokat, rézsűket, hogy azt szobrász nem faragta úgy ki. Pedig csak egy ásója volt nekijö

– részletezi az idős férfi, és megigazítja fején a zöld vadászkalapot. Szemöldöke megrándul, vágott szemei kikerekednek. Biztosan igaza van. Bár ha azt venném alapul, amit a néprajzi gyűjtésben olvastam, akár el is bizonytalanodhatnék. De nem. Ez áll a kötetben:

„Háát, a dombiratosi nagyon hazudós embör, […] tizedölni köll a szavukat még mesében is. Egyformán kétször már nem mondja el ugyanazt az esetöt. Vagy hozzáad, vagy elvösz belőle.”

Az öregúr felmenői a csongrádi részekről kerültek ide az 1800-as években. Mivelhogy Domb­iratos telepesfalu, dohánykertészek lakták. A csanyiak a már itt élő palócok mellé költöztek be, de elkülönülve tőlük.

A polgármesteri hivatal mellett lefordulok, a temető felé veszem az irányt, a Vitézi Rend emlékművéhez. A római katolikus templommal rézsútosan szemben, a bal oldalon néhány éve óvoda és iskola is működött. Ma már Kunágotára és Kevermesre viszik buszokkal a gyerekeket, mert a helyi tanintézeteket be kellett zárni. Az iskola nem tűnt kifizetődőnek, az óvónő pedig egyedül tartotta a frontot az utóbbi években, így amikor beteg lett, nem volt helyettese. Az oviban ilyenkor nem tartottak foglalkozásokat, ami a szülőknek komoly fejtörést okozott.

– Sokan persze morgolódni kezdtek, amikor bejelentették, hogy az óvoda is meg fog szűnni

– ezt az egyik ábécé alkalmazottja meséli azt követően, hogy kiszolgál egy fagyival. Csak a fejét csóválja, nem tudja, miért ennyire borúlátók az emberek. Mindig mindenről a legrosszabb jut eszükbe. Azt viszont nem tudja, mit fog kezdeni, ha lesz gyermeke, és óvodába, iskolába kell naponta vinni.

A Maros hordaléka

– Nincs itt már semmi, mindent bezártak – sóhajtja, és tenyerével lesepri a pultról a kenyérmorzsákat. Korombeli lehet, talán fiatalabb is néhány évvel. Amikor rákérdezek, mi az a minden, ami megszűnt, sorolja, megemlítve a könyvtárat, amely a buszmegállóban található, a kenyérbolt mellett, ahol előzőleg dolgozott. Mert hát Domb­iratosnak könyvtára is volt. Pedig már akkoriban sem lakták ötszáznál többen. Aztán egy ideig a békéscsabaiak hozták ide kisbusszal a köteteket, a kocsiból adták ki a kölcsönkért műveket.

– Ifiklubunk is volt, mi így neveztük. Volt benne csocsó- és pingpongasztal, meg néhány számítógép, amelyet azok használtak, akiknek nincs otthon se gépük, se internetük, mert nem engedhetik meg maguknak. A pingpongasztal ezért sajnos senkit nem érdekelt, mindenki a neten lógott. A hely még megvan, de a járvány miatt be kellett zárni. Most már tényleg nincs hol összejönniük a fiataloknak – részletezi az ifjú hölgy, és megpróbál lebeszélni arról, hogy Domb­iratosra költözzek. Hogy hangsúlyosabbá tegye mondanivalóját, megigazítja a kötényét, majd kijelenti: itt nincs mit csinálni. Neki is egyetlen olyan barátnője van, akivel találkozgat, egy áttelepült romániai magyar lány, a többiekkel a közösségi oldalon tartja a kapcsolatot. Valamennyien a városba járnak dolgozni, többen közülük a hajnali busszal, ezért a tyúkokkal kelnek, a tyúkokkal fekszenek.

Később kiderül, a férjével kukoricát termesztenek és fóliáznak, nem is megy nekik rosszul. A kukoricával piacolnak, a zöldségeket a multiknak adják el közvetítő révén, mert most van rá kereslet. Az ábécés munka alap, a biztos és állandó jövedelem forrása, amiből fedezni lehet a számlákat. Kérdés persze, mi értelme van karalábét és uborkát árulni egy falusi boltban, hiszen az önkormányzat rendezett terménypiacot is létrehozott a faluközpontban, asztalokkal, mellékhelyiségekkel. Itt árulni is szokta saját termékeit időnként, annak ellenére, hogy eredetileg a helyieket akarta rávenni, ássák fel kertjeiket, ültessenek maguknak ezt-azt. Ám ez nem akart beindulni, az asztalok külföldi műanyag papucsokkal és importruhákkal telnek meg vásárnapokon.

– Miért? – kérdezem a fiatalasszonyt, aki a kivilágítatlan üzlethelyiségben egyre jobban belemelegszik a beszélgetésbe.

– Mert az emberek lusták. Ez ennyire egyszerű. Holott belátják, jobb lenne saját paradicsomot, paprikát enni, de mégsem tesznek érte semmit. Magam sem veteményezek. Na de én azért nem, mert nincs rá időm

– „igazolja” elkomorult arckifejezéssel.

Közben betéved egy-két vevő, olajat, cukrot, vajat, tejet vesznek. Egy ideig egy tejes autó, ahogy errefelé mondják, vastehén is járta a települést, merthogy igazival nem nagyon akar bajlódni senki, a kosztot is közösségi konyhán kezdték el készíteni az idősebbeknek és mindazoknak, akiknek szükségük van rá.

Pedig jó élete lehetne itt mindenkinek. A Maros hordalékkúpján létrejött, negyven aranykorona értékű földeken olyan csemegekukorica terem, amelyért évekkel ezelőtt még Bukarestből is érkezett felvásárló. A dombiratosi árut a román tengerparton „terítették” jó pénzért. Valamikor háromméteresre nőtt itt a növény, akad olyan porta, ahol még most is, a legtöbb kertben viszont már csak a füvet gondozzák, locsolgatják. Csendes, rendezett kis település, Gyulától és Békéscsabától egyaránt negyven kilométerre, Lőkösházától tízre, ami azért fontos, mert onnan lehet óránként vonattal elutazni Budapestre.

Ám ez sem tűnik megoldásnak. Dombiratos négyszáz ingatlanjából másfél száz áll üresen, legtöbbjük össze is omlott. Tulajdonosaik feléjük se néznek, talán már nem is élnek. A Petőfi utcán például már senki sem lakik. A községnek ez a része az erőszakos iparosítással egy időben kezdett kiüresedni. A leomlott falak mögött porladozó tárgyak dacolnak az idővel. A tömeges elvándorlás az 1970-es években kezdődött, de még ma is tart, a fiatalok szép álmokat kergetve menekülnek el innen az ország és a kontinens fejlettebb régióiba.

Az meg sem fordul a fejükben, hogy a földhöz is hozzányúlhatnának. Ahhoz érteni kell, és nem is éri meg, legyintenek a felvetésre, anélkül, hogy ellenőriznék, helyes-e az, amit másoktól hallottak. Bár az is igaz, nincs már mihez hozzányúlniuk, a zsíros talajra jött a vevő, el is vitte. Aki nagyban csinálja, gépesítve, kevés napszámossal, annak megéri, magyarázzák néhányan a templompark árnyékos fái alatt ücsörögve. A házcsonkok helyét, ahol lehetett, ahol a tulajdonos hozzájárult, társadalmi munkában akácossal ültették be. A kitermelt fát az önkormányzat, az üzemi konyha és – amíg be nem zárt – az óvoda fűtésére használták. De a legfőbb eredmény az lett, hogy eltűnt a patkány, a hernyó és a csiga, amelyek rendszeresen tönkretették a még gazdálkodók földjét, termését. Végül a focipályát is felszántották, beültették.

De egyéb furcsaságok is történtek itt, talán épp a hely marginalizációjából adódóan. A katasztrófavédelmi világnap alkalmából az illetékes hatóságok látványos gyakorlatokat rendeztek a kihalt utcákban. Házakat bontottak meg, majd az embereket helyettesítő bábokat keresőkutyák segítségével húzták ki a romok alól. Az akció turistaattrakciónak is elment, a falut mégsem lendítette ki a holtpontról.

Milyen lesz a béke?

Erzsébet királyné ajándék fái alatt haladva végre kijutok a községi temetőbe, ahol a bejárattal szemben karbantartott szovjet katonaemlékmű fogad, csúcsán ötágú csillaggal, mellette harangláb. De itt található a dél-békési falu egyik látványossága is, a 2013-ban emelt kopjafa: Füredi Gábor alkotása annak a 14 vitéznek állít emléket, akik az első és a második világháborúban szerezték meg ezt a címet. Balázs­ István,­ Balázs József, Bognár Ferenc, Bognár Pál, Kovács­ Károly és még egy Kovács Károly, Kovács Lajos, Máriaföldi Lajos, Nagy István, Tóth ­Balázs, Tóth József, Tóth Kálmán, Tóth Károly, Domonkos István neve olvasható le a kompozícióról. Őket hőstetteikért vették fel a Vitézi Rendbe, így nemcsak életükben, haló porukban is dicsőséget szereztek szülőfalujuknak, hiszen 2013. június 8-án a Vitézi Szék a Vitézi Község címet adományozta Dombiratosnak. Ma úgy hírlik, itt a legtöbb az egy főre jutó vitéz, mivel a leszármazottak közül is többen megkapták a megtisztelő címet.

Ám van a falunak még egy közismert szülötte, a magyar heavy metal egyik csillaga, a Pokolgép-alapító Kalapács József. Miután ráfordulok a főutcára, ott rám köszön egy kerekesszékes asszony, és látom, hogy fél kettő körül jár az idő, de a sarki kocsma már bezárt, vagy még ki sem nyitott, pedig július derekán járunk, eszembe jut a rockzenész egyik dalszövege. Úgy érzem, tökéletesen visszaadja a helyzet hangulatát:

„Összebújnak gyanakvó, félénk tegnapok, vajon mi lesz a holnap bére / Meddig tarthat ez az ostromállapot, aztán milyen lesz a béke?”

Bukások és újjászületések

Dombiratosról már a XI. század elején készültek feljegyzések. 1414-ben Belsevyratos (Belsőiratos) alakban fordul elő, 1510-ben viszont már a Domb­yratos nevet viselte. A török hódoltságig Zaránd vármegyéhez tartozott. 1552-ben Ahmed beglerbég olyannyira kirabolta, hogy egy dénár adót sem tudtak összekuporgatni. Három porta maradt a helységben. A gyulai vár eleste után, 1566-ban török hódoltság alá került.

Az 1686. évi tatár pusztítás lakosságát úgy szétszórta, hogy újfent pusztává vált. A XVIII. században kincstári birtok lett, bérlők kezére jutott. 1777-ben például évi kétezer-ötszáz forint bért fizettek érte. Később Csanád megye része lett. Mint királyi kamarai pusztát Ráth József bérelte, aki dohánykertészettel foglalkozott. Mivel nem volt munkaerő, telepítést sürgetett. 1842-ben a Csongrád megyei Csany faluból (ma Csanytelek) indult meg a beköltözés. A szomszédos Kevermesről is jöttek lakók az 1835-ben ideérkezett palócok mellé.

1843-ban már 180 ház állt a faluban. Az azonos helyről érkezők csoportosan helyezkedtek el, a mérnöki elképzelés szerint kialakított utcákat származási helyükről nevezték el. Ugyanabban az évben római katolikus felekezeti iskola is épült itt, tanítói lakással. 1866-ban ifj. Juhász István szélmalmot épített a Ráth-pusztára vezető úton, majd a századfordulón postahivatal is települt a faluba. Megalakult a Községi Hitelszövetkezet, majd a Hangya Szövetkezet. 1990-től ismét önálló önkormányzattal rendelkezik.

A földművelés kötelme

Az első világháború vérzivataros évei­ben Prohászka Ottokár székesfehérvári megyés püspök vetette fel, hogy a harctérről hazatérő és ott hősiesen helytálló katonákat a magyar szokásrendnek megfelelően földhöz kellene juttatni. Ennek megvalósítására jött létre 1920. augusztus 10-én miniszterelnöki rendelettel a Vitézi Rend. Később annak szabályozása is megszületett, kik folyamodhatnak vitézi címért. Feltétel volt a magyar állampolgárság, a feddhetetlen múlt (házasember esetében a feleség feddhetetlensége is), amiként az is, hogy képes legyen megművelni a birtokot. A kötelmek alól a hadirokkantak kaptak felmentést.

A Vitézi Szék 1920 novemberében döntött arról, hogy a felavatott vitézek és a Vitézi Szék tagjainak közösségét Vitézi Rendnek nevezi el, törvény erről nem született. Előképe vélhetően Bocskai István 1605. december 12-én Korponán kiadott oklevele volt, amely által csaknem tízezer gyalogos hajdút telepített le családjával együtt. Ezen adományt 1606. szeptember 2-án a kassai adománylevél követte a lovas hajdúk részére. Mindannyian házat, birtokot, közös címert és nemesi kiváltságokat kaptak, betagolódtak az ország rendi társadalmába. Ténylegesen ugyan nem iktatták be őket a magyar nemesek közé, de belső önkormányzatuk és jogszolgáltatásuk megmaradt.

Nemességüket 1690-ben a Diploma Leopoldinum ismerte el. A vitézek címerrel és közös megszólítással (nemzetes úr) bírtak, címük leszármazási alapon öröklődik. Alapvetően férfiágon, de ha nincsen alkalmas férfi örökös, a nőági öröklés is szóba jöhet. A jelölteket katonai szertartás keretében avatják fel, a leszármazottakat csupán beiktatják a vitézi jogokba.

Gurzó K. Enikő / Magyar Nemzet