erdély.ma


Archívum
2011.08.13. | 12:40 Isten háta mögött is van élet – interjú Lázár Zsuzsanna grafikusművésszel

1999

Azért vagyunk a világban, hogy valamit hozzá tegyünk, hogy valamivel gazdagítsuk. Én ezt a munkámon, az alkotásaimon keresztül szeretném megtenni – vallja Lázár Zsuzsanna grafikusművész, aki egy Budapest közeli településen él és dolgozik, s akit a pályakezdők helyzetéről, a lehetőségekről, kudarcokról és buktatókról kérdeztem...

- A Nyíregyházi Főiskola Művészeti Tanszékének képi ábrázolási szakának végzős hallgatója vagy. Az iskolával párhuzamosan már komolyabb megmérettetések, megrendelések vannak mögötted. Miben látod ezek sikerét?
- Nem annyira sikerről beszélnék, sokkal inkább lehetőségekről. Talán jó helyen voltam jó időben – ahogy mondani szokták. Számomra ez nem is annyira munka volt, sokkal inkább éreztem kihívásnak a felkérést, a feladatot, amivel megkínált az élet. Az pedig, hogy elfogadták a vázlataimat, a munkáimat, kétségtelen egy kicsit lendített megroggyant önbizalmamon. Nem a szerénység mondatja velem, hanem a tények, hogy ezek bizony ma még csak részeredmények és az igazi sikerért keményen meg kell küzdeni.

- Részese voltál a különböző alkotótáboroknak. Mit adtak ezek szakmai szempontból?
- A technikai tudás tökéletesítése mellett lehetőség volt más látásmódokat, technikákat megismerni, új ötletekkel, barátságokkal gyarapított. De mondhatnám azt is, hogy leendő pedagógusként is komoly tapasztalatot jelentett.

- Grafikusként készítettél portrékat, csendéleteket, tájképeket, könyvillusztrációkkal is bemutatkoztál, de végeztél tördelőszerkesztői feladatokat, és most arculattervezéssel foglalkozol. Mi az igazi profilod, miben tudsz a legjobban kiteljesedni?
- Természetesen a rajzban, a portrékban, a csendéletekben tudok talán a legjobban kiteljesedni. Ez áll a legközelebb hozzám, ez az a terület, ahol kiélhetem magam, szabadjára engedhetem a fantáziámat, a képzeletemet, de érdekel minden, ami a rajzasztalon elvégezhető, legyen az a korábban felsoroltak bármelyike. Igaz, az első megrendelésnél még tartottam tőle, hogy korlátok közé szorítanak, de aztán ráleltem a közös munka ízére és kifejezetten felvillanyozott a dolog. Az együtt gondolkozás új perspektívákat nyitott meg és rávilágított olyan lehetőségekre, amelyek mellett korábban elmentem. Ezekben a napokban éppen a porcelán, mint felület izgat, rengeteg lehetőséget látok benne.

- Mennyire van hatással munkáidra a környezeted? Hiszen már ennek a közel háromszáz éves kúria jellegű háznak is van valami varázsa. Mit jelent számodra az otthon?
- Mint mindennek az életben, ennek is van jó és rossz oldala. A környék valóban csendes, békés, kedvez is az alkotómunkának, de „köszönhetően” a Budapest központúságnak, az ember egy kicsit kiesik a kulturális élet vérkeringéséből. Így aztán elég nehéz munkához, megrendelésekhez jutni. Egy mondjuk úgy, pályakezdő számára pedig már eleve nehéz az indulás. Kérdésed második részére a válaszom, az otthon a mindent jelenti. A családot, a békét és a biztonságot. Persze, mint minden, a béke is viszonylagos, mert időnként bizony meg kell érte küzdeni. Ott, ahol több ember él együtt egy közös fedél alatt, bizony olykor egymásnak feszülnek az eltérő vélemények és akaratok, ilyenkor pedig nekem kell az igazságosztó nem éppen kellemes szerepét felvállalnom.

- Túl az első szárnypróbálgatásokon milyen bemutatkozási, kiállítási lehetőségeid vannak?
- Ez sem egy könnyű dolog, mondhatni a huszonkettes csapdája. „Pályakezdő”, ismeretlen alkotók után nem kapkodnak a galériák, művelődési házak, viszont bemutatkozási lehetőségek hiányában továbbra sem sikerül megmutatni mindazt, amit esetleg büszkén letehetnénk az asztalra. Azt hiszem ez is csak kapcsolati tőkével működik. Én egy alkotó ember vagyok, az önmenedzselésben valahogy nem vagyok jó, idegen terület a számomra.

- Feltételezem, ez a megrendelésekben is érezteti hatását.
- Ez pontosan így van, hiszen akit nem ismernek, azt nem is keresik. De hogy is keresnének valakit egy Isten háta mögötti kis porfészekben, ráadásul úgy, hogy még nem is hallottak róla? Ez egy ördögi kör, nehéz kiszakadni belőle, támogatók, igazi mentorok nélkül szinte lehetetlen. Egy alkotótársam keserűen jegyezte meg a napokban, hogy „nem is annyira az a fontos mit tudsz, mit teszel le az asztalra, sokkal inkább az, hogy neved legyen.” Valahol igaza volt úgy érzem, de az ismertséghez el kell jutni és azt látom, ehhez már önmagában kevés a produktum…

- Már nincs sok hátra és megkapod a pedagógusi diplomádat is. Elképzelhetőnek tartod-e, hogy ezen a pályán próbálsz meg érvényesülni?
- Nagyon nehezet kérdeztél. Erre nem is tudok hirtelenjében mit válaszolni. Igen, izgat a megszerzett tudás továbbadásának a lehetősége, de ugyanakkor elbizonytalanít az a pályakép, amit ma a pedagógusok elé vetítenek. Nekem gondoskodnom kell a családomról, a gyerekeimről és bizony egy felsőfokú végzettséggel rendelkező pedagógus ma alig keres többet, mint egy szakmunkás. Ami a legjobban aggaszt most, az a létbizonytalanság, amivel lépten, nyomon találkozunk. Így aztán sem igent, sem nemet nem tudok mondani a kérdésedre. Majd eldönti az idő.

- Nem tudom nem korai-e ezt megkérdezni, de mi az ars poeticád?
- Azt hiszem Tamási Áron mondta, „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Én viszont azt mondom, azért vagyunk a világban, hogy valamit hozzá tegyünk, hogy valamivel gazdagítsuk. Én ezt a munkámon, az alkotásaimon keresztül szeretném megtenni. Minden egyes kép egy pillanatot rögzít, mondhatom azt is „tudósít”, megmutatja világunkat, a kort, amelyben élünk.

Ezzel az utolsó tagmondattal a fejemben és egy lompos pulikutyával a nyomomban indultam meg a kapu felé. Vajon milyen is az a kor, amelyben élünk? Nyomorúságos, talán így jellemezhetném a legrövidebben. De dolgozunk tele hittel és reménnyel, abban a hiszemben, hogy egyszer talán majd könnyebb lesz rajtunk a kabát.

Botz Domonkos


Archív cikkekhez nem írható hozzászólás!



Forrás: erdély ma - egy szebb holnapért