Színházi közhely, hogy ha valaki valóban az előadást akarja látni, akkor ne a premiert nézze meg, mert a közönséggel való találkozás is, és a protokoll közönség nyomása is deformálja az összpróbákon kialakult formát. Ne is a második vagy a harmadik előadást, mert azokon pedig a premierrel túlságosan kioldódó feszültség okán leül az előadás…
Ehhez képest a fergeteges és sikeres bemutatót követően a második és a harmadik előadás végén a nézők Révkomáromban már állva tapsoltak. Az előadás – cáfolva a színházi közhelyet – nemcsak hogy nem ült le, hanem még átütőbb lett.
Ez az első csoda, aminek van racionális magyarázata: a próbafolyamatot a covid járvány, majd az előadást rendező Eperjes Károly filmjének, a Magyar passió forgatása többször is megszakította, és a bemutató előtt tartott „felújító” próbák csak újraindítottak, de nem zárták le a – csak az előadások során beérő – színészi alakításokat.
A második csoda a rendező Eperjes Károly és Garajszki Margit dramaturg munkájának következménye, akik a népszínmű dialógusait (az egykori, a darabból készült tévéjáték forgatókönyve alapján nemcsak tovább-, de) alaposan meg-, mintegy a betétdalokhoz, húzták.
Az ebben, az általuk a népszínmű drámai magjáig lecsupaszított kontextusban felcsendülő műdalok már nem megerősítik, hanem – miként eddig csak a legjobb musicalekben – kiteljesítik az egyszerű történetet. (Amiben a gazdag kocsmárosné lányába szerelmes szegényfiú, „a huszár” a lány anyjának a fiatalok által tervezett házasságba való beleegyezéséért cserébe kiváltja a kocsmárosné fiát, átvállalja annak katonai szolgálatát. Már a huszár halálhírét költik, amikor ugyan félkarját elveszítve, de évekkel – a színpadon a húzásoknak köszönhetően percekkel – később visszatér. Az ígérete alól kibújni akaró kocsmárosé lépre csalásával, a jó, a tiszta szerelem diadalmaskodik az addig győzedelmesen ravaszkodó gonosz felett. A fergeteges lakodalomba torkolló végjátékban még a kocsmárosné ügyefogyottságig elkényeztetett fia is párra, és ezáltal – legalább elvileg , de a menyegző forgatagában valóságosnak látszó – lehetőségre lel az anyai majomszeret fojtogató és elmeromboló szorításából való szabadulásra.)
A második csoda tehát, és ezt kiemelni és hangsúlyozni szeretném, hogy a dramaturgiai munkának és főként a színpadra állítás módjának köszönhetően a népszínműből egy új műfajvariáns a – nevezzük így – népi musical született meg (de túlzás nélkül is, minimum rendkívül erőteljes kontúrokkal körvonalazódott a Jókai Színház előadásával).
Azért beszélhetünk műfajvariánsról, mert ugyan nem a musicalek megszokott zenei világa szólal meg, hanem (magyarnótaként kategorizált) műdalok, azonban a musicalek megszokott zenei világa is, és az említett műdalok is nem a magaskultúra, a „komolyzene” leszármazottjai (miként az operett) , hanem a tömegkultúra jelenlegi, illetve egykori domináns részeinek hangzásvilágából erednek, amik ráadásul napjainkban világzeneként egyébként is közelednek egymáshoz, sőt, növekvő mértékben összeolvadnak. Visszatérve azonban az előadásra!
Az egyszerű, de egészen a jó és gonosz küzdelmévé le- és ezáltal megtisztított történet nemcsak markáns, de (a gonoszhoz való közelítéssel, illetve az attól való távolodással) árnyalt, dalokban kiteljesedő karakterek megformálására teremtett lehetőséget, amivel a színészek ugyan változó mértékben, de sikerrel birkóztak meg. Itt azonban egy kivétellel nem csodáról, sokkal inkább paradoxonról helyes beszélni.
A paradoxon oka a színész-rendező Eperjes Károly – az elmúlt hét évben végzett színészpedagógia munkássága során tovább finomodott – speciális színészvezetésében keresendő. Az általa, elődei és saját színpadi tapasztalatai nyomán kialakított MATAMAVASZA módszer nem egy új, a sajáttól eltérő szerep karakterének megmutatását várja el a színészektől. Nem arra készteti őket a próbafolyamattal. Sokkal inkább a saját karakter – színpadi helyzeteknek megfelelő – módosítását várja el.
Azt tehát, hogy ne csupán megmutassák, hanem éljék az általuk formált karaktert.
Ez, a színpadokon megszokottnál egyszerre visszafogottabb (nem a szó hagyományos értelmében teátrális), ám intenzívebb játékmód – érthető módon – a még főiskolás, ám máris a női főszerepet játszó Bencsik Stefániának és a nemrég végzett Hostomsky Fanninak nem jelenthetett gondot, hiszen még nem létező (illetve csak kialakulóban lévő) színpadi beidegződéseik nem akadályozták őket. Ez eddig érthető.
A paradoxon azáltal jött létre, hogy a hatalmas színpadi múlttal és így rutinnal rendelkező Dráfi Mátyás is zökkenő nélkül illeszkedett a megszokottól eltérő elvárásrendszerbe. Ez még magyarázható azzal, hogy a készülő Eperjes filmben is együtt dolgozott a rendezővel, így megszokhatta annak munkamódszerét. A paradoxon azáltal vált teljesebbé, hogy csekély különbséggel ugyanez mondható el a kocsmárosnét alakító Varsányi Mariról is, aki az előadás végén, a taps csitultával a színpadon vehette át a színház örökös tagjának járó szobrot. Kettejük játékának különbsége nagyrészt csak energetikai okokra vezethető vissza, ami valószínűleg szintén annak tudható be, hogy Dráfi Mátyás – talán a forgatás alatt – rutint szerzett az intenzívebb játékmód következményeivel, és ennek köszönhetően alakítása pontosabban és egyenletesebben követte a karakter követelte változásokat.
Az említett paradoxon azáltal teljesedett ki, hogy az előadás többi – az előbb említetteknél valamivel idősebb, illetve az utóbbiaknál fiatalabb – szereplője eltérő mértékben ki-kibillentek az intenzív szerepformálásból. Ám ezekkel a döccenőkkel együtt is nem csupán részesei voltak a sikeres előadásnak, de ugyan eltérő, ám inkább nagyobb, mint kisebb mértékben hozzá is járultak ahhoz. A háborúból visszatérő hősszerelmest alakító Matusek Attila találkozása a Bencsik Stefánia alakította szerelmével (kettejük játékának köszönhetően) a fergeteges zárókép mellett az előadás kiemelkedő pillanata.
A népszínmű alapján a színpadon megjelenített – még ideiglenes néven – népi musical létrejöttében az eddig említett alkotók mellett a tánckarnak és a koreográfus Gálik Gábornak meghatározó a szerepe. A népszínművek szokatlan mértékben tömörített szövegkönyvének megjelenítését táncukkal nemcsupán árnyalták! A jó és gonosz küzdelmének metafizikai dimenzióit is láthatóbbá tették a huszárral kötött szerződés ördögi mozgatóinak megjelenítésével. Részben a jelmezeket (és azok mellett a díszletet is) tervező Gyarmathy Ágnes hathatós segítségének – de helyesebb azt írni, hogy ihletett munkájának – köszönhetően.
A fentebb részletezett csodákat két ok miatt neveztem csak kisebbnek és csak előzetesnek.
Egyelőre úgy tűnik, hogy előadásról előadásra nemcsak (mint már említettem) a siker nő, de a színészi játék és ezzel az előadás minőségi is javul. Így a teljes csoda kiteljesedése jelenleg még remélhetően csak folyamatban van.
Másik, az ennél is nagyobb csoda pedig jelenleg még inkább csak lehetőség.
Ha azonban arra gondolunk, hogy (Ascher Tamás invenciótlan és ezért erőtlen átrendezésében a Woyzeck zenés változatával) a Katona József színház is a zenés műfaj (és így akár a musical) felé nyitott, sőt, a Pesti Magyar Színház is ebbe az irányba kísérletezik, a sikert és a közönséget is trendkövető és zenés előadásokkal inkább csak kereső magyarországi színházaknak a komáromi társulat utat mutathat.
A népi musical létrehozásának esetleges folytatásával pedig nemcsak hagyományt, de akár trendet is teremthet.
Nyilván nemcsak egyedül, de ebbe az irányba nem csupán a sikeres kezdőlépést tették meg, de jelenleg – ahogy mondani szokás – a labda is náluk van.
Akták