2012.05.11. | 17:34 Kezeink munkáját tedd maradandóvá

---

„Kezeink munkáját tedd maradandóvá,
kezeink munkáját tedd maradandóvá!” (XC. zsoltár)

A jó idő beálltával egyre több hajlott korú ember, illetve a téli időszaknál jelentősen több kisgyermekes család merészkedik ki hosszabb-rövidebb sétára. De az időjárás nemcsak nekik kedvez, városunkban így késő tavasszal egyre gyakoribb jelenség a brosúrákat lapozgató vagy nyakában fényképezőgéppel sétáló egyén, akiről messziről lerí, hogy ő bizony turista. Arról, hogy mennyire nem válik hasznára szegénynek ez a szemmel látható turistaság, valamint az erre épülő kereskedelmi- és iparágakról nem szeretnék részletesebben beszélni. Most érdekesebb számomra egy sajátos vonásuk – ami azonban csak az elhivatottabb, mélyen érdeklődő fajtára jellemző –, hogy ők azt keresik, ami különleges. Érdekli őket a hely története, és képesek meglátni azt az épületrészletet, ami előtt én mindennap elsétálok, de eddig sosem vettem észre (mert nyilván nem az idegenvezetők kézikönyvével a kezemben megyek a bankba vagy a piacra). Ők döbbentettek rá a mai világnak egy sajátos vonására, mégpedig arra, hogy nem tudunk maradandót alkotni.

Néhányszor megkértek, hogy vezessek végig egy-egy csoportot a város történelmi központján, s bár nem vagyok helybéli, kaptam a lehetőségen, hogy ismereteimet elmélyítsem s közelebbi viszonyba kerüljek a várossal, ami befogadott és otthont ad nekem. Legutóbb egy ilyen alkalomra készülve döbbentem rá arra a különbségre, ami a régi és a mostani ember munkája között van. Olyan épületekről olvasgattam ugyanis, amelyek többszáz évesek, de ugyanakkor amelyekből következtetni lehet az előttük ott állt házak építési idejére is. Mert az építéskor az onnan elbontott régi ház szépen faragott kőkapuját nem zúzták szét, tüntették el olyan ürüggyel, hogy nem talál az új építmény stílusához, hanem szépen (újra)hasznosították, beépítették, s ezzel átmentették az utókornak. Vajon mi lesz a ma felhúzott épület-monstrumokkal, ha már nem lesz szükség rájuk? Mi marad belőlük, mit lehet eltenni, s évszázadok múltán büszkén mutogatni? Semmit.

Hirdetés

Egyszerhasználatos világban élünk. Nemcsak a rengeteg csomagolásra gondolok, amit drágán megveszünk, s utána laza mozdulattal a kukába dobunk (ma már nincs visszaváltható üveg, ritka a hagyományos bevásárlószatyor, mindent eldobható műanyagban vásárolunk meg). De ott van a cipő és a ruha, ami olcsó, ám nem is tart sokat. Ki stoppol ma még zoknit, ki foltoz nadrágot, ki viszi suszterhez lekopott sarkú cipőjét? Könnyebb és olcsóbb eldobni és másikat venni, ami aztán ugyanolyan hamar tönkremegy. Hol van már az a sok régi mesterember, akik jóval kisebb mennyiségben és magasabb áron „termelték” azokat a szükségleti cikkeket, amelyek viszont akár egész életében is kiszolgálták az embert.

Felmerül a kérdés: hogy érezheti ma mégis hasznosnak, maradandónak a munkáját az ember? Ha már a termelés gépezetein belül nincs rá lehetőség, keressünk magunknak olyan elfoglaltságot, ami igenis időtálló alkotás lehet: elevenítsünk fel hagyományos mesterségeket, gyakoroljuk a művészeteket, éljünk építő jellegű közösségi életet, neveljünk gyermeket!

Rácz Mária
Napi 3 perc, www.unitarius.org

(7)