Semmihez nem hasonlítható, csak körbeírható lelki állapotot teremt az emberben egy csíksomlyói pünkösdi búcsú. Sokat gondolkoztam ennek az állításnak a természetén és a következő megállapításra jutottam: nem csak a domborzati formák emberre kedvező földi kisugárzása, nem csak az ott összegyűlt hatalmas tömeg lelki erejének és egymás iránt érzett szeretetének egyesülése okozza ezt a semmihez nem hasonlítható kellemes érzést, hanem mindvégig jelen van a mise alatt egy földöntúli erős forrásból fakadó isteni hatás is, amely a felsoroltakat összefonja.
Különös hatással van rám az a túlviláginak tűnő, de mégsem kellemetlen, sőt kellemes és megnyugtató morajlás, amely több százezer ember torkából előtörő tömör ötvözetből jön létre és amit a kilométeres távolságok sem fojtanak el. A közös imának és a közösen énekelt egyházi énekeknek, valamint a rendszerint szép és tanulságos prédikációknak lélekmunkáló szerepük van.
Így, ahogy mondom, munkálják a lelket úgy, ahogy az egész keresztény vallás feladata a lélek finommá való munkálása. Többször elmondtam már, hogy ha nem volnék keresztény is azzá válnék, ha csak Krisztus második törvényét ismerném, akkor is:
„Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!”
De se szeri, se száma a humánus cselekedetekre való ösztönzés:
„Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsájtunk az ellenünk vétetteknek!”,
illetve
„Ha megdobnak, kővel dobd vissza kenyérrel!”
És azt is mondja:
„Ha megdobnak kővel, mi a kövekből lépcsőket építünk!”
avagy az Úz-völgyi temetőfoglalás kapcsán, a pünkösdi prédikáción arra intenek, hogy úgymond egy maroknyi erőszakos, rosszindulatú embert nem lehet egy egész néppel vagy nemzettel azonosítani! Ami szintén igaz valamint az is, hogy mi keresztények nem szabad ugyanazt a mércét alkalmazzuk, mint a minket megtámadók, hanem keresztény erkölcsök és tanítás szerint kell válaszoljunk megbocsájtással és imádsággal!
Természetesen lehetne azon vitatkozni, hogy a minket állandó támadóink is keresztény vallásúak-e, legkevesebb száz éve vétkeznek ellenünk és ezen változtatni eszük ágában sincs!
Mindezek ellenére a pünkösdi ájtatos körülmények hatására éreztem egy kevés empátiát, amely mise végére akkorára növekedett, hogy képes lettem volna melegen átölelni még egy temetőfoglaló, öregeket és nőket megverő ultranacionalistát is. Mert ugye szegényeket félrevezették évszázadokon át és ez által a mindenkori politika áldozataivá váltak! Ezért nekünk nem szabad visszavágnunk, inkább le kell győznünk a rosszat a jóval!
A nap hátralévő részében ehhez hasonló gondolatok váltogatják egymást az agyamba, mert úgy-e a tudatos én egyszerre csak egy gondolattal foglalkozhat. És ugyanezekkel a gondolatokkal alszom el.
Nem csoda tehát, ha álmaimnak képsorai ezzel a témával kapcsolatosak. Arról, hogy a csíksomlyói nyeregben békés székely tömeg imádkozik a Szűzanyához a gyönyörű verőfényes ég alatt, amikor a tágas terjedelmű zsolozsmába egyre erősödő durva hangok vegyülnek be, majd teljesen elnyomják azt:
– Rușine, rușine, rușine să vă fie! – Szégyen, szégyen, szégyenetek legyen!
Nincs lehetőség azon gondolkodni, hogy egy imádkozó ember miért kellene szégyellnie magát, ha csak nem azért mert magyarul imádkozik.
Mert kegyetlen, eltorzult arcú zászlós emberek támadják meg az imádkozó székelyeket. Zászlójuk színe ismerős, nyelük kemény, mert nem csak jelképnek, hanem fegyvernek is van tervezve, és némelyek kiszakított fakeresztekkel püfölik az imádkozó embereket miközben azt kiabálják:
– Ez itt a mi földünk, ti takarodjatok saját országotokba, mert mi itt akarjuk imádni Istenünket!
Az igazság az, hogy az ők Istenük a mi Istenünk is, csak ők abban a téves eszmébe élnek, hogy mind általában minden az Isten is csak kizárólag az övék. Olyannyira, hogy papjaik kijelentése szerint az Úristen még el is fordítja orcáját, ha kell három napra a magyarokról, kérésre. Mely idő alatt beteljesíthetik évszázados bosszújukat rajtuk!
Menekülünk ki merre lát, egyebet nem tehetünk, mert nekünk csak keresztény erkölcsök szerint kell cselekednünk és jóval kell legyőzzük a rosszat. Csakhogy a jó manapság a kutyának sem kell, főleg nekik, ezért mi minden alkalommal fegyvertelenekké vállunk!
Még szerencse, hogy a ránk dobált kövekből lépcsőket raktunk és így gyorsabban iszkolhatunk le a csíksomlyói nyeregből. Szaladok valahol én is a tömeg között és már érne utol az ellenség, akit nekem törvény szerint szeretnem kell, akkor is ha zászlórúd koppan fejemen, amikor hirtelen egy nagy időkapu nyílik előttem, körülöttem, mindenütt. És megjelenik előttünk a mi Nagyasszonyunk, Mária Szűzanyánk, Babba Máriánk, akit minden évben meglátogatunk itt a nyeregben, lélekben, mert még soha nem testesült közénk.
– Ne féljetek székely-magyar gyermekeim, megmentelek benneteket, hisz azért jöttem! – mondja mindent kitöltő, de kellemes, lágy anyahangon.
Aztán lehajol és szapora mozdulatokkal felmarkol bennünket, mintha csak rókagombát szedne és tízezrenként hullat bele köténye bugyrába. Majd siet velünk a mennyországba, ahol kiráz surcából és újra megnyugtat:
– Csak semmi pánik gyermekeim, rendezkedjetek be nyugodtan, itt vélhetőleg senki nem fog bántani.
Aztán elteleportál, hogy dolgait intézze, és mi ott maradunk, hogy újra hazát teremtsünk magunknak. A mennyország is szép, legalább annyira az, mint a csíksomlyói nyereg, ha nem szebb. De mi székelyek olyanok vagyunk, mint a tormába esett kukacok, azt hisszük, hogy nincs szebb hely Székelyföldnél.
A mennyország világos, otthonias és megnyugtató, de nincs munka és hiányoznak a napi küzdelmek, ezért unalmas, de meg lehetne szokni. Csakhogy, amire megszoknánk bekövetkezett a katasztrófa. Olyan váratlanul csapott le ránk, hogy időnk sem maradt védekezni, az imádsággal és jósággal természetesen. Borzalmas és jól ismert üvöltéssel kezdődött:
– Rușine, rușine, rușine să vă fie!
Ha volna időnk, eltűnődhetnénk arról, hogy miért kell a mennyországba is szégyellnünk magunkat. De nincs, mert benyomulnak utánunk a már ismert temető és országfoglalók. Keményrúdú trikolórral és törött keresztekkel hadonásznak, esélyt sem adva a védekezésre.
Takarodjatok a saját mennyországotokba, ez a mi román mennyországunk és ne rondítsátok el jelenlétetekkel!
– Úristen, hogyan kerültek ezek a szörnyek ide, hát soha nem bírunk megszabadulni tőlük?
– Én hoztam ide őket! – szólalt meg szelíd ájtatossággal a mi Nagyasszonyunk, majd így folytatta: – Nekem mind egyforma gyermekeim vagytok, nincs jó vagy rossz gyermekem. Az én gyermekeim egyformák. Egyébként megígérték, hogy ez után szeretni fognak benneteket és a ti keresztényi kötelességetek, hogy őket „integráljátok”!
Amikor újra magunkra maradtunk és beindult ellenünk a rövid ideig szünetelő támadás, amire egyébként számítottunk, kénytelenek voltunk ismét a menekülést választani, mert a mennyországban háborúzni nem keresztényi erkölcs!
Láttuk távolban a gyönyörű és világos mennyország sötét határát, hát arrafele vettük az irányt. Csakhogy ott, lángpallosú angyalok állták el az utunkat és fegyvereinkkel felénk csapkodtak.
– Azonnal menjetek vissza, mert ezen túl már a pokol mélységes feneke következik!
– Jobb lesz nekünk ott mind itt, de kérünk benneteket az utánunk jövőket ne engedjétek semmi áron!
Majd félresöpörve a lángpallosú angyalokat belerohantunk a sötét ismeretlenbe. Szinte azonnal, hogy átléptünk, elfogyott a támasz talpunk alól és működésbe lépett a gravitáció. Úgy potyogtunk le a pokolnak mélységes fenekére, akár a megérett kásásvackorok. Szerencsére puhára estünk, mert az ördög már várt, jó puhára felfújt gumimatraccal.
Aztán, amikor mind a többszázezren lepotyogtunk, hol egymásra, hol egymás mellé, a matracra terített pokróc négy sarkát összekapta a szolgálatos ördög, hátára vett, majd egy hatalmas üsthöz cipelt, amelybe belerázott, mint a száraz babszemeket.
Azt hiszik az emberek, hogy olyan rettenetes, kibírhatatlan érzés egy forró masszájú üstbe beleesni, pedig nem, legalább is az úgynevezett „akklimatizálódás” után nem. Mert az ember azt is megszokja, mint a sok más szenvedési formát. A gyengébbek kedvéért úgy kell elképzelni, mint amikor a forró lábvíz első pillanatban kibírhatatlan, de később még kellemes is tud lenni.
Hamar megszoktuk itt is a környezetet, mivel a székely ember mindent kibír. Ide-oda úszkáltunk a forró szurokban, hozzátartozóinkat ismerőseinket kerestük és idegenekkel ismerkedtünk. Végre saját üstünk volt, ahol szabadon, saját nyelvünkön imádkozhattunk, káromkodhattunk és már majdnem boldogok voltunk, hogy senki nem háborgat bennünket. De, ó fájdalom, mintha ismerős és rettegett hangok szűrődtek volna be üstünknek világába. Amilyent azoktól hallani, kik idáig üldöztek és talán itt is megtaláltak:
– „Rușine, rușine, rușine să vă fie!”
De mivel hangjuk még erőtlen, mintha kútból jönne és ezért nem is biztos, hogy ők azok, odaszólok nemzettársaimnak:
– Egy szörnyű gyanúm van, székely testvéreim, toljatok fel az üst széléig, hadd győződjek meg róla, hátha tévedek!
– Győződjél meg, de nem tévedsz, mi is halljuk és azt hisszük, hogy sajnos ők azok!
De feltolnak, az üst szájáig, ahonnan már kilátok és tekintetem a szolgálatos ördögre esik, aki a szomszédos üst körül tüsténkedik, mely érkezésünknél még üresen ásított. Hosszúnyelű szigonyos acélvillájával az üstbe csapkod, miközben pokolian káromkodik. Megállapítom, hogy abból az üstből tör elő az ismerős ordítozás, de azért megkérdem:
– Ördög úr, lenne olyan kedves felvilágosítani, hogy kik ezek az újabb vendégei, akik ilyen förtelmesen üvöltöznek, hogy megzavarják nyugalmunkat?
– Ezt ti jobban kellene tudjátok, mert nyomban utánatok hulltak rá a „gumisurgyéra”, időt sem hagyva nekem, hogy levegővel újra felfújam. Ezért össze-vissza zúzták magukat, de még így is át akarnak mászni hozzátok, mert azt erősítik, hogy az az ők üstjük és onnan is el fognak űzni benneteket!
– Hát igen, ördög úr, ez az ők életcéljuk, hogy minket mindenünnen kiüldözzenek, előlük menekülünk már száz éve, vagy még több és nem bírunk tőlük megszabadulni! Arra kérem az urat, ha megkérhetem, hogy semmiképpen ne engedje át hozzánk ezeket a szörnyeket!
– Dehogy engedem, dehogy engedem, de nem az irántatok való szívbéli jóságomért teszem, hanem igazságérzetből. Mert akármilyen rossz hírünket keltik nekünk, ördögöknek, mindenkivel érdemei szerint bánunk. Az ők üstjük alatti tűz százszor magasabb hőfokú, mint a tietek alatt, mivel ők ezt érdemlik!
– Még annyit kérdeznék ördög úr, hol vannak zászlórúdjaik, melyekkel bennünket ütlegeltek?
– Begyújtottam velük, de menj vissza, ne szórakoztass itt, mert rögvest téged is fejbe váglak!
Nem kellett fejbevágnia, visszaugrottam oda, ahonnan feltoltak és azt mondtam a székelyeknek:
– Van két hírem egyszerre és mindkettő jó: ők azok, de nem jöhetnek ide!
A megerőltetéstől kifáradva ugyan de reményekkel telve alszom el az üst félreeső helyén és álmomban újabb szörnyűséget álmodom, ahol a főtéma a reménytelen helyzetünk, melyben „abszolúte” minden megtörténhet, még az is, ami nem történhet meg és hallom az állati üvöltést:
– Rușine, rușine, rușine să vă fie! Szégyen, szégyen, szégyenetek legyen!
Soha nem fogom talán kitalálni, hogy miért kell szégyelnünk magunkat. Megoldásképpen, mint mindannyiszor, amikor rettenetest álmodok, az ébredésbe menekülök.
A televízió hangos üvöltésére ébredek, amit eredetileg a temetőfoglaló-gyalázó, félrészeg csőcselék produkál:
– Rușine, rușine, rușine să vă fie!
A feleségem mellettem a távirányítóval viaskodik korán reggel!
– Kapcsold ki, kapcsold ki! – utasítom idegesen.
– Nem tudom! – panaszkodik kétségbeesetten. – Elromlott a távirányító!
Sebők Mihály