2012.04.21. | 12:24 Fehér-fekete fotók 10. – Filmszínész fazon katonazubbonyban

---

Kimenőre készült a fiatalember, úgy kivikszolta csizmáját, ahogy csak egy magyar katona tudta, akinek ráadásul a civil foglalkozása is lábbelikészítés volt. Katonazubbonyának fémgombjait is kifényesítette, hadd essen rajtuk hanyatt a fényképészlámpa fénye, amikor megörökítteti Őjóképűségét a gyűrűs menyasszonya, szülei és titkos szeretője számára. Esztike, a boldog ara egy szülőfalujabeli többholdas gazda lánya volt. Amikor a frissen felszabadult cipészsegédet behívták katonának, és még diadalmas győzelmekről szóltak a háborús híradók, tudósítások, de már egyre több családban gyászoltak elesett apát, fiút, testvért, akkor a módos szülők elég simán beleegyeztek lányuk eljegyzésébe a szegényparaszti család fiával, aki városi mesterséget választott. A lány a Színházi Világból ismerte a korabeli bonviván, Jávor Pál arcát, hamiskás bajuszát, ő mondta először a vőlegényének, hogy olyan szép, mint egy filmszínész. A fiatalember csapatát 1943 májusában egy felvidéki városkába irányították, ahol kerékpáros kiképzést kapott két hónapig. Ez volt katonaéletének legszebb periódusa: imádott biciklizni, jó volt a koszt, nem volt életveszély, kisimult az arca, a lelke, nem fájt a gyomra a félelemtől. Menyasszonya után sóvárgott, sűrűn levelezett vele, de a kimenőkön egy kassai hadiözvegy tanítónőnek udvarolt, aki azt mondta neki, hogy szebb, mint az Elfújta a szél főhőse, Clark Gable, mert fiatalabb, és nem elállóak a fülei, mint az amerikai csillagnak.

A fényképezkedés előtt a fiatalember tovább szépült a borbélyműhelyben: megborotválták, arcát nedves törölközőkkel kigőzölték, bajuszkáját masni alakúra stuccolták. Haját középen elválasztotta és fémcsíptetőkkel hullámosította a kassai Figaro, aki nem sejtette, hogy alkalmi remeklését hatvanhat év múlva is megcsodálja valaki azon a fotón, ami ’43 őszén készült.

Alig vitte el a posta a fényképes leveleket, amikor a fiatalembert tiszthelyettesi iskolába küldték 150 kilométerre a szülőfalujától. Ezt az iskolát befejezni már nem tudta, nem is kapott – utólagos szerencséjére – rendfokozatot, mert a közeli hegyekbe irányították őket: közeledtek az orosz csapatok. Bajtársai mind ott pusztultak, ő annak köszönhette életét, hogy ellőtték jobb keze gyűrűsujját, megsebezték combját, amikor épp folyó ügyeit intézte egy bozótosban. A kórházban érte a hír, hogy Horthy végre fegyverszünetet kért, és kiléptek a háborúból. Aznap újabb sebesülteket hoztak, véres gönceiket a szanitécek egy csomóba rakták, hogy elégessék. Hősünk onnan ruhát, bakancsot lopott, a vécén felöltözött, és a nagy felfordulásban átmászott a kerítésen. A vasútig lopódzott, felugrott egy tehervagonba, majd a falujához közeli városban leugrott róla. Ott az állomási csendőrség elkapta. Tőlük tudta meg, hogy a nyilasok Horthyt letartóztatták, a fegyverszüneti egyezményt visszavonták, és rá, a katonaszökevényre akasztófa vár. Szerencséjére a kórház igazgatója igazolta, hogy sebesült katona. Büntetésből visszaküldték a frontra, feleskették Szálasira, a nyilasvezérre.

Hirdetés

Budapest ostroma alatt vidéken valamivel csendesebbek voltak a ’44-es téli hónapok, aztán elkezdődött a németek gyors visszavonulása, a magyar hadosztályok megsemmisítése. A harci helyzet káoszában már az volt a nagy katonadilemma: menekülni tovább Nyugat felé az ismeretlenbe, vagy letenni a fegyvert és elindulni hazafelé. Mindkét irányban fogság meg halál vadászta a bakát, de a szerencse is pártfogolta. Aki mert, az nyerhetett is. Mint történetünk hőse, aki egy támadás utáni zűrzavarban lépett le egy bajtársával, miután egy alföldi menyecskétől civil ruhát kaptak, és elindultak gyalog hazafelé. Az a fickó, aki vérző gyomorfekéllyel, enyhén depressziós állapotban, csont és bőr vitézként az anyja nyakába borult pár hét múlva, nem hasonlított egyetlen színészhez, még önmagához sem. Menyasszonyát közben férjhez adták egy hadirokkant nagygazdalegényhez, így egy darabig a szíve sebesülésével foglalkozott, míg fizikailag is megerősödött. Aztán egy nap beszekerezett a városba, beült a borbély székébe, arcot, hajat, bajszot rendeztetett, majd segédi állásra jelentkezett a cipészetben. Megjelent özvegy édesanyám életében, házasságuk után pedig engem haláláig nagyobbik lányaként nevelt, szeretett. Ő volt szülői értekezleteimen a legjóképűbb, kékszemű apuka.

Váli Éva