Erdély címererdély ma logó
július 28. péntek | Szabolcs napja |
m.erdely.ma
1 EURO: 4,5558 RON | 100 HUF: 1,4917 RON | több

Archívum
2008.02.18. | 13:09 ÉLET-képek Moldvából

16271
Nagy tisztesség ért a múlt nyáron. Csángó keresztfiam, Bogdán Tibor felkért, hogy 2007 augusztusában legyek a fővédnöke az általa és barátai által szervezett V. Magyarfalusi Napoknak. Örömmel mondtam igent, és boldog izgalommal készülődtem az utazásra. 1969 nyarán néprajzi gyűjtőként jártam először Magyarfaluban, s egy évre rá utoljára.

Akkoriban még Ungurinak vagy a román nevén Arininak emlegették ezt a falut. Mivel a szomszédos román faluval, Gaiceanával egy közösségbe tartozik, Gajcsánának is nevezik. A keresztgyermekem akkor még csak parányi ígéret volt az édesanyja szíve alatt. Az ottani szokás szerint, amikor észrevettem, hogy a menyecske áldott állapotban van, „elkértem a komaságot", hogy én lehessek születendő gyermekének a keresztanyja. Nagyon meglepődött, de szívesen beleegyezett. Nem tarthattam keresztvíz alá a „bubacskát", már hat hónapos volt, amikor először láthattam. Ezután sok esztendőn át csak az arra járók hoztak felőlük egy-egy hírecskét. Azt, hogy a keresztfiamnak testvérkéje született, hogy az édesapja tragikus baleset áldozata lett, s hogy szeretett nagyanyja, Rózsi néni is elhagyta ezt a planétát.

A Klárától és édesanyjától 1969-70-ben gyűjtött történetek zömét már megjelentettem egyik kötetemben. A nekem legkedvesebbeket meséltem előadóestjeimen, televízióban, rádióban, s bátran mondhatom, mára, „virtuálisan" a fél Magyarország megismerte sorsukat, s meg is szerette őket.

Tibor kész fiatalember volt már, amikor újra találkoztunk, 1991-ben, II. János Pál pápa magyarországi látogatásakor. Ötszáz moldvai csángóval hajóztunk Esztergom felé, a hajón megszólított, hogy ő a keresztfiam. Tanulni jött Magyarországra Küzdelmes esztendők után végre révbe ért. Jó sorsa összehozta a Máltai Szeretetszolgálat lelkével, Kozma Imre atyával, aki a Csángó Koordinációs iroda vezetésével bízta meg. Azóta életét szép kicsi családjának, s a csángó közösség ügyeinek szenteli.
Nagy-nagy kíváncsisággal, őszinte örömmel indultam útnak augusztus első napjaiban. A hosszú vonatozás alatt ezerszer elképzeltem a találkozást egykori házigazdáimmal, Tyinka nénivel és István bácsival. Ők annak idején minden akadályt elhárítottak - a milicisták kitüntető figyelmét, pap szörnyű gyanakvását, a falubeliek elképesztő kíváncsiságát és félelmét -, csak hogy a feladatomat, a Néprajzi Atlasz számára való adatgyűjtést elvégezhessem. Soha el nem múló hálával gondolok rájuk, amíg élek. Sajnálattal állapítottam meg, hogy ugyanolyan szegény vagyok, mint négy évtizeddel ezelőtt. Nem áraszthatom el moldvai barátaimat ajándékok sokaságával, a rendezvényt se támogathatom százezer forintokkal, ahogy az egy igazi fővédnöktől illenék. Azzal vigasztalódtam, hogy helyette viszem irántuk érzett el nem múló szeretetemet.

A brassói pályaudvaron egy mikrobusz várt rám. A vezetője, Facsaros Krisztián, pusztinai csángó fi ú dübörgő technozenével és szatmári lakodalmas rockkal kedveskedett nekem. A kiváló aszfaltozott utakon oly merészen vette a kanyarokat, hogy többször elállt a lélegzetem. Egyszer csak elfogytak alólunk a jó utak. Kiégett réteken, hepehupás földutakon vágtunk át. Itt-ott, a távolban egy-egy óriásszúnyog-forma olajszivattyú bólogatott rendíthetetlenül. Áthajtattunk a Tázló folyó kiszáradt medre felett, s már Pusztinában is voltunk. A poros utcákon sovány, támolygó tehenek hatalmas szénásszekereket vonszoltak. Mindenfelé serényen gyalogló, hatalmas batyukat, kenyereket, fákat cipelő asszonyokkal, gyerekekkel találkoztunk. Valamennyien magyarul köszöntek ránk. Krisztián is elintézett hamarjában egy kis anyagmozgatást. Bontásból maradt ablakokat szállított egy házhoz. Meglátogatta beteg nagyapját, majd felvettük a pusztinai tanító úr népes családját egy zsák tyúkkal, két cserép muskátlival, ők is Magyarfaluba tartottak, lakodalomba, s újra nekilendültünk a messzeségnek. Mindenki magyarul beszélt, csak a négyévesforma unoka nyafogott szakadatlanul románul a helyi korszellemnek megfelelően.

Hosszas zötykölődés után, nyaktörő meredélyeken, félelmetes, meredek suvadásokon ereszkedtünk be egy völgy alján lapuló, madárfészeknyi falucskába. Alig bírtam elhinni, hogy végre megérkeztünk Magyarfaluba. Kiraktuk a lagzisokat, s végül én is beléphettem Klára komámasszony árnyas udvarára, ahol második férjével, Gatu Gheorghével és unokáival, Diannával és Erikkel vártak ránk.

A rendezvénysorozat a meseműsorommal kezdődött. Szombaton délelőtt negyven-ötven kicsi gyerek telepedett elém a művelődési ház oldalánál leteregetett pokrócokra. Négyes sorokban ültek, tágra nyílt szemekkel bámultak rám és nagyon-nagyon csendesek voltak. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Rémüldözni kezdtem, hogy talán nem értik, amit mondok, de aztán, egyszer csak felkaccant egy huncut szemű, szeplős legényke, később a nevét is megtudtam, Turbuk Lacika volt. Ettől kezdve megállíthatatlanul kacagtak a gyerekek a tréfás meséimen. Végül együtt énekelték velem a Tilinka mese betétdalát. A hátam mögött asszonyok gyülekeztek. Soványak, agyondolgozottak, fogatlanok. Némelyiknek a karján kisbaba kecmeregett. Ők is bele-beleszóltak a mesékbe, nevettek. Végül megfordultam, s nekik is meséltem egy jó trufát.

Délután megismerkedtem a többi magyarországi vendéggel. Vagy harmincan lehettek, az egri Petrás Incze János Kulturális Egyesület tagjai, és az Egri Vitézlő Oskola fi atal íjász csapata jött el kedves vezetőjével, Szikra Istvánnal az idei rendezvényre. Valamennyien nagyon lelkesek voltak, áradoztak, hogy mennyire kedvesek az ottani emberek, mennyire jól érzik magukat. Csak egy-két asszony emlegette a "kultúrsokkot", amit hirtelenjében elszenvedett, amikor belépett az ezen a tájon budának becézett kicsinyke helyiségbe.

Találkoztam Iancu Laurával, az immár négydiplomás, többkötetes ifjú költőnővel, a Magyarfalusi Napok másik főszervezőjével. Csupa izgalom és aggodalom volt szegényke. Az édesanyja házánál látták vendégül a magyarországiakat. Csak amikor elkísértem bevásárolni a „magazinba", akkor fogtam fel igazán, hogy micsoda nagy gondot vállaltak magukra ezek a fiatalok. A boltban jóformán semmit nem lehet kapni. Ami van, az is rettenetesen drága, a pénzkeret is szűkös volt, a legközelebbi város messze van. Végül nem tudom, hogy oldották meg a vendéglátást, nem folytam bele tovább a „népélelmezés" kérdéseibe.

Járkáltam az utcákon, hátha felfedezek egy ismerős szegeletet. Lázasan kerestem, kutattam az ismerős arcokat. Nem ismertem fel semmit és senkit, nem mintha valamilyen eget rengető átalakulások történtek volna az elmúlt évtizedekben. Minden ugyanott áll, ahol állt, csak a fák nőttek magasabbra. Csodálkoztam. Hogy felejthettem el ennyire mindent? Aztán felidéződtek bennem a négy évtizede itt töltött hetek. Nappal alig mertem kibújni a házból, mert féltem a milicistáktól. Az adatközlőim jöttek esténként a házigazdáim házához beszélgetni. Ők szinte mind öregek voltak, s már valamennyien kiköltöztek a hegyre, a temetőbe.

Estefelé megbolydult az egész falu. Lázas sietséggel nyargalt kicsi, nagy, mindenki a templom felé. Vidám, hangos, izgatott magyar beszéd hangzott mindenfelől. Esküvő lesz. Egy Magyarországon dolgozó fiatal pár esküszik. A pap, a vőlegény volt osztálytársa, egyenesen Rómából jött haza, hogy összeadja a fiatalokat, hivatalos a fél falu, s az összes magyarországi vendég. Temperamentumos román muzsika hangjai mellett feltűnt a lakodalmi menet.

A menyasszony mintha egy amerikai divatlapból lépett volna elő. Merész, mélyen dekoltált, földig érő, pazar, fehér selyemruhát viselt. A koszorúslányok mind világoskék tüllcsodákban feszítettek. Megkondultak a harangok, a násznép belépegetett a templomba, s aztán, aki csak tehette, mind begyúródott utánuk. Felbúgott a harmónium, felcsendült az énekszó. Mintha az angyalok kórusa szólalt volna meg. Az üde, csengő, zengő hangok betöltötték a hatalmas teret. A szépségtől erősen sírhatnékom támadt. Az ifjú ú pap egy intéssel leültette a népet, s azután hosszadalmas szertartás kezdődődött, természetesen román nyelven. Először szentmise volt. Hol tudtam követni, hol nem. Nézelődtem, a gondolataim elkalandoztak, csak arra ügyeltem, hogy azt tegyem, amit mások. A szentáldozáskor a felettünk lévő kórusról szinte leözönlöttek az énekesek. Én még ilyent soha nem láttam! Százan, de lehet, hogy kétszázan is voltak. Gyönyörű gyermekek mind. Szó szerint futva mentek az oltárig, és sorra szentáldozáshoz járultak, majd komoly tekintettel, lehajtott fejjel visszamentek a helyükre, s énekeltek tovább. Honnan ez a sok gyerek? Úgy tudom, hogy a falu összlakossága kb. 1300 fő.

Megkezdődött az esküvői szertartás. Az atya terjedelmes prédikációval bocsátotta az élet rögös útjára a fi atal párt. El is veszítettem hamarosan a vezérfonalat, amikor váratlan dolog történt. A pap ékes magyar nyelven kiszólt a szertartásból: A magyarországi vendégek kedvéért röviden összefoglalom, hogy mit tanácsoltam a fiatal párnak, hogy a házaséletük tartós és boldog legyen. S jó hosszan össze is foglalta. Döbbent csend és figyelem kísérte szavait. Nem csoda! Éppen ebben a templomban történt néhány éve, hogy amikor az egyik idevalósi újmisés pap magyarul kezdte mondani a Miatyánkot, az idős papok sorban levetették a palástjukat, és elhagyták a templomot. Egy másik történet is eszembe jutott.

Az egykori istensegítsi plébánosunktól, László Antaltól hallottam, hogy amikor a bukovinai székelyeket 1941-ben hazatelepítették Magyarországra, őt és még két másik fiatal papot feletteseik elküldték Moldvába, hogy hívják haza a csángó magyarokat is. Ők el is mentek, s az egyik templom pont ez volt, ahol Anti bácsi prédikált.

„Kötelességemnek megfelelően, ha nem is fennhangon, de suttogva elmondtam, hogy kik vagyunk és miért jöttünk Moldvába. Hát bizony a szegény csángó magyaroknak felcsillant a szemük! Gajcsána község templomában Szent István volt az oltárképen, amint Szűz Máriának felajánlotta a magyar koronát, én annyira meghatódtam; hogy románul kezdtem prédikálni a magyaroknak, de magyarul fejeztem be."

Meg is lett az eredménye. Jó néhány család felkerekedett ebben a faluban is hirtelenjében, s a székelyekkel együtt ők is megjárták a nagy, kálváriás utakat, Bácskán át a Dunántúlig. Végül Baranyában telepedtek le. Honnan, honnan nem, jó néhány éve hozzám került egy kis fénykép Anti bácsi moldvai toborzóútjáról. El is határoztam, hogy ha hazamegyek, előkeresem. [A képet erős nagyításban közöljük - a szerk.]

A szertartás véget ért, a násznép kihömpölyögött a templomból, s hangos muzsikaszó mellett a művelődési házba kanyarodtak. Én is hivatalos voltam a lagziba, de kiálltam a menetből, és másfelé vettem az irányt. Hazamentem Klárához, harmincnyolc éve nem beszélgettünk. Bebújtunk egy kicsi szobácskába, s hajnalig mondtuk felváltva, mi mindent megéltünk az elmúlt évtizedekben. Klárikából szinte felfakadtak szívébe rejtett fájdalmai, elmondta nekem, amiket talán még soha senkinek nem beszélt el. Szóba került keserves gyermekkora, hosszú, nehéz özvegysége, de – hála Istennek! - az örömei is. Örvend, hogy a gyermekei boldogulnak, hogy tisztességes, jó emberek lettek. S nagy-nagy boldogsága, hogy tizenhat évi magányos élet után igazi jó társra lelt. A második férje az a román erdész lett, akit még az első utamkor megismertem, s aki kölcsönadta annak idején a kétkerekű szekerét, hogy elmenjek "Bécsbe", a faluközpontba, a hivatalos ügyeimet elintézni.

Vasárnap délelőtt rendezték meg a gyerekeknek meghirdetett mesemondó és népdaléneklési versenyt. Ezúttal valamennyien szép csángó népviseletbe öltöztek. Több mint hetvenen szerepeltek. Az énekesek szólóban vagy kis csoportokban adták elő a műsorukat. Meglepően sok szép és értékes csángó népdalt hallhattam. Akadt közöttük néhány igazán tehetséges mesemondó gyermek is. A kis huncut szeplős fiúcska is kivágta a rezet egy jó mesével. Valamennyi szereplő kapott ajándékot. Boldogan ölelték magukhoz az ajándékkönyveket, a táskákat, írószereket, amelyeket részben a Máltai Szeretetszolgálattól, részben a vendégektől kaptak.

A művelődési házban alkalmi kiállítást is láthattunk a faluban fellelhető régiségekből. Régi öltözetdarabok, a kenderfeldolgozás eszközei, cserépedények, fa evőeszközök, régi újságok, fényképek, néhány könyv kerültek bemutatásra. A legtöbb tárgyat kiállító aszszonyt egy használt televízióval jutalmazták meg a szervezők.

Délután tartottuk a hivatalos ünnepséget, amelyre a faluközösség polgármestere is eljött, s a falu apraja-nagyja megjelent. Mint fővédnöknek, nekem is elő kellett állnom egy kis beszéddel, elég kínosnak éreztem a reám mért feladatot, de azután valahogy összeszedtem magamat. Arról beszéltem, hogy az én apai őseim is erről a tájról származnak. Egy kicsit északabbról, Bukovinából.

„Volt a Szucsáva folyó martján öt szép magyar falu: Hadikfalva (ma Dornesti), Istensegíts (ma Tzibeni), Andrásfalva (ma Manióc), Fogadjisten (ma Jakobest), Józseffalva (ma Vorniceni). Ott éltek az őseink 1941-ig. Akkor a magyar kormány hazatelepítette őket, 13500-an voltak összesen. Velük jött 1000 csángó magyar lélek is. Jó néhány család ebből a faluból is kivándorolt. A moldvai csángók Baranyában, Egyházaskozáron, Szárászon és Mekényesen telepedtek le.

A csángó magyarokat hamarosan megismerte a világ. Kiderült, hogy azokat az énekeket, amelyeket Magyarországon már régen elfelejtettek, ők tudják. Tudták a Nagy hegyi tolvajt, a Sárig hasú kégyót, a Kőmíves Kelement, tudták a szép nuntás (lakodalmas) szokásokat, a szép halottas énekeket, imádságokat. Újesztendőkor hejgettek, uráltak. Sokan ugyan írni, olvasni se tanultak meg, mert nem jártak iskolába, de énekeltek a rádióban, később a televízióban is. Sokan megkapták közülük a Népművészet Mestere kitüntetést. Innen a faluból Gyurka Mihályné, Rinda néni, Gyurka Raffaelné Rózsi néni, Máris György, Petrics Istvánné Anna néni. Azóta sok száz fiatal megtanulta az énekeiket, tőlük tanultak furulyázni, kobzázni, dobolni, dorombon játszani. Ezeknek a népművészeknek és Domokos Pál Péternek, Kallós Zoltánnak, Halász Péternek, Csoma Gergelynek köszönhetjük, hogy ha messze vagyunk is egymástól, de sokan megtanulták a világban, hogy van Moldvában Magyarfalu, Lészped, Somoska, Diószén, Pusztina, Szabófalva, Rekecsin, Csík falu, s más csángó falvak, ahol magyar testvéreink élnek, s akik kincseket őriztek meg népünknek. Boldogan láttam, hallottam délelőtt, hogy az a seregnyi gyermek, aki itt mesélt, táncolt, énekelt, őrzi a hagyományokat, s továbbadja majd, amikor eljön az ideje."

Az egri Petrás Incze János Kulturális Egyesület vezetője, Mag Lászlóné felolvasta az egri polgármester gyönyörű levelét, majd díszcsomagolásban átadta azt a helyi polgármester-helyettesnek, Ádám Ioannak.

A hivatalos programok után bemutatkoztak a falu együttesei. A gyermektánccsoportot Bogdán Klára, a komaasszonyom tanítgatja nagy türelemmel, szeretettel, a zenei kíséretet is ők adták a férjével, „Gyorgyicával". Majd a szintén Klára által vezetett asszonykórus lépett színpadra. Igazi, eleven, egészséges asszonycsapat. Nem tudtam, hogy mintaszerű, archaikus öltözetükben vagy énekükben gyönyörködjem jobban. A műsorban a közeli Csík faluból származó Szilágyi Angéla népdalénekes és Polgár Ciprián is fellépett. Végül az íjászcsapat bemutatója következett. Ők is nagy sikert arattak, főként a fiúk körében.

A nap táncházzal zárult. A zenekar kibővült egy magyarországi fiatal bandával és a nagyhírű, kiváló moldvai prímással, Mandache Auréllal. Sokáig gyönyörködtem a muzsikában, a sok szép fiatal táncában, s már éppen elmenőben voltam, amikor a táncolók között feltűnt az ifjú pap, immár civil ruhában. Derékon kapta az egyik menyecskét, s fergeteges táncot jártak. Mindez annyira szép és természetes volt, hogy rajtam kívül senki nem csodálkozott. Elképzeltem, hogy mit szólnának az itthoniak egy ilyen jelenethez.

Egykori kedves házigazdáimhoz hétfőn délelőtt jutottam el. Tyinka néni a töltésen ült, s babot fejtett. Kutató tekintettel fürkészte az arcomat, nem tudta, hová tegyen. Csak amikor megmondtam a nevemet, emelkedett fel ültőhelyéből, s hosszan-hoszszan megölelt:
- Ó, Rózsika, mennyit vártunk! Istán, Istán, nezd csak meg, ki van itt!
Betuszkolt a nyári konyhába. István bácsi az ágy szélén ült, révetegen mosolygott, de láttam, rajta, hogy ő már nem ebben a világban él. Mondta is, hogy nem emlékszik rám, nem tudja, ki vagyok, nem emlékszik semmire.
- Ó, pedig mennyi bort cukrozott nekem, amikor itt voltam, és mennyit nevettünk gajcsánai részegek történetein!
Idéztem is, de így se mentem semmire. Nem erőltettem tovább a dolgot. Elvittem nekik az új könyvemet, amiben ők is szerepelnek, felolvastam a róluk szóló részeket, megmutattam a fényképeiket. Tyinka néni gondosan megmosta a kezét, megtörölgette egy vászontörölközővel, s úgy fogta meg a könyvet. Nézte, pergette a lapokat, aztán a melléhez szorította.
- Istenem, vajon mit érezhet? - gondoltam - hiszen ő se járt iskolába, nem tud se írni, se olvasni. Kézen fogott, bevitt a "nagyodályba", vagyis a tisztaszobába, ahol annakidején aludtam. Jóleső érzéssel láttam, hogy a falakon ott vannak bekeretezve a fényképeim, amiket réges-régen küldtem. Megmutatta az új bútorát, kinyitotta a ruhásszekrénye ajtaját, s a glédába rakott vásznak közül kihúzott egy kicsi terítőt, s nekem adta emlékül.
Nehezen búcsúztam el tőlük, ki tudja, találkozunk-e még. Tyinka néni a kapuig kísért, megköszönte, hogy meglátogattam őket, s azt mondta:
- Tudja-e, Rózsika? Ha meghalltam lenne, hogy itt járt, s nem keresett fel, a szüvem ketté hasadott volna.

Az ünnepi napok véget értek, hazaindultunk. Én Brassóban újra vonatra szálltam. Az egriek huszonkét magyarfalusi gyermeket is magukkal vittek, hogy tíz napon át ismerkedjenek Magyarország szépségeivel és az igaz testvéri szeretettel.

Kóka Rozália
(fotók: Bogdán Tibor, Molnár László és a szerző)
A folkmagazin.hu nyomán


Csiripelés Twitterre

Archív cikkekhez nem írható hozzászólás!


Korábban írtuk:
Médiapartnerek
Hírlevél
Válasszon a listából:
Autonómia Ajánló
Dokumentum Életmód
Gazdaság Hátrányban
Hitvilág Jótékonyság
Kisrégió Kultúra
Környezetünk Közéletünk
Magyarország Mese
Mozaik Múltidéző
Néphagyomány Oktatás
Pályázat Publicisztika
Sport Társmagyarság
Tud-tech Turizmus
Unió Világ
Zenesarock

Az ön megszólítása:

E-mail:



Tükrözze híreinket
Legolvasottabb
Legfrissebb
Képtár

Képeket nézegethet
és tölthet fel ITT
A legsikeresebbek
Vélemény
Napló

[ Erdély Ma - egy szebb holnapért. Minden jog fenntartva. Impresszum ]
[ Az aktuális észrevételeiket, alkalmi tartalom-anyagokat ide kérjük.]
[ Az Erdély Ma tárhelyét és naptárait a Next-IT biztosítja. ]
[ Székely Termékek Webáruháza | Háromszéki falvak | Játékshop webáruház és játékbolt ]
Hirdetés

  bbte     autópálya     románia centenáriuma     gyergyó, csík     kuszálik     nyárádszereda     bán zsófia     tan     erdőszentgyörgy     könyv     colectiv     autópály     háromkút iskola adomany     erdely.tv     ferencz zsombor     régió fejlesztés     fehér-fekete fotók     schiffer     adorjáni lászló     luizi  
Kulcsszófelhő