2012.08.18. | 12:37 Fehér-fekete fotók 27. – Vagányság kora

---

Ma sokan a tévét hibáztatják a diákság bizonyos öltözködési, viselkedési, nyelvi megnyilvánulásai miatt. Én azon gondolkodom, hogyan terjedtek el az ilyen divatjelenségek középiskolai éveim alatt, amikor a tévé újszülött volt, és egyik kezemen megszámolhattam, hány fejes-gyerek iskolatársam látott már életében tévéműsort.

Mi akkor a rádió és a magyarországi lapok szerint próbáltunk felzárkózni a jobb helyre született, szerencsésebb kortársaink mögé. Itt van előttem egy fénykép, ami egy vasárnap délutáni ligetbeli kiruccanásunkat rögzíti: gitáros osztálytársunk társaságában ülünk két, kerthelyiségbeli asztal körül, látszik, hogy énekelünk, és az is, hogy frizurában, ruházatban a fiúk Jean Marais, Alain Delon, a lányok Brigitte Bardot, Claudia Cardinale hívei.

Meghülyítettük a családi varrónőket, hogy pontosan olyan, mellre, darázsderékra feszülő felsőrészt vagy blúzt, pont olyan harang alakúra ráncolt szoknyát varrjanak, amiken a négy centi széles bordó vagy fehér műanyag öv homokórához hasonló alakot formáz bimbózó nőneműségünkből. Keményített csipkés alsószoknyánk hólyagosra horzsolta térdünket, de fel nem adtuk, ugyanúgy ahogy később a szintén vízhólyagokat, tyúkszemeket okozó hegyes orrú, tűsarkú cipők esetében sem.

Hirdetés

A fiúknak sem volt könnyebb dolguk. A kereskedelemben kapható egyenruha nadrágját csőnadrággá szűkíttetni diplomáciai tevékenységet, egy fekete, vé-nyakkivágású, úgynevezett „heringpulóver” és egy keskeny, fekete bőrnyakkendő megvetetése kemény családi befektetést jelentett. Ami ingyen volt és házilag készült, az a cukros vízzel, sörrel, citromlével keményített kakasfrizura a srácoknak és az újságpapír- vagy rongytekercsekre csavart ábrándos Lolobrigida-frizura vagy a bretonos, hosszú laska Bardot-haj. A külsőségeket tehát a képes magazinokból, színészképekről koppintottuk, amiket buzgón gyűjtöttünk és csereberéltünk, de hogy milyen utakon szivárgott be olyan gyorsan beszédünkbe az a jassznyelv, ami máig is megkülönbözteti generációmat az előzőtől, azt nem tudom. Az a laza, kötetlen beszéd, a társalgási szellemességnek az a kicsit vulgáris, kicsit romlott formája, amiben akkor lubickolni kezdtünk, nagyon bosszantotta szüleinket és persze idős tanárainkat, mert a fiatalabbak ugyanúgy cuccnak, szajrénak nevezték a holmit. Kaját, piát emlegettek, ha táplálkoztak, ráztak egyet, ha táncoltak.

A tekintélyesek tették az eszüket, játszották a hülyét, ették a kefét, felhergelték, felhúzták, felstimmolták magukat, kiverték a dilit, balhéztak, lekenték a frászt, az átszállót, de mi sem akkor szálltunk le a falvédőről, nem ettünk meszet, nem voltunk megzöldülve, hogy letegyük a lantot és lemondjunk arról, ami szerintünk klassz volt, ami vagányokká minősített anélkül, hogy falra másztunk volna az erőfeszítéstől, és anélkül, hogy ez nekünk lóvéba, dohányba került volna. Akkoriban egy vagány srác (csávó, csóró, hapsi, pali, pacák, tag, paszuly, alak, mókus, muksó stb.) vagy egy tutajos klassz nőci (spiné, kisanyám, buba) nem kellett még decizéssel, drogozással, nemi életével nagyzoljon pattanásai mellé, elég volt a pár „kiakasztó” cucc, a „meredek” szókincs, a „gyerekcsináló” zene- és táncpreferencia. Hogy egy akkori kedvenc mondásunkat idézzem, kevesebb romlottság volt bennünk „mint lócitromban a C-vitamin, Balatonban a hullámverés és lopótökben a bűnözési hajlam”, viszont jóval több ezeknél a feltűnési viszketegség, ami a normális kamaszkor velejárója. Ezért sosem hittem és ma sem hiszek abban, amit sokszor kétségbe kergetett felnőttek mondanak sommás ítéletként a nyomukban loholó, nyomuló idétlen és idétlenkedő kamaszokról. A „bezzeg a mi időnkben”, „ma már nem lehet fegyelmezni”, „szörnyű, mi folyik az iskolákban” kezdetű sirámok generációról generációra ismétlődnek, miközben a renitens kamaszok panaszkodó felnőttekké válnak, és a folyamat meg nem szakad, csak egy spirál mentén más és más szinten ismétlődik. Újra és újra, míg le nem esik a tantusz és kapiskálni nem kezdjük, hogy a kamaszkor a mindenkori vagányság kora.

És a diákszleng az, amikor a fiatal nyelv „feltűri ingujját, beleköp a tenyerébe és munkához lát” (Sandburg), hogy szellemesen nevén nevezze és profanizálja azokat a dolgokat, amelyeket szerinte a felnőttek röhejes fennköltséggel és gügye finomkodással fogalmaznak meg.

Váli Éva

Géza a Halász írta (2012-08-18 21:29:29)
S kedves Éva, most meg ugyanilyen röhelyes a kamasz vagányság es! Jó hogy kinőttünk belőle. S egy cseppet se kell túlbecsülni a kelleténél.