Topolyán valamiért a hírességek közé nem az értelmiségieket számítják. Nem azt az egy-két helyben élő, a faluban letelepedett papot, tanítót vagy tisztviselőt, hanem a mindenkori gazdag embert. Aki új magyar nábobként uralja a falut, a közvéleményt, a munkavállalókat, az egyházat, és egyáltalán mindent, ami a körme alá fér. Mindenki a zsebében van, mindenkit megvehet.
Topolyán persze azért akad egy-két, évtizedek óta ott élő nyugalmazott tanár és tisztviselő is. Mindegyikük más-más vidékről került oda, nyugdíjba vonulásuk után már nem volt hova és kihez visszavonulniuk, maradtak hát szolgálati helyükön. Sokat mesélnek arról, hogy aktív korukban mennyit segítettek egy-egy kérvény megírásában, ügyintézésben, és bármiben, amivel az egyszerű falusi ember önerőből nem birkózott meg. Aztán szép lassan megöregedtek, és magukra maradtak. Már nem érzik fontosnak magukat, és senki nem is érezteti velük, hogy fontosak lennének. Valami különös, magányos szigetet alkot ez a pár ember a faluban, önkéntes elzártságban élve.
Ennek megfelelően nem is nagyon vesznek róluk tudomást. Nem keresik őket, de ők sem igyekeznek felhívni magukra a figyelmet. Levonultak a porondról és elrejtőztek a hátsó udvar csendjében.
Eta néni családi tragédiák sora után magára maradt. Ezután, hosszas megfigyelés után, kiválasztott magának valakit, egyik volt tanítványát, amolyan bejárónői feladatra, aki egyúttal az ablak számára a világra. Ő hozza, nem csak a megrendelt vásárfiát, de a falu híreit is. Eta néni életébe általa visszatért az egyensúly és a család. Újra hasznosnak érzi magát és neki is van, aki segítsen. Szomszédai alig látják a rövidke utcában, engem is épp hogy kikísér és csukja is az ajtót. Elfogadja a helyzetét, nem lázad ellene, sőt meglepően optimista és vidám. Új családja az életerőt is visszahozta mindennapjaiba. Az életcélt. Megtanult itt élni. Ahol elveszítette fiatalon a férjét, majd a lányát és végül családja is lemondott róla. Ismerettségünk elején sokat beszélt a múltról, de ma már inkább a jelennek él. Sőt, tervez. Vidáman, összekacsintva, játékos türelmetlenséggel hallgatjuk egymást életszakaszokról, irodalmi élményekről.
A falu alig vesz róla tudomást. Családi tragédiáit vörös posztóként emlegetik, de a közösségnek ajándékozott évtizedeire senki sem emlékezik. Még a tanítványai is alig. Valamiért az emberbe kódolva van a hálátlanság. Eta néni ezzel is megbirkózik. Biztos benne, hogy nyomot hagy maga után, hiszen tanítványok nemzedékeit oktatta. Ő alakította, formálta őket. Csodálkozva hallgatom, ezt a kiegyensúlyozottságba hajló lelki bizonyosságot. Boldogan mutatja virágait, örömmel kölcsönzi nekem könyveit (végre valakinek kellenek!) és ajándékozza napérlelt szőlőfürtjeit. Nem akar a kapun túl látni. Nem akar tevékenyen részt venni és személyesen megjelenni a napi eseményekben. Elég neki a hírhozó szava, melyből leszűri magának, sokat megélt életbölcseséggel a lényeget. A falu ebből csak annyit lát, hogy köztük él egy visszahúzódó, felejtésbe menekülő öregasszony, aki már nem téma, ezért már pletyálni is lusták róla.
Lali bácsi nyitottabb személyiség. Ő nem menekül a kapu mögé, az önkormányzatig is el-elmerészkedik és gyakran szellőzteti a fejét a ház előtti járdát járva. Ő volt az, aki vasárnap is bement egy-egy segítségkérő személy kedvéért a hivatalba. A felesége korholta is eleget az ügybuzgóságáért, hozzátéve, ne várjon hálát. Ha volt is hála és köszönet, nem tart örökké. Azért mégis, amíg odakint beszélgetünk, jó érzés látni, hogy sokan integetnek felé az elhaladók közül. Legalább számon tartják. Lali bácsi otthon vigyázza béna feleségét, az egykori tanítónőt és közben saját betegségeit is hordozza. Ötven éve került a faluba. Most, az élete vége felé úgy érzi mégis, hogy mindvégig idegen test maradt a helyiek számára. A befogadást nem lehet sem ledolgozni, sem szívességekkel elérni.
Azt meséli, nemrég egy nagy egyházi ünnepen lánya végigautózott a falun a béna anyukával. Senki nem sietett hozzájuk, senki nem érdeklődött a „mindenki tanítónénijétől” hogyléte felől. Lali bácsi azt mondja, akkor lett számára egyértelmű, hogy ő soha nem volt topolyai, csak helyben élő, egykor itt dolgozó lakos. Ahogy kimondja ezt, árnyék borul, az egyébként kisfiúsan vidám tekintetre. De már tereli is tovább a felhőket, olyan bölcs tudatossággal, amire, mi fiatalszámba menő középkorúak nem lennénk képesek. Következő szava máris a derűt és a jókedvet idézi. Mézet nyom a kezembe, kávéra invitál, a gyermek felől érdeklődik.
Szinte hülledezek magamban, hogy tud valaki annyi testi, lelki nyomorúsággal együtt élve, a jóra is figyelni, megtalálni az orvosságos dobozok között a jókedv és az öröm magvait.
Fábián Tibor