2012.05.18. | 08:42 Közös világunk

---

Ki nem élte át élete folyamán számtalanszor, hogy másként bánnak vele, mint mással?

Micsoda lelket, önérzetet bántó élmény ez. S milyen rettenetes lehet a mássággal élőknek! A mássággal, fogyatékkal, mozgáskorlátozottsággal, egyéb hátránnyal küzdőknek. Ha félrelökik, megbámulják, elítélik, kinevetik... S legfőképpen, ha szánalommal tekintenek rájuk.

Pedig tünemények ők, mind más és más. Úgy lehet megérteni, elfogadni, szeretni őket, ha elfogadjuk felénk tárt szívüket, s ha kitárjuk feléjük a sajátunkat. Nem egyszerű, mégis mennyire felemelő az elfogadás művészetét gyakorolni!

Hirdetés

Munkám során naponta találkozom velük. Közöttük töltök sok időt. S a legeslegjobb gyógyszert, a legnagyobb ajándékot kapom tőlük naponta. A Szeretetet. Nagybetűvel. Amióta szorosabban kötődöm hozzájuk, sok minden átértékelődött bennem az élet fontos, különleges dolgait illetően. Megtanítanak boldognak lenni, örülni apróságoknak. Kacagni a magunk bugyutaságain. Elfeledkezni az élet kegyetlen, göröngyös útjairól. Megsimogatni egymást, ha szavakkal, ha csak egy tekintettel is. Micsoda élményeket kapok tőlük! Feladatom gondozni őket, vigyázni rájuk, mégis ők segítenek nekem elviselni a nehézségeket. Hálás vagyok a sorsomnak, hogy összekötött velük.

Sok csatát kell vívni mennyi embertársunkkal, hogy a közös világunkba befogadják, elfogadják a fogyatékkal élőket. Pedig olyan szeretetteli a társaságuk. Ne nézzük hát szemlesütve, szánakozva a hátránnyal, fogyatékkal élő, mégis ugyanolyan embertársainkat! „Aki nem próbálja meg a lehetetlent, a lehetségest sem fogja elérni soha" – mondja Goethe.

Adjunk hát esélyt önmagunknak, hogy méltók lehessünk őhozzájuk!

Hegyi Zsuzsa
bartno.com