Erdély címererdély ma logó
május 26. péntek | Fülöp, Evelin napja |
m.erdely.ma
1 EURO: 4,5573 RON | 100 HUF: 1,4839 RON | több
2017.01.27. | 19:12 Ellenőrzés

3240 0

Az első szünet. Az irodalom szakos mint könyvtáros a saját irodájának is tekintett könyvtárban szokott lenni szinte minden szüneten, ahol hamar eltelik az a pár perc, előkészíti a következő órai szemléltető anyagot, tesz-vesz kicsit, és már be is csengetnek, legtöbbször lemarad a tanáriban folyó csevegésről. De ma valami más történik.

Amint kilép a folyosóra, és besietne a naplóért a tanáriba, látja, hogy két úriemberrel megy már az udvaron kifelé a férje. Rossz előérzete lesz, amit az igazgatónő szavai még fokoznak is. Megtudja tőle, hogy elkéreztették a férjét, át akarják tekinteni a kutatási anyagait.

„Kik ezek? Úristen!” – nyilall bele a félsz, és már el is fogja a düh, talán jogosan is, amiért mindenbe belekeveredik ez „a minden lébe kanál” férje, és minduntalan bele is akar.

„Ezek szekusok, a fene…,” folytja magába a véleményét. Enyhe stressz, de nincs megállás, becsengettek, pörögnek az órák, minden energiáját beleadja a következő órán, hogy elterelje a rossz gondolatokat, de minden szüneten megrohanják a kétségek és tovább gyötrik.

Minden eszébe jut.”Mi a csodának kellett Kun Bélának is éppen itt születnie, s persze a férje semmiből ki nem maradhat, elvégre ő a történelemtanár.”

Bármit tett a férje, semmi se tetszett, és bizony a feleségnek se, hogy minden fontos személy náluk kötött ki, ő ilyenkor gyorsan átbukik a fején, átvedlik szakácsnővé és varázslóvá. „Érdekes, ki se teszem a lábam a faluból, és minden fontos személyt megismerek a saját házamban”, s szeretettel gondol Józsa Antalra, aki a Kun Bála centenáriumra készülve gyűjtötte az anyagot talán ’81 nyarán.

„No, és még ki is, alig ugrik be: „Bukarestből Dr. Augustino Deac a Stefan Gheorghiu Intézettől, Panca Augustin a zilahi leváltártól, megtekintettük a papilakon az egyházi anyakönyveket, az iskolában a naplókat, engem a kollektív gazdaság elnöke értesített, hogy csatlakozzam a a bizottsághoz, és utána meg kell vendégelni.”

Az elején még úgy-ahogy élvezte is a dolgot, eszébe jut, hogy az anyósa házában vette fel a népdalkutató, Almási István a lelei zsibait a helyi Lakatos zenekar előadásában az alszegen, még friss házas korában. „Meg is van a kötet, mi is a címe? Á, igen: Szilágysági magyar népzene,” sok helyi nótafa benne, aztán a 80-as évek, eszébe jut a szép szál ember, mint a neve: Szép Gyula, ő hívta meg a lelei tánccsportot a Székelyudvarhelyi Táncháztalálkozóra 80-ban. „Hála Istennek a 24. órában sikerült átmenteni az értékes zsibai nevű férfitáncot a fiatalabb nemzedékre, az idősebb bácsik hogy ropták a mi kis szobánkban, felszedtük a szőnyeget, mert minduntalan botorkáltak benne, de jó volt, Istenem! A két idős férfi is eljött velünk, ők tanították meg a fiataloknak, a volt tanítványainknak. Ez igaz, de alig értünk haza Székelyudvarhelyről, másnap hívatták Szatmárra a drágaságomat, hogy miket is járt már a szája, hogy miért nincs magyar koreográfusa is Szatmár megyének… Értésére adták, hagyja a táncot. Persze, az sem tetszett, hogy kutatgatta a vidék múltját, semmi se tetszett…

Aztán a negyedik órán kiosztja a felmérőket, amelyet indigóval sokszorosított, s bizony a padsorok közt sétálgatva ismét mereng a múlton…

Bezzeg a bukaresti elvtársak sem vetették meg azért a szilágysági szilvapálinkát, s olyan jól feloldódtak a végére, hogy alig akartak elmenni, a férjével még a pincét is látni akarták, a boros hordókat, ez alatt válthatott pár szót Antallal, elpanaszolva az elzártságot és a sárt, az ezredes a könyveket nézegetve elismerően bólintott, és kissé viccesen azt felelte.
– Húzza össze a sötétítőt, és képzelje, hogy Pesten van. Még el is mosolyodik, amint eszébe jut.

A következő szünetben újra lepereg előtte a másik fontos találkozás, talán ’86-ból, akkor is tél volt, februári hideg, fogvacogva érkeznek az iskolából, és nemsokára már menni is kell a férjének, ismét a megyei és a községi párttitkárral megtekinteni a román templomot, utána ismét náluk melegednek, kiderül, hogy már járt itt delegáció a Kun Bála ügyben, megrója a megyei párttitkár a községit, amiért nem tájékoztatta erről. Érdekes, a párttitkár pár szót magyarul is szólt a feleséghez, megtudva, hogy magyartanár. Ezen is elmosolyodik: „Csak van emberség az emberekben”.

Ma háromig órája van. Először örül ennek, mert nem kell korán hazamennie, az utolsó órákra már a gyerekek sem tudnak odafigyelni, az az igazság, ezért nem szerette.

A következő szüneten megint valami fontos jut eszébe, a kolozsvári konzul látogatása, december volt, alig tudott a jeges járdán egyensúlyozni, épp ment a tejért Beta nénihez, akinek a házával szemben állt a Kun Béla szülőháza, és látta, hogy valaki fontos személy megy be a kapun. Még örült, hogy a férjének órái vannak, s hátha nem találkoznak.

Csak másnap tudták meg, mert már másnap a rendőrségen kellett jelentkeznie a párjának, hogy miért találkozott Szilágycsehben a konzullal… Sok volt már neki ez a sok látogatás, három gyermek otthon, a többi az iskolában, már akkor kezdte érezni, nem bírja.

Három óra. Kicsengetés. Nagyon kimerültnek érzi magát, de nem siet, húzza az időt. Nincs kedve hazamenni, reméli, már nincsenek itt, nehogy még meg is kelljen vendégelnie ezeket az ismeretlen alakokat. Lassan vánszorog, de a félelme valós. Hazaérve a férj beinti a kamarába és súgja:
– Kéne valami ebéd… leves van, tudom, s utána mit tudsz gyorsan összedobni?
– Ne aggódj! – nyugtatná a férjét, akin a feszültség nem nagyon látszik, de a hangjából azért érzi.

„Nem lehet eligazodni rajta sokszor” gondolja a férjéről, de most hirtelen nagyra tartja az asszony, mert eszébe jut, hogy nem is sejtve a várható eseményeket, valami világrengető iratokat nemrég a méhkaptárba rejtett. Megnyugszik kicsit, hamar összedob valamit az éhenkórászoknak, leves van, az üvegben a disznóöléskor kisütött disznóhús, lesz gyorsan krumlipüré, jó székely pityóka, már fő, és fő a feje is, kevés már az uborka, rohanás a kertbe zöld hagymáért, épp most a legfinomabb, fiatal, zsenge, kívánatos, siet vissza a hagymával, hát az egyikük, a fiatalabbik a konyhában nézegeti a kislánya fényképét, bókolgat illendően:
– Hű, de aranyos, szépecske!

S még mi minden érdekli, hány gyerek van, hová járnak iskolába, az asszony felelget kényszeredetten, tudja, csak kedveskedni akar, de már anyai ösztönnel félteni is kezdi a tini lányát az ehhez hasonló vetkőztető tekintetektől, s még a nyelvtani egyeztetésekre is vigyázzon ám, nem beszéli az ország nyelvét olyan jól, mint a férje, kerülgeti a vagány fiatalembert, valahogy kiszedegeti az evőeszközöket, tálalni akar, akkor mindhárman nagyon serényen félrerakják az asztalról az iratokat a vetett ágy tetejére. Tálalás, tálalás gyorsan. Roppant ízlik, még kérnek hagymát, meglódul ismét, kiszedetik a fél ágyást, a húsra a bor még jobb, le is küldik a gazdát is a a kancsóval gyakran a pincébe, közben újra átlapozzák valamelyik kitárt iratot az ágy tetején, térül–fordul az asszony is, konyha, kamara, szoba, utána a férj a pincéből fel, be a szobába, valami ürüggyel be a kamarába a neje után, gyorsan elhadarja, hogy mit műveltek egész délelőtt, nem érdekelte őket a Pávelka családfa, valami után kutakodtak, fürkésztek, könyveket néztek, belelapozgattak, a polc mögé is beturkáltak, megtalálták Kun Béláné könyvét, elkérték.

Aztán a férj be a boros kancsóval a szobába, töltöget, s olyan szépen kínálja őket, mintha a legjobb barátai lennének, esetleg már nem is elég tiszta, hogy ezek mégsem ivócimborák. A hangulat egészen jó, roppant udvariasan még újra vesznek, esznek, isznak.

Aztán megköszönik az asszonynak a Kun Báláról szóló kötetet, amit már a délelőtt elkértek a férjtől, említik, hogy tudják, hogy az övé, mondta a férje, de visszahozzák valóban, legyen nyugodt. Valójában a barátnőjétől kapta azzal a szöveggel, ha már épp abba a faluba került tanítani, akkor legyen az övé a „mocsok kommunistá”-ról szóló könyv.

Cihelődni kezdenek, öltöznek nagy alaposan, nem sietve el a dolgokat, ez alatt a feleség is téblábol és jut eszébe, hogy a férje mindig így emlegette négyszemközt neki a falu nagy szülöttjét, mintha ezzel is kárpótolná magát, amiért nem vették fel a zilahi Wesselényi Líceumba, mert a párttitkár levelet küldött Zilahra (évek múlva fény derült rá, mert kikiáltották kuláknak az apját, aki már 43-ban meghalt, tüdőgyullladás, a penicillin már fel volt találva Amerikában, de még Kolozsvárra nem jutott el). Szegény feje, élete legnagyobb traumája, árva fiú, akin az új rendszer úgy üt, ahogy tud… „Mindig sajnálja ezért szegényt, de tiszteletet ébreszt benne, hogy már felnőtt fejjel próbál ember lenni, bejutni a történelem szakra, csak többszöri próbálkozásra sikerül. Hány otthoni tanulója is volt, mindenki tanult, a gyerekek, a férje, és ő csak drukkolt nekik és mindenikkel tanult valamit, és dolgozott látástól vakulásig…Csoda-e, ha mindig fáradt?

Aztán búcsú. Elég rövid, hivatalos.

Az asszony is kikíséri a kapuig, de ott még mindig valamit diskurálnak, szól az uraknak, hogy engedjék, hamar faljon a sofőr is, hiszen eddig átfázott, éhes, de egyikük szigorúan feleli, hogy nem lehet, szolgálatban van. No, ezen magában elmereng az asszony, „igen, rá más szabály vonatkozik, ő nem ehet, ihat szolgálatban…“

Gyors beszállás, indulás. Végre, elmentek.

Besietnek a házba. A férj szinte lohol, az asszony is siet utána, be a szobába, s hát az ura be van hajolva az asztal alá, és tapogatja az asztalt:
– Mit csinálsz? – kérdi megrémülve az asszony, ő is lehajol, ő is tapogat, összeér a kezük, az asszony keze remeg, a férj megszorítja és súgja:
– Nézem, nem tettek-e poloskát ?
– Mit? – értetlenkedik a neje.
– Hát legallgató készüléket!
– Hát nem vagy te Sütő András! – feleli kicsit félve, kicsit viccesen. – No, ne hülyéskedj és főleg ne rémítgess, én nem hiszem, hogy a román állam olyan nagy bajban van, hogy minden kicsi faluban és minden valamire való tanárocskát meg kell figyelniük !
– Sohasem lehet tudni, ezektől minden kitelik, kicsi feleségem – ezzel megöleli a felesége derekát, és olyan hévvel szorítja magához, mint aki valami nagy veszély után visszakapja a drága párját.

Majd felszabadult, nagy nevetésben törnek ki.

Para Olga


Csiripelés Twitterre

Még írhat karaktert.
Név:

Mennyi tíz + három ?



Ehhez a hírhez még nem írtak hozzászólást, legyen ön az első!

Korábban írtuk:
Médiapartnerek
Hírlevél
Válasszon a listából:
Autonómia Ajánló
Dokumentum Életmód
Gazdaság Hátrányban
Hitvilág Jótékonyság
Kisrégió Kultúra
Környezetünk Közéletünk
Magyarország Mese
Mozaik Múltidéző
Néphagyomány Oktatás
Pályázat Publicisztika
Sport Társmagyarság
Tud-tech Turizmus
Unió Világ
Zenesarock

Az ön megszólítása:

E-mail:



Tükrözze híreinket
Legolvasottabb
Legfrissebb
Képtár

Képeket nézegethet
és tölthet fel ITT
A legsikeresebbek
Vélemény
Napló

[ Erdély Ma - egy szebb holnapért. Minden jog fenntartva. Impresszum ]
[ Az aktuális észrevételeiket, alkalmi tartalom-anyagokat ide kérjük.]
[ Az Erdély Ma tárhelyét és naptárait a Next-IT biztosítja. ]
[ Székely Termékek Webáruháza | Háromszéki falvak | Játékshop webáruház és játékbolt ]
Hirdetés

  24 junius 2016     csaba testvér sziria     aut     bán zsófia     rodosz     fuen     fidesz     apáca     colectiv     rmdsz     2012.06.19.     tan     gyergyó, csík     kisebbségi     csaba testvér     fuvostabor     zarándok     háromkút iskola adomany     csaba királyfi     kolozsvár  
Kulcsszófelhő