A reménykedés és jó néhány, ma is meghatározónak tekinthető megvalósítás időszakaként emlékszik a többség Kovászna megye első vezetője, Király Károly 1972 tavaszáig terjedő „uralmára”.
A kilencvenedik életévéhez közelítő megyealapító segítségével igyekeztünk megragadni a fél évszázaddal korábbi történelmi pillanatot, amikor az 1968. február 18-ától létrehozott negyvenegy romániai megye között a történelmi Háromszék területe is újra külön státust kapott.
– Kudarc és remény: a két érzés egyaránt jelen lehetett a Maros-Magyar Autonóm Tartomány 1967-es felszámolásakor. Önben melyik volt az erősebb?
– A Maros Magyar Autonóm Tartomány felszámolásában elsősorban nem mint tevékeny résztvevő, hanem mint felszámolt voltam érintett, hiszen korábban nyolc éven át többek között a KISZ tartományi első titkára is voltam. A székelyföldi magyarság törékeny autonómiájának megszüntetése azonban igazából már 1960-ban megkezdődött, amikor Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely rajonokat Brassóhoz, azaz az akkori Sztálin tartományhoz csatolták. Ugyanakkor a Magyar Autonóm Tartományhoz ragasztottak három, többségükben románok lakta területet Nagysármás, Marosludas és Dicsőszentmárton központtal. Ezzel jelentősen megváltoztatták a tartomány etnikai összetételét, és azzal párhuzamosan a nevét is Maros Magyar Autonóm Tartományra.
– Milyen kirakat-, illetve tényleges érvek húzódtak meg az átszervezés mögött?
– A szokásos húzd meg-ereszd meg érvényesült – mint általában a politikában. A felszámolás melletti egyik legnyomósabb érvnek azt szánták, hogy egy ország területén belül nem létezhet saját határokkal rendelkező régió. Márpedig az autonóm tartomány létrehozásáról rendelkező dokumentumban egyértelműen szerepelt, hogy jobbról ez a tartomány, balról meg amaz határolja. Hatalmas feneket kerítettek a dolognak, és ahogy lenni szokott, a magyar érdekeltségű problémák megoldására egy magyart, Gere Mihályt küldték. Meglehetősen jól ismertem a helyzetet, ennek ellenére első nap nem értettem, mit is akar Gere. Aztán a második nap valahogy kibökte, ez a határhelyzet politikailag megengedhetetlen. Ebből aztán az következett, hogy lecserélték a tartomány néhány vezetőjét, nemsokára hazahozták Nagyváradról Iosif Bancot, aki a nyugati határszélen már elvégezte a „dolgát”. A rajonok összekavarásával jelentősen módosították az etnikai arányokat is. Természetesen hivatalosan soha nem mondták ki, de az alapvető érv mindenképpen az volt, hogy belső határok megléte nacionalizmus, ami megengedhetetlen egy nemzetállamban, mint amilyen Románia. Nyilvánosan kevésbé átpolitizáltnak tűnő érvek keringtek, a közember részéről érkező igényekre hivatkoztak, miszerint a kézdivásárhelyiektől mennyire messze fekszik Marosvásárhely, míg Brassóba például sokkal könnyebben el lehet jutni dolgozni, ügyintézni. A rajoni pártbizottságokat is ennek szellemében készítették fel, és a többség számára elfogadható is volt ez az érvelés. Bár már meglehetősen dörzsölt voltam, mi tagadás, az elején én is bedőltem a szövegeknek. Banc is ennek megfelelően viselkedett, magyarul beszélt az emberekkel, marosfelfalusi származású lévén ez nem okozott gondot neki.
– Milyen fórumon rajzolták az új megyehatárokat?
– A megyék kialakításának ügyében két-három alkalommal is magas rangú pártgrémium ült össze Nicolae Ceaușescu pártfőtitkár vezetésével. Kezdetben pozitív felhangúak voltak a megbeszélések, a nemzetiségi jogok fenntartásának igénye és szándéka is többször megfogalmazódott. A második körben azonban Iosif Banc már megfogalmazta, hogy nem indokolt kivételes jogokat biztosítani a magyar lakosságnak. És aki melléje állt, nem más volt, mint Fazekas János. Így aztán lassan elhallgatott Ion-Gheorghe Maurer, a Minisztertanács elnöke is, aki sokáig legfőbb támogatója volt a kisebbségnek járó teljes jogegyenlőség megítélése szándékának.
– Ön milyen minőségében lett tagja ennek a körnek?
– Az 1967 kora őszén közzétett első térkép Nagy-Hargita megye megalakításának szándékát tükrözte, magában foglalva a régi Udvarhelyszéket, Csík vármegyét és Háromszéket. A dolgok menete azonban hamar megváltozott, ’67 novemberében már megindult a politikai és adminisztratív hadjárat Székelyföld területi feldarabolására, etnikai fellazítására. Az egyik „munkaváltozat” szerint Kovászna várost, Zágont, Bodzafordulót, Zabolát, Maksát, Dálnokot, Málnást, illetve egész Erdővidéket Brassóhoz kell csatolni, Tölgyest és Gyilkos-tót pedig Bákó megyéhez. A lakosság véleménye azonban már kezdetben erőteljesen megoszlott ezekkel a tervezetekkel szemben. Én akkor egy éve már Gyergyószentmiklóson voltam első titkár, és nagyon jó, mondhatni baráti viszonyt ápoltam Virgil Trofinnal, aki akkoriban a kommunista párt második embereként hatalmas befolyással rendelkezett. Mindig tőlem kérdezősködött a székelyföldi, erdélyi emberek felől, és e bizalmi tőke alapján jelentős döntéseket is befolyásolhattam. Ilyen körülmények között kaptam a megbízatást Bukarestből Hargita megye megszervezésére. A párt és a kormány rendkívüli megbízottjaként teljes döntési jogkörrel léphettem fel, de folyamatosan együtt kellett működnöm Maros és Brassó tartomány vezetőivel. Akkor is, és utólag is úgy éreztem, hogy egy pillanatra beleszólásom volt a történelem alakításába.
– Hogyan sikerült kiemelni Háromszéket Nagy-Hargitából?
– Háromszék feldarabolásának megakadályozásában Fazekas János, a Román Kommunista Párt politikai végrehajtó bizottságágának tagja játszott főszerepet. Én kezdettől azt sugalltam, hogy alakuljon két megye, Hargita és Háromszék. A kérdésben megoszlott a két háromszéki rajon, Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely vezetőinek álláspontja: a felső-háromszékiek inkább a saját megye megalakításában látták a jövőt, Sepsiszentgyörgy viszont Sántha Károly városi első titkárral az élen a Brassóhoz való csatlakozás változatát támogatta. Ezzel párhuzamosan Bukarestből és Brassóból is egyre fokozódó nyomást gyakoroltak a kézdivásárhelyiekre, elsősorban Vasile Patilineț, a KB tagja és Gheorghe Pană, Brassó tartomány első titkára révén. A külön megye alakításának javaslatát támogatta Koppándi Sándor, a Romániai Magyar Dolgozók Tanácsának titkára, a pártközpont propagandaosztályának nemzetiségi vezetője is, míg aztán Ceaușescu is rábólintott. Felhívott és azt mondta: „Rendben, Király, legyen, de te fogod vezetni!”
– Milyen emberállomány állt rendelkezésre a megyealakításhoz?
– Az állománnyal nem volt gond, jó kapacitású, tenni akaró emberek vettek körül, a gond az idő rövidségével volt, hiszen már 1967 végét írtuk, következő év februárjának közepétől életbe kellett léptetni az új adminisztratív berendezkedést. Gyakorlatilag egyetlen hét állt a rendelkezésemre a létesítendő megye intézményrendszerének kiépítésére, a különböző tevékenységi területek vezetőinek kiválasztására. A szükségből igyekeztem erényt kovácsolni: az idő rövidségére való tekintettel nem a javasolt személyek iratcsomóját küldtem Bukarestbe elemzésre és felülbírálásra, hanem a neveket tartalmazó listát jóváhagyásra. Meg is kaptam, kivétel nélkül, Patilineț pedig tajtékzott a dühtől: „Az összes semmiházi barátodat magad mellé vetted!” De már nem volt mit tennie. Ugyanakkor erkölcsi feladatomnak tartottam a kézdivásárhelyi rajon kitartó vezetőinek előléptetését, így került felelős beosztásba Szász Domokos, Stemmer József, Sylvester Lajos, Bede Gyula és társaik. Szentgyörgyről Sántha Károly, a Nemzeti Bank igazgatója, Czikó Árpád és mások kerültek a stábba. Török Áron fiatal építészmérnököt éjszaka az ágyából ugrasztottam ki, és adtam neki kétórás gondolkodási időt: elfogadja-e a megyei tanács alelnöki tisztségét? Így alakult meg szinte futólépésben 1968. február 18-án Kovászna megye. A Háromszék nevet ugyanis nem fogadták el, kevésbé történelmi hangzású elnevezést kellett találni.
– Önállóság, életképesség tekintetében mit ígért Háromszék 1968 elején?
– Az infrastrukturális alapadottságok nem voltak túl biztatóak, nekem viszont alapvető célkitűzésem volt, hogy mihamarább életképessé tegyük a megyét, rendelkezzünk minden olyan jellemzővel és intézménnyel, amelyek révén egy megye önálló módon tudjon működni. Nem volt könnyű, mivel Pană a szomszédos Brassóból igyekezett fenntartani Háromszék függőségi viszonyát. Amikor például saját tervezőintézetet és építővállalatot kezdtem szervezni, és mindehhez szakembereket verbuválni – nem tagadom, Brassóból is –, előbb gálánsan felajánlotta, hogy a brassói építők majd ellátják ezeket a feladatokat, majd miután visszautasítottam, fenyegetőzni kezdett, illetve retorziókat alkalmazni. Az építésipari és kereskedelmi szakiskola bentlakásából még a matracokat is elvitette a megyésítés után. Felhívtam, és azt mondtam neki: „Ide figyelj, te Pană! Tudod kik viselkedtek legutóbb így? A román hatóságok 1940-ben, akik a második bécsi döntés utáni kivonuláskor Kolozsváron még a kilincseket is leszereltették. Te most arra hivatkozva pusztítottál le mindent, hogy az iskolákat a brassóiak pénzén szerelték fel. Mit gondolsz, a szentgyörgyiek soha nem fizettek adót a román államnak?” Másnapra mindent visszaküldött, de vérig sértődött, és örök ellenségemmé vált.
– Biztosított elég pénzt az államkassza a megyék talpra állítására?
– Természetesen voltak jelentős előirányzott költségvetési tételek az új megyék tevékenységének beindításához. Mi már az első évben kétszáz új lakást építettünk az eredetileg tervezett negyven helyett, ezzel is igyekeztünk hazacsalogatni a közel 12 ezer, Brassóba ingázó szakmunkást, hiszen az ipari fejlesztések, a gyárépítések akkor már nemcsak víziónak számítottak. Megkezdtük a vízhálózat bővítését, új kutakat fúrtunk, víztározó medencéket építettünk. Ezen túlmenően éltem azokkal a lehetőséggel, amelyet az RKP Központi Bizottságába, a politbüróba és az Államtanácsba való beválasztásom kínált, igyekeztem kihasználni a pozíciómból adódó érdekérvényesítési potenciálomat. És igen, a főtitkárral való közös vadászatokat is hasonló ügyek megtárgyalására használtam, törekedtem rá, hogy Ceaușescu jó vadászélményekkel távozzon. Ha sikerült, másnap-harmadnap szólt is a telefon, jelentkezett az illetékes elvtárs, hogy megbeszéljük annak az ügynek a részleteit, amelyet a vadászlesben vetettem fel a főtitkár elvtársnak. Így épült meg a szentgyörgyi sportcsarnok, a mozi és a szakszervezetek kultúrháza, ezek semmiféle alaptervben nem szerepeltek. A kényes kérdéseket mindenekelőtt a főtitkárral beszéltem meg, az ő beleegyezése kellett a kézdivásárheyi Gábor Áron-szobor felállításához, a kisbaconi Benedek Elek-emlékház létesítéséhez, utóbbi életművéről egy piliskei vadászat alkalmával tartottam kiselőadást.
– Sok spekuláció látott napvilágot, miszerint Bodzaforduló és vidéke azért került a tömbmagyar megyéhez, hogy hígítsa egy kicsit a magyar „tengert”. Muszáj volt belemenni ebbe a kompromisszumba?
– Részben igen, de említésre méltók az előzmények is. Bodzaforduló és a környező négy román község lakossága ellenállt minden próbálkozásnak és mézesmadzagnak, nem voltak hajlandók Buzău megyéhez csatlakozni. Azt mondták, ők erdélyiek, nem regátiak. Így végül csak Bodzavám került Brassótól a frissen létrehozott déli megyéhez.
– A sikertörténet mégis csak 1972-ig tartott. Alakulhatott volna másként is?
– Ismertem annyira a rendszert és az azt működtető embereket, hogy tisztában legyek vele: Kovászna megye élén nem lesz hosszú idejű a pályafutásom. Tudtam, hogy ellenségeim mindent meg fognak tenni annak érdekében, hogy félreállítsanak. 1972 elején Gheorghe Pană „barátom”, aki akkor már újra Bukarestben dolgozott, felszólított, hogy nevezzem meg az utódomat a megye élén, mert rám rövidesen a legmagasabb szinten lesz szükség. Ahogy mondani szokás, felfelé akartak buktatni. Nem sokkal később másik „barátom”, Patilineț jelezte, hogy a legközelebbi ülésen Fazekas János kritizálásában számítanak a támogatásomra. Egyértelművé kezdett válni, hogy döntenem kell: a pártvezetés eszközévé válok, vagy megmaradok a magam elvei mellett. Az utolsó cseppet a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa 1972. március 31-i ülése jelentette, ahol Takács Lajos kemény hangon kritizálta a pártvezetés jogfosztó nemzetiségellenes politikáját. A Bolyai Egyetem utolsó rektora önkritikát is gyakorolt: szégyelli, hogy hagyta magát félrevezetni a Bolyai és a Babeș Egyetem egyesítésének ügyében, ami a Bolyai felszámolásához vezetett. Takácsot elítélő felszólalások következtek, én hallgattam. Másnap otthon két levelet diktáltam. Az egyik a válóperem elindításáról szóló nyilatkozat volt, a másik a tisztségemről való lemondás a párt nemzetiségi politikája elleni tiltakozásképpen. Úgy éreztem, elérkezett a pillanat, hogy rendet rakjak az életemben.
– Mit mutat a mai, több mint ötven esztendővel későbbi mérleg?
– Az elmúlt közel öt évtized túlnyomó részében ellenszélben éltem és harcoltam. Nagy csalódásként éltem meg a rendszerváltás utáni politikai-közéleti próbálkozásaim kudarcait, a sorozatos támadásokat, amelyek kollaboránsként, ellenzékiként, majd kriptokommunistaként bélyegeztek meg. A lelkiismeretem azonban tiszta, és örülök, hogy ma is szeretettel tudok gondolni az otthon maradottak többségére. A többiről majd elszámolunk a végső döntőbíró előtt.
[box]
KIRÁLY KÁROLY
Politikus, közgazdász, Kovászna megye első vezetője. Dicsőszentmártonban született 1930. szeptember 26-án. A moszkvai Komszomol Főiskola hallgatója volt (1956–57), 1964-ben a bukaresti Ștefan Gheorghiu Akadémián közgazdász szakot végzett, majd 1970-ben a Bukaresti Közgazdaságtudományi Akadémián közgazdász szakképzettséget szerzett. 1950–1965 között a Román Kommunista Párt ifjúsági szervezete, a KISZ aktivistája volt, majd a Magyar Autonóm Tartomány KISZ Bizottságának első titkára. Innen a Gyergyó rajoni pártbizottság első titkárává nevezték ki. 1966–1968 között az RKP Központi Bizottságának munkatársa, 1968–1972 között a Kovászna megyei pártbizottság első titkára és az RKP Politikai Végrehajtó Bizottságának póttagja volt, a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának alelnöke. 1972-ben a hivatalos román politika elleni tiltakozásul lemondott tisztségéről. A hatalom „száműzte”, kinevezték a karánsebesi Fakitermelő- és Feldolgozó Kombinát vezérigazgatójává, majd visszaengedték Marosvásárhelyre. 1978-ban a nyugati sajtóban is megjelent levélben tiltakozott a magyarságot sújtó román állami intézkedések ellen. Újabb karánsebesi száműzetése idején, 1978. június 16-án ismeretlen személy rálőtt Király Károly gépkocsijára. 1978 októberében, már a marosvásárhelyi (meggyesfalvi) konzervgyár igazgatójaként állást adott a börtönből frissen szabadult, de továbbra is tiltólistán lévő Visky Árpádnak, a sepsiszentgyörgyi színház művészének. Ismétlődő beadványaival, a legfelső párt- és állami vezetéshez intézett, külföldre is eljuttatott leveleivel kiállt a romániai magyarok jogai mellett. Az 1989-es forradalom után a Nemzeti Megmentési Front Tanácsának alelnökévé választották. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség egyik megalapítója, 1992–1993-ban az RMDSZ háromszéki szervezetének elnöke volt. Az 1990. március 17–19-i marosvásárhelyi „fekete március” idején a Nemzeti Megmentési Front alelnökeként nyomást gyakorolt az atrocitások leállítása érdekében. 1990. májusától szenátor, de nem töltötte ki a mandátumát, 1991. december 12-én lemondott az új román alkotmány tartalma elleni tiltakozásképpen. Díjak, kitüntetések: Bethlen Gábor-díj (1987); Kós Károly-nagydíj (2014); Magyar Érdemrend Középkeresztje a Csillaggal (2015). Ma Magyarországon, a Békés megyei Mezőkovácsházán él.
[/box]
Csinta Samu / Háromszék