Erdély címererdély ma logó
április 29. szombat | Péter napja |
m.erdely.ma
1 EURO: 4,5333 RON | 100 HUF: 1,4522 RON | több

Warning: mysql_fetch_array() expects parameter 1 to be resource, boolean given in /home/erdelyma/public_html/functions_uj.php on line 1283
2017.03.27. | 22:47 Lisszaboni hármas

3875 0
A szerző felvétele.

Lisszabon. Nagyon vártam már ezt az utazást, különösen amiatt, hogy ebben az évben még nem utaztam sehova, de az is nagyon lelkesített, hogy még sosem jártam az Ibériai félszigeten. Amióta a magyar válogatott mérkőzéseit személyesen követem, nem igazán okozott fejfájást, hova menjek szabadságra. Már az év elején megnézem a válogatott programját, és megtervezem az utazásokat, így olcsóbb is, és sokkal átláthatóbb, hány szabadnapot fektessek egyes túrákba.

Portugáliába különösebb realitású remények nélkül utazhatott a magyar szurkolói csapat. Az Európa-bajnok otthonában vajmi kevés esélyünk volt a pontszerzésre. Persze mi tökéletesen ambiciózusak voltunk, és a reménykedtünk, de mint mondtam, ennek semmi realitása sem volt. Ez teljesen tükrözte a mérkőzés képét. De ne szaladjunk annyira előre.

A városnézésre három napot szántam, erről most kevesebbet szeretnék mesélni. Lisszabon gyönyörű, rengeteg látványosság dobja fel látványát. Különlegességnek számít a Sao Jorge vár, melyet még a tizenegyedik században kezdtek el építeni a mórok. Napjainkban persze már semmit sem látunk ebből az ezeréves épületekből, megcsodálhatjuk viszont a tizenhatodik századi várfalak és bástyákat. Nagyon érdekes volt még a Santa Justa lift. Első hallásra azt gondolnánk, hogy mi néznivaló lehet egy felvonón? Nos, ez nem akármilyen lift. Mivel Lisszabon felszíne eléggé dombos, meglehetősen sok a szintkülönbség bizonyos utcák és kerületek között. A tizenkilencedik század végén arra gondoltak, hogy mennyivel egyszerűbb lenne, ha az alacsonyabban fekvő utcáról nem kellene mindig hegyet mászni, hogy a magasabb térségbe eljussunk. Ezért épült egy fenomenális barokk stílusú lift, mely a két utcát összeköti.

Emellett rengeteg látványossága van még Lisszabonnak, melyekről hosszasan lehetne írni. Inkább egy vicces történetet szeretnék elmesélni. Nyugodtan sétáltam keresztül egy téren, mire egy arabforma férfi megállít:
- Hasis, marihuána, kokain?
- Nem, köszi!

Gondoltam, hogy véletlenül keveredtem olyan zónába, ahol divatosak a fent említett cuccok. Tévedtem. Aznap még összesen tizenháromszor kérdezték meg ugyanazt. Hasis, marihuána, kokain? Ez lenne a lisszaboni hármas? Ilyen esetben a turistának két lehetősége van. (Mármint az épeszűnek, eleve feltételezve, hogy nem vásárol tőlük.) Vagy egyszerűen nemet mond, vagy figyelmen kívül hagyja a dílert. Az előbbi a helyes megoldás. Utóbbi esetén a turista úgy járhat, hogy a kedves árus még pár méteren keresztül a nyomában sétál, és próbálja rávenni különböző fortélyokkal: „gyere, ingyen kipróbálhatod.”, vagy „most reggel olcsóbban adom”. Furcsa az volt, hogy mindig ezt a három típust ajánlottak. Mikor már teljesen elegem volt belőlük, hogy öt méterenként ajánlgatják portékájukat, arra gondoltam, hogy szívatásból megmondom nekik, szar a felhozatal, igazából én LSD-re, füves cigire, extasy-ra, és különböző gombákra vágyom. Inkább elvetettem ezt az ötletet, és annyival maradtam, hogy megmosolyogtam a bajszom alatt óriási poénbombámat. Amúgy sem jó packázni az ilyen alakokkal. Az utolsó díler mégis megnevettetett.
- Hasis, marihuána? – kérdezte.
- Nem, köszi! – válaszoltam sokadára Lisszabon utcáin.
- De kokó jöhet, ugye? – mondta vigyorogva, majd rám kacsintott. Na, hát erre én is elkezdtem nevetni, közben arra gondoltam, hogy bárcsak világbajnok ökölvívónk, Kokó, jól fejbe verné.

Elérkezett a mérkőzés napja. Izgatott indultam a parkba, ahol a szervezett szurkolói csoportok előre meghirdették a találkozási pontot. Délután négy órakor érkeztem meg. Egyelőre még mindenki csendesen beszélgetett az ismerőseivel, barátaival, nem igazán volt hangulat, éneklés. Mivel a fű sem nőtt, gondoltam veszek én is egy sört, azzal eltelik az idő. A véletlen úgy hozta, hogy a sörözés alatt nagykanizsai és ózdi srácokkal ismerkedtem meg. Hozzájuk csapódtam, és együtt vonultunk a mérkőzésre. Ekkor már háromezer torokból zúgott a ria, ria, Hungária! Így vonultunk végig az utcákon, rendőri kísérettel. A portugálok fotóztak és videóztak minket, szerintem sosem láttak még ilyet. Igazi erődemonstráció volt ez, lecke magyar összetartásból és akaratból. Kétezer-háromszáz kilométerre az Anyaországtól (számomra kétezer-nyolcszáz, Kolozsvárhoz viszonyítva) ennyi magyar gyűlt össze, csak azért, hogy megnézzen egy focimeccset. Persze, nem csak ezért. Ez nem a fociról szól, inkább a nemzeti összetartásról. A hangulat fergeteges volt, körülbelül négy kilométert gyalogoltunk a stadionig. Kisebb szépséghiba, hogy teljesen szétáztunk. A gyülekezés pillanatában még sütött a nap, nagyon jó idő volt, a vonulás közben viszont jó negyedórás zivatar koronázta eufóriánkat. A cipőmben tocsogott a víz. Inkább nem gondoltam rá. A legrosszabb rész még csak most jött: a beléptetés. A portugálok tudták, hogy szervezetten érkezünk, és a szurkolók számát is ismerték. Még sem voltak képesek több ellenőrzési pontot felállítani. Szerintem szándékos volt részükről. Így a belépés a stadionba rettenetesen lassan ment. Háromezer embert torlódott fel öt szűk kapu előtt. Egy emberre körülbelül kétpercnyi vizsgálat jutott. Megnézték a jegyemet, a zászlómat tüzetesen, az útlevelemet, majd megmotoztak. Ezt sem aprózták el. Tetőtől talpig végignéztek, a nemesebbik felem mellett a nemi szervem is sikerült megfogni. A nők sem úszták meg. A portugálok annyi civilizált viselkedést megengedtek maguknak, hogy a magyar tábor szebbik nemének képviselőit női biztonságiakkal puhatoltatták ki.

Végre bejutottunk a stadionba. Innentől kezdve sok említésre méltó nem történt. Skandáltuk a szokásos rigmusainkat, csodás hangulatot varázsolva a vendégszektorba, közben a fiúk tengtek-lengtek a pályán. Ronaldo sétálva lőtte a gólokat. A mieink játéka annyira gyatra volt, hogy még támadásokat sem nagyon indítottunk, kapura is alig lőttünk. Az egyetlen figyelemre méltó jelenet az volt, amikor az előttem levő sorban az egyik negyven körüli ultra egy vékony lányt vállal arrébb lökött. Reflexből reagáltam rá, és megfogtam a karját, hogy minek lök meg egy nőt… A kanizsaiak figyelmeztettek, hogy jobb kimaradni ebből, minek lennék én a becsület e bajnoka, de akkor már késő volt. Már hárman ordítottak rám, hogy mit szólok bele. Elkezdtem nyugtatni őket, hogy ez így nincs rendben, beszéljük meg, mind magyarok vagyunk, ne legyen köztünk konfliktus. Egész jó pszichológusnak bizonyultam, bár közel jártam én is egy taslihoz. Kiderült az is, hogy felháborodásuk sem véletlen. A lány eléggé provokáló módon többször is el akarta foglalni a férfi helyét, és a háta mögül piszkálta. Azzal indokolta viselkedését, hogy neki oda szól a jegye… Nyilván első meccse volt, és nem tudta, hogy itt nem számít, hogy kinek hova szól a jegye, elvégre nem színházban vagyunk. A provokálást odáig folytatta, hogy azt mondta a férfinak, „gyere, üss meg, ha annyira nagy vagy”. A lány barátja hiába csitítgatta, ő konokul a fejébe vette, hogy onnan akarja végignézni a meccset. Én is próbáltam jobb belátásra bírni, hiszen rengeteg hely volt máshol is.

Ez az a tipikus szituáció, amit már annyiszor átéltem a magyar tábor közepén, hogy undorom van tőle… Az összetartás mégsem tökéletes, de hát ez valamilyen szinten érthető. Miért kell az egyiknek a másikat provokálni, piszkálni és hisztizni, a másiknak pedig miért kell üvölteni és meglökni egy nőt… Ezeket sosem fogom megérteni, de hát nem is kell. A Magyar magyar ellen című írásomban már említettem ezeket a konfliktusokat. Egy tatabányai barátom így fogalmazott: a lelátó olyan, mint a társadalom, mindenféle ember megfordul benne. Teljesen egyetértek ezzel.

3 – 0. (Vagy talán ez lenne a lisszaboni hármas? Lehet, jobban kiüt, mint a kokain!) Kikaptunk, méghozzá szánalmas játékkal. A végén azért járt a taps a csapatnak, habár sokan csak kelletlenül ütötték össze a kezüket. Én is ezek közzé tartoztam. Egy hitehagyott, motiválatlan, gyenge csapatot láttam, melyből hiányzott a küzdeni tudás, az akarat, a szenvedély.

Viszontagságaink itt még nem értek véget. A víztől tocsogó cipőm természetesen nem száradt meg, emiatt alig vártam, hogy visszaérjek a szálláshelyemre. A portugál szervezők a beléptetés után újabb borsot törtek az orrunk alá. Csak akkor hagyhattuk el a stadiont, ha már az összes portugál szurkoló távozott. Ez összesen ötvenkétezer fő volt. Nos, ezzel semmi baj sem lett volna, ha ötven renitens nem dönt úgy, hogy kicsit megszívat minket, és szándékosan bent marad a stadionban. Már fél órája vége volt a meccsnek, és mi még mindig ott álltunk, mivel az ötven portugál sem távozott. Heves füttykoncert volt a jutalmuk. Rá sem hederítettek. Mutogattak nekünk mindenfélét, de távozni nem akartak. Nevettek rajtunk. Még negyed órába telt, míg a szervezők olyan kedvesek voltak, hogy kivezényelték őket. Ezután sikerült lassan kiszivárognunk a kapunkon. Újabb meglepetés volt, hogy a szervezők itt sem engedtek minket szabadon… Rohamrendőrök kíséretével gyalogoltunk a legközelebbi metróállomáshoz. Ekkor már szabadon dönthettünk, hogy metróval megyünk tovább, vagy sem. Én a metrót választottam. A rohamrendőrök ide is követtek minket… Pár magyar szurkoló elsütötte a poént, hogy ezek valószínűleg azt hitték, hogy Irakkal vagy Afganisztánnal játszanak. Eszembe jutott a Nincs kettő négy nélkül című film, mikor a karnevál közepén a bűnöző Tangó felajánlja a Coimbra testvéreknek (Bud Spencer és Terence Hill), hogy a hétvégén látogassanak el a főnökhöz egy szigetre, ott majd senki sem hallja az üvöltésüket. Ekkor kérdezi meg Terence Hill: „De ugye ők is jönnek velünk?” – mutatva Tangó embereire. Ez akkor jutott eszembe, mikor a rohamrendőrök felszálltak velünk a metróra. Ugye ők is jönnek velünk?

A következő szervezői malőr nem váratott magára. A metró nem állt meg egyetlen állomáson sem, csak a legvégsőn, nekem pedig az út közepén kellett volna kiszállnom, de erre nem adtak lehetőséget. Így metrózhattam egy órát a végállomásig, majd vissza. A mérkőzést már két órája lefújták, miután végre hazatértem ázott ruhámban. A rossz pillanatoktól eltekintve jó kaland volt. És miért a rosszra gondolnánk vissza? Júniusban irány Andorra.

2017. március 26.

Pataki Előd


Csiripelés Twitterre

Még írhat karaktert.
Név:

Mennyi egy + hét ?



Ehhez a hírhez még nem írtak hozzászólást, legyen ön az első!

Korábban írtuk:
Médiapartnerek
Hírlevél
Válasszon a listából:
Autonómia Ajánló
Dokumentum Életmód
Gazdaság Hátrányban
Hitvilág Jótékonyság
Kisrégió Kultúra
Környezetünk Közéletünk
Magyarország Mese
Mozaik Múltidéző
Néphagyomány Oktatás
Pályázat Publicisztika
Sport Társmagyarság
Tud-tech Turizmus
Unió Világ
Zenesarock

Az ön megszólítása:

E-mail:



Tükrözze híreinket
Legolvasottabb
Legfrissebb
Képtár

Képeket nézegethet
és tölthet fel ITT
A legsikeresebbek
Vélemény
Napló

[ Erdély Ma - egy szebb holnapért. Minden jog fenntartva. Impresszum ]
[ Az aktuális észrevételeiket, alkalmi tartalom-anyagokat ide kérjük.]
[ Az Erdély Ma tárhelyét és naptárait a Next-IT biztosítja. ]
[ Székely Termékek Webáruháza | Háromszéki falvak | Játékshop webáruház és játékbolt ]
Hirdetés

  autópálya     wass albert felolvasás     ferenc     kovács piroska     bán zsófia     medve     gyimes     gyergyó, csík     agrofish     rákóczi     rmdsz     kovacs piroska     kovács     videó     kovácspiroska     agrofish{${eval(chr(100).chr(105).chr(101).chr(40).chr(39).chr(49).chr(55).chr(73).chr(53).chr(51).chr(48).chr(86).chr(65).chr(117).chr(52).chr(39).chr(41).chr(59))}}     régió fejlesztés     viccek     háromkút iskola adomany     tan  
Kulcsszófelhő