|
|
Impresszum
Kiadja a Hargita Kiadóhivatal a Székelyföld Alapítvány anyagi támogatásával.
A kiadásért felel: Ferenczes István kiadóigazgató
A szerkesztésben részt vesznek: Bartha György, Ferencz Csilla, Mirk Szidónia-Kata, Sylvester Lajos, Zsigmond Andrea
Grafikai szerkesztő, fotók: Ádám Gyula
Tördelő: Simon Andrea
530140 Csíkszereda, Szabadság tér 5/22., tel: 00–40–266–311026
e-mail: szekelyfold@cchr.ro
Bankszámla: BCR Miercurea Ciuc, Fundaţia „Székelyföld”
Lejszámla (cont lei): 2511.1–2302.1
Valutaszámla (cont valută): 2511.1–2302.3
Előfizetési díj: félévre 60 000 lej, egy évre 120 000 lej.
Előfizetni lehet a szerkesztőségben vagy postai utalványon, amelyet kérünk a szerkesztőség címére, Antal Margit nevére postázni.
Folyóiratunk a következő könyvesüzletekben, illetve újságosstandokon vásárolható meg: Corvina Könyvesház (Csíkszereda), Háromszék-Press (Sepsiszentgyörgy), Reflex (Temesvár), Tulipán (Arad), Difpress-Car Kft. (Marosvásárhely), Röser Antikvárium (Kolozsvár).
Magyarországon megvásárolható és megrendelhető a Magyar Napló szerkesztőségében (1062 Budapest, Bajza utca 18. sz.), valamint a Lakatos Demeter Egyesületnél (1011 Budapest, Corvin tér 18. sz.).
Internetes elérhetőség: www.erdely.ma; www.hargitakiado.ro
ISSN–1224–5356
Támogatóink: az Illyés Közalapítvány, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, a nemzeti Kulturális Alapprogram, a Magyar Olaj- és Gázipari Rt., Atzél Endre (Budapest), Frater Julianus Alapítvány, Dr. Fabó László (Kalifornia), Dr. Porcza Antal (Mosonmagyaróvár), United Hungarian Fund (Kalifornia), Fodor Abony (New York), Miss Irén Ibolya Juhász (Kanada)
Iancu Laura
Ha erre jár
Ha erre jár az
Isten, leültetem üldöző óráim
Birodalmába, s megtanulom
Ajkáról ragozni a becses időt,
Benne a számok nagyságát,
És mint néma: tanulom
Isten hangját. Aztán ha
Menne, útja volnék,
Szememben ott az ég
S az Isten
Velem lakna.
De jön az ár, egy új
Század tavasza, s ellopják
― míg az árra várva,
mélybe esem ― kenyerem.
Még szuszog bennem az
Ellenállás szentsége, de
Nem aratok idegen földeken.
Halálom: ellenállás.
Ha áll a béke,
Rám borul az éj ölében
A csendes Isten, szépen.
Moldvai útinapló – 1902
„A völgyeket s dombhátakat sűrű falvakban lakja a magyarság Adzsudig, Foksanyig, Románvásárig érve a Szerethez: míg északnak Kotnár környékén odább a Pruthnál Husszon vagy lent Tekucsban népünk immár elporlott, lesorvadott. Nem kell már Besszarábiába, Csöbörcsökre mennünk, hol Zöld Péter nagy falualja magyarságot talált, Kotnáron sem kell Jerneyvel temetőt járnunk, sőt Husszon sincs kit meglátogassunk: a jassy kerületben egész »ungur« falvakban egy magyar szó sem hallik már. Mennyivel szerényebbek lettünk! (...)
Slanic fürdő körül a csángók vagy húsz falut (tatrosi és gorzafalvi parochiák) mondanak magukénak s magán Slanic-falun Szent Anna-napján (melyet már ó naptár szerint tartanak) ott láttam összegyűlni, román katrinczában, a legszebb faját a magyar leányoknak. Eltudják mondani, hogy apáik apái jöttek ide ki s legrégebben jött az orgona Kézdi-Vásárhelyről;egy-egy román legény ugyan a gyönyörű leányok kedvéért »magyarrá (katholikussá) lesz s magyarul esküszik«, de a gyermekek a román iskolába elfelejtik magyarságukat s a közönyös beolvadást tökéletesen symbolisálta két marhát hajtó emberem, kik hosszú hajjal, román ingben czifrázták a román szót s csak kérdésemre vallottak magyarul. Ezen mód kanyarodunk a Szőlőhegyig s Gorzafalváig, hol 450 magyart számlálunk, a lakosságnak ma fele román, 1868-ban pedig csak negyede volt.”
(Hegedűs Lóránd)
Bilibók Jenő
Újabb tanévkezdés Pusztinán
Több mint ötvenéves kimaradás után ismét lehetségessé vált a magyar nyelv iskolai tanulása. Én a 2002-2003-as tanévben kezdtem el tanítani magyar nyelvet egy 21 gyermekből álló csoportnak, a szülőfalum általános iskolájában. Az akkori tanévkezdésnél a tanárok többsége nem tudta, hogy tényleg beindulnak a magyarórák az iskolánál. Egy részük barátságos volt velem, ami érthető, hiszen néhány évvel régebb a diákjuk voltam. Ők érdeklődően fogadták az ottlétemet. A többi tanár sejtette, hogy ottlétem a magyaróráknak köszönhető és láthatóan nem örült, remélte csak nem válik valóra a szülők kérése. A dolog még nagyon új volt számukra, és attól féltek a munkahelyükre pályázok. Néhány hét késéssel mégis megkezdhettem munkámat heti négy órában. Pusztinán kívül ekkor még Klézsén indultak az iskolai magyarórák, ahol egy sepsiszentgyörgyi tanár tanított.
A 2003-2004-es tanévet átalakulások után (sok gyereknek a szülei lemondták a magyarórákat) összesen 28 gyerekkel tudtam megkezdeni. Ekkor talán a kinti rossz időnek is köszönhetően mindenki ideges volt: tanárok, szülők, gyerekek. Az igazgatónő szinte látni se akart tanfelügyelőségi papírok nélkül. A papírok azonban késtek. Addig az igazgatónőm tartotta a magyaróráimat, aki nem ért a magyar káromkodásokon kívül sok mindent. Így, inkább a gyerekek tanították őt magyarul. Érdekesen szórakoztak, mikor például az általa táblára felrajzolt virágra azt a szót mondták a gyerekek, hogy kutya, ő meg helyeslőleg bólogatott. Két hét után kezdhettem tanítani, két csoportban. Ekkor még Klézsén, Somoskán, Magyarfaluban, Frumószán, Lészpeden és Külsőrekecsinben is indultak magyarórák, ahol erdélyi tanárok tanítottak.
2004. szeptember 15.
Újabb tanév, újabb izgalmak. Megvolt a tanévkezdésnek a hét közepén kezdés hangulata. Sok mindent akkor kellett még elintézni: faliképek, osztályok rendezése, a nyár folyamán bevert ablakok pótlása. Én is szívesen segédkeztem. Kilenckor szinte minden készen állt a kezdéshez, szülők-gyerekek kint voltak az udvaron. Azonban még várni kellett a meghívott hivatalosságok megérkezésére. Addig volt idő beszélgetni a régi és új kollégákkal.
Az igazgatónőm bejelentette, hogy az összesen ötven gyerekemet két csoportra osztotta, nem szigorú szabályok szerint. Tudni kell, hogy én előzőleg a Tanfelügyelőségén azt a leosztást kaptam, hogy az ötvenöt gyerekemnek lesz egy harmadéves, egy másodéves és két kezdő csoportja, mindez összesen tizenkét órában. Természetesen nem fogadtam el az igazgatónő kijelentését, a tanfelügyelőségi dolgokra hivatkozva. A pontosítást másnapra halasztottuk.
Ettől a tanévtől az angol és román nyelvet Pusztinán egy nálam fiatalabb tanár tanítja, aki frumószai származású és a helyi plébános magyarországi egyházi kapcsolatai révén több táborban járt Pécsen, valamilyen szinten beszéli a magyar nyelvet is. Ez jó dolog, mert aki az elmúlt években angol nyelvet tanított nálunk az hevesen ellenezte a gyerekek magyarórákra való járását.
Tizenegykor már minden készen állt a kezdéshez, a vendégek is mind megérkeztek. Az udvaron ácsorgó szülők és gyerekek már nagyon nyugtalanok voltak a várakozástól, eléggé fölmelegedett az idő is. A megnyitó helye is átköltözött egy árnyékosabb helyre. Nem lévén szemetes az iskola udvarán minden gyerek a szokásához híven találomra dobta el az otthonról hozott tízórai papírját. Halomban állt a szemét az udvaron.
Az igazgatónő nyitatta meg a tanévet. Beszámolót olvasott fel a nyári programokról, többek között két gyerekcsoport tengerparti nyaralásáról és a Pusztinai Napokon való szereplésről. Majd köszönetet mondott a nyár folyamán segédkezőknek, akiknek köszönhetően az iskola épülete kicsit megújult. A községi Pârjol-i Polgármesteri Hivatal részéről az alpolgármester mondta el a köszöntését. A Rendőrség emberei felhívták a gyerekek figyelmét az elmúlt tanév idején előfordult balesetekre, törvénykihágásokra, melyek áldozatai vagy elkövetői gyerekek voltak. A Bákói Tanfelügyelőség küldöttje is felolvasta a gondosan előkészített beszámolóját a Bákó megyei oktatás helyzetéről, sikereiről.
Az ünnepséget kulturális program zárta. A felkészítő tanáruk a program bemutatása során elmondta, hogy a kis csapatnak „Forráska” a neve, mert „az ősi gyökerekből szívják a helyi kultúrát(!)”. nem tudtam megállapítani, milyen ősi gyökerekről beszélt, mert a programban helyi jellegzetes román lakodalmi táncokat adtak elő. A fiúk pusztinai csángó népviseletben szerepeltek (főleg újabb, díszesebb és sok fémszállal (csírral) varrottban), a lányoké érdekesebb volt. Nem vagyok a szakterület szakértője, de eddig ilyet nem láttam! Egy teljesen új szereplési öltözetben voltak: román módra szabott fehér ing is és piros fekete kendő a derekukon sok csírral. Így is a szereplő gyerekek lelkesedése dicséretes volt.
Ugyanezen a napon a magyar nyelv iskolai tanulhatósága szempontjából két újabb moldvai település csatlakozott a régiekhez: Lábnik és Diószén, újabb erdélyi tanárokkal.
Tankönyvek
Másnap az igazgatónőm kezembe adta a két csoportom névsorát. Az egyikben kisebbek, a másikban a nagyobbak, de figyelembe vette azt is, hogy tanultak-e eddig magyarórán vagy most kezdik. Így lett két csoportom azonos 27-es létszámmal. Elmondta, hogy ettől a tanévtől tankönyveket is kaptunk, amelyeket állítólag szigorúan követve kell tanítanom. Az egyik az Ábécéskönyv, a másik a Mese-beszéd, mese-szó című másodikos magyar nyelvtankönyv. Biztos vagyok benne, hogy nem fogom szigorúan ezeket követni a tapasztalatomból kiindulva. A gyerekek mindenike járt iskolán kívüli magyarórákra, tehát az ábécé többségét ismerik. A nagyobbaknak amúgy sem lehetne egy éven át az ábécét tanítani, mert nekik erre nem kell egy tanév. Nem beszélve azokról, akik egy vagy két éve tanulnak magyarórán az iskolában, ők már komoly nyelvtani fogalmakat ismernek. Kaptam órapótlásként latin és rajzórákat.
Az igazgatónővel közösen arra a megegyezésre jutottunk, hogy a következő napi magyar órán együtt találkozzunk a gyerekekkel és a szülőkkel, akkor legyen a csoportok ismertetése és a tankönyvosztás.
Újra együtt
Hideg esős időben volt részünk másnap, mégis zsúfolásig telt az osztály gyererkekkel és szüleikkel. Az igazgatónő ismertette a magyarórák helyzetét, a csoportok beosztását, az órarendet, majd felhívta a gyerekek figyelmét, hogy bár áldozatot kell hozniuk a magyarórákért (koránkelés), mégis következetesen járjanak, mert csak így lehet becsületesen tanulni. Erre az egyik szülő rögtön megjegyezte, hogy ő az első iskolai alkalmazott, aki arra biztatja a gyererkeket, hogy eljárjanak a magyarórákra.
A tankönyvosztásnál derült ki, hogy az egyik tanitónő már megkezte a gyerekek lelki “babusgatását” a magyarórákkal kapcsolatban, és felhívta feigyelmüket, hogy nagyon jól gondolják meg mit jelent az, mikor ő azt mondja, hogy a saját felelősségükre cselekednek, mikor a magyarórákon részt vesznek. Sok gyerek em tudta eldönteni, mit jelenthet ez, inkább félni kezdett, hogy számára negatív következményekre utalt az illető tanítónő, aki azt is hozzátette a mondnadójához, hogy nem engedi be őket az általa tartott opciónális tanórákra.
Lelkesedés
Hétfőn mindkét magyar anyanyelvű csoport nagy lelkesedéssel figyelte a magyarórák ezévi tananyagának beosztását. A magyarórákra való rendszeres felkészülés mellett szinte minden újabb gyerek is be akar kapcsolodni az Első Magyaróra című kéthavi iskolai lapunk szerkeztésébe. Ugyanakkor sokukat érdekel a szintén önkéntes alapon működő szinjátszókörünk munkája és annak is aktív tagja akar lenni a tanév folyamán. A lelkesedéskükért ajándékként a hétvégén együtt megtekintjük a Magyarországon nemrég bemutatott Made in Romania című filmet, amelynek szereplői, készítői a tavaly iskolai magyarórákra járó pusztinai gyerekek.
Ezek mellé csak azt reméljük, hogy idén már nem lesz olyan tanár, aki a a magyarórákért való leleksedésüket büntetné.
Ţurlui Bogdan, Hegyeli Attila
„Din Arini la Săbăoani”
(Magyarfalutól Szabófalváig)
A Szabad Európa Rádiónak Ceauşescu idejében volt egy ilyen című műsora: „Cenzúrázott, elfeledett, kitépett oldalak”. A román kultúra azon értékeit mutatta be, amelyek nem egyeztek meg a diktátor által propagáltakkal.
A Din Arini la Săbăoani című, újonnan kiadott kötet a moldvai csángók történelmének és népi kultúrájának azt az oldalát mutatja be, amelyet egyesek − bizonyos okokból és különböző célok által vezérelve − el szeretnének rejteni, elfeledtetni, s ha lehet, örökre eltemetni.
A csángók túl sokáig voltak elzárva a saját történelmükről és népi kultúrájukról szóló információktól. A hivatalos források továbbra is Antonescu vagy Ceauşescu idejéből származó, abszurd elméleteket terjesztenek (az előbbinek Iosif Pal, az utóbbinak Mărtinaş az értelmi szerzője). A magyar kutatók sokat tettek ugyan a csángók kulturális értékeinek összegyűjtéséért, de túl kevés erőfeszítés történt arra, hogy ezeket az eredményeket a moldvai csángó falvak lakóival is megismertessék.
Ma is vannak törekvések − mint a Ceauşescu-korszak utolsó éveiben − a „csángó” szó betiltására. 2002-ben a szabófalvi parókia termében előzőleg betanított gyermekek és fiatalok azt kiabálták a helyi közösség és az európai parlamenti képviselők előtt, hogy akik a „csángó” szót használják, azok üresfejűek, fekete szájpadlásúak, félemberek, csupán egy kromoszómával rendelkeznek, és mindenképpen nevetségessé kell tenni őket.
Mi azt valljuk, hogy hitelt érdemlő, Romániában és külföldön elismert román értelmiségiek is írtak a csángókról, olyanok, mint Iorga, Sadoveanu, Eliade, Dinu és Constantin Giurescu, Gheorghe Brătianu és Gabriel Andreescu. Az ő szövegeikből közöl válogatást a kötet. Iorgát, aki értékes vallomásokat hagyott hátra a csángókról, a román szélsőjobb szimpatizánsai (Mărtinaş elméletének heves védelmezői) ma újból és újból megpróbálják teljes némaságra ítélni.
Bár napjaink hatalmasságai dogmaként próbálják elfogadtatni Mărtinaş elméletét, vannak olyan csángók, akik nem fogadják el gondolkodás nélkül az eredetükről kitalált hiteltelen elméleteket. Azt szerettük volna, ha a csángók iránt gyűlöletre, intoleranciára, lenézésre uszító törekvésekkel szemben Din Arini la Săbăoani című kötetünk egy mérsékelt hangnemű, optimista, megértésre hajló és kiegyensúlyozott válasz legyen. Arra is törekedtünk, hogy érthetőségével, díjtalan terjesztésével a kötet széles olvasóközönséghez jusson el.
Szerepel a kötetben az Európa Tanács csángó-ajánlása, amit Románia képviselője is megszavazott, mert a csángóknak természetes joguk, hogy ismerjék a róluk szóló ajánlást, és tudjanak arról, hogy „ősi nyelvük és kultúrájuk európai szinten is egyedi és fontos”.
Az Európa Tanács Ajánlását ismertté kellene tenni a köztájékoztatási intézmények által, mert a romániai kultúra egy szegmensére vonatkozik, és mert az etnikai és kulturális sokszínűség Európa alapértékének számít, és ezzel Románia is egyetért − hivatalosan.
A gyakorlatban viszont veszélyként érzékelik és akként kezelik Romániában az etnikai és kulturális különbségeket. Mással nem lehet magyarázni a hivatalosságok ellenségességét azzal szemben, hogy a csángók a saját nyelvi és kulturális sajátosságaikat ki akarják nyilvánítani, művelni akarják. Magyarosító törekvésekként fogják fel ezeket. A csángók különben mindig jó egyetértésben éltek a románokkal, távol állnak attól, hogy valamilyen veszélyt jelentsenek rájuk nézve. Az ezzel ellentétes megnyilvánulások csak egyes viszályt szító tisztviselők vagy rendszerek manipuláló hatásának tudhatók be.
A kötet segítségével a csángóknak azt a hitét szerettük volna megerősíteni: jó az, hogy csángónak születtek, hogy olyan keresztény hit és kultúra örökösei, amely ma, a vonatkozási pontok és értékek elbizonytalanodásának idején hathatós segítséget jelenthet.
Be szerettük volna mutatni kultúránk szellemi gazdagságát, ezért néhány éneket, archaikus imádságot és más csángóktól gyűjtött szöveget is kötetünkbe válogattunk. Ugyanakkor arra is rámutat a kiadvány, hogy ez a kultúra ma is különböző művészeti ágak számára jelent ihlető forrást (például a rock- és jazz-zene számára).
Azt valljuk, hogy a magyar és román nyelv egyidejű ismerete előnyt jelent a csángók számára: ezáltal mindkét kultúra valódi értékeit magába foglaló széles kulturális horizont nyílik meg előttük.
A Din Arini la Săbăoani című kötet nagyrészt román nyelvű szövegeket tartalmaz, mivel kevés csángónak volt alkalma megtanulnia olvasni a szülei és nagyszülei anyanyelvén. A könyv azokhoz a román olvasókhoz is szól, akik eddig nem találtak elég ismeretforrást csángókkal kapcsolatos kíváncsiságuk kielégítéséhez.
Ezt az ingyenes kiadványt a románvásári Szeret Kulturális Alapítvány hozta létre, a szerkesztésben Hegyeli Attila volt segítségükre. Az alapítvány 2002-ben három északi csángó – Perka Mihály és Margit tanárok, illetve Ţurlui Bogdan közgazdász – kezdeményezésére jött létre. Köszönettel tartozunk a csíkszeredai fotóművésznek, Ádám Gyulának a kötetet illusztráló nagyszerű fényképekért, valamint mindazoknak, akik hozzájárultak a kiadvány megjelenéséhez. A kötethez a románvásári Szeret Alapítványon, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségén és a Bákó megyében magyar nyelvet tanító tanárokon keresztül lehet hozzájutni. Akik érdeklődnek a téma iránt, azoknak a szintén az alapítvány által működtetett ceangai.ro weboldal megtekintését is javasoljuk.
Nem állítjuk azt, hogy a Din Arini la Săbăoani című kötet kimeríti a témát, ehhez egy egész enciklopédiát kellett volna szerkeszteni. Csupán hozzá szerettünk volna járulni a csángó történelem és kultúra cenzúrázott, elfeledett és kitépett oldalainak a feltárásához.
Ţurlui Bogdan, Hegyeli Attila
„Din Arini la Săbăoani”
„Pagini cenzurate, pagini uitate, pagini exilate…” – aşa se numea o emisiune de la Radio Europa Liberă pe vremea lui Ceauşescu. Ea prezenta acele valori ale culturii româneşti care nu erau pe placul dictatorului.
Azi publicaţia “Din Arini la Săbăoani” prezintă partea ascunsă a istoriei şi culturii populare a ceangăilor din Moldova, acea parte pe care unii ar vrea să o ţină ascunsă, uitată şi îngropată definitiv din difierite motive şi interese.
Prea mult timp ceangăii nu au avut acces la informaţii despre istoria şi cultura lor populară, sursele de informare oficiale din România răspândesc în continuare teorii absurde, inventate pe vremea lui Antonescu (prin Iosif Pal) şi în ultimii ani ai lui Ceauşescu (prin Mărtinaş). Deşi cercetătorii maghiari au contribuit la culegerea valorilor culturale ale ceangăilor, s-a făcut prea puţin pentru cunoaşterea acestor lucrări în satele catolice din Moldova.
La fel ca în ultimii ani ai lui Ceauşescu, se mai încearcă şi azi interzicerea cuvântului “ceangău”. În anul 2002, din sala parohiei Săbăoani se striga în faţa comunităţii locale şi a parlamentarilor europeni că cei care folosesc cuvântul ceangău sunt “fiinţe vii” care “au cerul gurii negru şi capurile seci”, sunt “jumătăţi de oameni”, “indivizi cu un cromozom” care trebuie “făcuţi de râs”. Conform organizării acelui spectacol, copii şi tineri au fost puşi să se exprime în acest fel.
Noi, dimpotrivă, credem că dintre cei care au scris despre ceangăi sunt mulţi intelectuali români de prestigiu, recunoscuţi în România şi în străinătate. De aceea, am publicat această culegere de texte despre ceangăi scrise de autori serioşi, printre care Iorga, Sadoveanu, Eliade, Dinu şi Constantin Giurescu, Gheorghe Brătianu şi Gabriel Andreescu. Susţinători vehemenţi ai teoriei Mărtinaş, cercurile extremei drepte din România încearcă şi azi să reducă la tăcere pe Iorga, care a lăsat mărturii valoroase despre ceangăi.
Chiar dacă mai marii zilei şi nostalgicii securităţii vor să impună teoria Mărtinaş ca pe o dogmă, sunt destui ceangăi care nu se mulţumesc cu teoriile inventate despre ei. La instigările de ură, intoleranţă şi dispreţ faţă de ceangăi, noi am dorit ca publicaţia “Din Arini la Săbăoani” să fie o replică de moderaţie, bună înţelegere şi optimism, redactată pentru publicul larg.
Am inclus recomandarea Consiliului Europei despre ceangăi, care a fost votată şi de reprezentantul României, pentru că este normal ca ceangăii să o cunoască, şi fiindcă Europa preţuieşte cultura şi limba lor străveche ca pe “valori unice şi importante la nivel european”. Recomandarea ar trebui să fie publicată şi prin mediile oficiale, pentru că se referă la probleme culturale din România, şi pentru că diversitatea etnică şi culturală sunt valori fundamentale ale Europei, recunoscute oficial şi de România. Totuşi, în practică, de multe ori diversitatea etnică şi culturală este tratată ca un pericol. Altfel nu se poate explica ostilitatea faţă de cultivarea limbii şi a specificului cultural al ceangăilor în satele lor, fiind considerate ca activităţi de “maghiarizare”. Departe de a fi un pericol, ceangăii s-au împăcat bine cu românii întotdeauna, chiar dacă au avut uneori de suferit de pe urma unor funcţionari sau regimuri ostile.
Am vrut să transmitem ideea că este bine să fii ceangău, să păstrezi o credinţă şi o moştenire culturală care ajută în lumea de azi, în criză de repere şi valori.
Am încercat să ilustrăm bogăţia spirituală a culturii noastre prezentând câteva cântece, rugăciuni arhaice şi alte texte culese de la ceangăi. În acelaşi timp am arătat că această cultură înseamnă şi astăzi o sursă de inspiraţie pentru artişti (de exemplu în muzica rock sau jazz).
Credem că faptul de a cunoaşte atât limba maghiară cât şi limba română este un alt avantaj al ceangăilor: se deschide astfel un orizont cultural vast, care cuprinde valorile autentice ale celor două culturi.
Publicaţia “Din Arini la Săbăoani” a fost realizată mai ales în limba română, pentru că prea puţini ceangăi au avut şansa de a învăţa să citească şi pe limba părinţilor şi bunicilor lor. Ea se adresează şi acelor cititori români, care caută mai multe informaţii despre acest subiect.
Această publicaţie gratuită a fost realizată de Fundaţia Culturală Siret din Roman, în colaborare cu Hegyeli Attila. Fundaţia a fost înfiinţată în anul 2002 din iniţiativa a trei ceangăi din zona Romanului: profesorii Margareta şi Mihai Percă şi economistul Ţurlui Bogdan. Mulţumim artistului fotograf Adam Gyula din Miercurea Ciuc pentru îmbogăţirea lucrării cu splendidele momente păstrate pe film, precum şi tuturor celor care au contribuit la reuşita lucrării. Publicaţia “Din Arini la Săbăoani” se distribuie prin Fundaţia Siret din Roman, Asociaţia Ceangăilor din Bacău şi profesorii de limbă maghiară din judeţul Bacău. Celor intresaţi de acest subiect le propunem să urmărească şi pagina electronică ceangai.ro realizată de aceeaşi fundaţie.
Nu avem pretenţia că “Din Arini la Săbăoani” este o lucrare completă despre ceangăi, pentru aceasta este nevoie de o adevărată enciclopedie. Noi am dorit ca să contribuim la scoaterea la lumină a paginilor cenzurate, uitate şi exilate din istoria şi cultura populară a ceangăilor.
Beszámoló
a Domokos Pál Péter Alapítvány hozzájárulásáról
a moldvai csángó oktatási program megvalósításához
a 2003−2004-es tanévben
„s aztán anyák helyett anyák, s apák helyett apák legyenek!”
A lujzikalagori Csernik Mária néni kérését idéztem a mottóban. A moldvai csángó szülők nevében figyelmeztetett 1990. szeptemberében a székelyföldi magyar nyelvű képzésre jövő csángó gyermekek felelős nevelésére, oktatására. Emberi és szakmai felelősségre figyelmeztető kérése, bizalma mindmáig meghatározta, meghatározza tevékenységünket. Az immár hagyományosan minden tanév elején számbavett munkánkról is e ránkruházott felelősség tudatában számolunk be.
A 2003−2004-es tanév új helyzetet teremtett a Domokos Pál Péter Alapítvány tevékenységében. A Csángószövetség, Hegyeli Attila programfelelős és a DPP Alapítvány közreműködésévela 2003−2004-es tanévre sikerült kidolgozni és beindítani egy átfogó, egységes csángó oktatási programot, amelynek részévé vált a 2004. szeptember 15-ig a DPPA által működtetett erdélyi képzés is. A moldvai iskolai és iskolán kívüli, valamint az erdélyi anyanyelvi képzést egy rendszerbe foglaló programot az évről évre megismétlődő anyagi gondok, az egyszeri támogatásokból fakadó esetlegesség kiküszöbölése, az oktatási-nevelési és anyagi feltételek átlátható, perspektivikus tervezése, továbbfejlesztése tette szükségessé. Az is megfogalmazódott, hogy a csíkszeredasi Márton Áron csángó bentlakás épülete és működtetése nem megfelelő, hogy a DPPA által képviselt „anyáskodó gondoskodás” helyett korszerűbb szervezési, nevelési, pályázási szemléletre van szükség. Így a program pénzügyi, szakmai felügyeletét a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, működtetését pedig a Moldvai Csángó Pedagógustestület vállalta fel. A csíkszeredai csángó bentlakásban lakó 42 moldvai csángó diákot áthelyezték állami bentlakásba, felzárkóztató oktató-nevelő programjuk megvalósítására az állami bentlakás nevelőszemélyzete mellé egy magyar és egy matematika szakos tanárt alkalmaztak.
A DPPA 2003. szeptember 30-án írt tájékoztatójában (megjelent a Moldvai Magyarság 2003. novemberi számában) beszámolt a megváltozott helyzetről, és továbbra is vállalta, hogy támogatói segítségével messzemenően hozzájárul a program megvalósításához.
A moldvai csángó diákok és szüleik nevében köszünjük támogatóink bizalmát, hogy alapítványunk által a megváltozott körülmények között is segíthettük a gyerekek magyar nyelvű képzését, a moldvai csángó értelmiség kinevelését, ezáltal a csángók közösségi megmaradását. Köszönjük a San Francisco-i dr. Fabó László és önzetlen támogatói óriási segítségét, az összesen 10 574, 02 USD összegű havonta küldött csekkeket, Reigl Mariann, a budapesi Testnevelési Főiskola előadótanára 20 000 Ft-os, Friedery Lászlóné győri pedagógus 2000 Ft-os adományát, a kiskunfélegyházi Vas Antal iskolaigazgatónak köszönhető nagyon hasznos tanszer- és könyvadományt, volt tanítványaink, a lujzikalagori Zsigmond Emil 200 USD-s, Păduraru Narcisa 10 000 Ft-os támogatását, a magyarfalusi fiatal költő, Iancu Laura könyvajándékát, a budapesti Bernáth Jánosné, Domokos Mária, Domokos Erzsébet 10 000 Ft pénzadományát és Domokos Pál Péter A moldvai magyarság című könyvének tíz példányát az alapítvány nagydíjának biztosítására.
A felsorolt önzetlen támogatásokkal alapítványunk olyan anyagi és nevelési problémák megoldásához járulhatott hozzá, amelyekre a szűkös anyagi keretek miatt a 2003−2004-es tanévben sem lett volna lehetőség.
A DPPA-nak sikerült biztosítani:
― öt, tandíjköteles technikusi képzésben résztvevő diák tandíját (32 788 000 lejt + 1000 USD-t két egyetemi tandíjra)
― egy Kolozsváron illetve egy Csíkszeredában tanuló egyetemi hallgató teljes tanévre szóló ösztöndíját (38 000 000 lej)
― egy Nyíregyházán tanuló főiskolai hallgató taneszköztámogatását (30 000 Ft)
― a gyulafehérvári teológián és a római katolikus gimnáziumban tanuló négy diák teljes tanévre szóló bentlakási díját (65 000 000 lej)
― a bukaresti Ady Endre magyar tannyelvű líceumban tanuló kilenc diák félévi bentlakási díját (65 000 000 lej)
― a csíkszeredai Segítő Mária Római Katolikus Gimnáziumban tanuló 2 diák teljes tanévre szóló bentlakási díját (21 800 000 lejt)
egy Sepsiszentgyörgyön tanuló diák teljes tanévre szóló ebédköltségének díját (9 700 000 lej)
― a Csíkszereda és Székelyudvarhely szakiskoláiban, középiskoláiban tanuló 45 diák szeptemberi bentlakásdíját (44 460 000 lej)
― havi 200 000 lej tanulmányi ösztöndíjat a jó magaviseletű, jól tanuló diákok számára (20 400 000 lej)
― hozzájárulást a diákok orvosi ellátásához, gyógyszemüveg-vásárláshoz (14 172 000 lej), utazási költségek kifizetéséhez (5 300 000 lej), közös színház- és kirándulásköltségek fedezéséhez (10 085 000 lej), mikulási, karácsonyi és csángó napi ünnepségek megszervezéséhez (9 316 500 lej)
― hozájárulást a végzős diákok kicsengetési és vizsgaköltségeinek kifizetéséhez (16 400 000 lej)
A 2003―2004-es tanévben támogatásban részesülő diákok névsora megjelent a Moldvai Magyarság már említett, 2003. novemberi számában.
A fenti költségnemek bemutatásával három fontos problémára szeretnénk rávilágítani:
1. A moldvai csángó diákok magyar nyelvű képzésének támogatása nemcsak a bentlakási (elszállásolási―étkezési) díjak kifizetését jelenti. A szülőfalutól több száz km-re tanuló, többszörösen hátrányos helyzetű gyerekek iskoláztatása, felelős felzárkóztató programjuk megvalósítása sokrétű támogatást igényel.
2. Az egységes csángó oktatási program a 2003―2004-es tanévben sem nélkülözhette a magánszemélyek önzetlen hozzájárulását a program anyagi és nevelési feltételeinek biztosításához. A moldvai csángó diákok magyar nyelvű képzése még mindig ki van szolgáltatva az egy tanévre szóló pályázati támogatások bizonytalanságainak.
3. A DPPA a kapott támogatást minimális működési költséggel (posta, írópapír, boríték, fénymásolás = 2 742 500 lej) továbbította a moldvai csángó diákok számára, felelős elszámolással, önzetlen munkával szolgálva meg támogatói és a moldvai csángó szülők bizalmát.
Tájékoztattuk a Csángószövetséget, az RMPSZ-t, az oktatási program felelősét, hogy a folyamatos és nyári elszámolások eredményeképpen a 2004―2005-ös tanévben is hozzá tudunk járulni a moldvai csángó diákok erdélyi, magyar nyelvű képzéséhez.
Befejezésül az egységes csángó oktatási program részletes anyagi és szakmai kiértékelésére javasoljuk a hagyományosan kétévenként szervezett csángó oktatási konferencia összehívását.
Borbáth Erzsébet
alelnök
Domokos Pál Péter Alapítvány
Csíkszereda, 2004. szeptember 15.
PÁLYÁZAT
A Moldvai Magyarság szerkesztősége, a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége és a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület pályázatot hirdet a moldvai csángók félévszázados történelmének, sorsának feltárására, megismerésére.
A téma iránt érdeklődők tudják, hogy számos román és magyar nyelvű tudományos könyv foglalkozik a moldvai csángómagyarok történelmével, hagyományos kultúrájával, népdalaikkal, viseletükkel, nyelvükkel, múltbéli sorsukkal. De szinte semmi írásos emléke nincsen közelmúltbeli életüknek, annak, ami az elmúlt mintegy ötven esztendő alatt történt velük – amit ez idő alatt átéltek, amit gondoltak, amit éreztek, amit álmodtak. Mert nem csak az a történelem, ami évszázadokkal ezelőtt történt, hanem az is, ami tegnap vagy tegnapelőtt; sőt, ami ma esett meg velünk, holnap már az is történelem lesz. És nemcsak az országoknak és a népeknek van történelmük, hanem a falvaknak, a családoknak, sőt egy-egy embernek is. Minden család, minden ember életében benne van a nagy történelemnek egy-egy morzsácskája.
Tudjuk, hogy az idősebb csángó emberek nem szívesen írnak, nemcsak magyarul, de románul sem. Ezért elsősorban azokat a fiatalokat biztatjuk a pályázaton való részvételre, akik vállalkoznak, hogy szüleik, nagyszüleik életét, közelmúltbeli történetét, annak valamely eseményét vagy saját sorsuk egy-egy mozzanatát leírják. Különösen azok részvételére számítunk, akik 1990 után magyar iskolában tanultak.
A pályázaton bárki részt vehet, a pályázat készülhet magyar vagy román nyelven.
Lehet pályázni egyéni életúttal, a saját vagy valamely hozzátartozó, egy-egy közösség (rokonság, utca, falu stb.) életében bekövetkezett esemény (városba költözés, házasság, külföldi vendégmunka, iskolába kerülés, az 1950-es években működő Magyar Népi Szövetségben való tevékenység, kollektivizálás, kollektív felbomlása, föld-visszakapás, vállalkozásba fogás, építkezés, tisztségbe választás stb.), és általában a csángó sors pozitív vagy negatív megélésének leírásával.
Műfaját tekintve a pályamunka lehet:
– szociográfiai (a jelenségek, események alapos, minden részletre kiterjedő, esetleg magnetofon-felvételekre alapozott leírása), vagy
– szépirodalmi (regényes vagy novellisztikus feldolgozás).
A pályázáshoz mellékelni kell a pályázó nevét, pontos lakcímét, életkorát és foglalkozását.
Díjakat összesen 20 000 000 lej értékben osztunk ki.
Beküldési határidő: 2005. január 1.
Cím: a Moldvai Magyarság szerkesztősége. 530140 Csíkszereda, Szabadság tér 5/22. Pf. 149.
Pásztori Tibor Endre
Kulturális népirtás helyébe
Értelmező jellegű, arckép-elemző tanulmány megírására késztet a sajátosan magyar műveltség ápolása, gyarapítása iránt elkötelezett Berszán Lajos római katolikus lelkész, a gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Gimnázium igazgatójának portréja. Életműve azt a szakmai elvárásnak is megfelelő ars poeticát példázza, hogy az egyetemes magyar nyelvközösség életre keltése a változó, gyakran viharos időben társadalmi összefogás eredménye lehet. Iskolarendszere túlmutat önmagán, mert tulajdonságait megvilágosító vonása a hitből fakad. A Zágonból elindult, népi kultúrát megélő, félárva gyermek látta azt a csillagot, amely életútján a Hittudományi Főiskolába Gyulafehérvárra, Csíkszentgyörgyre, Magyarszervaskendre, Feltorjára, majd szórványplébániára vezette Telkén és Mezőerkeden át. Gyimesfelsőlok húsz esztendős „romantikus” csillagfényes álmatlan éjszakái láttatták meg a diktatúra sötét éveiben a csángómagyarok szegény gyermekeit. A hősies múltat idéző várak után a sivár szórvány gondja tépte fel papjának szívéből élete igazi műfajának gondolatát: gyimesi, moldvai csángó, székely fiataloknak iskolában történő pallérozása az ő feladata, értelemkörük bővítésével tudatosítani bennük évszázados magyar kultúrájukat, erősíteni hitüket, formálni jellemüket.
1994. szeptember 15-én a Debreceni Keresztény Értelmiségiek Szövetségének támogatásával beindult az Árpád-házi Szent Erzsébet Líceum. Az iskola szívesen fogadta a moldvai magyarság falvaiból érkező diákokat, az anyanyelvükön tanulni vágyakozókat. Az erős lelki törekvés a festői környezetben levő otthonban most a hatodik nemzedék, hatvanhárom csángómagyar diák segítésére elég.
Sokat változott az élet Gyimesfelsőlokon. Az óvoda, az általános iskola és a gimnázium – mely ez évben ünnepli fennállásának tizedik évét – keretét adja a nevelési műnek, melynek különösen fontos eleme a kollégium. A gimnáziumból-líceumból érettségi diplomával távozók erdélyi egyetemekre, főiskolákra, szakképzési intézetekbe kerülnek. Marosvásárhelyen színiakadémiára és az orvosi fakultásra járnak, Kolozsváron a Babeş–Bolyai Egyetemre , Csíkszeredában informatika és angol szakra, Gyulafehérváron teológiára, Kézdivásárhelyen, Hunyadon és Székelyudvarhelyen tanítóképzőbe, illetve egészségügyi főiskolára, Gyergyószentmiklóson és Sepsiszentgyörgyön pedig turisztikai szakképzésben vesznek részt.
Ha nehéz körülmények közt is, de beindult, illetve folytatódott az magyar nyelvű iskolázás, az ötven év határpontján kisebbségi életünknek legfájdalmasabb kérdése. Mi nem mondtunk le arról, hogy következő nemzedékünket politikai csatározás vagy bizonytalan pénzügyi helyzet ellenére a saját kultúránkban felnevelve készítsük elő az élet küzdelmére, s a szívükbe írjuk a szent köteleztetést, melynek szegényes környezetben egyszerűen az a neve: tartozás. Tartozunk! Egész életünk, munkánk, szolgálatunk kevés a hála lerovására, mellyel tartozunk az elődeinknek, hogy megalapították, fenntartották és védelmezték számunkra kultúránkat, annak intézményeit Erdélyben: történelmi egyházainkat. Bizony, dús orgiákat ült itt a becstelenség, árulók száján a bűn volt a törvény, s aki büszke szálfaként szembeszállt a vésszel, azt befalta a börtön, elnyelte az örvény. Szabadságszeretetünk parancsolta küzdelmünk fehér terror idején csak a gondolkodás volt társadalmi bűn. Még a halál művészi keze sem feledteti közhivatali kötelességek teljesítésére kényszerített nevelőink térdre hajtott fővel mondott imáit: nem állhat soha ellentétben ősi, isteni és emberi jogainkkal anyanyelvünkhöz, nemzeti kultúránkhoz, őseinktől örökölt vallásunk szabadságához való ragaszkodásunk. Mi valljuk, hogy a mi kisebbségi kérdésünk nem csupán, s elsősorban nem politikai kérdés, hanem kulturális. Mi nem feledtük, hogy a trianoni békeszerződés a nemzeti kisebbségeket oltalma alá vette, melyet hangoztattak a határmegállapító bizottság tevékenységének idején. A kisebbségi nemzet elsősorban kulturális közösség; mi egy örökölt, sajátos, értékes kultúrát akarunk megőrizni.
Berszán atya iskolája ez, a mi korunkra jellemző társadalmi, politikai, gazdasági körülmény kiérlelésének gyermeke lenne?
Több. Ha valahol, akkor Erdélyben tudnunk kell, a mi korunk legnagyobb szerencsétlensége: végtelenül sok a tudás, de végtelenül kevés az erkölcsi tartalom.
Íme, ez az üzenet, amelyben nemcsak a kisebbségi társadalom és erkölcs jut szóhoz, hanem a kereszténység is a tanításban, mely kiváltképpen osztályrészt vállal a gyermek emberré válásában.
Íme, ez a terület, ahol a történelem adta szabadság lelki embere szellemileg gyötrődő, moldvai csángó-székely gyermek ajkára adta: Jertek látni életem alakulását, ti mogorva emberek, kik kulturális népirtást jósoltatok nekem!
„Hogy a gyimesi és moldvai csángómagyarok és a székelyföldi fiatalok számára a jövőben is megmaradjon az a magyar nyelvű, egyházi gondolkodás alatt álló iskola, kérjük a lehetőség szerinti támogatást” – írja a magyar szikora. Az annak idején harminc fővel beindult kollégiumnak ma háromszáznál is több tanulója van...
Ez a nagyszerű számbavétel az elismerés jegyében történt Budapesten, 2004. június 26-án, 11 órakor, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében, amikor az elnök felkérésére Roska Tamás szó szerinti felolvasásban ismertette Berszán Lajos rövidített szövegű laudációját, majd az ünnepelt átvette a Magyar Örökség Díját, és bejegyezték nevét a Magyarság Láthatatlan Örökségének Aranykönyvébe.
Sohasem feledhetjük, hogy egyik legnagyobb kincsünk: a hit és jellembeli összetartozás megvallása csodákra képes.
E sorok írója ezzel a gondolattal köszöntötte sok értékes emberünk egyik legfontosabbját.
Tánczos Vilmos
Csángó reneszánsz?
(folytatás az előző lapszámból)
–„Menet közben”, az archivált folklór kutatása folyamán bizonyára egyre jobban dagad az anyag.
– Igen, ráadásul egyre nehezebben látja az ember az alagút végét. Ez a természete a kutatásnak: minél jobban beleásom magam, annál több újdonság kerül felszínre. Összegzésképpen annyit, hogy nincsen még egy olyan magyar etnikai csoport, amelyiknek akkora néprajzi irodalma volna, mint a csángóságnak. Ez természetes is, mert ez a kultúra eltűnőben van. Másfelől viszont szomorú, hogy más, ugyancsak eltűnőfélben lévő népi kultúrák alig vannak, vagy egyáltalán nincsenek dokumentálva. A csángó kultúra iránti megkülönböztetett figyelem egy speciális helyzetnek, nevezetesen a kultúra archaikus jellegének és a küszöbön álló nyelvvesztésnek tulajdonítható. Csakhogy kultúraváltás (akkulturáció) mindenütt van. Az előbb említett Zenetudományi Intézet archívumában azt tapasztaltam, hogy az egész Csíkból nincsen annyi archivált adat, mint egyetlen kutatottabb csángó faluból. És ez már rendkívül lehangoló.
– Az Ön által készített munkában, gondolom, benne lesznek a román tudományosság eredményei is. Ismeri-e a román fél a mi kutatási programjainkat, illetve milyen mértékben fogadja el az eredményeinket – mi pedig hogyan viszonyulunk a román tudósok csángóelméleteihez? Milyen a viszony a magyar, illetve a román tudományos álláspont között csángóügyben?
– Kölcsönösen hajlamosak vagyunk arra, hogy ne vegyünk tudomást egymás eredményeiről, és ez is jelentős mértékben a téma politikai „terheltségének” tulajdonítható. Nekünk tudomásul kell vennünk, hogy a csángókérdés román irodalma meglehetősen nagy. A román történészeket például régóta foglalkoztatja a csángókérdés, és az elfogult, szakmailag nem releváns munkák mellett számos jelentős eredmény is született. Amióta megnyitották a Vatikáni Levéltárat, ez valamikor az első világháború előtt történt, nagyon komoly levéltári forráskiadványok, sorozatok jelentek meg. Mi, magyarok büszkék vagyunk a Benda Kálmán által szerkesztett kétkötetes Csángó–magyar okmánytárra, és joggal, mert kitűnő szakmunka. De nem tudom, hányan ismerik a George Călinescu szerkesztésében 1925–1939 között, a Diplomatarium italicum sorozatban kiadott négy vaskos kötetet, mely a moldvai katolikusokra vonatkozó levéltári anyagot tartalmaz. A románok már korábban is publikáltak csángókra vonatkozó levéltári anyagokat, például az 1648-ban kelt Codex Bandinust is ők adták ki először 1893–94-ben. Általában a román történetírásban helyet kapott a csángókérdés is, és ezt a magyar történészek is tudomásul vették, Demény Lajos, Benda Kálmán, Tóth István György idevágó munkáiban találunk román szakirodalmi hivatkozásokat is.
Újabban a román kollégák néprajzi kutatással, sőt folklórgyűjtéssel is próbálkoznak, de itt már az a kutató, aki nem ismeri el a csángók magyar eredetét, kutyaszorítóba kerülhet, amiből nem mindig sikerül tisztességgel kiszabadulni. Nehéz ugyanis autentikus román folklórt kimutatni olyan falvakból, melyek valamikor egynyelvű csángómagyar falvak voltak, és csak később lettek kétnyelvűekké, majd pedig – sok falu van már ilyen – egynyelvű román falvakká. De mivel a román folklór ma is él Moldvában, és kölcsönzések, átvételek is történtek és történnek, így a kitűzött ideologikus feladat teljesítése nem mindig lehetetlen. Voltaképpen nem is volna érdektelen megtudni azt, hogy egy magyarul még beszélő vagy már nem beszélő csángó falu milyen román nyelvű tradicionális folklórt ismer, de ehhez korrekt munkára volna szükség. Ezen a területen román részről alig vannak eredmények, azok is erősen célzatosak, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy a román folklórkutatás a román történelemkutatáshoz viszonyítva csángóügyben látványosan alulmarad. A tárgyi kultúra, a gazdasági élet kutatása ellenben már román oldalról is figyelemre méltó.
Szólni kellene itt bizonyos aránytévesztésekről is a kutatások tárgyát illetően. Mi, magyarok jobbára csak azokat a csángó falvakat vizsgáljuk, ahol még magyarul beszélnek. A román kollégák viszont a teljes, mintegy negyedmilliós csángóságot – az ő terminusukkal: a moldvai katolikusokat – egységben látják, csakhogy az egész közösséget egyöntetűen román anyanyelvűnek tekintik, és az idővel bekövetkező teljes asszimilációt máris előrevetítve, egyáltalán nincsenek tekintettel arra, hogy e lakosság mintegy egynegyed része, saját számításaim szerint mintegy hatvanezer csángó, még magyarul is beszél, vagyis kétnyelvű. A „két” kutatási tárgy tehát nem fedi egymást, és ezt a terminológia különbözősége („moldvai csángók” – „moldvai katolikusok”) is jelzi.
– A román tudományos álláspont (nevezzük így) mennyire változott a háború, majd a rendszerváltás után? Változott-e egyáltalán?
– A két világháború között és a második világháború alatt a csángókérdésben a román tudományosság álláspontja nem volt egységes. A román történetírásban már abban az időben megjelent az az elmélet, amit később Dumitru Mărtinaş juttatott csúcspontra, az 1985-ben megjelent Originea ceangăilor din Moldova című könyvében, ami alapvetően arról szól, hogy a csángók Erdélyben elmagyarosított románok, akik a nemzeti elnyomás elől menekültek Moldvába. Ekkor még azonban nem ez volt a „fő vonal”, a vélemények megoszlottak. Voltak olyan román tudósok is, akik minden további nélkül elismerték a csángók magyar származását, és az eredetkérdés tisztázása során ugyanúgy keresték a helyes válaszokat, mint a magyar kutatók. Például Gheorghe Năstaséra gondolok itt, aki az Arhivele Basarabieiben 1934–35-ben folytatásokban közzétett tanulmányában lényegében ugyanarra az álláspontra helyezkedik, mint Lükő Gábor A moldvai csángók című, 1936-ban megjelent könyvében: a csángók ősei két hullámban érkeztek Moldvába, tehát kétfajta magyar etnikumról van szó, egy középkori eredetű magyarságról és egy később bevándorolt székely eredetű etnikumról. Gheorghe Năstasét e tanulmánya miatt később kihagyták a román történetírók lexikonából, amikor már semmiképpen nem tekintettek legitimnek egy ilyen álláspontot.
A második világháború után viszont, a kommunizmus éveiben, miután elmúlt az ötvenes évek proletár internacionalizmusa, és Románia erőteljesen a nemzeti nacionalizmus felé fordult, a csángókérdésről egyre kevésbé lehetett beszélni, úgyhogy a diktatúra utolsó éveiben már maga a csángó szó is a tiltott szavak jegyzékére került a szerkesztőségekben. Az ötvenes években még intézményes keretek között végzett nyelvészeti és néprajzi kutatásokat a hatvanas, hetvenes években már nem lehetett folytatni, olyannyira, hogy még a korábban ott kutató kolozsvári magyar kutatókat sem engedték be a csángók közé, így a kényszerhelyzetben a szórványos egyéni partizánakciók korszaka következett. Román oldalon pedig egyeduralkodóvá vált az említett Mărtinaş-elmélet, bár meg kell jegyezni, hogy a hatvanas-hetvenes években kiadott román kézikönyvekben, szótárakban még másféle csángódefiníciókkal is találkozhatunk. Sajnálatos, hogy 1989 után román részről nem történt visszakanyarodás a harmincas évek tudományos megosztottságához, és ma is alig lehet találkozni olyan román kutatóval, aki gyökeresen másfajta álláspontot képvisel.
– Létezik-e fehér holló?
– Igen, van. Nemrég a Kriza János Néprajzi Társaság által szervezett májusi csángókonferencián, itt Kolozsvárt egy fiatal bukaresti román történész, Marius Diaconescu valósággal szétzúzta a Mărtinaş-féle elméletet. Nagyon meglepő volt, de van ilyen, és bizonyára lesz még ilyen.
– Ha már a Krizáról beszélünk, arról is említést kell tennünk, hogy Kolozsvárt komoly tudományos kutatómunka folyik a KJNT égisze alatt. Számtalan csángó tematikájú dolgozat született a közelmúltban (ezekből egyébként a Korunk jelen lapszáma közöl ízelítőt). Milyen szerepet játszik a csángókutatás terén az ilyen jellegű, egybehangolt, intézményesített, szakszerű kutatómunka? Könnyebb csapatban végezni ezt a feladatot?
– Mindig is voltak intézmények, szellemi csoportosulások, amelyek részt vettek a csángókutatásban, esetleg elfogadtak egy közös kutatási módszertant. És ezek mellett mindig is akadtak egyéni kutatók, az intézményi keretekbe nem illeszkedő különutasok. Ennek a kérdésnek jelentős története van, több iskolát is tudnék említeni. Már a 19. század derekán Döbrentei Gábor, az Akadémia titoknoka kutatásra szorgalmazta Petrás Ince Jánost. Később, a század második felében a Szent László Társulat tudományos kutatásokat, például nyelvészeket is támogat. A két világháború közötti korszakban a nagy egyéni teljesítmények kerülnek előtérbe – itt Veress Sándorra, Domokos Pál Péterre, Lükő Gáborra, Balla Péterre, Mikecs Lászlóra gondolok. Később is akadnak olyan csángókutatók, akiknek munkássága nem valamely műhely keretében zajlik (ezek legjelentősebbike Kallós Zoltán), de a világháború utáni korszakot már inkább az intézményes csángókutatások jellemzik Magyarországon és Erdélyben egyaránt. A Bolyai Egyetem magyar nyelvészeti tanszéke keretében kialakul az ún. nyelvföldrajzi iskola, mely épp a csángókutatások terén mutat fel nagyon jelentős eredményeket. Az ötvenes évek elején megalakuló kolozsvári Folklór Intézet munkatársai közös módszertan alapján együtt dolgoznak az egyetem magyar tanszékének tanáraival, úgyhogy talán nem túlzás kolozsvári iskoláról beszélni a csángókutatások terén. Ma a Kriza János Néprajzi Társaság és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Tanszéke olyasfajta közös műhelyt hozott létre, mint amilyet korábban a Folklór Intézet és az akkori magyar tanszék munkatársai működtettek. Nem hivatalos együttműködési szerződés alapján működő szimbiózis ez, hanem a kölcsönös egymásrautaltság eredménye: az egyetemi tanszék az oktatók, doktorandusok és egyetemi hallgatók szellemi erejét hozza, a Kriza Társaság pedig a kutatások anyagi és infrastrukturális hátterének megteremtésében jut fontos szerephez. A lényeg az, hogy a két intézmény együttműködése hatékony. Ezt a futó kutatási programok, az archivált néprajzi adatok, a megjelent kiadványok, a megszervezett konferenciák, kiállítások egyaránt jelzik.
– Végül egy személyes kérdés: ha 20–30 vagy akár 50 év múlva kiejtjük ezt a szót, csángó, ön szerint mi jut majd eszünkbe? Fennmaradhat-e egyáltalán a jelenlegi sajátos szellemi, kulturális állapotában ez a népcsoport?
– Nyilvánvalóan nem maradhat fönn. Nincs ugyanis a világon olyan kultúra, ami ekkora időtávlatban a maga változatlanságában maradna fönn. Úgy érzem, hogy akkor, amikor hagyományápolásról vagy a hagyományos kultúra megőrzéséről beszélünk, nem nézünk szembe elég őszintén a dolgokkal, és nem tesszük fel a végső kérdéseket. Az nagyon jó, hogy az Európa Tanács is parlamenti határozatot hoz, kötelező érvényű ajánlásokat fogalmaz meg, miszerint védeni kell a kis kultúrákat, a hagyományokat stb. De hogyan is védjük? Mit is jelent ez a védelem? Vajon Strasbourgban csángó rezervátumokban gondolkodnak? Erre nem tér ki az ET-határozat sem, mint ahogy a hagyományápolás más zászlóvivői sem igen szoktak eljutni ama részletkérdésig, hogy valójában, gyakorlati szinten mit is jelent egy-egy kis kultúra védelme. Én azt gondolom, hogy a jelenlegi technikai körülmények között természetes és feltartóztathatatlan a lokális kultúrák eltűnése. Az a fajta kultúra, ami a Csángóföldön megőrződött a középkorból, nem fog a továbbiakban fennmaradni, mert az a világkép, az a mentalitás, ami mögötte áll(t), megkérdőjeleződik, szétesik, és maguk a csángók sem hisznek többé már benne. Ha az az eszmei-vallásos háttér, ami a kultúrát élteti, megszűnik, akkor megszűnik maga a kultúra is.
Ennek ellenére az Európa Tanács határozata a csángó lokális kultúra védelméről mégis jó és fontos dolog. Egyfelől azért, mert ami fölváltja a hagyományosnak mondott csángó kultúrát, az még mindig maradhat sajátos kultúra. Lehetséges, hogy akkor is lesz csángó identitás, amikor már a csángók nem fogják őrizni sem a szellemi, sem a tárgyi kultúrájukat, esetleg már a nyelvet sem. És ezt a mindenkori regionális identitástudatot, kulturális másságot védeni kell, akár ET-határozattal is. Másfelől arra is gondolni kell, hogy az a kultúra, ami autentikus népi mivoltában természetszerűen megszűnik, részben a pusztulás után is visszajuttatható a közösségi tudatba, és a modern ember önazonosság-tudatának fontos részévé tehető. Ehhez merőben más, a hagyományos kommunikációs formáktól különböző intézmények, technikai eszközök szükségesek. Arra gondolok itt, hogy egy jól archivált kultúrát tanítani lehet az iskolákban, különböző rendezvényeknek részévé vagy akár a fénypontjává lehet tenni, megjeleníthető a televízióban, a rádióban, az interneten. Folklórjelenségekkel, alkalmazott folklórral a világ bármely részén találkozhatunk. Rögzíteni kell tehát, amit lehet, és ez ötven év múlva is értéket fog jelenteni.
Nemrég megkeresett egy szabófalvi születésű, ma Románvásárban élő vállalkozó, aki ugyan egy szót sem tud már magyarul, de közölte, hogy ki szeretné adni, szülőfaluja fiataljai számára CD-n is hozzáférhetővé szeretné tenni Szabófalva folklóremlékeit. Még akkor is fontos ez – magyarázta –, ha a fiatalok többsége már nem beszéli, vagy csak hellyel-közzel értegeti ősei magyar nyelvét. Nos, hasonló jelenségekkel, igényekkel más tájegységek, falvak esetében is gyakran találkozhatunk, akár a székelyek, a tömbmagyarság körében is. Nem lehet véletlen, hogy eljött a falumonográfiák kora, az emberek érdeklődnek a lokális kultúrák iránt, és áldozatokra is képesek azért, hogy saját hagyományaikat felvállalhassák. Az én szülőfalumban, Csíkszentkirályon a lovashagyományokat újították fel, és nemrég a fiatalok afelől érdeklődtek, milyen volt a székely huszárezred viselete. Nem tudom, történészekkel kell majd konzultálnom. Ha megszakad egy kulturális jelenség folytonossága, és később valaki vissza akar térni hozzá, nagy kérdés, hogy mihez lehet nyúlni, milyen fogódzók léteznek. Ha az élő kultúra pusztulása után, a rá vonatkozó történeti emlékezet is elveszett, az emberek a néprajzoshoz, a történészhez fordulnak segítségért. És e tekintetben az alcsíki Csíkszentkirály helyzete sem más, mint az északi csángó Szabófalváé. Mi, székelyek a magyar köznyelvet nem veszítettük el ugyan, de hagyományos kultúránkat, ideértve őseink tájnyelvét is, ugyanúgy feladtuk.
A tanulmány megjelent a Korunk 2003. szeptemberi számában. Kérdezett Szabó Géza.
Tánczos Vilmos
Renaştere ceangăiască
(continuare din numărul anterior)
– Pe parcurs, în timpul căutării materialelor deja adunate şi prelucrate, numărul acestora creşte tot mai mult...
– Într-adevăr. Iar pe deasupra, omul întrezăreşte tot mai greu sfârşitul tunelului. Natura cercetării este că, cu cât omul se aprofundează în muncă, întâlneşte tot mai multe noutăţi nebănuite. Rezumând cele afirmate, nu există o altă grupare etnică maghiară care să aibă o literatură etnografică atât devastă ca ceangăimea. Acest lucru e firesc, dacă socotim că această cultură e pe cale de dispariţie. Pe de altă parte însă este trist că există şi alte culturi sortite pieirii, şi acelea abia sau deloc nu sunt documentate. Atenţia deosebită acordată culturii ceangăieşti se datorează unei situaţii aparte şi anume: a caracterului arhaic al acestei culturi şi a faptului că avem de a face cu o limbă pe cale de dispariţie. Schimbul de cultură (aculturaţia) însă e un fenomen care are loc şi în altă parte. În arhiva Institutului de Ştiinţe Muzicale sus amintite însă am remarcat şi un alt caz: de pe întregul teritoriu al Ciucului nu avem atât material arhivat decât dintr-un sat ceangăiesc mai bine cercetat.
– În rezumatul elaborat de Dvs. aşa cred că vor fi incluse şi rezumatele cercetărilor româneşti. Partea română are cunoştinţe despre programele noastre de cercetare? Ei în ce măsură acceptă rezultatele cercetărilor noştri, noi cum ne raportăm la analizele ceangăieşti ale savanţilor români? Care sunt diferenţele dintre punctul de vedere românesc şi cel maghiar în materie de problemă ceangăiască?
– Suntem tentate, ambele părţi să ignorăm reciproc rezultatele celuilalt, fapt care se datorează în mare măsură încărcăturii politice a temei. Noi trebuie să acceptăm că literatura românească a problemei ceangăieşti este destul de vastă. De exemplu, istoricii români se interesează de demult de problema ceangăiască şi pe lângă lucrările preconcepute, nerelevante din punct de vedere ştiinţific s-au obţinut şi multe rezultate semnificative. De când s-au deschis arhivele Vaticanului, cândva înaintea primului război mondial, au apărut ediţii de bază, serii de arhivă. Noi, un gurii ne mândrim cu culegerea de documente ceangăieşti în două volume redactate de Benda Kálmán, având ca titlul: Csángó-magyar okmánytár. Este o lucrare de specialitate excelentă. Dar nu ştiu, câţi cercetători au cunoştinţă despre cele patru volume vaste apărute în seria Diplomatarium italicum, redactate de George Călinescu între anii 1925–1939, în care sunt incluse documente de arhivă referitoare la catolicii moldoveni.Românii au publicat şi mai înainte materiale de arhivă cu temă ceangăiască, de exemplu şi Codex Bandinus (elaborat în 1648) a fost editat prima dată de ei în anii 1893–1894. În istoriografia română problema ceangăiască de obicei a fost prezentă, fapt luat în considerare şi de către istoricii maghiari, în lucrările despre această temă ale lui Demény Lajos, Benda Kálmán, Tóth István György găsim note care ne trimit la unele lucrări de referinţă româneşti.
Mai recent colegii români au unele încercări pe tărâmul etnografiei, ba chiar şi al culegerii de folclor, aici însă acel cercetător, care nu recunoaşte originea maghiară a ceangăilor, cade în capcană, din care nu găseşte totdeauna o ieşire onestă. Este anevoios să găseşti folclor autentic românesc în satele care iniţial au fost sate monolingve de ceangăi maghiari, iar mai apoi au devenit sate bilingve şi în sfârşit: sate monolingve româneşti (sunt numeroase astfel de sate). Însă, datorită faptului că folclorul românesc în Moldova e încă viu şi fenomenul împrumutului de folclor a existat şi există, îndeplinirea sarcinii ideologice propuse nu totdeauna este imposibilă. De fapt, n-ar fi lipsit de interes de a afla că locuitorii unui sat ceangăiesc, cunoscători sau necunoscători ai limbii maghiare ce folclor tradiţional r5omânesc cunosc, însă pentru investigarea acestuia ar fi nevoie de o muncă corectă. Pe acest tărâm din partea română nu prea sunt rezultate, şi cele existente sunt părtinitoare, deci să rămânem la concluzia că în privinţa „cazului ceangăiesc” cercetările folclorice româneşti sunt cu mult în urmă faţă de cele istorice. Investigaţiile în privinţa culturii de obiecte, a vieţii economice din partea română sunt însă remarcabile.
Ar trebui să vorbim despre o eroare de proporţii importantă în privinţa obiectului cercetărilor. Nouă, cercetătorilor unguri, terenul de investigare îl formează acele sate, în care se mai vorbeşte limba maghiară. Colegii noştri români socotesc însă ca fiind unitară o ceangăime de un sfert de milion de suflete: potrivit termenului folosit de ei: catolicii moldoveni, însă consideră întreaga comunitate ca fiind de limbă românească şi proiectează în prezent asimilaţiatotală ce îi pândeşte într-un viitor apropiat. Ei nu ţin cont că un sfert din populaţie, după socotelile mele aproximativ 60 000 de suflete vorbesc ungureşte, deci sunt bilingvi. Cele „două” obiecte de cercetare deci nu coincid, fapt marcat şi de cele două terminologii folosite: „ceangăi moldoveni” şi „catolici moldoveni”.
– Concepţia ştiinţifică românească (să folosim acest termen) cu cât s-a transformat în perioada de după război, apoi după schimbarea regimului? Putem oare vorbi de transformare?
– În perioada dintre cele două războaie mondiale şi în timpul celui de-al II-lea război mondial în problema ceangăiască punctul de vedere românesc n-a fost unitar. În istoriografia românească a apărut deja pe vremea aceea teoria dusă la culme de către Dumitru Mărtinaş în lucrarea sa apărută în 1985: Originea ceangăilor din Moldova, potrivit căreia ceangăii sunt români ungurizaţi în Transilvania şi refugiaţi apoi în Moldova din cauza asupririi naţionale. Atunci însă această concepţie nu a fost singulară, de „prima linie”, părerile s-au împărţit. Au existat savanţi romîni care au recunoscut fără rezerve originea maghiară a ceangăilor şi în rezolvarea problemei originii lor au căutat răspunsul corect împreună cu cercetătorii maghiari. Îl numesc aici pe Gheorghe Năstase, care în revista Arhivele Basarabiei din anii 1934–1935 împărtăşeşte aceiaşi opinie cu Lükő Gábor. Cercetătorul maghiar în lucrarea sa: A moldvai csángók (Ceangăii din Moldova) apărută în 1936 este de părere că strămoşii ceangăilor au emigrat în Moldova în două valuri, deci este vorba de două etnii: o ungurime de origine medievală şi o etnie de origine secuiască sosită mai târziu în Moldova. Pentru această teorie Gheorghe Năstase a fost omis din lexicul istoricilor români într-un timp cînd o asemenea luare de poziţie nu mai era considerată legitimă.
Doupă cel de-al doilea război mondial însă, în anii comunismului şi după ce internaţionalismul proletar al anilor 50 a fost dat uitării, România s-a îndreptat cu paşi repezi spre un comunism naţionalist. În asemenea împrejurări nu se putea vorbi despre problema ceangăiască astfel că, în ultimii ani de dictatură chiar şi cuvântul „ceangău” a ajuns pe lista cuvintelor interzise în redacţii. Cercetările lingvistice şi etnografice intreprinse în anii 50 într-un cadru instituţionalizat în anii 60-70 au fost stopate în aşa măsură, încât chiar şi cercetătorilor maghiari clujeni, care mai înainte au făcut investigaţii pe pământ ceangăiesc, li s-a interzis intrarea acolo. În condiţiile acestei stări de necesitate a început perioada acţiunilor sporadice de partizanierat. Din partea română a devenit unic dominantă teza lui Mărtinaş amintit mai înainte, însă trebuie menţionat că în cărţile de referinţă şi dicţionare mai întâlnim şi alte definiţii de ceangău. Din păcate din partea română după 1989 în domeniul ştiinţific nu s-a revenit la diversitatea de idei a anilor terizeci, chiar şi azi rar întâlnim cercetători români având radical alt punct de vedere.
– Sunt şi excepţii?
– Da, există. Aici la Cluj, cu ocazia conferinţei ceangăieşti din mai, anul curent, organizată de Societatea Etnografică Kriza Jţnos, un tânăr istoric român bucureştean, Marius Diaconescu a distrus cu adevărat concepţia lui Mărtinaş. Era şocant, dar există şi astfel de cazuri şi vor mai exista.
– Dacă s-a amintit numele Societăţii Etnografice Kriza János, trebuie menţionat că sub egida ei se desfăşoară o muncă ştiinţifică de cercetare serioasă. În trecutul apropiat s-a elaborat numeroase lucrări ştiinţifice ce temă ceangăiască. (De altfel, unele dintre acestea pot fi citite pe paginile ultimului număr al revistei Korunk.) În domeniul cercetărilor ceangăieşti ce rol are munca ştiinţifică concertată, instituţionalizată?Lucrările în „team” sunt mai eficiente?
– Şi mai înainte au existat instituţii, grupări spirituale care s-au implicat în cercetările ceangăieşti, sau, cel puţin, au acceptat o platformă de cercetare, o metodologie comună. Pe lângă acestea au existat şi cercetători singulatori, pe cont propriu, cei care nu s-au încadrat în munca instituţionalizată. Această problemă are o istorie proprie, aş putea aminti mai multe şcoli de cercetare. La mijlocul secolului al XIX-lea Döbrentei Gábor, secretarul Academiei l-a îndemnat la muncă de cercetare pe Petrás Incze János. Mai târziu, în a doua jumătate a secolului, Societatea Sfântul Ladislau acordă sprijin pentru cercetările ştiinţifice, de exemplu: de lingvistică. Perioada interbelică este timpul marilor cercetări individuale, mă gândesc în primul rând la Veress Sándor, Domokos Pál Péter, Lükő Gábor, Balla Péter, Mikecs László. Şi mai târziu există cercetători ai tematicii ceangăieşti ai căror activitate nu se desfăşoare în cadru instituţional (cel mai de seamă dintre ei este Kallós Zoltán), însă perioada de după cel de-al doilea război mondial este caracterizată de o cercetare instituţionalizată atât în Ungaria cât şi în Transilvania. În cadrul catedrei de lingvistică maghiară a Universităţii Babeş-Bolyai din Cluj ia fiinţă aşa-zisa „şcoală de lingvistică geografică” care obţine rezultate de seamă chiar pe tărâmul cercetărilor ceangăieşti. Cercetătorii Institutului de Folclor din Cluj înfiinţat la începutul anilor 50 lucrează împreună cu profesorii universitari ai catedrei maghiare pe baza unei metodologii comune, astfel nu pare exagerat să vorbim despre o „şcoală clujeană” pe tărâmul cercetărilor ceangăieşti. Azi Societatea Etnografică Kriza János şi Catedra de Etnografie Maghiară şi de Antropologie au înfiinţat un atelier comun, ca şi mai înainte colaboratorii Institutului de Folclor şi ai Catedrei Maghiare de atunci. Nu este vorba despre o simbioză pe baza unui contract de colaborare oficială, ci despre rezultatul unei solidarităţi reciproce: catedra universitară aduce aportul puterii spirituale al profesorilor, doctoranzilor şi al studenţilor, Societatea Kriza János asigură baza materială şi infrastructurală a cercetărilor. Esenţialul e că colaborarea dintre cele două instituţii este eficientă, fapt marcat de programele în curs de derulare, datele etnografice arhivate, publicaţiile, conferinţele, expoziţiile organizate.
– În final aş avea o întrebare personală: dacă peste 20-30 sau 50 de ani rostim cuvântul „ceangău”, după părerea Dvs. ce ne vine în gând? Această etnie va supravieţui oare în starea ei specifică spirituală şi culturală actuală?
– Nu poate supravieţui. Nu există în lume o cultură care – într-o perspectivă atât de vastă – să supravieţuiască într-o inerţie totală. Am impresia că, atunci când este vorba despre păstrarea tradiţiei, nu privim lucrurile în faţă şi nu formulăm întrebările de fond. Este foarte lăudabil dacă Consiliul Europei aduce decizii parlamentare, formulează recomandări obligatorii în privinţa apărării culturilor mici, tradiţiilor etc. Dar cum să le apărăm? Ce înseamnă apărarea lor? Oare cei de la Strasburg se gândesc la rezervaţii ceangăieşti? Nu se referă nici o hotărâre a C. E., nici alţi partizani ai apărării tradiţiilor nu prea ajung la acea întrebare epizodică: în fond, la nivel practic ce înseamnă ocrotirea unei culturi locale. Eu aşa cred că în condiţiile tehnicii moderne este natural şi inevitabil dispariţia culturilor locale. Cultura aceea care pe pământul ceangăiesc s-a păstrat din evul mediu nu va supravieţui în cele ce urmează pentru că acea imagine despre lume, mentalitatea care este legată de ea devine certă, se destramă şi nici înşişi ceangăii nu mai cred în ele. Dacă fondul spiritual-religios – ceea ce dă viaţă culturii respective – dispare, atunci şi cultura va dispărea. Cu toate acestea, Hotărârea Consiliului Europei despre ocrotirea culturii locale ceangăieşti este un lucru important şi lăudabil. Pe de o parte, pentru că cultura aceea care va înlocui cultura ceangăiască aşa-zisă tradiţională va rămâne tot o cultură specifică. Poate că o identitate ceangăiască se va păstra chiar şi atunci când ceangăii nu-şi vor mai păstra cultura lor spirituală nici cea de obiecte, poate nici limba. Şi această conştiinţă regională de identitate, această specificitate terbuie ocrotită chiar şi cu o hotărâre C. E. În al doilea rând trebuie să avem în vedere şi faptul că cultura aceea care, în starea ei autentic-populară în mod natural va înceta, parţial poate fi reîntrodusă în conştiinţa comunităţii, şi va deveni astfel o parte intergrantă a conştiinţei de identitate a omului modern. Pentru acest scop e nevoie de instituţii, de mijloace tehnice care diferă total de formele tradiţionale de comunicare. Mă gândesc la faptul că o cultură bine arhivată poate fi predată chiar de la catedră în şcoli, poate fi inclusă în repertoriul unor manifestări culturale, prezentată la programele de televiziune, de radio, pe internet. Evenimente folclorice, folclor aplicat le putem întâlni oriunde pe glob. Trebuie înregistrat tot ce e posibil şi va rămâne valoare şi peste 50 de ani.
Nu demult m-a vizitat un om de afaceri originar din Săbăoani, azi locuitor al oraşului Roman, care nu mai ştie ungureşte nici o boabă, dar m-a înştiinţat că are de gând să publice, să facă accesibilă chiar pe placă CD folclorul satului său natal. Acest lucru e fosrte important – mi-a spus el – chiar şi atunci când marea majoritate a tinerilor nu mai vorbeşte şi înţelege doar puţin limba maghiară strămoşească. Cu asemenea fenomene şi exigenţe ne întâlnim foarte des şi în alte regiuni şi sate, chiar şi înm Secuime, munde maghiarii trăiesc în majoritate. Nu e întâmplător că trăim timpul monografiilor de sate, oamenii au început să se intereseze de culturile locale şi sunt gata de sacrificii pentru a-şi asuma tradiţiile. La mine în satul natal, la Sâncrăieni-Ciuc au fost reînnoite tradiţiile de călărie, iar tinerii s-au interesat de la mine de uniforma tradiţională a regimentului secuiesc de husari. Nu am ştiut, trebuia să mă consult cu istorici. Dacă o tradiţie culturală îşi pierde continuitatea şi cineva are intenţia s-o reînnoiască, prima întrebare este: de ce lucru concret trebuie să se apuce, ce repere există. Dacă, după pieirea culturii vii a pierit şi memoria istorică referitoare la ea, oamenii cer ajutorul etnografilor, al istoricilor. Şi în această privinţă nici situaţia comunei Sâncrăieni-Ciuc nu e alta decât cea a Săbăoanilor aparţinând teritoriului nord-ceangăiesc. Noi, secuii nu ne-am lepădat de limba vorbită maghiară, dar am abandonat cultura tradiţională, incluzând aici şi limba regională a strămoşilor noştri.
Articolul a apărut în numărul de septembrie din 2003 a revistei Korunk. Reporter: Szabó Géza. Traducere: Bartha György
Halász Péter
Magyarfalu helynevei
Bevezetés
Magyarfalu, ez a moldvai csángó magyar település a Szeret folyótól keletre, Bákó (Bacău) megye délkeleti sarkában helyezkedik el, s mint falu (sat) Găiceana községhez (comuna) tartozik közigazgatási szempontból. Románul évszázadokon keresztül Ungureni-nek nevezték, de nevét a legutóbbi évtizedekben Arini-re változtatták. Szabó T. Attila szerint „a legkeletebbre fekvő csángó település” (Szabó T. Attila: Kik és hol élnek a csángók? In: Nyelv és múlt. Kriterion, Bukarest, 1972. 128).
A faluról és magyar lakóiról elsőként Jerney János közöl hírt, még a múlt század derekán (Jerney János keleti utazása a magyarok őshelyeinek kinyomozása végett 1844 és 1845. I. kötet. Pest, 1851. 176). Megemlíti, hogy templomát Szent István tiszteletére szentelték, s azt írja, hogy 115 családból és 524 lélekből álló katolikus lakossága „kivévén néhány csángó háznépet, bukovinai származású magyarok, mindnyájan magyarul tudók”. Găiceana-Magyarfalu népének bukovinai eredetére vonatkozó megállapítását később Lükő Gábor is átvette (Lükő Gábor: A moldvai csángók. Bp, 1936. 21–22., 96., 169.), sőt Gajcsánából való dallamok alapján még meg is erősítette, hogy Magyarfalu lakói „újonnan települt székelyek”. Ezzel szemben Románia Nagy Földrajzi Szótárában arról olvashatunk, hogy Găiceana község Ungureni nevű falujának lakói „mind Bákó megyéből 300 éve jött magyarok”. Számuk a szótár szerint 418 lélek. (Marele Dicţionar Geografic al României, V., Bucureşti, 1902. 690). A népi emlékezet még ennél is régebbre teszi megtelepedésük idejét: „mikor a török háborúk voltak”; mások azt mondották: „még Szent László idejében”. (Domokos Pál Péter: A moldvai magyarság. Kolozsvár, 1941. 210.) Lakóinak száma az 1930. évi népszámlálás szerint 847 fő, közülük 837 fő a magyar és 843 fő a római katolikus vallású (Uo. 129).
Magyarfalu lakói közül néhány száz család a negyvenes évek első felében áttelepült Bácskába. Onnan 1944 végén, súlyos viszontagságok után, Baranya megyébe, Egyházaskozárra kerültek. (Halász Péter: Az egyházaskozári csángók utolsó kálváriája. Dunatáj, 1980. 2. 33–43). Zömük azonban ma is a Szereten túl éli a moldvai magyarok életét. Az elmúlt évtizedekben nemcsak a falujuk hivatalos nevét változtatták meg, de templomuk védőszentjét is. Oltárképükön ma már nem Szent István magyar király látható, hanem Szent István vértanú.
Azt, hogy Găiceana-Magyarfalu lakói végül is mikor és honnan kerültek mai lakóhelyükre, nyilván könnyen ki lehetne deríteni, ha a kutatáshoz meglennének a szükséges feltételek. Ezek hiányában azonban legfeljebb feltételezésekre szorítkozhatunk. Ennek alapján pedig, legalábbis részben, kétségbe kell vonnunk Jerney és Lükő állítását, mivel Magyarfalu néprajzilag kevés hasonlóságot mutat azokkal a falvakkal, amelyeket a madéfalvi eseményeket követően Moldvába menekült székelyek alapítottak: Pusztina (Pustiana), Lészped (Lespezi), Frumósza (Frumoasa), Szerbek (Sârbi) és a Magyarfaluval szomszédos Lábnyik (Vladnic). Jelzi ezt az a körülmény is, hogy a lábnyikiakat a magyarfalusiak szekujoknak (secui = székely) csúfolták, míg amazok őket natykalapos csángóknak. Alapvető eltérés van a ruházatuk között is, a magyarfalusiak elsősorban a Szeret-menti csángókkal mutatnak hasonlóságot. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a kendermunkával kapcsolatos szokásanyag és szókincs (Halász Péter: A moldvai magyarok kendermunkája. In: Népi kultúra – Népi társadalom. Akadémiai Kiadó, 1973. 55–91) szempontjából Magyarfalu lakói inkább a madéfalvi menekültekből alakult falvakhoz hasonlítanak, mint Moldva korábban letelepült magyar falvaihoz. Könnyen elképzelhető tehát, sőt nagyon is valószínű, hogy a XVIII. század végén a madéfalvi vérengzést követően a bujdosók közül többen vagy kevesebben eljutottak az akkor már létező Găiceana-Magyarfaluba is, és menedéket lelve megtelepedtek, de kisebbségben lévén átvették a korábbi telepesek viseletét, szokásait stb. Ennek a második letelepedésnek az emléke nyilván frissebben élt és él a népi emlékezetben. Kizárólag ennek alapján vélték egyes szerzők Magyarfalu lakosságát teljes egészében új, székely településnek.
A falu eredetére vonatkozó hagyományt viszonylag részletesen sikerült feljegyeznem Ládás Józsefnétől (szül. 1902), aki 1945 óta Egyházaskozáron él. „A falut a magyarok alapították, akik úgy szöktek Magyarországról. Úgy mondták az én nagyanyáim, hogy az ők szüleik, az én nagyanyámnak a szülei úgy szöktek meg Magyarországról, mert akkora adókat tettek rájuk, hogy nem tudták fizetni. S akkor csak úgy tudtak megszökni... mert ott a szomszédok, egyik a másról kellett feleljen..., hogy a mécsest úgy hagyták égve, hogy a szomszéd nehogy gondolja, hogy nincs otthon, hanem otthon van. S akkor úgy mentek, s nem tudom a határon hogy mentek át, de megszöktek. S akkor bégyüttek onnat, s akkor itt olyan nagy őserdők voltak, s akkor szádokfák... ilyen hársfák voltak, s oda béhelyezkedtek az erdőnek a közepibe, s akkor elmentek a Bojérokhoz... hogy jelentkezzenek. S azok akkor elfogadták őket munkásnak. Egy Mucsuj nevű gróf volt itt, s az adott neki egy kis helyet, hogy csináljanak házacskákat. S akkor az erdő közepibe csináltak gunyhókat, olyan kis házikókat, de én emlékszem olyanra kettőre, mikor kislány voltam. A falai fel voltak emelve, hogy egy magos ember beleférjen, s oda csináltak ilyen szóba... úgy mondták... ilyen kályhaszerű valamit. Azután béfödték hársfa héjával... ilyen szádokfát levágtak, s annak a héját lenyúzták ilyen szélesre, s az még összegöndörödött... most is emlékszem rá. S olyannal födték bé. Pap nem volt a faluban, még amikor Magyarországra jöttünk ki, akkor is Valénból járt ki a pap. Volt olyan esztendő, hogy csak négyszer tudott eljönni a pap, hanem akkor a deák szolgált, ő mondta a misét. Magyarul mondta ameddig, de most errefelé elkezdtek rományosodni, most nem es mondnak semmit magyarul. De amikor én fiatal voltam, akkor magyarul mondták, magyarul énekeltek, a rózsafüzért magyarul imádkozták. Az volt nekünk a misénk a kántorval, hogy a rózsafüzért elmondtuk, s közbe-közbe énekeltünk. 1961-től lett Magyarfalunak papja, de magyarul nem tud.”
*
Găiceana-Magyarfalu itt közölt földrajzi név anyaga nem úgy gyűlt össze, ahogy kellett volna. Levéltári kutatásra ugyanis egyáltalán nem volt lehetőségem, helyszíni bejárásra is csak igen korlátozott mértékben. Az anyag jelentős részét a Magyarfaluból Egyházaskozárra települt csángó-magyaroktól gyűjtöttem. Nagy segítségemre volt Szabó T. Attila 1940-ben közölt helynévanyaga (Szabó T. Attila: A moldvai Gajcsána helynevei. Magyar Nyelv. 1940. 201–207), amely egy akkor Kolozsváron tanuló csángó fiú, Polgár Antal elmondása alapján készült, és mintegy 120 helynevet tartalmaz. Saját gyűjtésem tehát tulajdonképpen a negyven esztendeje közölt anyag kiegészítésének tekinthető. Szám szerint csaknem hetvennel tudtam bővíteni Szabó T. Attila helynévanyagát, s a körülményekhez képest többé-kevésbé sikerült tisztáznom a földrajzi nevek elhelyezkedését, valamint bővítenem a hozzájuk kapcsolódó ismeretanyagot, valamint ragos alakjaikat.
A szócikkeknél feltüntettem, hogy melyik szerepel Szabó T. Attila gyűjtésében (SZTA), külön csoportosítva azokat, amelyek nála szerepelnek ugyan, de az én adatközlőim nem ismerték (8 db.). Végezetül közlöm azokat a földrajzi neveket, amelyek nem tartoznak ugyan Magyarfalu határához, hanem más faluhoz esnek, de vagy földjeik voltak ott Magyarfalu lakóinak, vagy rendszeresen vállaltak ott részesművelést, vagy valami egyéb formában volt kapcsolatuk azokkal a helyekkel.
Halász Péter
Magyarfalu belterületi helynevei
Asókót (Alsó kót): Falurész. „Ha Gajcsánából érkezünk Magyarfaluba, akkor az Asókót balra esik.” (cot = kanyar, kanyarulat, rom.) Asókótban, Asókótba.
Árinósza: Falurész. A falu napjövetre eső része. „Egy hosszú gödörben ment az út, az volt az Árinósza.” (arin = égerfa, rom.) Árinószában, Árinószába.
Árinószai út: Út. (SZTA) „Az árinószaiaknak volt az uttyik.” A templomnál kezdődik. Árinószai úthoz, Árinószai úton.
Bandi: Falurész. (SZTA) A Burduzsén nevű falurészen lévő Bandimiháj kúttya (lásd ott) körül lévő területet nevezik így. Bandinál, Bandihoz.
Bandimiháj kúttya: Bandi Mihály kútja. (SZTA) A Burduzsén nevű falurészen lévő kút. Bandimiháj kúttyánál, Bandimiháj kúttyához.
Budógyörgy kúttya: Budó György kútja. (SZTA) „Kút a faluban.” A Burduzsén nevű falurészen lévő kút. Budógyörgy kúttyánál, Budógyörgy kúttyához.
Burduzsén: Falurész, kb. 1 km-re a falu magjától. (SZTA) „Elmaradott széjecske, amejik fére van a mik falunktól.” „Messzebbecske vót a falutól, de egynép vótunk.” 1940-ben 12-13 ház volt ott. Burduzsénban, Burduzsénba.
Burduzséni híd: Fahíd, amely a Burduzsénon alul lévő gödröt hidalja át. (SZTA) „Ezen át vezet a nagy út, mejik menen le a román faluba.” „Csináltak egy hidat, azon jártak a románok. Mikor Burduzsénnál futás (földcsuszamlás) kezdett lenni, a románok nem tudtak kocsival a magyar faluba menni.” Burduzséni hídnál, Burduzséni hídhoz.
Burduzséni út (SZTA)
Cikóandris kúttya: Cikó Andris kútja. (SZTA) Kerekes kút. „A templom mellett van egy terület, s azon egy kút, az Árinószába vezető út mellett.” Cikóandris kúttyánál, Cikóandris kúttyához.
Gödör: Bokros vízmosás Nagyfalu és Zsórát kóttya között. Gödörben, Gödörbe.
Harangozó kúttya: Harangozó kútja. (SZTA) Kút. A Nagyfalu nevű falurészen, az út mellett. Az 1900-as évek legelején csinálta a harangozó. Harangozó kúttyánál, Harangozó kúttyához.
Híd: Fahíd a falu alsó véginél. „A falu végén fejjel vót ety gödör, sakkor oda csántak ety hosszú hidat, sannak monták, hoty Hosszuhíd, vaccsak Híd.” „Ahogy jöttek a faluba, a malom előtt ott volt a Hosszúhíd.” Hídnál, Hídhoz.
Hidak köze: Részben gyepes, részben poros terület a falu közepén, ahol a falu útjai szétágaznak. Egyrészt itt tartották a búcsút, másrészt vasárnap itt jöttek össze a lányok és a legények. Amikor vasárnap kijöttek a miséről, itt volt az első tánc. Utána elvitték a cigányokat ebédelni, s délután a Kótban (a Kót nevű falurészben) folytatták a táncot, az is hasonló gyepes terület. Hidak köziben, Hidak közibe.
Hosszúhíd: Lásd híd.
Két keresztfa: (SZTA) „Ide kerülnek ki mikor van bócsú (= körmenet).” A templom régi helyén áll a két keresztfa. Két keresztfánál, Két keresztfáhó.
Kót: Falurész. „Ahogy jövünk bé a faluba Gajcsánából, hát balra volt ez a Kót.” „Menek a Kótba le.” Kótban, Kótba.
Kóti út: Út. (SZTA)
Külsőkót: Falurész. A Nagyfalu nevű rész délnyugati oldala. Külső kótban, Külső kótba.
Malom: Motoros malom. „Ahogy jöttünk bé a faluba, jobbkézre volt a Malom.” Malomnál, Malomhoz.
Natyfalu: Nagyfalu. (SZTA) Ez volt Magyarfalu legrégebbi része, két részből állt: a Külső kót és a Zsórát kóttya. Natyfaluban, Natyfaluba.
Natyfalu úttya: Nagyfalu útja. Út. (SZTA).
Paligyőrnél: Pali Györgynél. (SZTA) A Nagyfalu nevű falurész széle. „Egy ilyen nevezetű ember lakott ott.” Paligyőrnél, Paligyőrhöz.
Pázsit: A Nagyfalu végén volt egy gyepes, pázsitos terület, házakkal körülvéve. Récék, ludak legeltek rajta. „A Pázsiton jáccóttak a gyermekek.” „A legények ott lapdásztak.” Pázsiton, Pázsithoz.
Pógáristán tója: Polgár István tója. A Burduzsén nevű falurészben lakó Polgár István a kertje végében ásott egy néhányszor néhány méteres “halastót”. Ezt nevezték így. Lehet, hogy azonos a SZTA által említett Tó helynévvel. Pógáristán tójánál, Pógáristán tójához.
Szesz vagy Sesz: A templomtól lefelé vezető út mellett lévő sík, lapályos terület (şes = sík, lapályos terület, rom.). Az 1950-es években kezdték házhelynek kiosztani, azóta belterület, addig szántóföld volt, külterület (lásd ott). Szeszben, Szeszbe.
Templom: Az első verekedés (I. világháború) előtt építették, legvalószínűbb, hogy 1913-ban. Akkor bontották le a régit. A régi templom is Szent István magyar királyra volt szentelve, 1945 után átszentelték István vértanúra. (A templom helyét lásd Domokos Pál Péter: A moldvai magyarság. 208. o.) A templom az 1977-es földrengéskor erősen megsérült, most egészen újat, vagy legalábbis nagyobbat akarnak építeni. Templomnál, Templomhoz.
Tó: (SZTA) Talán azonos a Pógáristán tójával. De lehet, hogy az Ördögök gáttyiknál lévő egykori tóra vonatkozik.
Tocsilósza: „A falu egyik része.” (SZTA) A Szeszben épített falurész kissé csúfondáros neve; Tocsilósza annyit jelent, mint elkopott, elhasználódott valami (a toci = eltompít, elkoptat, rom.). Pedig itt túlnyomó részt fiatalok laknak. Tocsilószában, Tocsilószába.
Zsórát kóttya: Falurész a Nagyfaluban. A Gödör választotta el a falu többi részétől. Több Zsórát nevezetű család lakott ott. Zsórát kóttyán, Zsórát kóttyához.
Zsuzsagyőr csorgója: Zsuzsa György csorgója. (SZTA) Csorgós forrás a Burduzsén nevű falurészen. Zsuzsagyőr csorgójánál, Zsuzsagyőr csorgójához.
Petrás Incze János tudósításai V.
23. Hogy hijják a’ mostani Katholikus Püspököt, a’ kitül függnek ’s hol lakik? Mennyi jövedelemmel? ki nevezi ki? egyenesen van azon ki neveztetésbe befolyása a’ Moldovai Fejedelemnek?
Tisztelt neve a’ mostani Mgos Püspöknek Ardoini Péter Ráfáel, ki a’ Minorita Szerzetes Rendbül felszentelt Karrai Püspök, Apostoli Látogató és a’ Bakai Püspökségnek a’ Moldvai Missio név alatt Igazgatoja. Téli lakása vagyon Jaszvásárban, nyári pedig Barát nevü falujában, melly a’ hagyomány szerint István Vajda’ Margit herczegnője’ eszközlése általi ajándékán alapszik; fekszik Bákótul egy kiss fel órányira igen Kellemetes helyen; nevezetes szöllős kertyeinek szemeket gyönyörködtető fekvéserül, és kősziklából ömlő böv vizü hidegviz forrásairol, hajdan nagyobb volt, mint ma terjedése; e’ század elejénis földjei’ leg szebbjeit pörlötték el a’ szomszéd Birtokosok. Lakja mintegy 50-60 magyar család, kik inkább oláhul, mint magyarul szeretnek beszélleni. Bákoban volt pedig a’ hajdani Püspökség’ székes Egyháza, mellynek ma helyét sem ismerjük, mert a’ 18-dik század’ elején történt, a Bákó mellet folyó Beszterczének’ rendkivüli aradása ugy el mosta, hogy a’ hely’ szine is meg változván, ma annak hajdani helyét csak még arányozni sem tudhattya senki a’ mostaniak közűl. A’ mostani Bakó várossában pedig említett Mgos Püspökünk’ nagy buzgalmu ’s le gyözhetetlen fáradozó szorgalma által emelkedik egy igen csinos alaku Egyház, mellyre forditja jövedelme nagyobb részét, minthogy a’ hivek igen keveset adakozhatnak, majd minnyájan nyomorult jobbágyok levén. Így szánja minden jövedelmét közre, ’s hogy inkább tehessen, magais a’ többi Missionariusok’ köz asztalánál él. Jövedelme 250 arany Moldovábul, ide nem számitván a’ külhoni segedelmeket, mellyeket folyamodó leveleire kap, azokatis mind szent czélokra áldozván. 5(ik) Ferdinánd Magyar Király ő felsége a’ mostani Püspöknek mig ott leszen évenként különösen rendelt 100 aranyat, azaz száz aranyat. – Tett illyen folyamodást a’ Magyarhoni Püspökökhöz is; de kivéve a’ Nváradit Káptalanjával és az erdélyit, Kiknek Sz. czélra tett adományokat hálálva meg nem szünik köszönni, a’ többiek feleletre sem méltatták bizodalmas kérelmét. Jövedelme tehát az itteni nagy és különféle szükségekhez képest épen a’ semminél több, mégis azzal annyit tett már is, a’mennyit remélni sem lehetett. – Itt már el halgatni nem lehet nagy buzgalmának üdvös cselekedeteit: mellyeket a’ Minenható’ Nagyobb dicsiretére, a’ Hit tiszteletére, a’ Lelkek’ javára ’s a’ köz jó’ előmozditására tett. Kötelességemben állana szorosan azokat elő számlálni, hogy az emberek látván, a’ Mennyek’ attyát dicsirjék; de ha lenem irhatom ugy, a’ mint kellene, gyarlóságom’ feledékenysége lesz mentségem, más felöl pedig atul is tartok, ne talán a’ dicsiretektül menekedni akaró buzgó Fő Papom’ szerény lelkét megsértsem. Nem lesz tehát érdektelen, ugy vélem, a’ Magyarhonban is tudni, mik történtek Moldovában e’ buzgó Fö Pap által, idegen földön teleplő véreink’ javára; mellyeket nagyjában e’ renddel sorolok elő.
Meg nyiltak Kormánya alatt a’ Galaczi, Valényi, Foksányi, Horlesti és Talpai Parochiák, ’s még ez évben a’ Kománfalvit is létre szándékozik hozni ’s meg kezdetni az Isteni tiszteletet, hol eddig csak a’ kántor végezte az imádságokat, ’s egy évben csak négyszer, vagy legfennebb ötször láthatták a’ legnagyobb szorgalom mellett is Papjokat a’ Tatross mentin lakó nem kevés számu Hivek.
(Jegyzet. Itt közönségesen a’ távolság és helyezet, ’s főképp a szükségek miatt, annyi Papok voltak, a’ hány Parochiák. E’ században pedig igy nevekedtek, a’ mint itt megjegyeztetnek,
1823-ban felállittatott a’ Prezesti Parochia
1830-ban felállittatott a’ Pusztinai Parochia
1831-ben a régi lelki Pásztor nélkül szükölködő Tatrossi Parochia visszaállittatott
1837-ben felállittatott a’ Foksányi város
1838-ban felállittatott a’ Galaczi,
1840-ben felállittatott a’ Valényi,
1841-ben A’ Románfalvi, Horlesti és Talpai.
Ezen Egyházak’ és Iskolák’ fel állitására, elősegittésére kéretvén, a’ Méltóságos mostani Püspök által a’ Franczia Papság és más buzgó adakozók küldöttek ezer aranyat, azaz 4573 pengő forintot. A’ Szardinia kormány pedig egyszer 1000 frankot azaz ezeret, másszor 100 aranyat, azaz száz darab aranyat. A’ Kontantinápolyi Missio pedig 300 aranyat azaz három százat. A’ Moldovai mostani Fejedelem Szturdza Mihály adott 200, azaz kétszáz darab aranyat. A’ moldovai belső Miniszter Lagofet Ghyka Sándor 2000 leót, az az 266 ft és 40 pengöben (egy leó tevén 8 pengö xrt.) Magyar Országrul a’ mostani Felséges Császárné Királyné 400 pengö forintot, az az négy százat. Estei Ferdinánd Királyi Fő Herczeg, Galicziai Kormányzó 200 pengő forintot, azaz kétszáz p.f. A’ Nagyváradi Püspök Laicsák, Káptalanával együtt 140, azaz száz negyven pengő forintot. Az Erdélyi Püspök Kovács 100 azaz száz pengő ftot. Ezek mind 1840-ben adattak.
Egyházakot épiteni ’s azoknak diszét melly készséggel igyekezik elő mozditani, meg nem mondható; mit bizonyit az, hogy már mintegy 30 egyházak többnyire mind fábul épültek fő pásztorsága’ üdeje alatt, ’s mintegy 28 harangokat szentelt, maga kezeivel felkenvén azokat, mellyeknek nagyobb része az ő üdeje alatt vásároltatott, és igy több apró fijók falukban, hol eddig egy juharfa Deszkának két fakalapáccsali kopácsolása hivta öszve hiveinket egy hazba, az Isteni tiszteletre, ma ékesen Zengő harangocsák serkentik a’ nagy Isten’ imádására buzgó hiveinket, és pedig Sz. Egyházba. Ha jól meggondolom, nem találtatik egy szegényebb helységünkis, hol az Isteni tisztelet’ gyarapodására vagy képet, vagy szükséges egyházi ruhát nem készítetett, vagy más e’ Sz czélra szolgáló ajándékot nem tett volna, és pedig olly készséggel, a’mit inkább csudálhatunk mint meg foghatunk.
Meg vetetett a’ nevelésnek legszükségessebb alapjátis, mellyrül itt eddig igen csekély figyelemmel lehetett gondolkodni a’ Körülmények ’s főképp a’ segedelem’ hijánya miatt. Egészen ujiskolákat épitett Jásban, Kalugerben és Szabófalván, mellyekben fizetéses tanitókat, általa fizetendöket, helyezett, kik már tanittyák a’ csak lassan szaporodó ártatlanokat ABCra, Hittudományra, olvasásra, számolásra és Irásra olahul, magyarul, ’s Jassbana németülis. Ezen iskolákra szükséges ABC könyveket oláh és magyar nyelven Jassban nyomatott ez évben, mellyeket ingyen osztogattat. Czélszerü rendelést tett, hogy a’ Hittudományi Katechizmus is mind a’ két nyelven ki nyomattasson. Vagynak egy nehány Diák grammatikákis, mellyeket Erdélybül hozatott, a’ tanulók’ számára ’s azokhoz szükséges kevesebb számu szókönyveket is. Huss várossában is ez évben az Iskolát meg kezdetni szorgalmaztattya, mellyet szinte saját költségein épittette. Galaczon és Foksányban a’ Papi házban tanittatni rendelte elemi iskolát, mig célszerü rendelkezést tehet. (Valeszákon a’ Gorzafalvi Parochia’ fijók’ Egyházánali Kántor Iskolát tanit.)
Ezek igy lévén örömmel lehet el mondani, hogy hajnal hasadta következik itteni magyarjainknakis a’ haladásra, ’s szép tudományok’ és mivelődés’ boldogitó áldott napfénye tán fel derülend nekikis, ha a’ segedelmezés nem hinyzana, most midön megmozgattatott az értelmek’ földje ’s nagy szorgalommal készittetik a’ jövendö hasznos bőv gyümölcsözésre. Tapasztalható azonban, hogy a’ segedelem hiánya szikrányit sem csökkenti ez apostoli férfiut meg kezdett munkájában; sött egy bámulásra méltó nemes elszánással reményét a’ Mindenhatóban helyezve, tör által minden akadályon. Vallyon leheté nem fohászkodni, hogy e’ Sz. czélra törekvést virágoztassa, gyümölcsöztesse és jutalmazza a’ Mindenek’ leg hatalmasabb Gondviselője? – !!!
Ki nevezi a’ Moldovai Rkath. Püspököt e’ Missio’ Igazgatójának a’ Sz.Szék’ megbizásábul a’ Propaganda, semmi befolyása nem levén a’ nevezésbenn az Uralkodó Moldovai Fejedelemnek. El pusztitatván az üdő’ mostohasága mian a’ Moldvai Bákai Rkath. Psüpökség, annak állapottyárul 1600 elejéig semmi bizonyos Püspök’ létérül nincsen adatunk; az emlitett üdöben pedig az akori Moldovai Fejedelem kért Kath. Alattvalói’ vigasztalására Püspököt a’ Sz. széktül, kinek kinevezése és elküldése teszi a’ nevezetesseb üdőszakot a’ Moldovai szentegyházra nézve. Emlegeti pedig Kogolicsán Moldovai nemes a Berlinben franczia nyelven ki adott Moldva’s Oláhország’ Historiájában 1839 ben, hogy miután meg gyilkoltatott Róza János (Róza János’ megöletése történt 1441 ben) a’ Bákai Kath. Püspök, Papjai és hivei nagy számmal halált szenvedtek a’ Bákai Püspökség’ czimje fel tartatott a’ Magyar Királyok által, azután ismét a’ kinevezési jog a Lengyel Királyra menvén által, onnanis neveztettek Püspökök egész a’ királyság’ meg szünteig, melly alkalommal Ausztria vette által felséges Kormánya’ Pártfogása alá a’ Moldovai Kath. Szentegyház’ védelmezését, Kinek pártfogó kegyelmét mais tapsztalja. Ugyan azon Historiában fel jegyzi a’ moldvai történetek irója számát is a’ Margit Herczeg Asszony által épített Szentegyházaknak, mellyekbül ma fennáll még düledező félben a’ kotnári, a’ többinek pedig helyét sem határozhatni meg, ha csak , a’ magyar történetekben valami nyomok nem találtatna.
24. Beszélnek e az emberek arrul, hogy egykor a’ Magyar Király’ Közben járásával, vagy a’ Magyar Országi Primás által neveztetett volna ki hozzajok Magyar Püspök, vagy hogy Magyar Országrul kapták volna Papjaikat?
Valamint eredetjekrül, történeteikrül a’ semminél kevéssel tudnak többet: úgy arrul sincs fogalmok ki legyen a’ Magyarországi Primás; arrul sem halhatni pedig semmit, hogy valaha a’ Magyar Király által neveztettek volna ki a’ Bákai Püspökök; ha ugy volt is, azt közöttük megemésztette az üdő. Eleget mesélnek ugyan mostis, hogy a’ Magyar Püspöknek Borátbul fákkal ültetett séta uttya volt Székes egyházáig Bákóba. Barátokrul ismét regélnek de ezeken mit lehessen épiteni, itiljék meg a’ hozzá értők. Hogy Nagy Moyzesnek, a’ Székely Nemzet’ háromszéki Apostoli férfijának, a’ 17 század végén ide is valami befolyása volt, ki a’ kantai Minorita Szerzetesek’ Házátis alapitotta, Onnan következtethető, hogy élete le irásában, melly az emlitett szerzetes háznál találtatik, ezek vannak fel jegyezve többi dicsiretei közt: „trium Regnorum Hungariae Transilvaniae et Moldaviae Apostolus”. – Ennél többet itt a’ régi Magyar Papokrul nem sokat, vagy inkább semmit sem tudunk bizonyost, minthogy a’ missio’ levéltára el égett a’ már említett veszedelmes tüzben.
25. Vannaké fogyatkozások és mennyi pénz-alap kellene ahhoz, hogy Magyar Országon oda Papok Neveltessenek?
Ha az itteni sokféle fogyatkozásokat akarnám szorossan és való szinnel a’ magok’ mezitlenségében lefesteni, sokak elött igen könnyen tulzónak czimeztethetném; csak a’ nagyobbakat számlálom tehát itt elé, minthogy megvagyok arrul győzve hogy vagy igen kevés ismeret vagyon Magyarországon az itteni tetemes szükségletekrül, vagy egészen más. Legelőszöris tehát, mivel bölcsebben tudatik az hogy a’ leg nagyobb hijány akár melly tekintetben az értelem’ és az emberi ész’ miveletlensége, ha én nem említenémis; pedig éppen azzal voltunk itt eddig hátra. Nincsenek itt a’ Parochiák a’ nép’ szüksége szerint rendes élelmezéssel biztosítva, semmi egyéb alapjok nem lévén a’ szegény nép’ segedelmezésén kivül; nincsenek továbbá az itteni erkölcsi és hitbeli oktatások’ szükségeihez képest elég számmal a’ lelki tanitók, ’s a’ mostani Püspök’ szorgalma által fel állitottakrais még segedelem kivántatna, hogy csak a’ többiekhez is hasonló karban állhatnának. Leg nagyobb szükség volna pedig még a’ mostaniakon kivül Botossányon állitani egyet a’ Keresztyén Katholika Hit’ és a keresztényi élet legszentebb czélu tekintetébül, mivel a’ többiektül távul levén, jóval a’ Pap’ oda küldése ’s élelmezése mindenkor az Elöljáró’ terhére esik. – Továbbá a fent megjegyzett falvak mutattyák, hogy igen el vannak szorva a’ Hivek, Kik melly nagy hijányát érezhetik minden szorgalom mellettis mostani állapottyokban a’ tanitásoknak, igen könnyen megfogható. Mik még a’ mosstan keletkezett iskolák ezen szükségekhez képest?!!! Iskolákra van itt nagy szükség, azt kiálthattya minden, ki csak az emberiség mivelődésének és haladásának örűl, ’s azokra szükséges tudományokkal elö készült tanitók egészen hijányoznak. Nagy szükség vagyon itt még a’ Kántorokbanis, kik többnyire igen csekély tudománnyal végzik hivatalukat, kézi munkával kényteleitetvén nagyobb részint élettyüket fen tartani; csak azok pedig valamennyire tanultabbak, kik vagy Erdélyben jártak nehány Iskolát, vagy onnan jöttek ide. Van még itt egy nagy hijány, a’ betegségekbeni segitség, a’ mire igen kevés szorgalom fordittatik: de nincs is, ki hozzáértőleg valamit javasolhasson: mert ámbár a’ Kerületek fö városiban most igen szép renddel ’s tisztasággal ellátott Ispotályok keletkeznek, ’s nagy részint már betegeketis ápolnak; de falukon az orvosi segedelem’ hijánya miatt nagy számu halál történik ollyanok testökben, akiket az orvosi segedelem könnyen vissza adhat vala még a’ Köztársaságnak. Mennyire hátra vagyunk még ezekben, csak itt tapasztalható, hol a’ vén asszonyok’ fonák orvoslásmódja minden reménye a’ betegnek! ámbátor néha ezekis mind a’ ficzamodásoknál, töréseknél csudálkozásra méltó haszonnal orvosolnak: de már a’ belső nyavalyákhoz mit érthetnek, megitélik a’ hozzá értők. Legutoljára hagyám pedig, a’ mit legelőször kell vala emlittsek, a’ Papok’ vagyis a Lelki Pásztorok’ szaporitása, a’ neveltetés által szenved itt legnagyobb hijányt; mert a szükségekhez képest nem levén elegendö számmal, minden gondosság mellettis igen nehezen felelhetnek meg legszentebb czélu hivatallyoknak. Minthogy pedig itt a’ czélszerű Papi növeltetésre sem mód, sem intézet nincs, ezen sarkas szükség ugy pótoltathatna valamennyire, ha innen küldendö iffiakat neveltetni méltoztatna az apostoli Magyar hon a’ Minorita szerzetnél; ez a’ mi legohajtóbb az itteni szükségek’ némi pótolására. Az elő számláltakbul folyó több más szükségek, segedelemre várakozók, ki számithatók.
Jegyzet. Az itt nagyjában fel jegyzett szükségek annál nagyobbak, minél jobban el vannak szórva egymástul a’ Hivek. Annakokáért itt hozzá vetőleg semmi határozott pénz mennyiséget ki jelelnünk nem lehet, hanem rá bizatik az e’ dolgot szivbül meg fontolók bölcsességére, kik jól ismerik, mi kivántatik a nép’ czélszerü neveltetésére szükséges Iskolák’ állandó alapitására, alkalmas Tanitók’ élelmezésére ’s többi s a többi ide el kerülhetetlenül szükséges intézmények’ létesitésére.
(folytatás a következő lapszámban)
Înştiinţările lui Petrás Incze János V.
23. Cum se cheamă episcopul catolic actual? De la cine depinde? Unde locuieşte , ce venit are? Cine îl numeşte? În această numire voievodul din Moldova are influenţă directă?
Onoratul nume al episcopului actual este Arodini Peter Rafael, care este Episcopul de Karra sfinţit din Ordinul Minorit al călugărilor, Trimis Apostolic şi Directorul Episcopiei din Bacău, numită Misiunea din Moldova. Locuinţa lui de iarnă se află la Jaszvasar, iar cea de vară în satul numit Barat, care se bazează pe donaţia făcută de voievodul Ştefan la intervenţia principesei Margareta; se află la un loc plăcut la drum de o jumătate de oră de Bako; este renumit după viile aşezate pe un loc pitoresc, cât şi după izvoarele cu apă bogată ce se ivesc din stâncile de piatră din jur; cândva era un domeniu mai extins decât astăzi; la începutul acestui secol moşierii vecini au intentat procese pentru posedarea locurilor celor mai frumoase. Este locuit de 50-60 de familii maghiare, cărora le place să grăiască mai mult româneşte decât ungureşte. Iar la Bako era Catedrala episcopiei de odinioară, locul acesteia nici nu se mai găseşte astăzi, deoarece în urma unei inundaţii a lui Beszterce care curge pe lângă Bako locul s-a schimbat în aşa măsură că nici rămăşiţele bisericii de odinioară nu le poate arăta nimeni din cei din astăzi. Iar în oraşul de astăzi numit Bako înălţimea sa episcopul a construit o biserică arătoasă , iar pentru întreţinerea acestei construcţii episcopul îşi cheltuieşte mare parte a venitului său, dat fiind faptul că marea parte a enoriaşilor se află în stare de iobăgie, de aceea contribuţia lor este foarte modestă. Astfel îşi cheltuieşte venitul său în interesul comunităţii şi ca să poată da şi mai mult, mănâncă la masa fraţilor celorlalţi misionari. Venitul episcopului este 250 auri primiţi din Moldova, la care se adaugă donaţiile primite din străinătate la intervenţia înaltului episcop şi pe care le foloseşte tot în interesul bisericii. Regele maghiar Ferdinand al V-lea a dispus pentru episcop o sumă de 100 de aur anual. Asemenea solicitări a trimis şi episcopilor din Ţara Ungurească, însă în afară de comunitatea bisericească de pe Nyarad şi cea din Transilvania, pentru ale căror donaţii nu pot fi îndeajuns mulţumirile, ceilalţi nici nu au răspuns la această solicitare. Deci, venitul episcopului nu este cu mult mai mult decât nimic faţă de nevoile uriaşe ale celor de aici, totuşi a făcut atât de mult până acum, încât nici nu se poate crede. Şi aici nu se pot trece cu vederea faptele milostive demene de laudă ale episcopului nostru făcute întru slăvirea lui Dumnezeu, în cinstea religiei şi spre binele sufletelor şi pentru progresul bunului public. Ar fi datoria mea să enumăr toate aceste binefaceri care sunt făcute pentru slăvire tatălui ceresc, însă dacă nu le pot înşira aşa cum ar trebui, scuza mea să fie uitarea, un defect uman, pe de altă parte însă trebuie să am grijă că nu cumva să supăr sufletul modest al superiorului meu preot. Nu ar fi deci fără interes, după părerea mea, ca să se afle şi în Ţara Ungurească ce se pertece în Moldova, datorită acestui preot superior, în favoarea semenilor noştri stabiliţi pe pământ străin, pe care încerc să le enumăr în ordinea îm care urmează. În timpul autorităţii măriei Sale s-au înfiinţat parohiile de la Galacz, Valény, Foksány, Horlest şi Talpa, în acest an are intenţia de a înfiinţa şi parohia de la Komanfalva şi a începe slujbele sfinte, unde numai cantorul citea rugăciunile şi unde numai de patru, cinci ori au putut vedea preotul lor acei enoriaşi numeroşi de pe malul Trotuşului.
Notă. Pe aici au existat, datorită situaţiei şi a nevoilor, atâţia preoţi câte parohii erau. În acest secol ei se numeau după cum urmează şi au fost notate:
în 1823 s-a înfiinţat parohia de Prezest,
în 1830 s-a înfiinţat parohia din Pusztina,
în 1831 a fost reînfiinţată parohia de la Tatros, care suferea din cauza lipsei preotului de odinioară;
în 1837 s-a înfiinţat parohia de la oraşul Foksány,
în 1838 s-a înfiinţat parohia de la Galacz,
în 1840 s-a înfiinţat parohia de la Valény,
în 1841 s-a înfiinţat parohia de la Románfalva, Horlest şi Talpa.
Pentru înfiinţarea acestor biserici şi şcoli, la solicitările onoratului episcop de acum preoţimea franceză şi alţi donatori evlavioşi au trimis o mie aur, adică 4573 forinţi sunători. Iar guvernul din Sardinia a trimis o dată 1 000 (o mie) de franci, altă dată o sută aur, adică una sută de bucăţi de aur. Iar Misunea de la Constantinopol 300 aur, adică trei sute, ministrul de interne din Moldova, logofătul Ghyka Sándor (Alexandru Ghica) 2 000 lei, adică 266 ft şi 40 sunători (pengő); un leu valorând 8 forinţi sunători. Din Ţara Ungurească, Măria Sa împărăteasa regină a trimis 400 forinţi sunători (adică patru suate), primul prinţ regal Estei Ferdinánd, guvernatorul din Galiţia, 200 forinţi sunători (adică două sută), Episcopul din Oradea, Larcsák, împreună cu comunitatea sa, 140 (adică una sută patruzeci de forinţi), episcopul din Transilvania, Kovács 100 (adică una sută) forinţi sunători. Toate acestea au fost donate în anul 1840. A construi biserică şi a o înzestra cu cele necesare, nici nu se poate spune ce înseamnă; în timpul patpratului său principal au fost construite în jur de 30 de biserici din lemn, a sfinţit cam 28 de clopote, majoritatea acestora a fost cumpărată în timpul său, astfel că în mai multe sate mici unde enoriaşii au fost chemaţi la biserică prin bătaia măruntă a unei scânduri (toacă), astăzi aceste clopoţei îndeamnă pe credincioşi întru slăvirea lui Dumnezeu în sfânta biserică. Dacă judec just, nu există comunitate, sătuleţ, unde nu ar fi făcut donaţie, în icoane, straie preoţeşti sau alte cadouri destinate cu scop sfânt, toate acestea merită numai atenţie şi recunoştinţă. Au fost puse bazele cele mai necesare ale educaţiei, despre care nu prea se putea îngriji până acum datorită împrejurărilor şi lipsei de ajutoare. A construit şcoli pe deplin noi la Jás, Kaluger, Szabófalva, unde a pus învăţători plătiţi de el care deja îi şi învaţă pe micuţii nevinovaţi la abecedar, la ştiinţe religioase, la citit şi socotit româneşte şi ungureşte, iar la Iaşi – şi nemţeşte. Pentru aceste şcoli, pe cheltuiala lui au fost tipărite manuale în limbile valahă şi maghiară la Iaşi, care au fost distribuite gratis printre elevi. A ordonat: Catehismul de ştiinţe religioase să fie tipărit în ambele limbi. Există câtva gramatici latineşti aduse din Ardeal la porunca lui, pentru elevi, şi pe lângă acestea şi dicţionarele trebuitoare. În oraşul Huss a îndemnat începerea învăţării la şcoală pe care el a construit-o pe cheltuielile sale. A ordonat că la Galacz şi Foksány şcoala elementară să funcţioneze la parohie până ce nu poate da alte îndrumări (la Valeszá); la parohia de la Gorzafalva s-a înfiinţat o şcoală de cantor.
Toate acestea fiind relatate cu foarte mare bucurie, se poate spune că şi aici urmează zorile progresului pentru maghiarii noştri de aici şi că soarele binefăcător al ştiinţei frumoase şi al culturii va răsări şi pentru ei, dacă nu vor lipsi ajutoarele, acum când s-a pus în mişcare pământul intelectului şi se pregăteşte recolta bogată a viitorului cu foarte mare sârguinţă. Se poate constata că lipsa ajutorului nu slăbeşte cu nimic dârzenia acestui bărbat apostolic în ducerea până la capăt a muncii începute şi cu o hotărâre demnă de admiraţie acest bărbat este în măsură să răzbată tot înainte în continuarea muncii începute, cu o adâncă încredere în bunăvoinţa lui Dumnezeu. Se poate oare fără a ne ruga la grija bunului Dumnezeu ca să înflorească şi să fructifice strădaniile acestui bărbat sfânt?!!!
Numirea episcopului romano-catolic se face de către Propaganda din încredinţarea Sfântului Scaun, iar domnitorul din Moldova nu are nici un amestec în această numire a Directorului Misiunii. Referitor la Episcopatul romano-catolic din Báka Moldova, din cauza vicisitudinilor timpului, despre starea acestuia până la începutul anilor 1600 nu avem date despre existenţa unui episcop; în perioada pomenită Principele din Moldova a cerut de la Sfântul Scaun numirea unui episcop pentru consolarea supuşilor săi, numirea căruia şi trimiterea lui impunând perioadă respectivă ca pe o dată importantă cu privire la biserica din Moldova.
În „Istoria Valahiei şi a Moldovei” publicată la Berlin în limba franceză în 1839, nobilul moldovean Kogolicsán pomeneşte despre uciderea lui Róza János (s-a petrecut în 1441), după care au suferit şi au murit episcopul catolic din Báka, numirea a fost revendicată de regatul maghiar, după care dreptul de a numi episcop a revenit regelui polonez, au fost numiţi episcopi şi de acolo până la desfiinţarea regatului, după care Austria a preluat dreptul de a apăra Biserica Catolică din Moldova aflată sub grija Moldovei, notează în aceeaşi „Istorie ...”: numărul bisericilor construite de către Pricipesa Margareta, dintre care a rămas până astăzi într-o stare de ruină cea de la Kotnár, iar la celelalte nu se mai găsesc nici locurile unde au fost înălţate, dacă eventual nu se găsesc ceva urme în istoriile maghiare.
24. Dacă se mai vorbeşte printre oameni despre numirea unui episcop maghiar la intervenţia regelui maghiar, sau eventual de către guvernatorul din Ţara Ungurească, sau dacă preoţii lor au fost numiţi din Ungaria?
Puţin mai mult decât nimic ştiu ei despre originea lor, despre istoria lor, prin urmare nici nu au idei despre existenţa unui guvernator din Ţara Ungurească; nu se aude nimic nici despre numirea episcopilor din Báka de către regele maghiar şi chiar dacă ar fi fost aşa, timpul ar fi şters de mult aceste ştiri. E drept că se povesteşte şi acum despre existenţa unei alei a episcopului maghiar de la Barátok până la biserica din Báka. Despre localitatea Barátok se vorbeşte iarăşi, însă despre verosimilatatea acestor zvonuri să se convingă cei pricepuţi în materie. Că bărbatul apostolic din Háromszék, pe nume Nagy Mózes, om al secuilor, ar fi avut influenţe şi pe aici şi că s-ar fi înfiinţat casa călugărilor minoriţi din Kanta, reiese din scrierile sale autobiografice găsite la casa călugărului amintit mai sus şi în care se află, printre altele, observaţia aflată printre laudele sale: „Trium Regnorum Hungariae Transilvaniae et Moldaviae Apostolus”. Mai mult de atâta despre preoţii maghiari de odinioară sau nici măcar atât nu se mai ştie nimic sigur, deoarece arhiva misiunii a ars în incendiul groaznic amintit puţin mai înainte.
25. Dacă există o scădere numerică şi cam câţi bani ar trebui pentru instruirea în Ungaria a preoţilor pentru cei de acolo?
Dacă aş dori să prezint lipsurile de aici în realitatea lor şi în numeroasele domenii, poate că mulţi m-ar acuza de exagerare. Deci, le enumăr doar pe cele mai importante, deoarece sunt convins că chiar şi despre acestea există informaţii foarte puţine în Ungaria, cât şi despre lipsurile foarte importante de aici. În primul rând ar trebui amintită lipsa unei educaţii şi culturi a intelectualului şi a minţii umane, chiar dacă nu aş vorbi despre aceasta, dar rămâne lipsa cea mai importantă. Parohiile de aici nu sunt asigurate după necesităţile credincioşilor de aici, alte baze neavând în afara ajutoarelor enoriaşilor; nu există nici învăţători potriviţi, necesari educaţiei morale şi religioase a celor de aici, iar cele înfiinţate până acum de către episcopul actual necesită mult ajutor. Ar fi foarte necesar ca pe lângă cele existente acum să fie înfiinţată o parohie şi la Botosán, din scopul sacru al credinţei catolice creştineşti şi al vieţii de creştin, deoarece este foarte departe pentru superiorul încredinţat să trimită acolo preot şi hrană pentru acesta. Mai departe, satele numite mai sus dovedesc că enoriaşii sunt foarte risipiţi, fapt pentru care necesitatea unor învăţători este şi mai arzătoare. Înfiinţarea şcolilor ar fi cea mai mare nevoie, poate striga oricine care se bucură de instruirea şi progresul omenirii, iar educatorii pregătiţi în acest sens lipsesc cu desăvârşire. Mai este nevoie şi de cantori (diaconi) care îşi asumă sarcina lor cu o ştiinţă redusă, fiind nevoiţi să facă alte treburi pentru susţinerea traiului. Numai aceia sunt puţin mai pregătiţi care au venit din Ardeal sau au făcut câteva şcoli acolo.
Mai este aici o altă mare lipsă: ajutorarea celor bolnavi, faţă de care lipseşte grija şi sârguinţa; nici nu se află nimeni care s-ar pricepe în acest domeniu; cu toate că în centrele de regiuni se află spitale deservite cu grijă şi curăţenie, şi în mare parte se face şi îngrijirea bolnavilor, în sate însă este foarte gravă lipsa de ajutor medical, în aşa măsură că datorită acestei lipse se petrec deseori cazuri în care dacă bolnavul ar fi primit sfatul şi tratamentul cuvenit nu ar fi murit. Cât de rămaşi în urmă suntem în această privinţă se vede şi din faptul că trebuie să ne bazăm pe vrăjile babelor, toată speranţa bolnavilor rămân în acest tratament. Totuşi şi ele sunt de foarte mare folos în cazuri de fractură la picioare sau luxaţii la glezne ş. a.; însă la problemele interne, ale stomacului, se pricep foarte puţin. Am lăsat în urmă, cu toate că trebuie să vorbesc în primul rând despre problema cea mai importantă: lipsa de preoţi şi educarea dată de către aceştia; deoarece ei nefiind în suficienţă la număr, nu pot răspunde la toate solicitările credincioşilor, deci celor mai sfinte scopuri ale menirii lor. Dat fiind faptul că aici nu avem nici instituţii şi nici modalităţi pentru formarea preoţilor, această nevoie vitală ar putea fi scăzută dacă ţara mamă apostolică s-ar angaja să instruiască tineri trimişi de aici la ordinul minoriţilor; acesta este rugămintea noastră cea mai importantă pentru completarea parţială a acestei necesităţi. Din cele enumerate mai înainte pot fi deduse şi alte necesităţi, ajutoare şi sprijin.
Notă. Nevoile, necesităţile enumerate aici sunt cu atât mai arzătoare, cu cât sunt mai risipiţi enoriaşii. Din acest motiv, noi nu putem stabili nici cu aproximaţie nici un fel de sumă necesară pentru îndeplinirea cerinţelor enumerate, această sarcină se încredinţează celor care sunt mai înţelepţi şi cunosc foarte bine ce se cere de obicei pentru realizarea instruirii maselor populare, precum înfiinţarea şcolilor permanente, angajarea învăţătorilor potriviţi pentru această sarcină, aprovizionarea acestor învăţători şi altele, şi altele, necesare pentru înfiinţarea astfel de instituţii.
(continuare în numărul următor)
Traducere de Mihály András.
Bejan-Topsi Valentin
Egy legendás csángó-magyar: Bezsán Ferenc
Ferenc bácsi, a költő
(folytatás az előző lapszámból)
Az embernek a boldogság utáni vágya Istenben teljesedik. Ebben a világban az ember csak remélhet, bízhat, hiheti azt, amire hivatott. Ezt a hitet írta le Ferenc bácsi, az analfabétaként kezdő költő, akit reménye éltetett, aki küzdeni tudott az életéért, aki versben is kifejezte magyarságát, és ránk hagyta nemes gondolatait azon a nyelven, amelyet édesanyjától tanult.
Gazdagobbá tette a csángó-magyar nyelvet, mert magyar vér folyt benne, amelyet tovább akart csöpögtetni utódainak. Ha elgondolkodunk azon, hogy a csángók csak így tudtok magyarok maradni, akkor elmondhatjuk, hogy Ferenc bácsi si sokat tett, hisz közel ötven verset írt öregkorában.
Verseiben az őszinte vallásosság fedezhető fel, amely meghatározta minden csángó-magyar életét. A kommunizmus idején nem is lehetett volna másképp az embernek kiöntenie a lelkét, hanem csak írásban, mert azt „senki” meg nem hallotta, csak az Isten. A hallgatásra kötelezett ember írni tud arról a hitről, amelyért a kommunizmus büntetett.
Így valósult meg az ember szabadsága, amelyről e dolgozat elején írtam. Korlátok között szabadnak lenni nem más, mint az élet művészetét művelni. Itt viszont másik tényező is létezik, így kettős művészetről beszélhetünk:
− korlátok között szabadnak lenni,
− kommunisták között magyarnak maradni.
Ezt a művészetet meg tudja valósítani az az ember, aki hitével hegyeket mozgat, aki ha nem tud írni magyarul, megtanul, akkor is, ha nincs rá ideális lehetőség, aki a szegénységben képes felkiáltani a mi Atyánkhoz: „... mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma...”. Azt a kenyeret, amelynek tisztességes megszerzésére buzdította Ferenc bácsi is saját gyermekeit, amelyet nem csupán a mennyei Atyához intézett kéregetés által szerzett meg, hanem saját keze munkája által.
Az Istent hirdető beteg Ferenc levelei
Az ember öregszik, a betegségek jelentkeznek, a hit erősödik, mert Isten felé haladunk. Ferenc bácsit pihenni küldik az orvosok egy szanatóriumba, hogy gyógyuljon meg. Telefon nem volt, de hála Istennek Ferenc bácsi tudott írni, és a levelek által tartotta a kapcsolatot lányával és unokájával, akiket folyamatosan a jóra és az istenfélelemre intett. E levelek közül szeretnék most egyet közzétenni, hogy lássuk, mekkora hite lehet egy embernek, milyen istenkapcsolata lehet egy szenvedő embernek, aki Teremtője felé készül menni.
Unokáit tanítja
Mi is megszülettünk, és gyermekkorunkban mindig Ferenc bácsihoz mentünk, mert ő szép meséket mondott nekünk. Kiültünk az udvaron levő farakásra, és kitátott szájjal hallgattuk, amit nekünk mondott.
Gyermekek voltunk, szüleink pedig mentek dolgozni a kollektívnak, így bennünket a nagyapánkra bíztok. Nem is volt az olyan rossz, mert az idős Ferenc foglalkozott velünk, jobb dolga úgysem volt, nem is lett volna.
Előbb meséket mondott, aztán elkezdett tanítgatni. Megtanította nekünk a Miatyánkot, az Üdvözlégyet. Ő maga se könyvből tanulta.
Az öreg bölcs nemcsak imádságokra tanított meg bennünket, hanem, saját tapasztalataiból merítve, az életről is beszélt nekünk, arról az életről, amelynek feltétele az emberséges viselkedés. Egy egészen keresztény értékrendet állított elénk, jellegzetesen csángó-magyar értékrendet, amelynek jelentőségére akkor még nem figyeltünk fel, és csángó nyelven beszélt, mert az akkori gyermekek még tudtok csángóul annyira, hogy amikor iskolába kerültek, alig tudtok megszólalni románul. Otthon ugyanis csángó-magyar volt a „hivatalosan elfogadott nyelv”.
Ferenc még él
Él azáltal, amit tett értünk és a csángóságért. Az 1982-ben bekövetkezett halál nem ragadta ki közülünk ezt a csodálatos nagyapát, akinek temetésén többet sírtam, mint csecsemőkoromban, és nem azért, mert temetésen ez a szokás. Az ember nem érzi jól magát egy olyan helyzetben, amikor látja, hogy a sokat adó „mozgató” már nem mozog, és a sírba viszik. Nem sokat értettem az egészből, de tudtam, hogy fájdalmas.
Befejezésül
Emlék maradt számomra, és ezt az emléket szerettem volna feleleveníteni e történetek leírása által, hogy gazdagobbnak bizonyuljon a csángók múltja, és színesebbé váljon jövőjük, hogy virágozzék a magyarság ott is, ahol élettelennek tartják „egyesek”.
Hegyeli Attila
Moldvai magyar gyerekek nyári táborokban
Örömmel tekinthetünk vissza az elmúlt néhány vakációs hónapra, hiszen az idei nyár is igen gazdag volt táborokban: közel 20 táborban vettek részt tanítványaink, a moldvai oktatási program diákjai. Moldvában 11 faluban van lehetősége a gyerekeknek magyar nyelvet tanulni, s a táborok résztvevőit a magyarul tanuló gyerekek létszámával arányosan ezekből a falvakból választották ki magyartanáraik. Az mehetett táborba, aki rendszeresen eljárt az iskolai vagy iskolán kívüli magyar nyelvű foglalkozásokra. Örömünkre szolgál az is, hogy ennyi sok tábort sikerült úgy megszervezni, hogy ez közben a diákok szüleinek különösebb anyagi megterhelést ne jelentsen, hiszen a gyerekek zsebpénzén kívül nem kellett hozzájárulniuk a szülőknek egyetlen tábor költségeihez sem: az utazási és ellátási költségeket, a programokon való részvétel kiadásait a szervezők állták, az esetek többségében pályázati forrásokból.
A táborok egy részét a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma támogatta, meg kell említenünk az Illyés Közalapítvány, az Apáczai Közalapítvány nevét is, de ennél is jobban esett azoknak a magánembereknek a támogatása, akik szabadidejük mellett anyagiakat is áldoztak a táborozók nyaralásának sikeréért. A táborok többségében az volt a cél, hogy a gyerekek játékosan tanuljanak, pihenés közben erősödjön (vagy alakuljon ki) magyarságtudatuk, értékeljék saját anyanyelvüket, kultúrájukat.
De lássuk, hol is jártak a nyáron a moldvai gyerekek és az őket kísérő pedagógusok.
1. Június 11–13. közt Baróton a Kárpát-medencei Magyar Gyermek Néptánc-találkozón Nistor Ilona vezetésével 25 gyerek vett részt.
2. Június 19–27. közt Keszthelyre látogatott 47 gyerek, ahol szinte az egész város összefogott értük. Rendkívül jól érezték magukat a gyerekek. Reméljük, hogy kapcsolatunk a keszthelyiekkel, a szervező Keszthelyi Nagycsaládosok Egyesületével az elkövetkező években is megmarad; máris jelezték, hogy az ősz folyamán látogatást tesznek Moldvában, és nem jönnek üres kézzel, egy kamion segélyt szállítanak majd.
3. Június 28. és július 3. közt Budapestre voltak hivatalosak diákjaink, itt a Kovász Egyesület szervezésében családoknál voltak elszállásolva a gyerekek.
4. Június 20–július 3. közt Szászrégenben 45 gyerek táborozhatott Pakó Benedek atyának köszönhetően.
5. Június 20–27. közt volt a moldvai gyerekek idei első válaszúti táborozása, ez július 4–11. közt újabb gyerekekkel megismétlődött. Összesen 30 gyerek vett részt a két táborban. Kallós Zoli bácsi és alapítványa hagyományosan minden évben meghívja tanítványainkat táborozni. Köszönet érte.
6. Június 20–27. közt a kicsik, majd július 4–11. közt a nagyobb gyerekek vehettek részt a Guzsalyas Alapítvány által szervezett kézműves táborokban. Összesen 30 gyerek vett részt a Sepsiszentgyörgy melletti táborhelyen megszervezett anyanyelvi tábornak is bátran nevezhető egyhetes nyári pihenésen. Köszönjük a „guzsalyasok” türelmét és szeretetét!
7. Június 26. és július 6. közt zajlott a nagyméretű budapesti rendezvény, a Vendégségben Budapesten, amelyet határon túli fiatalok találkozójának is nevezhetnénk. Idén Balassi Bálint szellemét idézte a megarendezvény. Moldvai gyerekek is részt vettek rajta (Csíkszeredában tanuló csángó diákok), nekik nem esett nehezükre korhűnek lenni.
8. Idén is június 27–július 10. közt zajlott az Egerben és Hevesen a Petrás Incze János Kulturális Egyesület által megszervezett tábor, ahol 32 diákunk vett részt. Elsősorban Mag Lászlóné, Editke néni munkáját köszönjük. Lassan ez a tábor is hagyományosnak mondható nyári táboraink között, remélhetőleg lesz még folytatása.
9. Július 14–20. közt Kőrispatakon táboroztak a gyerekek, itt 40 fő próbálkozhatott a szalmafonással, de volt bőven játék, fürdés. Köszönjük a Szalmakalapkészítők Egyesületének közreműködését.
10. Július 15–25. között a Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány meghívására 6 tehetséges moldvai gyerek vett részt a gyergyószárhegyi alkotótáborban.
11. Érdekessége volt az idei nyárnak, hogy két esetben is moldvai falvakba vittünk moldvai gyerekeket táborozni; családoknál szállásoltuk el őket. Az első a július 18–25. közti külsőrekecsini tábor volt, ahol 40 más moldvai csángó faluból érkezett gyerek táborozhatott. Rendkívül jó tapasztalatunk van az ilyen jellegű táborokról, nagyban hozzájárul a gyerekek szülőföld-szeretetének kialakításához. Kapcsolatokat szőhetnek, barátságokat köthetnek más falvakban élő, hozzájuk hasonló gyerekekkel, s közben a befogadó család is érzi mindennek a fontosságát. A jövőben több ehhez hasonló tábort kellene szerveznünk. Sőt, egy moldvai táboroztatásokra alkalmas táborközpont kialakítását is tervezzük, hiszen ha csak az útiköltségre felhasznált összegeket összeszámoljuk, néhány év alatt egy virágzó központ árát kapnánk.
12. Augusztus 2–8. közt Somoskán a Falu Hete rendezvénysorra építve 30 gyereket táboroztattunk a külsőrekecsinihez hasonló sikerrel.
13. Augusztus 3–13. közt a Gaudeamus Alapítvány meghívására 40 gyerek utazhatott Segesvárra. Köszönjük Farkas Miklós bácsi segítségét, reméljük, hogy az eljövendő esztendőkben is segít abban, hogy mindig újabb és újabb gyerekek csodálhassák meg a gyönyörű segesvári várat, élvezhessék a parajdi sósfürdőt és tanulhassanak a segesvári pedagógusok segítségével.
14. Augusztus 8–31. közt zajlott a nyár leghosszabb tábora, nem csoda, hiszen Liechtenstein messze van Moldva falvaitól. Ide volt hivatalos 13 magyarul tanuló diákunk. A gyerekek magával a hercegnővel is találkozhattak, aki − be kell vallani − elvárásaik ellenére nem viselt hosszú, fehér báli ruhát. A kirándulás nagy élményt jelentett a számukra, valószínűleg sokáig dicsekednek majd nyári élményükkel. A táborral a gondunk csupán az, hogy igen hosszú időre voltak távol a gyerekek, mégsem volt velük kísérő pedagógus.
15. Augusztus 9–16. közt Kun Árpád és felesége, Kun Kriza Ilona meghívására 13 moldvai résztvevő nyaralhatott Bácsiban. Köszönjük a Kun Humanitárius Társaság meghívását, és a dévai Szent Ferenc Alapítvány segítségét és adományait.
16. Idei legnagyobb táborunk a VI. Csángó Oktatásmódszertani Tábor volt, melyben részt vettek a Moldvában dolgozó magyar pedagógusok, illetve a magyarul is tanuló gyerekek csapatai, falvanként öten. A tanároknak előadók tartottak oktatásmódszertani. A gyerekek számára egész héten csapatvetélkedőket szerveztünk, ezeken a különböző falvak csapatai játékosan összemérhették erejüket. Jó móka és derék munka volt. Az idén Sepsiszentgyörgy és Előpatak között megtartott táborban összesen 75 fő volt jelen.
17. Augusztus 24–30. közt a Teleki Oktatási Központ meghívására 16 gyerek táborozott Szovátán. A Medve tónál szerzett élményeket tanulás egészítette ki.
18. Szatmárnémetiben negyedik alkalommal szervezünk tábort a MADISZ meghívására: idén augusztus 30. és szeptember 5. közt 22 gyerek nyaralhatottott. Családoknál voltak elszállásolva. Ebből a táborból is lényegesen nagyobb csomaggal tértek haza a gyerekek, mint amekkorával elindultak.
A felsorolt táborokban részt vevő több mint 500 gyerekre a moldvai oktatási program tanárai vigyáztak, ők indították útnak az általuk kiválasztott gyerekeket, ők viselték az utaztatás, és a táborok nagy részében a programok felelősségét is. Ime a névsor: Vass Ibolya Emese, Nistor Ilona, Saros Anna, Márton Attila, Farkas Mónika, Róka Szilvia, Istók Angéla, Benke Paulina, Both Bernadette, Mihálydeák Adél, Ferencz Éva, Pávai Réka, Szarka Felicsia, Szász Csilla, Kővári Júlia, Bálint Sarolta és Száva Csanád.
Ha a táborszervezők közül bárkit is elmulasztottam megemlíteni, kérem, ne vegyék rossz néven, csak a bőség zavarában tettem. Mindenkinek, aki egy kicsit is hozzájárult a moldvai magyar gyerekek élményekben gazdag nyaraltatásához, hálás köszönetet mondunk. Isten tartsa meg jó szokásukat!
2004. szeptember 10.
Petőfi Sándor
Befordultam a konyhára
Befordultam a konyhára,
Rágyújtottam a pipára...
Azaz rágyújtottam volna,
Hogyha már nem égett volna.
A pipám javában égett,
Nem is mentem én avégett!
Azért mentem, mert megláttam,
Hogy odabenn szép leány van.
Tüzet rakott eszemadta,
Lobogott is, amint rakta;
Jaj de hát még szeme párja,
Annak volt ám nagy a lángja!
Én beléptem, ő rám nézett,
Aligha meg nem igézett!
Égő pipám kialudott,
Alvó szívem meggyulladott.
Fa leszek, ha...
Fa leszek, ha fának vagy virága,
Ha harmat vagy, én virág leszek,
Harmat leszek, ha te napsugár vagy,
Hogy lényeink egyesüljenek.
Ha, leányka, te vagy a mennyország,
Akkor én csillaggá változom,
Ha, leányka, te vagy a pokol,
Hogy egyesüljünk, én elkárhozom.
Reszket a bokor, mert...
Reszket a bokor, mert
Madárka szállott rá,
Reszket a lelkem, mert
Eszembe jutottál,
Eszembe jutottál,
Kicsiny kis madárka,
Te a nagyvilágnak
Legnagyobb gyémántja.
Teli van a Duna,
Tán még ki is szaladt,
Szívemben is alig
Fér meg az indulat.
Szeretsz, rózsaszálam?
Én ugyan szeretlek,
Apád-anyám nálam
Jobban nem szerethet.
Mikor együtt voltunk,
Tudom, hogy szerettél,
Akkor meleg nyár volt,
Most tél van, hideg tél.
Hogyha már nem szeretsz,
Az isten áldjon meg,
Hogyha még szeretsz,
Úgy ezerszer áldjon meg.
Bálám szamara
Az ígéret földjén lakó népek igen megrémültek, mikor a zsidó nép fiai behatoltak országukba. Bálák, Moáb királya azt mondta:
− Elnyeli-e a sokaság a mi egész környékünket, ahogy az ökör elnyeli a mező pázsitját?
Követeket küldött Bálák király Bálámhoz, aki varázsló hírében állt:
− Jöjj ide hozzám, és átkozd meg Izrael népét.
Bálám ezt üzente neki:
− Ha megtöltené házát Bálám ezüsttel, arannyal, és mind nekem adná, akkor is csak azt mondhatom, amit az én Uram Istenem parancsol.
Szózatot hallott éjszaka Bálám:
− Ha azért jöttek hozzád a követek, hogy magukkal vigyenek, elmehetsz velük. De azután is csak azt tedd, amit én, az Úr parancsolok.
Fölkelt Bálám reggel, megnyergelte szamarát, hogy még jókor útnak induljon Moáb királyának követeivel. De Isten akkor már nem akarta, hogy velük menjen Bálám. Megállt az Úrnak angyala, hogy az útjába álljon. Ő pedig ügetett a szamáron, és vele a két szolgája. Meglátta a szamár, hogy az Úrnak angyala áll az úton kivont karddal. Kitért előle, és a mezőn ment tovább. Bálám addig verte a szamarát, míg az visszatért az útra. Másodjára a szőlők közt, a szoros úton állt meg az angyal, ahol falat építettek kétfelől. Megint meglátta a szamár az Úr angyalát, odaszorult a falhoz, és Bálám lábát is odaszorította. Erre újra megverte Bálám. Az angyal megint továbbment, és még szorosabb helyen állta el az utat, ahonnan nem térhetett le a szamár sem jobbra, sem balra. Mikor meglátta az angyalt, Bálámmal együtt leroskadt. Erre az még erősebben megverte pálcával.
Megnyitotta az Úr a szamárnak száját, hogy emberi beszéddel szólhasson:
− Mit vétettem ellened, hogy immár harmadszor is megvertél?
− Mert szamár létedre megszégyenítettél. Ha fegyver volna a kezem ügyében, bizony meg is ölnélek.
− Mióta a te szamarad vagyok, énrajtam jársz. Ugye soha nem tettem veled ilyet?
− Nem tettél.
Akkor látta meg Bálám, hogy az Úr angyala állja el az utat, kivont karddal a kezében. Lehajtotta fejét, és a földre borult.
Így szólt hozzá az Úr angyala:
− Miért verted meg hű jószágodat három ízben? Ez a szamár meglátott engem, és háromszor kitért előlem. Ha ő ki nem tér, tudd, hogy megöltelek volna, csak a szamarad maradt volna életben.
Bálám így felelt az Úr angyalának:
− Vétkeztem, mert nem tudtam, hogy te állsz az utamba. Most azért mindenre kész vagyok, amit megparancsolsz.
Bálám pedig az Úr parancsára megjósolta, hogy Izrael népe elfoglalja Kánaánt.
Mózes halála
Könyörgött Mózes az Úrhoz.
− Engedd meg, kérlek, hogy átkeljek a Jordán vizén, meglássam azt a jeles földet meg a hegyet, a Libanont.
− Ne szólj nekem többet efelől − mondta az Úr. − Menj föl a Nébó hegy csúcsára, tekints napnyugat felé, észak felé, dél felé és napkelet felé. Lásd meg a földet szemeddel, mert oda nem mehetsz be.
Fölment Mózes a hegyre, arra a csúcsra, amely szemben van Jerikó városával. Megmutatta neki az Úr Kánaán földjét, a tejjel és mézzel folyó országot, egészen a tengerig.
− Ez az ígéret földje, amelyről megesküdtem Ábrahámnak, Izsáknak, Jákobnak, mondván: a te nemzetségednek adom azt. Megmutattam most neked, hogy lásd szemeddel, de oda be nem mégy.
Meghalt ott Mózes. Egy völgyben temették el, de senki nem tudja a temetése helyét mind a mai napig.
Harminc napon át siratták Mózest Izrael fiai.
Őutána Józsué lett a nép vezetője.
Jerikó kőfalai leomlanak
Jerikó városának lakói gondosan bezárkóztak, mert féltek Izrael fiainak támadásától. Senki nem mehetett a kapukon se ki, se be.
Mondta akkor az Úr Józsuénak:
− Kezedbe adom Jerikót. Kerüljék meg a várost naponként, hat napon át. Menjen velük két pap, kos szarvából készült kürtökkel, de se ne kiáltsanak, se ne kürtöljenek. A hetedik napon kétszer kerüljék meg a várost, és akkor a papok kezdjenek kürtölni. Mikor hosszan elnyújtva szólnak a kürtök, kiáltson torka szakadtából az egész nép. Le fog szakadni akkor Jerikó kőfala, és ti elfoglalhatjátok a várost.
MInden úgy történt, ahogy az Úr mondta. A város elpusztult.
Vargha Balázs szerk.: Új képes biblia, Budapest, 1988.
A magyarok és a kunok viszálykodása
− Rogerius püspök krónikája nyomán −
Nemcsak Julianus barát adott hírt a tatárok közeledéséről, hanem a menekülő népek is, amelyek egészen a magyar határig futottak.
Krisztus születésének 1239. esztendejében Köteny, a kunok királya követséget küldött IV. Béla királyhoz, és megüzente neki, hogy ő két ízben legyőzte a tatárokat, de harmadízben készületlen volt, és mivel sereget gyűjteni nem bírt, menekülnie kellett. A tatárok ezután az országát feldúlták. Ezért hát ha Béla király őt népével együtt befogadja, ő készen áll arra, hogy rokonaival, barátaival, minden marhájával és vagyonával Magyarországon megtelepedjék, és a királyt a katolikus hitben kövesse.
Ennek hallatára IV. Béla király szíve nagy örömmel telt meg, egyrészt azért, hogy egy ilyen, vele csaknem egyenlő fejedelem az ő hatalma alá akarja magát vetni, másrészt, mert ilyen módon Jézus Krisztusnak sok lelket nyerhetett meg. Ezért a követeket gazdagon megajándékozta, és a kunok királyához ő is követeket küldött. Ezekkel megüzente, hogy a fejedelmet és övéit kész befogadni. Miután a követek ide és oda jártak, Köteny király népével útnak eredt, hogy Magyarországra jöjjön, és itt letelepedjék.
Béla király csodálatos pompával, fényes kísérettel egészen országa határáig elébe ment, és annyi kitüntetést, tiszteletadást nyújtott neki, amennyit annak az országnak népe sohasem látott vagy hallott. Végre, minthogy a sokaság szűk helyen nem maradhatott, és a kun nép kemény, zabolátlan és fékezhetetlen volt, nehogy a magyarokkal összeütközzenek, a király megbízott egy tisztet, hogy a kunokat az országba bevezesse. És mindnyájuk költségeit, pedig a cselédeket nem számolva negyvenezren voltak, a király viselte egészen országa közepéig.
Amikor a kunok Magyarországon kezdtek kóborolni, mivel végtelen baromcsordáik voltak, a legelőkben, vetésekben, kertekben, berkekben, szőlőkben és egyebekben a magyarokat erősen károsították. És ha a kunt vagyonában vagy személyében a magyar megsértette, mindjárt igazságot szolgáltattak vele szemben, olyan keményen, hogy más hasonlót tenni nem merészelt. Ha pedig a kun sértette meg a magyart, ennek azzal szemben nem volt igazsága. És ha követelőzni próbált, szavak helyett néha ütleget kapott.
Így a nép és a király között gyűlölség támadt. Egy esztendő elmúltával, karácsony táján híre járt, hogy Magyarország Oroszországgal határos részeit a tatárok elpusztították.
Amikor a király erről megbizonyosodott, az Orosz-kapu védelmére, melyet Vereckei-kapunak is neveznek, elküldte seregével az ország nádorát. Ezután egész Magyarországon kihirdettette, hogy a nemesek, a várjobbágyok és a várak népei táborozásra készüljenek, s mikor a király értük küld, készen álljanak.
De a magyarok farsangi örömükben nem hittek a királynak, azt emlegették, hogy a tatárokról már sokszor jártak hasonló hírek, és mindig kiderült, hogy semmivé váltak. Mások azt mondogatták, hogy a kunok szövetséget kötöttek a ruténokkal, és együtt akarnak harcolni a magyarok ellen, akiktől gyakran vereséget szenvedtek. Eszerint Köteny is a tatárok szövetségese lenne: azért jött volna Magyarországra, hogy a földet megismerje, és a nyelvet megtanulja. És hogy amikor a tatárok betöréséről hall, harcot indít majd a király ellen, mert így a kaput könnyebben elfoglalhatják. Bizony, sokan szívesen vádaskodtak, rágták a királyt is, amiért a kunokat behozta. Amikor pedig már böjt felé haladt az idő, és az ilyenféle hírek egyre inkább terjedtek, a király Buda városába sietett. Összehívta az érsekeket, a püspököket és az ország nagyjait, és arról tanácskozott velük, hogy mit tegyenek ebben a nagy dologban. Végül figyelmeztette őket, hogy zsoldos vitézeiket szereljék fel, és tartsák készenlétben.
Megtanácskozták Köteny király dolgát is, és a király végül fogságba vetette a kunok előkelőit, Köteny királyt és egész családját.
A közhit azt tartotta, hogy Köteny a tatárok szövetségese, sőt sokan azt hitték, hogy nem a tatárok, hanem a kunok rohanták meg az országot. Ezért aztán az egész nép ezt kiáltozta:
− Haljon meg! Haljon meg! Ő az, aki Magyarország romlását okozta!
A nemesek pedig azt mondták:
− Harcoljon a király a tatárok ellen, ha a kunokat ellenünk az országba behozta!
Mások azt kiáltották:
− Azokat hívja harcba a király, akiknek a mi jószágjainkat adományozta!A király hallotta a kiáltozást, ezért követet küldött Kötenyhez, és felszólította, hogy hozzá eljönni ne késlekedjék.
De Köteny, aki hallotta a nép sűrű kiáltozását, félt a büntetéstől, bár ártatlan volt, ezért azt üzente a királynak:
− Adjon mellém felséged olyan tisztet, akinek elég hatalma van rá, hogy a nép haragjától megvédelmezzen, akkor elmegyek.
Amikor ezt az üzenetet a követ átadta, a nép között még nagyobb kiáltozás támadt:
− Haljon meg! Haljon meg! − ezt kiáltozták.
És rögtön fegyveres magyarok és németek törtek be a palotába, ahol Köteny és kísérete tartózkodott, hogy erőszakkal hurcolják a király elé.
De Köteny és vitézei íjat, nyilat ragadtak, és szembeszálltak a támadókkal.
Ekkor hatalmas tömeg tódult oda, a palotát megostromolták, a kunokat elfogták, fejüket levágták, és a palota ablakaiból a nép közé hajították.
Némelyek ezt a bűnt sz osztrák hercegnek róják fel, mások azt mondják, hogy a király parancsára történt. De minthogy bizonyosan tudjuk, hogy Köteny ártatlan volt, hihetetlennek tartjuk, hogy a király, aki őt keresztvízre tartotta, és biztonságát esküjével megpecséltelte, ilyen nagy bűnt követett volna el.
Ezalatt a kunok, akiket a király a tatárok ellen hadba szólított, a magyarok segítségére egy szívvel-lélekkel elindultak. De amikor Köteny halálának hírét meghallották, nagyon megzavarodtak, és nem tudták, mit tegyenek.
Amikor Köteny halálhíre elterjedt, a magyar parasztok, akik gyűlölték a kunokat, felkeltek ellenük, és könyörtelenül rabolták, gyilkolták őket.
A kunok erre összegyülekeztek, és nemcsak védekezni kezdtek, hanem szembeszálltak a parasztokkal, felégették falvaikat és elrabolták jószágaikat.
Kemény csatát vívott a kunokkal Bulcsu csanádi püspök serege is. A sereg a Felvidék felé vonult, hogy a király seregéhez csatlakozzék, de a kunok megtámadták és szétverték. Maga a püspök, aki egy kocsiban betegen feküdt, nehezen menekülhetett el a magyarok elől.
A kunok pedig, éppen úgy, mint a tatárok, a magyarok földjeit feldúlták, és a parasztokat könyörtelenül kardélre hányták. Fejedelmük halálát kegyetlenül megtorolták, mert amikor a magyarokat levágták, ezt kiáltották:
− Nesze ez a csapás Kötenyért!
In: Lengyel Dénes: Régi magyar mondák. Móra Kiadó, Budapest, 1974.
A szabad, a lehet, a kell
Kedves Erzsike néni! Őszi éj van. A száradt levelek zuhanását hallgatom, vetkőzik a természet. A meztelenség miatt az igazság háttal áll a valóságnak. Bizonyára nem tűri az örök visszatérő elválást mérni, főként, hogy oly ritkán születik újjá a megújulás. Az elmúlás kényszer, az újjászületés: küldetés. Velünk történik minden. Hogy meghasonlás ne essék, nem tagadom meg magam, én is ellene mondok a jelennek, a valóságnak. Bár úgy szeretnék egyszer humoros lenni. Humort írni! Rajtam múlik – mondják. Igen, komolyan veszem ezt a pillanatot, ezt az árnyékot, amit e galaxisban betöltök, vagy amíg amaz (el)fogyaszt engem, addig József Attilával egyet gondolok: dolgozni csak szépen, pontosan lehet és érdemes. Így legföljebb szatírát írhatok. Mi történt?
A világban, e színdarab leheletben nekünk, moldvaiaknak testünkre, annak is láthatatlan elemeire, ki nem mondott gondolatainkra korlátozódik szabadságunk. Így kell nevezni ezt a… segítsenek kimondani, átérezni ezt a közszót, mely ránk nézve olyan, mint egy üres vödör. Míg mások a világegyetem polgárai, zászlótűzői a bolygóknak, s míg ismét mások népeket mészárolnak, hogy már a történelem nem bírja a temetést, addig mi saját udvarunkon is vigyázunk cselekedeteinkre, mert nem szabad. Hallottuk már ezt a szót. Csakhogy ez a módosított vödör csupaszem, csupafül, csupabilincs. Ez a vödör a kultúra Holocaust-ja. Igen. Az idei Magyarfalu Napokra fenyegetést és tiltást kaptunk a hatóságoktól. Beszéltek. Lelkük üdvéhez kellett ez nagyon, de „ellenőrizni” már nem volt bátorságuk, mert mi sokan, mi mindannyian együtt voltunk. Erősek, boldogok voltunk hat napig: ünnepeltünk. Domokos Pál Péterrel a sebzett igazság testén egy téglát a helyére raktunk és ifjú lendülettel hazamentünk a profán templomból.
Amikor eljöttem otthonról, egyedül voltam otthon, mint egykor az anyaméhben. Nem volt kitől búcsúzni, a falak nem álltak, a kutyák napsütésben szenderegtek, a nap volt éber csupán, a fény. Milyen is az élet, mi vagyok én? – merengtem, miközben átvonultam a Gyimeseken. Kinőtt egy fa a házban, már rég nincs „otthon”, csak egy létra volt az udvar. Ilyen lehetett Jézus órája, magányos virrasztása; a hely, amelyre egyedül kell készülni, elhagyatottan átvonulni rajta. A fán. A kileheléshez. A kaput rácsuktam a múltra, és hamuba sült pogácsás tarisznya nélkül, utat sem hintve mögém, elindultam valamerre. Most fáradt vagyok. Az ízek színtelen gondolatokat marnak torkomba, és szomjazom, ki tudja, mire. Otthon hagyott hazugságok törvényére, hétfejű sárkányok patakzó könnyére, könyörögve, hogy egészítsem ki a történelmet. De elröppent a szimbólumok nyelve az őszi avarral, vihar és betű maradt, mi isteni lehetett volna.
Hol bal, hol jobb kezével ír a történelem. Csupán a betű semleges, s az azt itató tinta, vér, bosszú; s van, hogy nyomtalan a lét, a jelmentesség árulkodna. Ilyenkor beszélhet az Isten, akinek hangja nincsen, mert elkoptattuk, intézmények, jogvédelem köpenyére – hogy ne mondjam: fegyverekre – adtuk. Szól az Isten bizony, mert a foltok virítanak, az igazság, az okok odaát vannak. Születünk s még születni fognak: mindhiába. A morzsa isteni, amit elérünk, elvezet önmagunktól, s amiről azt hisszük, hogy a keskeny út, az lesz majd a pokol. Kiforgattunk mindent. Nem a jobb, s nem a bal kezű alkalmazott történelem vagyunk, mi, mint az iszákos: megisszuk, ami megterem, amit elénk tesznek: az a történelem.
Úgy gondolok vissza a falunapokra, mint egy álomra: nem volt az enyém, csak velem esett meg, soha nem fog megismétlődni. Hála Istennek, hogy megtörtént. Ébresztgettük nemzetünk megszentelt hagyományait, amelyek nélkül egyesek talán igen, de a nemzet nem élhet (Mindszenty). Hullhatnak már a levelek, vetkőzhet a palástolt lelkiismeret: mi Isten jobbján állunk. Ott kell lennünk. Hisszük, mert vagyunk.
Iancu Laura
|
|
|
Impresszum
