|
|
Impresszum
Kiadja a Hargita Kiadóhivatal a Székelyföld Alapítvány anyagi támogatásával.
A kiadásért felel: Ferenczes István kiadóigazgató
A szerkesztésben részt vesznek: Bartha György, Ferencz Csilla, Mirk Szidónia-Kata, Sylvester Lajos, Zsigmond Andrea
Grafikai szerkesztő, fotók: Ádám Gyula
Tördelő: Simon Andrea
530140 Csíkszereda, Szabadság tér 5/22., tel: 00–40–266–311026
e-mail: szekelyfold@cchr.ro
Bankszámla: BCR Miercurea Ciuc, Fundaţia „Székelyföld”
Lejszámla (cont lei): 2511.1–2302.1
Valutaszámla (cont valută): 2511.1–2302.3
Előfizetési díj: félévre 60 000 lej, egy évre 120 000 lej.
Előfizetni lehet a szerkesztőségben vagy postai utalványon, amelyet kérünk a szerkesztőség címére, Antal Margit nevére postázni.
Folyóiratunk a következő könyvesüzletekben, illetve újságosstandokon vásárolható meg: Corvina Könyvesház (Csíkszereda), Háromszék-Press (Sepsiszentgyörgy), Reflex (Temesvár), Tulipán (Arad), Difpress-Car Kft. (Marosvásárhely), Röser Antikvárium (Kolozsvár).
Magyarországon megvásárolható és megrendelhető a Magyar Napló szerkesztőségében (1062 Budapest, Bajza utca 18. sz.), valamint a Lakatos Demeter Egyesületnél (1011 Budapest, Corvin tér 18. sz.).
Internetes elérhetőség: www.erdely.ma; www.hargitakiado.ro
ISSN–1224–5356
Támogatóink: Atzél Endre (Budapest), Frater Julianus Alapítvány, Dr. Fabó László (Kalifornia), Dr. Porcza Antal (Mosonmagyaróvár), United Hungarian Fund (Kalifornia), Fodor Abony (New York), Miss Irén Ibolya Juhász (Kanada)
Babits Mihály
Balázsolás
Szépen könyörgök, segíts rajtam, Szent Balázs!
Gyermekkoromban két fehér
gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon
s úgy néztem a gyertyák közül,
mint két ág közt kinéző ijedt őzike.
Tél közepén, Balázs-napon
szemem pislogva csüggött az öreg papon,
aki hozzád imádkozott
fölém hajolva, ahogy ott térdeltem az
oltár előtt, kegyes szokás
szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én
s ő se jól értett. De azért
te meghallgattad és megóvtad gyermeki
életem a fojtogató
torokgyíktól, s a veszedelmes mandulák
lobjaitól, hogy fölnövén
félszáz évet megérjek, háladatlanul,
nem is gondolva tereád.
Óh ne bánd csúf gondtalanságom, védj ma is,
segíts, Sebasta püspöke!
Lásd, így élünk mi, gyermek módra, balgatag,
hátra se nézünk, elfutunk
a zajló úton, eleresztve kezetek,
magasabb szellemek de ti
csak mosolyogtok, okos felnőttek gyanánt.
nem sért, ha semmibe veszünk
s aztán a bajban újra visszaszaladunk
hozzátok, mint hozzád ma én
reszkető szívvel… mosolyogj rajtam, Balázs!
Ki mint szepegő kamasz,
térdepelek itt együgyű oltárod kövén –
mosolyogj rajtam, csak segíts!
Mert orv betegség öldös íme engemet
és fojtogatja torkomat,
gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm
zihál, s mint aki hegyre hág,
mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel,
kifulva, akként élek én
örökös lihegésben. S már az orvosok
kése fenyeget, rossza nyakam
fölvágni, melyet hajdan olyan megadón
hajtottam gyertyáid közé,
mintha sejtettem volna már… Segíts, Balázs!
Hisz a te szent gégédet is
kések nyiszálták, mikor a gonosz pogány
kivégzett: tudhatod, mi az!
Te ismered a penge élét, vér izét,
a megfeszített perceket,
a szakadt légycső görcseit, s a fulladás
csatáját és rémületét.
Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen,
okos felnőtt! Te jól tudod,
mennyi kint bír az ember, mennyit nem sokall
még az Isten jósága sem,
s mit ér az élet… s talán azt is, hogy nem is
olyan nagy dolog a halál.
Hírek
December 22.
Kiosztották a Bálint András újságíró tiszteletére alapított, az ő nevét viselő publicisztikai díjat. Az alapítvány kuratóriuma az idén a Moldvai Magyarság szerkesztőjét, Mirk Szidónia-Katát és a lap állandó munkatársát, Iancu Laurát tüntette ki. A díjátadás Csíkszeredában, a Hargita Népe szerkesztőségében történt.
Január 15.
A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége vezetőségi gyűlést tartott bákói székházában. Az értekezleten bemutatkoztak a MCSMSZ vezetőségének új tagjai, akiket a legutóbbi közgyűlés (november 30.) feladatokkal bízott meg. Megegyezés született továbbá a programok pályázati prioritásáról, az alapszabályzat módosításának részleteiről, valamint a tisztújító közgyűlés előkészítéséről.
Január 25.
A Németh Géza Egyesület Gálfalvi Gábort és tanítványát, Rezi Erika Gabriellát Alsóboldogfalváról, valamint Tankó Gyulát és tanítványát, Antal Tibort Gyimesből Németh Géza Emlékdíjjal tüntette ki. Az egyesület a Magyar Millennium évében alapított díjjal olyan keresztény pedagógust és egy általa javasolt tanítványt jutalmaz, aki kiemelkedő tevékenységével hozzájárul a magyar kultúra ápolásához, megmaradásához. Az ünnepségre a csíkszeredai református templomban került sor, utána állófogadás volt a Nagy Imre Általános Iskolában.
Január 26.
Elkészült az MCSMSZ honlapja, melyen információk találhatók a szövetség tevékenységéről, tervekről, aktuális gondokról. A honlap egyelőre magyar és román nyelven olvasható, de terveink szerint hamarosan elkészül az angol nyelvű fordítása is. A honlapunk tartalma bővülni fog, addig is megtekinthető a www.csango.ro címen.
Február 2.
A táncház-mozgalom újjáélesztését célzó programunk keretében Somoskán és Külsőrekecsinben táncestet szerveztünk. A februártól heti rendszerességgel rendezett találkozók célja a február 21-én Budapesten megszervezett Csángó Bálon való fellépés előkészítése. A program a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma támogatásával zajlik.
Felhívás
A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége 2004. március 28-án Bákóban tartja tisztújító közgyűlését. Felkérem mindazon tagjainkat, akik tisztséget szeretetnének ez alkalommal vállalni, jelezzék irodánknál: Bákó, Cremenea u. 2/D/1 vagy postacímünkön: Bákó, OP 1, CP 124, illetve a mcsmsz@csango.ro, a mcsmsz@xnet.ro vagy mcsmsz@easynet.ro e-mail címeken. Bővebb információk szerezhetők honlapunkon, a www.csango.ro-n.
Bilibók Jenő
alelnök
Comunicat
Asociaţia Maghiarilor Ceangăi din Moldova va organiza pe data de 28 martie 2004 în Bacău Adunarea Generală. Rog pe toţi membrii noştrii care vor să candideze pentru un mandat în conducerea AMCM să-şi înainteze intenţiile la adresele biroului nostru: Bacău, str. Cremenea 2/D/1., sau adresa poştală: Bacău, OP 1, CP 124., respectiv la adresele de e-mail: mcsmsz@csango.ro, mcsmsz@xnet.ro sau mcsmsz@easynet.ro. Relaţii suplimentare se găsesc pe adresa noastră de web: a www.csango.ro.
Biliboc Eugen
Vicepreşedinte
VIII. CSÁNGÓ BÁL - 2004. február 21-én, 19 órakor a PETŐFI CSARNOKBAN
A rendezvény fővédnöke: Dr. MÁDL FERENC Köztársasági Elnök Úr
Az immár nyolcadik alkalommal megrendezésre kerülő ünnepség KÖZREMŰKÖDŐI:
hagyományőrző énekesek, táncosok és zenészek Klézse, Külsőrekecsin,
Pusztina, Somoska, Trunk, Gyimesbükk és Gyimesközéplok falvakból.
Magyarországi vendégek: Berecz András, a Jászság Népi Együttes, a Kárpátia,
a Magyar Énekmondók, a Somos, a Tatros, a Téka, a Tűzkő Csaba Septett, a
Vándor Vokál és a Zurgó együttes. A RENDEZVÉNY HÁZIGAZDÁJA: *** a
KISEBBSÉGEKÉRT - PRO MINORITATE ALAPÍTVÁNY és a MOLDVAHON CSÁNGÓ KULTURÁLIS EGYESÜLET .
Jegyeket a Petőfi Csarnok jegyirodájában, vagy kedvezményesen a
Kisebbségekért - Pro Minoritate Alapítvány Irodájában lehet kapni. *** AZ
ALAPÍTVÁNY CÍME: * Kisebbségekért - Pro Minoritate Alapítvány 1075 Budapest,
Károly krt. 9. VII/.2. Tel./fax: (0036-1) 267 94 50, 267 94 51 E-mail:
promino@mail.datanet.hu
MINDENKIT SZERETETTEL VÁRNAK A SZERVEZŐK!
Ha aprók is, mégiscsak sikerek
Interjú Nyisztor Tinkával, a Pusztinai Szent István Alapítvány elnökével
A csángók lakta falvakban, legalábbis kívülről nézve, minden tekintetben, de főképpen az identitás vállalása, nyílt bevallása, emiatt talán, de más okokból is alkotmányos jogaik gyakorlása terén igen lassú és nehézkes a felzárkózás. A forradalom után több mint tíz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az állam például belemenjen nem többe, de annyiba igen, hogy ott, ahol kellő számú szülő kérvényezi, az iskolákban a magyar nyelvet is oktassák. Újabban pedig az RMDSZ kitartó erőfeszítéseinek köszönhetően már remény van arra, hogy a települések római katolikus templomaiban magyarul is misézzenek. Legalábbis ez az ígéret hangzott el a pápai nuncius részéről azt követően, hogy II. János Pál pápa fogadta a szövetségi elnök megbízottját, majd találkozott Nyisztor Tinkával, a pusztinai Szent István Alapítvány elnökével. Úgy néz ki, hogy a 2003-as esztendő meghozta az áttörést mind a magyar nyelv oktatása, mind pedig magyar nyelvű misék bevezetése ügyében.
– Minderre nyilvánvalóan csak úgy kerülhetett sor, hogy a csángók, illetve közülük sokan ma már merik vállalni magyarságukat, készek fellépni jogaikért. Mikor indult be ez a folyamat?
– Merném mondani, hogy 1989 decemberében...
– Álljunk csak meg, Moldvában, főleg faluhelyen az akkori eseményeket többnyire a tévé képernyőjén követték, nagyobb szabású népi megmozdulásokat nem jegyez a történelem...
– Így igaz. A forradalom engem is Erdélyben ért, de karácsonyra hazajöttem Pusztinába, ahol az emberek felbátorodva a történteken, előbb egymás között, majd nyíltan is megfogalmazták és kimondták azt, amiről addig suttogni sem mertek. Elhangzott például az: ha már mindenkinek van valami óhaja, akkor nekünk miért ne lehetne az, hogy legyen magyar papunk! Őszintén megmondom, akkor még azt hittem, ennyit elérni a friss demokráciában nem is lesz olyan nehéz, hiszen nem a lehetetlent kértük, vártuk el. Persze, akkor még nem tudtuk, hogy milyenné, mennyire „eredetien” alakul az országban, de mifelénk is a demokrácia. Így már az első nekifutáskor kiderült, hogy az egyház hallani sem akar ilyesmiről, sőt még a gondolatától is elzárkózik.
– Az egyház eleve nem nézte jó szemmel a kezdeményezést, ugyanakkor keményen betartott a hatalom is, amely valóságos kampányt indított, hogy egymásra uszítsa az embereket.
– Sajnos így volt, de a történteken nincs miért csodálkozni. Nagyon nehéz ugyanis valamit, valamiféle változást elérni ott, ahol a polgármester és a pap, tehát a világi és az egyházi hatalom ellened van, ellened agitál. Függetlenül ettől 1989 decemberében megkezdődött egy erjedés, és ha nehezen is, de azóta mindig történik valami, mindig elérünk valamit. Az átlagosnál nagyobb erőfeszítéssel. Levelek százait írtuk, segítséget kértünk, panaszainkat, vágyainkat eljuttattuk az Európa Tanácshoz, közben aláírásokat gyűjtöttünk a magyar nyelv oktatásáért. De nemcsak ennyiben merült ki tevékenységünk, hiszen elkezdtünk szervezkedni, iskolán kívül ugyan, de több helyen is beindult az anyanyelv oktatása, magyar nyelvű misékre került sor, igaz nem a templomokban. Mindezek mögött ott van az, amire azt szokták mondani, hogy sziszifuszi munka. Magyarán mondva, el kellett oszlatni az emberekben a félelmet, a gyanakvást, közösséget kellett teremteni. Így azok, akik felvállalták a harcot, már maguk mögött tudhattak egy csoportot, egy magot, amelynek felvállalhatták a képviseletét. Ezt követően megalakulhatott érdekképviseleti szövetségünk, amelyen belül, mivel már volt tapasztalatom, rám az egyházi kérdések kezelése jutott. Igaz, néhány éven át Magyarországon tanultam, de akkor sem hagytam fel a tevékenységgel. A helyi pappal ugyan nem lehetett szóba állni, valamiféle párbeszédet kialakítani, de leveleztünk a nunciussal, a iasi-i püspökkel. Az előbbi sokáig, az utóbbi lényegében most is ellenzi a magyar nyelvű misét. De a fordulat, amint arról a Magyar Szó is beszámolt, bekövetkezett. A pápai nagykövet már leszögezte, hogy, ha arra igény lesz, bármilyen kicsi is, megteremthető a magyar nyelvű misézés lehetősége. Ez persze csak elvi álláspont, valószínű további erőfeszítésekre is szükség lesz, hogy gyakorlattá váljon.
– Valamit nem értek. Mégpediglen azt, hogy a katolikus egyház bárhol a világon és mindig alkalmazkodik híveihez már, ami nyelvüket illeti, azaz eltérően más egyházaktól, nem nemzeti egyház, nem lép fel ennek vagy annak a nemzetnek a szószólójaként. A iasi-i püspökség e tekintetben mintha kivétel lenne a szabály alól. És akkor kérdezném, az önök papjai, tehát azok, akik a csángó településeken teljesítenek szolgálatot, miféle papok? Románok vagy elrománosodott csángók?
– Egy biztos, többségük nem román, ami nem jelenti azt, hogy közöttük nincs román. Az ugyanis nem állítható, hogy Moldvában, aki katolikus, az mind csángó vagy csángó eredetű.
– És ha ez így igaz, akkor mivel magyarázható ez a megátalkodás, ez az ellenállás, az, hogy ezek a papok eljutnak egészen odáig, hogy olyasmit állítsanak, miszerint a magyar az ördög nyelve, ha esetleg valamikor a családban maguk is ezt beszélték?
– Ezt a kérdést magunknak, és saját magamnak is sokszor feltettem. Máig sem tudom eldönteni azt, hogy valóban a Vatikánnak az érdeke, hogy itt román katolikus egyház legyen? Vagy esetleg egészen másról van szó. Például arról, hogy maga a püspökség az, amely egyszerűen lábon akar maradni? Tudni kell: a iasi-i püspökség igen fiatal, 1948-ban létesült, és félti hatalmát, tart attól, hogy a mi vidékünk esetleg Erdély felé kacsint... Ez is benne lenne tehát a pakliban. Emiatt aztán – csaknem biztos vagyok benne – a kommunista uralom idején kompromisszumokat kötöttek, akár kollaboránsi szerepet is vállaltak. Ami persze csak akkor derülhetne ki, ha bele lehetne tekinteni a securitaté archívumába, amire a közeljövőben aligha kerül sor, hiszen a kollaboráns papok nevét nem adják ki. Persze mindezek bizonyítékok hiányában csak feltevések. Ami viszont biztos az az, hogy életük nem könnyű, csaknem mind identitásválságban és -zavarban élnek. Azok ugyanis, akik teljesen elfelejtették anyanyelvüket, valószínűleg belenyugszanak, hogy ők románok, de azok, akik tudják, mint Gherghel püspök is, hogy nem román eredetűek, talán nehezen néznek szembe önmagukkal...
– Úgy érzi, hogy ez neki(k) tényleg gond?
– Csaknem biztos vagyok benne, hiszen voltam nála is kihallgatáson, és megtapasztaltam. Úgy húsz percig üvöltözött, de utána megnyugodott, és akkor már szót lehetett váltani vele. Végül is oda lyukadtunk ki, hogy majdnem sírt, és bevallotta: egy dolgot sajnál, azt, hogy nem tud magyarul, talán a Miatyánkot még el tudná mondani, de többet már nem. Meglátásom és tapasztalatom szerint ezek a papok félnek, féltik a hatalmukat, emiatt vallják románoknak magukat. Ha az egyszerű ember fél, akkor azt lehet pátyolgatni, bátorítani, de ha a püspök fél, azzal egyszerűen nem tudom, mit lehet kezdeni.
– Ilyen körülmények és előzmények után mikor következett be a kedvező fordulat?
– Mondjuk úgy bő két évvel ezelőtt. Pusztinában például két éve indult be a magyar nyelv oktatása, de hogyan? Heti három órában, ami csak valamivel több a semminél... Közben kiderült, hogy az egyház sokkal keményebben ellenáll, és ráadásul annak törvényeire nem lehet a politikum eszközeivel odahatni. Mert az állam, ha másért nem, de azért, hogy külföldről ne piszkálják az ügyet, valamit engedett, az egyház hajthatatlan. Legalábbis így véltük, hogy kiderüljön: ma már a Vatikán is, a bukaresti nunciatúra is hajlik a változtatásra, elvégre kényelmetlenné vált az egész ügycsomó. Egyértelművé vált számukra is, hogy a magyar misézést nem valami külföldiek, nem magyarországiak kérik, hanem a helybeliek, maguk a katolikus csángók. Csak azt nem tudják ezek után, mit kezdjenek a iasi-i egyházmegye papjaival. A nuncius, ahogy láttam, segítene, de... nem nagyon tud. Ráadásul, miután megegyezett ebben Gherghel püspökkel, többször is, persze megtévesztően, úgy tájékoztatták, hogy nálunk már van magyar mise. Erre abból merek következtetni, hogy így történhetett, mert 2002. július 22-én Gyimesközéplokon Perriset nuncius, aki éppen mint Jakubini érsek úr vendége volt, amint meglátott, sietett közölni: minden rendben, lesz magyar mise. A múlt nyáron eltejedt a faluban az a helyi paptól származó hír is, hogy augusztus 3-tól tényleg lesz magyar mise. Volt is erre felindulás, alig vártuk azt a napot. De nem lett belőle semmi. Nem is lehetett, mert a helybeli pap Bukarestnek ugyan azt ígérte, majd ô celebrál magyar nyelven misét, amire márcsak azért sem kerülhetett sor, mert arra képtelen. Számítása az lehetett, hogy fenn majd úgy tudják, hogy minden rendben, mi pedig majd hallgatunk...
– Miután nyilvánvaló volt, hogy megtévesztették, mit mondott Perriset nuncius?
– Bevallotta: nem gondolta, hogy ekkora lesz az ellenállás a moldvai papok részéről, és hozzátette: úgy látszik, hogy ezeknek meg kell térniük, mert még nincsenek megtérve.
– De hova, merre térjenek? Mert így nem értem.
– Nézze, én katolikus ember vagyok, és ebből csak azt értem, hogy... hitetlenek és meg kell térniük! Ami kétségbeejtő, elvégre mégiscsak papok.
– Ugyanakkor emberek is, akiknek megvan a saját jól meghatározott érdekük.
– Nem hinném. Perriset nuncius is úgy véli, hogy a mentalitásukkal van baj, és ma már ô is úgy látja, hogy ezek lelkileg sérültek. Amivel egyetértek, hiszen hazugságban nem könnyű élni. Éppen ezért én tíz éve azt mondom, ha nekik ez megfelel, az ô dolguk, de minket ne kényszerítsenek ugyanúgy hazugságban élni. Katolikusként éppen azt várnám el tőlük, nézzenek szembe önmagukkal, és ha nem is nyíltan, de legalább lelkiismeretük előtt tisztázzák, miért vállalták fel és milyen hatásra az erőszakos románosítást. Én még azt is feltételezem, hogy mindennek eredője teológiai intézetük, amely így és erre neveli őket. Az pedig örvend annak, hogy nem kell felvállalnia a román nyelv mellett a magyar nyelvű papoktatást is. Van tehát egy irtózat a kétnyelvűségtől, és – jól tudjuk – nemcsak egyházi berkekben.
– Mindazok után amit elmondott, sejthető, hogy bizonyos körökben nem szerzett magának barátokat. Vallja be őszintén, nem félt soha?
– Nem, nem féltem. De sokszor nagyon, de nagyon el voltam keseredve, főleg akkor, amikor úgy éreztem, valamiféle szélmalom harcot vívok, hogy aztán kiderüljön: mégsem. Ha a sikerek aprók is, de mégiscsak sikerek, amelyek átlendítenek a rossz pillanatokon.
– Amiből azt értem, voltak jók is az életében...
– Föltétlenül. Sepsiszentgyörgyön dolgoztam 13 éven át 1990-ig. Akkor úgy gondoltam apácának megyek, de nem így történt. Magyarországon elvégeztem a bölcsészetit, Bukarestben egy frankofón iskolában tanultam egy évig, megjártam Svájcot, most éppen doktorálni készülök, már csak a disszertációm megvédése maradt hátra. És mindezt a hazatérés szándékával teszem. A gond csak az, hogy itthon korlátozott az álláskínálat, nem kapok munkahelyet, valamiféle fizetésre, megélhetőségi lehetőségre még csak reményem sincs.
Kérdezett: GYARMATH JÁNOS
Romániai Magyar Szó, 2004. január 6.
Să fie ele cât mai mărunte, rezultate sunt totuşi
Interviu cu Tinca Nyisztor, preşedintele Fundaţiei Sfântu Ştefan de la Pustiana
Un observator din afară poate constata că în satele locuite de ceangăi, pe tărâmul exersării drepturilor constituţionale, progresul este deosebit de greoi şi anevoios. Din toate punctele de vedere, dar poate, mai ales din cauza asumării deschise a identităţii. Există însă şi alte motive. După revoluţie a trebuit să aşteptăm mai mult de zece ani ca statul să-şi dea consimţământul ca acolo, unde părinţii elevilor solicită acest lucru, în şcoli să se predea şi limba maghiară. În ultimul timp, datorită eforturilor intreprinse de către UDMR, se întrezăreşte o oarecare speranţă ca în unele localităţi în bisericile romano-catolice să se cerebreze slujbe religioase şi în limba maghiară. Cel puţin, din partea nunţiului papal a fost rostită această promisiune, după ce Preasfiinţia sa, Papa Ioan Paul al II-lea a primit delegatul Uniunii, iar după aceea a întâlnit-o şi pe Tinka Nyisztor, preşedintele Fundaţiei Sfîntul Ştefan de la Pustiana. Aşa se vede că anul 2003 poate fi socotit ca o cotitură în introducerea în şcoli a predării limbii maghiare şi în ceea ce priveşte cerebrarea slujbelor religioase în limba maghiară.
– Bineînţeles, toate aceste rezultate se datoresc faptului că o parte însemnată a ceangăilor îşi asumă identitatea lor maghiară şi sunt dispuşi să ducă o luptă consecventă pentru drepturile lor. De la ce dată a început acest proces?
– Eu socotesc că din decembrie 1989...
– Să fim rezonabili. În Moldova, mai ales pe la sate evenimentele de atunci au fost urmărite mai ales pe ecranul televizoarelor, istoria nu a consemnat nici o mişcare populară de mare amploare...
– E adevărat. La începutul evenimentelor din decembrie 1989 şi eu mă aflam în Transilvania, însă de crăciun am venit acasă la Pustiana, unde oamenii, încurajaţi de cele întâmplate, la început au vorbit doar între ei, dar mai târziu au formulat şi au rostit în public acele gânduri pe care, până atunci, nu erau în stare să le pronunţe nici în vis. Am exprimat de exemplu: dacă şi alţii au o doleantă oarecare, lor de ce să nu fie îngăduit să aibă un preot maghiar. Să spun drept, pe atunci am crezut că într-o demonstraţie recentă obţinerea acestui deziderat este ceva firesc, ceva posibil de realizat. Bineînţeles, pe atunci nu ne-am închipuit că în ţară, pe la noi democraţia să aibă a dezvoltare aşa de originală. Am aflat chiar la prima încercare că biserica nici nu vrea să audă de aşa ceva, chiar şi simplul gând pentru ea este o erezie.
– De la început, această iniţiativă n-a fost privită cu ochi buni de către biserică, ea primind un spijin real şi din partea puterii locale care a pornit chiar o campanie pentru a semăna ură printre oameni.
– Din păcate, aşa s-au întâmplat lucrurile, dar nu e de mirare. Ca să obţii rezultate, ceva schimbări acolo unde şi popa şi primarul, deci şi puterea religioasă şi cea laică desfăşoară o muncă de propagandă susţinută împotriva ta, este deosebit de greu. Totuşi, contra intenţiilor lor, în decembrie 1989 şi la noi a pornit o efervescenţă, şi chiar dacă într-un mod foarte lent, foarte anevoios, dar de atunci se întâmplă totdeauna ceva, obţinem şi noi câteva rezultate mărunte din când în când. Datorită unui efort tensionat. Am redactat sute de scrisori, cerându-ne ajutor, am înaintat condoleanţele noastre la Consiliul Europei, am adunat semnături pentru introducerea predării limbii maghiare în şcoli. Dar nu numai atât. Între timp ne-am organizat. Deşi în afară de şcoli, în unele sate a început predarea limbii maghiare, s-au ţinut slujbe religioase în limba maghiară, deşi nu în biserici. Toate aceste rezultate mărunte se datoresc unui efort de Sisif. Drept vorbind, a trebuit să risipim teama, suspiciunea oamenilor, era necesar să formăm comunităţi. Astfel, cei care şi-au asumat riscul luptelor, aveau la spate un grup de oameni, o celulă şi s-au socotit reprezentanţii ei. Faza următoare a fost înfiinţarea Uniunii noastre, în cadrul căreia, pentru motivul că dispuneam de o oarecare experienţă pe acest tărâm, mi s-a încredinţat mie problemele legate de religie. E adevărat că între timp, într-o perioadă de câţiva ani, mi-am făcut studiile în Ungaria, dar nu am încetat activitatea nici în acel răstimp. Este adevărat că preotul din sat nu a vrut să stea de vorbă cu mine, cu el nu te puteai înţelege, dar am purtat corespondenţă cu nunţiul papal, cu episcopul de la Iaşi. Nunţiul multă vreme s-a împotrivit ţinerii slujbei religioase în limba maghiară, episcopul se împotviveşte chiar şi acum. Însă putem vorbi de o cotitură (semnalată recent şi de către ziarul Romániai Magyar Szó), deoarece nunţiul papal a anunţat deja că, dacă se iveşte o cât de mică intenţie din partea populaţiei pentru slujba religioasă în limba maghiară, acest lucru poate fi realizat. Bineînţeles, este vorba despre exprimarea unui punct de vedere de principiu, realizarea lui în practică necesită eforturi susţinute şi mai departe.
– Nu înţeleg un lucru. Biserica catolică oriunde în luma şi oricând se adaptează limbii enoriaşilor săi în privinţa limbii lor materne, în contrast cu alte religii, ea nefiind o biserică de stat, nu pledează pentru interesele unei sau altei naţiuni. Episcopul din Iaşi pare a fi a excepţie de la această regulă. Şi atunci eu întreb: preoţii dumneavoastră, cei care slujesc în satele şi comunele dumneavoastră, de ce naţionalitate sunt? Români sau ceangăi românizaţi?
– Este cert că majoritatea lor nu sunt români, dar există şi români printre ei. Nu putem afirma că în Moldova totalitatea catolicilor aparţin etniei ceangăieşti sau sunt de origine ceangăiască.
– Şi dacă aşa stau lucrurile, cu ce se explică aceea împotrivire, aceea înverşunare, încât aceşti preoţi merg până acolo să afirme că limba maghiară este limba diavolului, mai ales, dacă socotim faptul că şi ei în familie cândva au vorbit ungureşte.
– Şi eu am formulat de multe ori această întrebare pentru mine însumi, pentru noi înşine. Nici până astăzi nu m-am lămurit dacă este în interesul Vaticanului ca să existe la noi o biserică catolică românească. Poate este vorba de totul şi cu totul altceva. De exemplu, poate că însăşi episcopia vrea cu orice preţ să-şi asigure existenţa. Trebuie ştiut că episcopia romano-catolică din Iaşi are o vârstă fragedă, a fost înfiinţată doar în anul 1948 şi teama ei, ca dioceza sa nu cumva să se gravitaţioneze spre Transilvania, este îndreptăţită.
Trebuie socolită şi această posibilitate. Sunt aproape convinsă că, datorită motivelor înşirate mai înainte, în era comunistă biserica a fost capabilă de compromisuri, şi-a asumat poate chiar un rol de colaborant al puterii. Această presupunere poate fi dovedită numai după ce vom avea acces la arhivele securităţii, ceea ce abia va fi posibil în viitorul apropiat, astfel că preoţii colaboranţi nu vor fi deconspiraţi. Neavând nici o dovadă palpabilă, toate acestea aparţin de domeniul suposiţiilor. De altfel este adevărat că nici viaţa lor nu e uşoară, aproape cu toţii trăiesc o criză cumplită de identitate şi se găsesc într-o confuzie totală. Poate aceia dintre ei, care şi-au uitat definitiv limba lor maternă maghiară, sunt cu conştiinţa împăcată că ei aparţin etniei române, dar acele persoane (de altfel şi episcopul Gherghel aflându-se printre ei) care încă îşi amintesc că nu sunt de origine română, cu greu se împacă cu acest gând.
– Socotiţi cu adevărat că ei se confruntă cu această problemă?
– Sunt aproape sigură de acest lucru, întrucât am fost în audienţă la dânsul (d-l episcop Gherghel – nota redacţiei) şi m-am convins. Timp de aproape douăzeci de minute a urlat la mine după care s-a liniştit şi atunci ne-am putut înţelege. La sfârşit am ajuns până acolo încât şi-a şters lacrimile şi a mărturisit că îi e jenă de un singur lucru, că nu mai ştie ungureşte, ar putea rosti doar Tatăl nostru în această limbă... altceva nu. După părerea şi experienţa mea, preoţii aceştia se tem ca să nu-şi piardă puterea, din această cauză sunt capabili să-şi renege originea. Dacă omul de rând are temeri, cu el te poţi înţelege, acceptă să fie îmbărbătat, dar dacă un episcop trăieşte cu frica în sân, această stare nu poate fi remediată.
– Socotind aceste împrejurări şi antecedente, de la ce dată putem vorbi despre o schimbare benefică?
– De aproape doi ani. La Pustiana, de exemplu, predarea limbii maghiare se desfăşoară de doi ani. Însă în ce fel de condiţii? Se predă în trei ore săptămânal, ceea ce nu este mare scofală. Între timp au constatat că împotrivirea bisericii este deosebit de fermă şi ea nu poate fi influenţată cu mijloace politice. Statul – numai pentru simplul motiv ca problema litigioasă a limbii materne să nu fie contestată de nişte foruri din străinătate – este gata şi de compromisuri. Biserica însă nici nu vrea să audă de aşa ceva. Cel puţin noi aşa am perceput... în prezent Vaticanul, nunţiatura de la Bucureşti ar accepta această schimbare pentru motivul că şi pentru dânşii a devenit incomodă afacerea întreagă. Au înţeles şi domniile lor că slujbele religioase în limba maghiară nu este cerută de nişte cetăţeni din Ungaria, ci de către locuitorii ceangăi catolici din Moldova. Nu ştiu însă, după cele întâmplate cum să procedeze cu preoţii diocezei din Iaşi. Nunţiul – după cum am înţeles – ar vrea să ajute... dar nu prea ştie. Mai trebuie spus că – după ce au ajuns la învoială în această chestiune cu episcopul Gherghel, nunţiul a fost informat de mai multe ori (de fapt: indus de eroare) că ţinerea slujbei în limba maghiară este un fapt împlinit. Presupun acest lucru din următoarea întâmplare: nunţiul papal Perisset aflat la data de 22 iulie 2003 în calitate de oaspete al episcopului Jakubinyi la Lunca de Jos, observându-mă s-a grăbit să mă informeze că totul este rezolvat, se vor ţine slujbe în limba maghiară. În sat la noi a fost răspândită ştirea de către preotul local că începând cu 3 august cu adevărat se vor ţine slujbe în limba maghiară. Să vedeţi însufleţire!Locuitorii abia au aşteptat răsăritul zilei de 3 august. Şi nu s-a întâmplat nimic. Cum să se întâmple?
Preotul a promis celor de la Bucureşti că slujba în limba maghiară va fi celebrată însuşi de către dânsul, ceea ce este un nonsens, pentru simplul motiv că e incapabil de aşa ceva. S-o fi gândit că cei din Bucureşti au fost informaţi că totul este în ordine, iar noi ne ţinem gura...
– Cum a reacţionat nunţiul Perisset după ce a aflat că a fost dus de nas?
–A mărturisit că nu ar fi crezut într-o asemenea împotrivire a preoţilor moldoveni şi a mai adăugat: aşa se vede că aceştia trebuiesc convertiţi pentru că încă nu sunt.
– Ce fel de convertire? Nu înţeleg...
– Ascultaţi-mă pe mine, eu sunt om catolic şi eu înţeleg că... ei sunt necredincioşi şi trebuie să se convertească. Ceea ce este foarte trist, ei fiind, totuşi, preoţi. Î
– Dar sunt şi oameni totodată, având şi dânşii propriile lor interese bine definite.
– Nu cred să aibă!Şi nunţiul Perisset este de părere că e problemă cu mentalitatea lor. Aceştia sunt nişte oameni cu lesiuni sufleteşti. Ceea ce este verosimil pentru că în minciună nu poţi trăi uşor. De aceea eu susţin de zece ani: dacă lor le convine această stare, e treaba lor, dar să nu ne oblige şi pe noi să trăim în minciună. Fiind catolici, eu i-aş cere să se privească faţă în faţă cu ei înşine şi să recunoască, dacă nu în public, cel puţin în faţa propriei lor conştiinţe: de ce s-au angajat, datorită cărei influenţe ca partizani ai românizării forţate?
Eu mai presupun că originea tuturor problemelor este în seminarul lor teologic, unde primesc o astfel de pregătire. Poate cei de acolo se bucură că nu trebuie să-şi asume şi sarcina pregătirii preoţilor de limba maghiară pe lângă cea de limba română. Există deci o temere cumplită de bilingvism şi – ştim foarte bine – nu numai în tagma bisericească.
– După cele spuse de dumneavoastră e de presupus că din unele cercuri nu aţi reuşit să câştigaţi prieteni. Mărturisiţi-ne, nu v-a fost teamă din când în când?
Nu, nu m-am temut niciodată! Însă s-a întâmplat de nenumerate ori să fiu deznădăjduit, mai ales atunci, când mi s-a părut că duc o luptă cu morile d vânt. Până la urmă însă m-am convins de contrariul.
– Din cele spuse presupun că aţi trăit şi clipe fericite...
– Bineînţeles. Am muncit timp de 13 ani la Sfântu Gheorghe, până în 1990. aveam atunci intenţia să mă călugăresc, dar n-a fost să fie aşa. Am absolvit facultatea de litere din Budapesta, am învăţat un an într-o şcoală francofonă din Bucureştu, am ajuns până în Elveţia, momentan îmi pregătesc doctoratul, fiind în faza de a-mi apăra disertaţia. Şi fac toate acestea cu gândul de a mă reîntoarce la noi. Singura problemă este că nu se întrezăreşte acolo speranţa obţinerii unui câştig decent, a unei posibilităţi de existenţă.
Interviu făcut de Gyarmath Janos. Romániai Magyar Szó, 2004. ian. 4.
Traducere: Bartha György
Istók György
Klézsei történések
Vasárnap reggel, december 14-én jövögetek a gyermekek miséjéről. Ilyenkor szoktam járni, mert csendesebb. Biztosabb vagyok, hogy a mise rendjébe a tisztelendő úr nem iktat bé idézeteket „a magyarok történelméből és a csángó nép üselt dolgairól”. Lépdekelek hazafelé, mikor előttem haladó két gyermek beszélgetéséből megtudom a délutáni programukat. Előadásról és fenyő alatti ajándékokról beszélnek. Ha nem tudnám a román tanítók szokásaikat, gondolnám, az iskolai előadásról van szó. De őket ha lecsepegtetném égő gyertyával sem tudnám arra késztetni, hogy vasárnap a faluban legyenek. Tehát nem iskolai rendezvényre kell gondolni.
Utamba esnek Bálinték, és náluk megtudom, kik a tettesek és miről van szó. Délután kettő s félkor a Serbán Juli kocsmájának emeletén (a padláson) a szülők jelenlétében ajándékok átadása lesz egy kis műsor után, a magyarul is tanuló gyermekek számára. Ugyanez fog történni Somoskában is öt s félkor a mise után, de a „kultúrotthonban”. Nem kaptatok Klézsén egy jobb helyet? Tudja, az igazgatónőt nem lehet meglapulni ilyen kérésekkel, a polgármesteri hivatal pedig az iskola autonómiájára hivatkozik. Somoskában az úgynevezett kultúrházat egy falusi ember béreli, lakodalmak tartására. Most Advent van. De kend nem kapott-e meghívót? Nem tudom, de megkérdem az asszonyt. Hazaérve békukkantok a postaládámba. A meghívó ott várt összesirítve s egy szalaggal átkötve.
A meghívón jelzett időben a helyszínen teremlem Kolórpózás barátommal, aki éppen vendégségben van nálam. A földszinti korcsoma megadja az alaphangot és a füstszagból áradó meleget a padláson, ami éppen nincs készen, de nem fúj a szél, és tágasság van. A fenyő körül, az egyik sarokban az utolsó simítások végződnek a programon, Both Bernadett („Betty”) és Istók Angéla vezetése által. A szülők külön csokorban beszélgetnek. Olyanokat ismerek fel köztük, akik néhány esztendővel ezelőtt teljesen ellenünk, a próbálkozásaink ellen voltak. Az emberi természet labilitásnak van kitéve, még meggondolkoznak sokan, és világosság váltja fel a szürke gondolatokat.
A harmadik csoporthoz közeledem. A csángószervezet klézsei fiókjának vezetősége beszélget a moldvai magyar oktatási program vezetőjével, Hegyeli Attila úrral és Ferencz Éva, Mihálydeák Adél régi ismerősökkel. A tegnapi, Frumószán lezajlott szavalóversenyt értékelik ki. Akármennyit kalandoznék vissza az itt eltöltött iskolai éveimre, ilyen megnyilvánulásokat nem tudok felfedezni. Gondolom, itt ezeken a tájakon az iskolában ma sem tartják szükségesnek az ilyen megnyilvánulásokat. De remélem, átveszik szokásainkat.
Örvendek, amikor meghallom a direktor úrtól, hogy a magyar órára járó gyermekek jobban teljesítenek társaiknál a tanulásban. Hallgatózásomat félbeszakítja a műsor megkezdése.
A gyermekek sorra váltják fel egymást a versmondásban. A szülők jobban örvendnek, mint gyermekeik. Érzem a szavalók kiejtésében a magyar nyelv csángós zamatját, ami arra enged következtetni, hogy otthon is beszélnek magyarul.
Következik a színdarab A cipész és gyermekei címmel. Később megtaláltam a darab forrását a Moldvai Magyarság decemberi számában a Melyiket a kilenc közül című Jókai-mesében.
A közönség nagyon élvezi, és amikor a végén a gyermekek énekelni fogják a Mennyből az angyal című karácsonyi éneket, ők is teljes erővel énekelnek. Erre az énekre a kocsmai zaj elmúlik, csak a tubákfüst szállingózik tovább fel a lépcsőházon. Bánom, hogy vége az előadásnak, s elindulok lefelé a lépcsőkön, mikor a somoskai kisunokám, Robi azt mondja: bácsi Gyurka, mük előadásunk szebb lesz. Jöjjön s nezze meg azt es. Addig nem is gondoltam el, hogy kimenjek oda is, s még e nagy sárt is gyúrni ki addig.
A Jóisten úgy adta, hogy felfértem egy odafelé menő kocsiba. Éppen akkor zúdult ki a nép a templomból, még egymás között „tanácsoltak”, mielőtt hazafelé mentek. Mikor beléptünk a helyiségbe, ott olyan lárma és hideg volt, hogy öt perc után az orrunk hegye is megfagyott. A kilehelt pára és az előadás biztosan meg fogja változtatni az atmoszférát. Kezdnek szállingózni a szülők is, egy kicsit ráncba szednék gyermekeiket, ha azok meghallgatnák őket. Itt is folynak az előkészületek Pávai Réka és Benke Paulina vezetése alatt.
Egy kis késés is belecsúszik a programba. Kérdem Benke Palit: várjátok a primárt (polgármestert)? Jó tréfának veszi, s mondja, most öltöznek át a betlehemesek a mellékszobában. Néhány perc múlva a villany elalszik. Rossz viccnek venném, ha nem látnám az ajtó nyílásában a tizennyolc, égő gyertyával, énekelve bevonuló betlehemest. A háromnegyed órás program nagyon szép. Itt már a gyermekek is nagyobb korúak, és teli torokkal énekelik a karácsonyi és a Mária-énekeket. Nagyon megható. Ismét bánom, hogy vége az előadásnak. A gyerekek persze alig várják, hogy kezükbe érjen az ajándék. Itt sem lehet látni tanítófélét az iskolából. Nem az ő kultúrájuk, nem érdekli őket a katolikus kultúra. Szerintük Jézus nem Isten, hanem isteni. Az istenektől származók a görög mitológiában is csak félistenek lesznek.
Körülnézek, és látom a külsőrekecsini magyar tanítókat, a vládnikiakat, akik vendégségbe jöttek. Még ha visszagondolok a november 30-i gyűlésükre, örömmel konstatálom, szép fiatal és tenni akaró gárda. Lemondtak az otthoni kényelemről, a családi melegségről, hogy itt lehessenek Csángóföldön, testvéreik között. Nem félek, hogy elveszünk. További jó és eredményes munkát kívánok a 2004-es esztendőben.
Szeretném, ha színi előadásokkal tódnák meg az jövendő ünnepségeket. Álmomban látom gyermekkori emlékeim között a bákói tanítóképzősek kilépéseit a falukba előadásokkal, színdarabokkal. Szorítottam apám kezit, hogy nehogy elmaradjak tőle, nehogy elveszítsen. Sokszor az ölében hozott haza egy hosszan az éjszakába nyúló előadás után, amikor bizony álom fogott el. Sajnos a tanítóképző magyar tagozata 1956-ban megszüntetett. Kolórpózásnak mesélgettem ezt, ő biztatott. Ami volt, az még lesz.
2003. 12. 28.
Pozsony Ferenc
Viaţa religioasă a comunităţilor maghiare din Moldova
(continuare din numărul anterior)
În fruntea centrului misiunii la instalat pe István Taploczai, gardianul mănăstirii de la Şumuleul Ciucului. Acesta urma să pună pe picioare clădirea mănăstirii, deteriorată în timpul primejdiilor războiului, şi să se ocupe de comunitatea dispersată. Însă politica a obstrucţionat ratificarea contractului scris şi numirea preconizată cu puţin timp în urmă. Deoarece Moldova se afla sub jurisdicţia bisericii catolice din Polonia la timpul respectiv, episcopul Bacăului, Rudzinski – polonez de origine – a protestat vehement împotriva chemării franciscanilor din Şumuleul Ciucului, şi iniţiativa lui Parcevici nu era sprijinită nici de nunţiul papal de la Varşovia, cardinalul Nerli.
În afara franciscanilor, şi iezuiţii desfăşurau activităţi misionare în Moldova. La sfârşitul secolului al XVI-lea şeful ordinului din Polonia a iniţiat o serie de negocieri cu Petru Şchiopul, voievod al Moldovei, care dorea să dezvolte relaţii bune cu Vaticanul. Între timp, pe baza hotărârilor adoptate la adunarea dietei din Mediaş din 1589, iezuiţii au fost izgoniţi din ţară. Mai mulţi dintre ei sau refugiat în Moldova vecină, şi sau stabilit cu precădere la Iaşi, unde au desfăşurat activităţi misionare importante în comunităţile rurale catolice. La sfârşitul secolului al XVI-lea şi începutul secolului următor, iezuiţii lucrau dispersaţi în această provincie. În 1660 au sosit din Polonia alţi călugări care au activat la Iaşi şi Cotnari. Au avut o şcoală în limba latină care funcţiona la Iaşi, considerat a fi centrul provinciei. Aici îi educau mai ales pe copiii elitei societăţii moldoveneşti. Pál Beke, care la însoţit pe arhiepiscopul Bandinus în vizita lui din 1646 în Moldova, a organizat (cu sprijinul şi acordul voievodului Moldovei) o şcoală în cadrul misiunii iezuite din Iaşi, unde a predat împreună cu colegii lui din ordin până în anul 1651.
Din păcate relaţia dintre franciscani şi iezuiţi nu era pe deplin armonioasă nici în Moldova, deoarece iezuiţii năzuiau să câştige simpatia elitei dominante, se amestacau în viaţa politică, în treburile puterii, îi dispreţuiau şi îi desconsiderau pe călugării franciscani care lucrau la sate în condiţii modeste. Aceste aninozităţi au diminuat în primul rând eficienţa în îndrumarea enoriaşilor.
Din cauza lipsei constante de preoţi, rolul aşa-numiţilor diaconi – care aveau nivelul de educaţie relativ scăzut – sa supraevaluat în viaţa comunităţilor din Moldova. Mulţi dintre ei au studiat în mănăstirile franciscane din Transilvania de Est. De exemplu, tatăl lui Ince János Petrás, parohul savant care a slujit în Cleja, a studiat în Kanta din Târgu Secuiesc, citea, vorbea şi scria perfect în limbile română, maghiară, latină şi italiană. În lipsa preoţilor şi a călugărilor, comunităţile maghiare din Moldova au adus, depunând eforturi materiale considerabile, învăţători şi diaconi din Transilvania, au angajat moaşe, care să le boteze copiii. Diaconii literaţi au avut un rol important nu numai în viaţa religioasă, dar şi în mersul treburilor lumeşti, în relaţiile cu instituţiile puterii. În satele unde de ani de zile nu erau preoţi, aceştia botezau copiii, oficiau căsătoriile şi înmormântau, în biserici ei conduceau rugăciunea şi cântatul în comun, îi învăţau pe copiii mai mici să se roage,
să scrie şi să citească. Această situaţie nefericită a fost descrisă de Blasius Koicevic, călugăr franciscan şi locţiitor al vicarului apostolic, întrun raport scris în 1661: „În satele maghiare dacă nu este preot, găsim un instructor şcolar sau clopotar, aceştia spun cântecele, citesc evanghelia şi educă copiii.”
Mare parte a cantorilor-învăţători provenea din Transilvania. În comunităţile romano-catolice din Moldova, invitarea cantorilor-învăţători din Secuime a fost o practică răspândită chiar şi în secolul al XIX-lea. Sándor Bertalan, de exemplu, sa născut în 1872 la Almaşu din Trei Scaune, şia făcut studiile la minoriţii din Odorheiul Secuiesc, mai apoi a ajuns în Ploscuţeni, unde a devenit „ucenic” pe lângă bătrânul cantor Baka. A slujit mai mulţi ani în Oneşti ca diacon catolic, dar pâinea familiei lui numeroase o asigura în primul rând din tâmplărie.
La începutul anilor 1860 József Héja, originar din Trei Scaune, şia asumat responsabilitatea de a lucra în comuna Oituz situată pe malul Oituzului: „Cum şi pe bietul meu pământ maghiar, unde mam străduit să introduc, după posibilităţi, copii în învăţământul credinţei creştine catolice, aşa aş fi dorit ca şi aici să pot învăţa fără plată copiii acestor comunităţi timide, dar după cum observ nu voi avea de cine să mă ocup iarna...” Tânărul învăţător a fost şocat de sărăcia biblică a familiilor din Moldova, de indiferenţa oamenilor, şi din cauza dorului de ţară, la rugat pe protopopul din Trei Scaune să-l transfere pe pământul lui natal. În 1862, la data de 20 noiembrie, Kozma Funtak, părintele din Oituz, a scris o scrisoare protopopului de la Scaunul Orbai, în care semnalează dorinţa de a pleca acasă a tânărului ce suferea de dor de casă: „Bietul de el râvneşte poalele dulcei patrii, spune că vrea numai să vă vadă cu propriii ochi, şi doreşte Zăbala chiar dacă nu tot timpul, dar vrea să fie mai apropape, şi văd că băiatul Vă iubeşte foarte mult şi mai ales pământul natal. Mi-e frică să nu se îmbolnăvească. Eu îl port cu mine peste tot, dar tot timpul Vă pomeneşte pe dumneavoastră şi pe Părinţii dumneavoastră, cred că iar face bine săi fie dată Zăbala promisă.” Părerea mea este că nu numai dorul de casă la determinat pe József Héja să plece, ci şi faptul că nu a reuşit să construiască o relaţie într-adevăr bună cu cantorul din Oituz, cantor foarte stimat de enoriaşi. „A văzut şi Domnia voastră în ce sălbăticie trăiesc oamenii din acest loc. Şi cum împărtăşesc alături de cantorul lor, cu suflet şi trup până şi azi, şi aceşti oameni nu mă cunosc ca învăţător al cantorului lor, şi mă îngrijorează nespus ce va fi şi ce se va întâmpla cu mine după ce mă mut în casa cantorului, că acest cantor va veni la mine beat şi cu mai mulţi în toiul nopţii şi mă vor bate. Dacă au venit şi la Domnia voastră cum să nu vină la mine....” Scrisoarea lui József Héja trimisă în Trei Scaune este un bun exemplu pentru a arăta că în viaţa religioasă a enoriaşilor maghiari din Oituz cantorul avea un rol mult mai important decât parohul.
Din cauza lipsei cronice de preoţi şi în absenţa unui contact lingvistic direct între enoriaşi şi misionari, în Moldova sau conservat elementele arhaice, medievale şi apocrife ale religiei populare. Totodată, sub influenţa comunităţilor vecine ortodoxe, sau răspândit practicile mistice şi superstiţiile (vindecare prin descântece, exorcism etc.).
Arhiepiscopul Bandinus a notat că, de exemplu, în biserica sfinţită în onoarea Sfinţilor Cosma şi Damian din Tg. Trotuş se întâmplau minuni: de ex. noaptea se auzeau „cântece de înger”, o lumină asemănătoare celei de torţă înconjura clădirea ca mai apoi să dispară deasupra munţilor. Influenţat de minunea de la Tg. Trotuş, un lutheran sas a trecut la religia catolică.
Călugărul iezuit Pál Beke a relatat în amănunt experienţele vizitei sale în Moldova din anul 1644, conducătorului ordinului din Austria, care la rândul lui a sintetizat observaţiile misionarului maghiar în raportul anual scris pentru Roma. Darea de seamă ne arată că romano-catolicii au preluat, sub influenţa ortodocşilor, numeroase practici şi obiceiuri condamnabile, legate de superstiţii: de exemplu, asemenea românilor, merg de Paşti la mormintele rudelor pentru a însenina sufletele ce-şi aşteaptă purificarea în purgatoriu. Răpirea femeilor şi divorţul este un obicei răspândit în aceste comunităţi. În consecinţă, dacă cineva sa plictisit de propria-i pereche, pur şi simplu o goneşte. Maghiarii din Moldova credeau şi atunci că preoţii ortodocşi sau de altă religie sunt mai eficienţi în a exorciza diavolul din trupurile suferinde, bolnave, posedate. Un învăţător grec a fost deocheat de iubita lui, iar încercarea călugărilor români (ortodocşi) de a scoate diavolul cu bâta sa soldat cu eşec, iar până la urmă diavolul a fost înlăturat din corpul suferind de ruga zeloasă a iezuiţilor. Un catolic care nu frecventa biserica era chinuit de vise sălbatice, şi începea să urle în faţa bisericii sfinte. Ca să izgonească demonii din trupul celui chinuit, o femeie română vrăjitoare (vindicătoare) la ars cu un fier fierbinte. Confesarea era practicată în mod asemănător românilor, adică păcatele erau asumate parţial, doar unele dintre ele erau amintite.
În secolul al XVIII-lea a survenit o schimbare radicală în politica de est a Vaticanului. Obiectivul principal al acestui secol a fost convertirea populaţiei din teritoriile abia descoperite, mai cu seamă a primitivilor, a populaţiei tribale din America de Sud. Responsabilii cu politica externă a Vaticanului şiau dat seama că ortodocşii din Moldova sunt imposibil de câştigat de partea Romei. Din acest motiv şiau încheiat misiunile, iar această decizie ia lăsat pe maghiarii de aici şi mai neajutoraţi. Totodată, pe baza rapoartelor tot mai frecvente, consilierii papei au observat că preoţii care nu vorbeau limba maghiară erau incapabili de îndrumarea şi ocrotirea vieţii spirituale a comunităţilor maghiare din Moldova. Din ordinul papei din 1774, supuşii lui care desfăşurau muncă misionară erau obligaţi să înveţe în şase luni limba maternă a comunităţii lor şi să dea un examen fără de care nu-şi puteau continua activitatea. Din păcate, textul redactat la Roma îndepărtată a rămas doar pe hârtie, nimeni nu se străduia să îl valideze în practica locală.
La sfârşitul secolului, în baza păcii de la Sistovo (1791), Vaticanul a trecut sub supravegherea Austriei teritoriul misionar al Moldovei. Din păcate, Viena nu a fost niciodată interesată de apărarea reală a intereselor maghiarimii, şi din această cauză sa străduit să facă imposibilă şi să împiedice cu orice preţ activitatea preoţilor maghiari care slujeau în Moldova. În 1779, la însărcinarea administraţiei austriece, Franz Joseph Sulzer a cutreierat Moldova, iar în raportul lui aminteşte de existenţa a aproximativ 6 000 de familii maghiare, adică a 25–30 000 de persoane.
După răscoala de la Siculeni din 1764, parohul rebel de origine secuiască, Péter Zöld, a lucrat timp de cinci ani în comunităţile maghiare din Moldova, până când Ignác Batthyány, episcopul, omul de ştiinţă, fondator al unei biblioteci, la rechemat la Ciuc, pe propriul lui pământ natal. Preotul care slujea la Delniţa a întocmit un raport amănunţit pentru episcopul de la Alba Iulia, în care şia descris impresiile de călătorie şi starea maghiarimii din Moldova. În acest text, el sugera episcopului să convingă Sfânta Congregaţie să trimită în locul misionarilor italieni din Moldova preoţi maghiari din Transilvania, sau, dacă e posibil, călugări franciscani mai exigenţi. „Preoţii aceştia sunt atât de necesari în acele locuri încât fără ei aproape toţi pot fi consideraţi catolici doar după nume, pentru că preoţii italieni nu pot săi înveţe elementele credinţei pentru că nu cunosc limba lor şi se mulţumesc doar cu celebrarea sfântei mise. Pe deasupra doar bunul Dumnezeu ştie cum pot asculta spovedania cu ajutorul unor întrebări scrise, care după părerea mea de judecător cu experienţă nu pot fi niciodată complete pentru că nu înţeleg păcatele poporului care se acuză pe sine, etnia şi condiţiile (...); bieţii maghiari miau spus despre toate astea – de multe ori plângându-se cu lacrimi amare în ochi – că pesemne nu sau spovedit deloc din cauză că nu cunosc limba.”
Ignác Batthyány a intrat în posesia unor informaţii credibile din raportul lui Péter Zöld, şi şia dat seama că în Moldova nimeni nu aplică ordinul papei din 1774. În 1887 îi scrie cu amărăciune papei: „Să nu creadă Sfinţia Ta că nu contează dacă nici un misionar nu cunoaşte limba maghiară pentru că ar fi vorba doar de câţiva maghiari dispersaţi care au migrat aici. Sunt multe familii maghiare care ocupă întregi aşezări şi pe cât de neiniţiaţi sunt în vlahă pe atât sunt de puternic ataşaţi de limba patriei lor... Astfel aceşti misionari aduc un anumit inventar al păcatelor pentru spovedanie şi în loc ca cei care se spovedesc să facă cunoscute rănile lor sufleteşti, însuşi misionarii înşiră păcatele, asemănător cu modul în care se spovedesc muţii; ori mai degrabă răstălmcesc şi variază cuvintele în aşa fel încât sunt foarte greu de înţeles, iar maghiarii se feresc de acest fel de spovedanie în aşa măsură încât mulţi aşteaptă 20 de ani întregi de la ultima spovedanie.”
Pozsony Ferenc
Egyházi élet a moldvai magyar közösségekben
(folytatás az előző lapszámból)
A missziós központ élére Taploczai Istvánt, a csíksomlyói kolostor gvárdiánját szemelte ki, hogy állítsa helyre a háborús veszedelmek idején megrongált kolostorépületet, s vegye kezébe a szétzilált közösségét. Azonban a nagypolitika megakadályozta a frissen írott szerződés és a kinevezés érvényesítését. Mivel akkor Moldva a lengyel katolikus egyház fennhatósága alá tartozott, a lengyel származású Rudzinski (Bákó püspöke) élesen tiltakozott a somlyói ferencesek behívása ellen, de Parcevic kezdeményezését a varsói pápai nuncius, Nerli bíboros sem támogatta.
A ferencesek mellett Moldvában a jezsuiták is végeztek missziós munkát. A XVI. század végén a lengyelországi rendfőnök tárgyalásokat kezdeményezett Sánta Péterrel (Petre Şchiopul) , moldvai vajdával, aki a Vatikánnal jó politikai kapcsolatokat akart kiépíteni. Időközben a Medgyesen 1589-ben megtartott országgyűlés határozatai alapján kiűzték Erdélyből a jezsuitákat, akik közül többen éppen a közeli Moldvába menekültek, ahol elsősorban Jászvásáron telepedtek le és a falusi katolikus közösségekben is fontos missziós munkát végeztek. A XVI. század végén és a következő század elején a jezsuiták szórványosan dolgoztak e tartományban. 1660-ban Lengyelországból érkeztek újabb szerzeteseik, akik Jászvásáron és Kotnáron működtek. A tartomány központjának számító Jászvásáron latin nyelvű iskolát működtettek, ahol elsősorban a moldvai társadalom elit rétegéhez tartozó családok gyermekeit oktatták. Beke Pál, aki 1646-ban elkísérte Bandinus érseket moldvai vizitációs útján, Jászvásáron a jezsuita misszió keretében (a moldvai vajda jóváhagyásával és támogatásával) iskolát szervezett, s ahol rendtársaival együtt egészen 1651-ig oktatott.
Sajnos, a ferencesek és a jezsuiták közötti viszony Moldvában sem volt a legharmonikusabb, mivel a jezsuiták az uralkodó elit megnyerésére törekedtek, merészen beavatkoztak a politikai, hatalmi életbe, lenézték és lebecsülték a falvakon működő, szerény körülmények között élő ferences barátokat. Ezek az ellentétek elsősorban a híveik gondozásának hatékonyságát gyengítették.
A folyamatos paphiány miatt a moldvai közösségek életében felértékelődött az úgynevezett deákok szerepe, akik viszonylag kevés iskolával rendelkeztek. Közülük sokan a kelet-erdélyi ferences kolostorokban végezték tanulmányaikat. Például Petrás Ince János, Klézsén szolgáló tudós plébános édesapja a kézdivásárhelyi Kantában tanult, tökéletesen beszélt, írt és olvasott magyar, román, latin valamint olasz nyelven is. Papok és a szerzetesek hiányában a moldvai magyar közösségek nagy anyagi erőfeszítés árán erdélyi tanítókat vagy deákokat szerződtettek, bábaasszonyokat alkalmaztak, hogy gyermekeiket legyen, aki megkeresztelje. Az írni és olvasni tudó deákok nagy szerepet játszottak nemcsak a hitélet gyakorlásában, hanem a hatalmi intézményekkel folytatott világi ügyek rendezésében is. Azokban a falvakban, ahol éveken át nem fordult meg egyetlen pap sem, ott ők keresztelték meg a kisgyermekeket, házasságokat kötöttek, elbúcsúztatták az elhunytakat, a templomokban ők vezették a magyar nyelvű közös éneklést és imádkozást, a kisebb gyermekeket imádkozni, írni és olvasni tanították. Ezt az áldatlan helyzetet fogalmazta meg Blasius Koicevic, ferences szerzetes, a moldvai apostoli vikárius helyettese egy 1661-ben írt jelentésében: „A magyar falvakban, ha pap nincs, többnyire van iskolamester, vagy harangozó; ezek a templomban előmondják az énekeket, felolvassák az evangéliumot és tanítják a gyermekeket.”
A kántortanítók nagyobb része Erdélyből származott. Még a XIX. században is általánosan elterjedt gyakorlat volt, hogy egy-egy moldvai római katolikus falusi közösség Székelyföldről invitált kántortanítót. Például Bertalan Sándor, aki 1872-ben született a felső-háromszéki Kézdialmáson, iskoláit Kézdivásárhelyen a minoritáknál végezte, majd a moldvai Ploszkucénban az öreg Baka kántor mellett „inaskodott”, katolikus diákként pedig évtizedeken át szolgált Onesten, de népes családjának kenyerét elsősorban asztalos munkával biztosította.
Az 1860-as évek elején a háromszéki Héja József arra vállalkozott, hogy az Ojtoz mentén fekvő nagyközségben, Gorzafalván dolgozzon: „Mint a szegény magyar földemen, igyekeztem a lehetőségig a gyermekeket a keresztény kathólika hit oktatására beléhozni, úgy itt is kívántam volna tiszta ingyen is oktatni ezen félénkes népeknek gyermekeiket is, de mint veszem észre, nem lesz kivel bajlódnom a télen ...” A fiatal tanítót Moldvában sokkszerűen érte a családok bibliai szegénysége, az emberek közönye, s fokozódó honvágya miatt arra kérte a háromszéki főesperest, hogy helyezze vissza szülőföldjére. 1862. november 20-án Kozma Funtak, gorzafalvi páter levelet írt a kézdi-orbai széki főespereshez, melyben jelzi, hogy a honvágytól gyötrődő fiatalember haza szeretne menni:
„Édes haza Keblét sóvárogja szegény, ő csak Méltóságodat szemeivel látná, mondgya és ha nem is mindég, de lenne közelebb lenne, Zabolát óhajtya, én látom, hogy fiú Nagyságodat igen szereti, és kivált született fölgyit, ne erébb hátrább megbetegeggyen, félek én ugyan minden hova vélem viszem, csak minden pilanatban Méltóságodat és Szüleit emlegeti, gondolom jó volna neki azon ígérd ... meg adni Zabolát ...” Véleményem szerint Héja Józsefet nemcsak a honvágya késztette távozásra, mivel saját leveléből azt is megtudjuk, hogy nem tudott igazán jó viszonyt kialakítani a gorzafalvi kántorral, akire a hívek nagy tisztelettel néztek.
„Mint méltóságod is látta, hogy mily vadságba vannak az ide bent való népek, és a kántor mellett hogy áldoznak mai napig is mint test a lélekkel, s ezen nepek engem nem ösmernek kántorok tanítójoknak, és én igen tartok attól, ha majd a kántori lakba kiköltözöm, hogy fog lenni és mi történik velem, hogy majd éjszakának idején a kántor részeg fejjel rám jöjjön nehány magával és ottan agyon verjenek, amint a tisztelendő úr ablakjaira is eljöttek, hát hezzám hogyne jöjjenek ...”
Héja József Háromszékre küldött levele jól példázza, hogy 1862-ben a gorzafalvi magyar hívek hitéletében a kántor még a plébánosnál is fontosabb szerepet játszott.
A folyamatos paphiány miatt, a hívek és a misszionáriusok közötti közvetlen nyelvi kapcsolat hiányában Moldvában a népi vallásosság archaikus, középkorias és apokrif elemei konzerválódtak, ugyanakkor a szomszédos ortodox közösségek hatására misztikus és babonás gyakorlatok (gyógyítás kuruzslással, ördögűzés stb.) éltek.
Bandinus érsek leírta, hogy például Tatroson, a Szent Kozma és Damján tiszteletére szentelt templomban csodák történtek: pl. az épületből éjszaka „angyali énekek” hangzottak ki, fáklyafényhez hasonló fényesség körbejárta a templomot, s utána a hegyek fölött eltűnt. A tatrosi csoda hatására egy szász lutheránus megtért a katolikus hitre.
Beke Pál jezsuita szerzetes 1644-ben tett moldvai útjának élményeiről pontosan beszámolt az ausztriai rendtartomány főnökének, aki aztán a Rómának szánt éves jelentésében összegezte a magyar misszionárius megfigyeléseit. A beszámoló rámutat arra, hogy a moldvai katolikusok a görögkeletiek hatására számos elvetendő babonás gyakorlatot, szokást éltetnek: pl. a románokhoz hasonlóan húsvétkor halottaik sírja fölött azért mulatoznak, hogy a purgatóriumban senyvedő lelkek ezáltal felviduljanak. Bevett szokás közösségeikben a nőrablás és gyakori a válás. Tehát aki megunja élete párját, azt egyszerűen elkergeti. A moldvai magyarok már akkor is hittek abban, hogy a más, ortodox felekezetű lelkészek hatékonyabban ki tudják űzni az ördögöt a szenvedő, beteg, megszállott személyekből. Egy görög iskolamestert szeretője megbabonázta, s a román kalugerek (ortodox szerzetesek) hiába próbálták botokkal kiverni belőle az ördögöt, mivel az nem sikerült, végül azt csak a jezsuiták buzgó imádkozása távolította el a szenvedőből. Egy olyan katolikus embert, aki nem látogatta a miséket, vad álomképek gyötörték, s a szent templom előtt vad üvöltésbe kezdett. Egy román javasasszony forró vasdarabbal égette meg a szenvedőt, hogy kiűzze belőle a démonokat. A szent gyónást is románokhoz hasonlóan végezték, tehát részlegesen, csak az egyik vagy a másik bűnüket vallják be.
A XVIII. században a Vatikán keleti politikájában gyökeres változás következett be. Ebben a században elsősorban az újonnan felfedezett világrészek, elsősorban Dél-Amerika primitív, törzsi népeinek megtérítését tűzte ki célul. A Vatikán külpolitikájának irányítói rádöbbentek arra, hogy Moldva irányából az ortodoxokat lehetetlenség megnyerni Rómának. Éppen ezért a moldvai missziós munkát befejezték, s ezzel a döntésükkel a moldvai magyarságot még jobban magára hagyták. Ugyanakkor a pápa tanácsadói az egyre sűrűbben érkező jelentésekből azt olvasták ki, hogy a magyar nyelvet nem ismerő atyák nem képesek a moldvai magyar közösségek lelki életének eredményes gondozására és irányítására. A pápa 1774-ben rendeletet bocsátott ki, melyben arra kötelezte a missziós tevékenységet folytató alattvalóit, hogy hat hónap alatt sajátítsák el közösségeik anyanyelvét, melyből aztán vizsgát kell letenniük, anélkül pedig tovább nem működhetnek. Sajnos, a messzi Rómában megfogalmazott szöveg csak papíron maradt, senki sem törekedett annak helyi érvényesítésére.
A század végén a szisztovói béke (1791) értelmében a moldvai katolikus missziós területet a Vatikán Ausztria felügyelete alá helyezte. Sajnos, Bécsnek soha sem állt érdekében a magyarság reális érdekvédelme, éppen ezért minden eszközzel arra törekedett, hogy a Moldvában szolgáló magyar papok tevékenységét ellehetetlenítse és megakadályozza. Az osztrák adminisztráció megbízásából Sulzer, Franz Joseph 1779-ben beutazta Moldvát, ahol jelentésében körülbelül 6 000 magyar család, vagyis 25-30 000 személy meglétét említette.
Az 1764-es madéfalvi veszedelem után Zöld Péter, lázadó lelkületű székely plébános öt éven át munkálkodott a moldvai magyar közösségekben, míg Batthyány Ignác, Erdély könyvtáralapító tudós püspöke haza nem hívta saját csíkszéki szülőföldjére. A Csíkdelnén szolgáló lelkész gyulafehérvári püspökének alapos jelentést készített, melyben úti élményeit és a moldvai magyarság korabeli állapotát írta le. Írásában azt javasolta püspökének, hogy a Szent Kongregációnál érje el azt, hogy Moldvában az olasz misszionáriusok helyébe erdélyi magyar nyelvű papokat, lehetőleg szigorúbb rendű ferences atyákat küldjenek. „Az ilyen papok pedig annyira szükségesek azon részekben, hogy nálok nélkül a katolikusok csaknem mindnyájan csak név szerint mondhatók katolikusoknak, minthogy az olasz atyák a nyelvek nem tudása miatt nem képesek őket a hit elemeibe oktatni ... megelégedvén a szentmise elvégzésével. Azonfelül csak egyedül az Isten tudja, hogyan hallgatják ki a leírt kérdésekből a nép gyónásait, amelyek szerintem, mint tapasztalt bíró szerint, alig lehetnek valaha teljesek, mivel nem értik a magát vádoló népnek bűneit, azoknak fajait és körülményeit, főkép azokat, melyek a fajt megváltoztatták; ezekről a szerencsétlen magyarok, igen gyakran keserű könnyek között panaszkodván, nekem azt mondották, hogy a nyelvnek már gyakran említett nem tudása miatt talán egész életökben nem gyóntak.”
Batthyány Ignác megbízható tájékoztatást nyert Zöld Péter részletes jelentéséből, s arra döbbent rá, hogy a pápa 1774-es rendeletét Moldvában senki sem alkalmazza. Pár évvel később, 1787-ben keserűséggel írta a pápának: „...Ne higgye Szentséged, hogy keveset számít, ha az összes misszionáriusok nem ismerik a magyar nyelvet, mert nemcsak egynéhány szétszórt és ide-odavándorolt magyarról van szó. Sok magyar család van, kik egész helységeket tartanak megszállva, és éppen úgy nem jártasok az oláhban, mint amilyen erősen ragaszkodnak hazai nyelvükhöz. ... Így tehát ezek a misszionáriusok, midőn gyónásokat hallgatnak ki, a bűnöknek bizonyos jegyzékét hozzák el, és ahelyett, hogy gyónni akarók tárnák ki lelkeik sebeit, maguk a misszionáriusok sorolják el a bűneiket, csaknem úgy, ahogy a némák gyónását szokták kihallgatni; vagy inkább a szavakat variálják és fordítják el, úgy, hogy alig érthetők meg, ezen gyónási módtól annyira irtóznak azok a magyarok, hogy sokan teljes 20 évet engednek eltelni gyónás nélkül.”
(folytatás a következő lapszámban)
Halász Péter
Iancu Laura: Johófiú Jankó
Magyarfalusi csángó népmesék és más beszédek
Különleges könyvet tartunk a kezünkben, különös a szerzője, a témája és a sorsa. Iancu Laura az egyik legkeletibb magyar falu, a Szeret folyó „túlsó”, tehát keleti oldalán lévő Gajcsána-Magyarfalu (Găiceana-Unguri, újabban Arin) szülötte. A Magyarországon tanuló egyetemi hallgatót nem kell bemutatni a Moldvai Magyarság olvasóinak, a lap több írásából kitűnik, hogy Laura egyike azoknak az értelmiségi pályára indult csángóknak, akik nem tagadták meg elődeik műveltségét.
Könyvének tartalma két részből áll. A Hegedűs Lajos, Domokos Pál Péter, Kovács Ágnes, Lammel Annamária nyelvész- és néprajztudósok által a Magyarfaluból 1945-ben Egyházaskozárra települt csángók között a múlt század közepén felvett szövegeket a szerző elsősorban a saját rokonsága körében gyűjtöttekkel egészítette ki. A könyvben közöltek értékét tehát elsősorban az jelenti, hogy egyik anyag a másikra épül benne, a Iancu Laura által gyűjtöttek nemcsak kibővítik, de ki is egészítik a korábbiakat. Mindennek a jelentőségét akkor érzékelhetjük igazán, ha belegondolunk, hogy a moldvai csángómagyarok körében a hagyományos műveltség gyűjtési lehetőségeinek éppen úgy a vége felé közeledünk, ahogy néhány emberöltővel ezelőtt a Kárpát-medencén belül. Mindazonáltal a szerző szűkebb családi köréből származó ismeretanyag bősége azt sejteti, hogy van itt még gyűjteni való.
A közölt anyagot Benedek Katalin rendszerezte és látta el bevezetéssel és jegyzetekkel. A következő csoportosítást alkalmazta (zárójelben a közölt szövegek tételszáma): hétköznapi beszélgetések (18), hiedelemelbeszélések (12), eredetmondák (4), népi biblikus történetek (20), ráolvasások (3), balladák (1), altatók (1), mondókák (1), táncszók és csujogatások (2), találós kérdések (31), jóslások (1), mesék (46), igaztörténetek (1), álhiedelmek (2). A jegyzetanyag pontosan közli a gyűjtő személyét, a gyűjtés idejét, a megjelenés helyét, valamint a moldvai, gyimesi, bukovinai – és még néhány más helyről való – párhuzamos változatok előfordulását. A közölt szövegek nagyobbik felét kitevő népmesék esetében a szerkesztő feltünteti a motívumok magyar és a nemzetközi népmese katalógusokban szereplő indexeit. Az „adatközlők” pontos felsorolása, a román jövevényszavak magyarázata és gazdag bibliográfia teszi teljessé a kötetet.
Ily módon a könyv gondosan és szakszerűen dokumentált adattárnak tekinthető, melyben az Egyházaskozáron rögzített folklóranyag szervesen kapcsolódik a könyvet összeállító Iancu Laura által Moldvában, 2000-ben gyűjtött szövegekkel. Ez a könyv azonban nem csak a főfejezet-címekben szereplő témakörökben gazdagítja a magyarfalusi csángók hagyományos műveltségére vonatkozó tudásunkat. A Hegedűs Lajos-féle „Moldvai csángó népmesék és beszélgetések” című könyvben s néhány más publikációban már közölteken túl a Iancu Laura által gyűjtött anyag számos területen nyújt új ismereteket. És mert Hegedűs könyve ma már gyakorlatilag hozzáférhetetlen, a csángómagyarok műveltsége iránt megnövekedett érdeklődés miatt az abban foglaltak részleges újraközlésének is jelentősége van.
Több gyógyításra való növényről és használatukról olvashatunk, mind az ember-, mind pedig az állatgyógyítás területéről, de a farkassal és a borzzal kapcsolatos ismeretanyag egy része is arról szól, miként használták egészségjavításra ezen állatok különböző részeit. Adalékokat kapunk a méhviasznyerés, a sarlós aratás, a lóval való nyomtatás, a bőrkikészítés, a kenderfeldolgozás és a fából való házépítés hagyományos eljárásairól. A szokások világából is hírt kapunk: szó van a könyvben a húsvét utáni vasárnapon esedékes mátkaváltásról, valamint a Szent András-napi bajelhárító cselekedetekről. Különösen gazdag hiedelemanyagot találunk a közölt szövegekben a foggal született gyermekről, a gyógyító célú ráolvasásról és mágikus kezelésekről, a különféle jövendölésekről, a sárkányon lovagló s egymással viaskodó táltosokról, a szépasszonyokról. De nem kétséges, hogy a könyv fő hozadékát az anyag zömét kitevő 46 népmese jelenti, nemcsak mennyiségében, de értékében is. „A kötet meséi közül – írja Benedek Katalin – nem egy olyan meglepetéseket tartogat, ami a gazdag történeti múltba egyre mélyebb bepillantást tesz lehetővé.”
Szólni kell még a könyvet „illusztráló” fényképek dokumentumértékéről. A falu látképe, utcaképek, ökrösszekér, juhászélet, temetési menet, hagyományos viseletbe öltözött magyarfalusi csángók, lakodalom részletei láthatók ezeken a – részben archív, részben 2002-ben készült – felvételeken.
A Benedek Katalin néprajzkutató és Iancu Laura csángó diák összefogásával, Domokos Mária szakmai segítségével készült könyv sok tekintetben példamutató. Elsősorban abban, hogy a szakmai felkészültséggel nem pótolható helyismerettel, társadalmi és érzelmi kötődéssel rendelkező gyűjtő munkáját miként egészítheti ki, eredményességét miként növelheti a téma szakemberének értő és önzetlen segítsége, a célszerű munkamegosztás kialakulása. Ami még további, az etelközi magyarság műveltségének teljesebb megismerését szolgáló művek létrejöttének reményét vetíti elénk.
Halász Péter
Pusztina helynevei
Kaszáp István emlékének
Bevezetés
A Tázló mellett fekvő Pusztina Moldva legfiatalabb magyar települései közé tartozik, hiszen a madéfalvi vérengzést követően, de valószínűleg valamivel annál is később, a XVIII. század utolsó évtizedeiben alapították. Ennek ellenére a falu településének körülményeit csak a szájhagyomány tartja nyilván, mégpedig úgy, hogy az Erdélyből, közelebbről Csíkból bejött menekültek először egy közeli román faluba, Blegyestbe mentek, s ott cséplést vállaltak, majd ezek a cséplők jöttek a mai Pusztina helyére, amikor azt egy magyar ember, bizonyos Nemes nevezetű kibérelte. Az elsőként érkezők puszta helyet találtak itt, innen kapta volna a falu a Pusztina nevet.
A szájhagyomány szerint az első telepesek nem a jelenlegi falu helyén, hanem attól észak-keletre, a Pojána nevű részen vertek tanyát, s ott egy kis falut hoztak létre, de mert templomuk nem volt, idővel ők is beköltöztek Pusztinába.
Kaszáp István, aki az 1910-es években született, a következőképpen mesélte el Pusztina keletkezését: „Jártak ide bé Csíkból csépelni, s tőlük született Pusztina. Jártak ide, s mikor Madéfalván meglőtték a székelyeket, ide menekültek, akik elbujdostak, met má üsmerősek vótak. S ide béjött egy dzsenerál, Nemes nevezetű. Tátám mesézte, én eszt a dzsenerált nem értem. S ittegyen kibérelt egy birtokot malmostul, kurtéstól (curte=udvarház, rom.), mindenestül. S a magyarok Blegyestben, amikor meghallották, hogy kerekedett egy magyar bojér, harmincan vótak azok a cséplők, kijöttek ide a bojérhoz, s megszálltak ide fenn a Fenekben, s a Laci erdeiben. Merthogy Laciak vótak az előbbcöri pusztinai lakosok, asztánd a Becék, asztán az Erőssök, s errefelé a Pálok, Barták. S mikor jöttek ki Blegyestből, az erdőn kaptak ety harangot. Ezt a harangot a törököktől dukták vót el, met mikor béjöttek ide a törökök, a harangokat gyütötték essze, álgyút öntöttek belőle, met az egyféle réz vót. De hogy aszt kik dukták el, ma sem tuggya senki. Hanem azok a zemberek mekkapták s e’hoszták ide Pusztinába. Kicsi harang vót.”
Ez a Blegyest Pusztinától keletre található, és szerepel Zöld Péter 1781-ben, Batthyány Ignácnak, Erdély püspökének küldött jelentésében (közli Domokos Pál Péter: A moldvai magyarság, 1941. 54. o.). Más forrásban azóta sem fordul elő, tehát nagyon valószínű, hogy lakossága nemsokára átköltözött Pusztinába.
Nemes generálisról, az első pusztinai „bojérról” egyebet nem tudunk. A hagyomány azt is emlegeti, hogy az első telepes neve Pusztina György volt, aki még Csíkból jött be.
A falu első írásos említése 1792-ből való, egy összeírásban és a hozzá tartozó térképen szerepel (Domokos Pál Péter: i. m. 115. o.). Úgy látszik, a XVIII. sz. végén érkezett menekült magyarok már nem kaptak olyan kiváltságokat, mint a korábban jöttek, akik a rezes (=részes) falvakat létrehozták. Pusztina szomszédságában Rezes falu volt Baszest (Băseşti), Grigorén (Grigoreni) és Eszkorcén (Scorţeni), de ezek lakossága Pusztina benépesülésekor román volt. A körülbelül Pusztinával egyidőben keletkezett Lészped (Lespezi), Frumósza (Frumoasa) magyar és a szomszédos Kömpény (Câmpeni) elrománosodott lakossága nem volt rezes, ahogy Kaszáp István mondja: „Klekások vótak (clăcaş=robotos, úrbéres, rom.), aszt monták nekik, klekás, olául. Magyarul nem tudom, szegények vótak. A lekkicsibb fődünk nekünk vót ittegyen.”
Hogy mi lett később a Pusztinát alapító nemessel, arra vonatkozóan a szájhagyomány nem ad felvilágosítást. Jerney az 1840-es években megállapítja, hogy a falu „a székelység fölfegyverzésével egykorú, midőn a fegyver alúl menekülni akarók maguknak moldvai határok közt választának sokkal több teherrel járó életet a katonáénál, és a puszta helyről, melyen megtelepedtek, az első megszállók így nevezték.” Ugyanitt megemlíti, hogy „földbirtoka magyar eredetű magtalanoktól volt véghagyományban a varatiki kalugernők zárdájának adományozva, később cserében vevé által az agapiai. A hagyományozó oklevelekben a mostani pusztinaiak előtt számtalanszor fölolvastattak a két magtalan testvér, Andriska és Mariska neveik, kik a szomszédos szkorczényi, vallomások szerint szintén magyar eredetű rezesek közül valónak, alkalmasint a hagyományzat előtt már eloláhosodva; különben hagyomány alig történhetett volna” (Jerney János keleti utazása… 1884.,1851. 203. old.).
Mindez egybevág azzal, hogy a falu öregjeinek tudomása szerint 1864 előtt „valami görög barátok” birtokában volt a falu, „Frumószán fejjel nyóc kilóméterre vót, úgy monták monesztiria Tazlau.” A jobbágyfelszabadítást követően pedig elsősorban az eszkorcéni bojártól béreltek, annak napszámoskodtak a pusztinaiak.
Él a faluban egy olyan emlékezet is, hogy érkeztek telepesek Erdélyből Pusztinába 1816 körül is, ami összefügghet az akkori nagy erdélyi éhínséggel. Egyik adatközlőm szerint anyója (nagyanyja) mondta, hogy fiatalkorában (1870-es évek) „ők még szöktek át Magyarfődre a grányicon, s látogatták az ottmaradottakat.”
Az iskola régi adatai mutatják, hogy a múlt században magyarul írták a pusztinai családok nevét: Kis, László, Veres. Ezeket azóta el románosították: a Bordásból lett Szapataru, a Lászlóból Laszlau, a Versből Roşu. A Beczét nem tudták lefordítani románra, az maradt Beţe, csak románosan írják.
A pusztinai templom 1830 előtt épült, mert ezidőtől van parókia a faluban. A templomot Szent István király tiszteletére építették, fából, „…az oltárképen első királyink látható magyar öltözetben.” Akkor kereken száz, székely eredetű magyar családban ötszáz lélek lakta Pusztinát. Huszonhárom fiókegyházában összesen 3400 lelket számoltak. (Jerney, i. m. 203. o.)
Gegő Elek az 1838-as esztendőből tudósít Pusztináról, amit akkoriban már 700 lélek lakott. Papja Pach Amade, és igen sok a filiája. Gegő Elek azt írja, hogy Pusztina „Bákó felőli részét lakják az oláhok…”, de ez nyilvánvaló tévedés, Pusztina lakossága ugyanis mindig is tiszta magyar volt, amint azt már Jerney is tapasztalta 1844-i útja alkalmával. „(Pusztina) fekszik a nagy Tazló igen szép folyam mellett… Magyarai az oláhokkali szomszédság viszonyainak ellenére is tiszta székely-csíkiasan akárkivel és örömest beszélnek magyarul. Szorgalmas földművelők. Egyetlen, zsidóból keresztelt oláh lakja e falut, ennek is felesége pusztinai asszony.” (Jerney, i. m., 203. o.)
Amikor Jerney 1844-ben megfordult Pusztinában, a lelkész Funták Kozma „magyarhoni ferences szerzetes” volt, s a falu lélekszámát ötszázra tette. A filiáinak száma 23. Lakosainak száma a következő évtizedekben sem növekedett, sőt inkább csökkent. 1851-ben 452, 1857-ben pedig 482 fő. Plébániájának hivatalos nyelve a magyar. A lakosság számának stagnálása valószínűleg összefüggött jobbágy voltukkal. A görög papok és a román hivatalnokok kíméletlenségének emléke a mai napig él a népi emlékezetben: „Erőst csúful bántak a néppel akkor. A macskát belényuvasztották a keldárba (căldare=vödör, rom.), s odatették, hogy igyék belőle, ha nem fizette az adót. A fejüköt megmosták a ganyélébe.”
1864-ben, Cuza idejében következett be a Moldvai fejedelemségben a jobbágyfelszabadítás, akkor földesítették meg a pusztinaiakat is. A telkes jobbágyok, az ökrösgazdák több földet kaptak, s a szegényebbek kevesebbet. A népi emlékezet talán egy kicsit túl is becsüli 1864 jelentőségét, de kétségtelen, hogy Pusztinán, a jobbágyfaluban jelentős változásokat eredményezett. „1864-ig ahol főszted a málét, az sem vót a tiéd. A bojér főggyét dógoszták, jobbágyok vótak, rabok. Akkor asztán mindenkinek attak három—öt fácsát (falce=régi moldvai földmérték). De nem atták egyféleképpen. Akinek nem volt marhája, s a két karjával dógozott a bojér mósiáján (moşie=birtok, jószág, rom.), annak attak kicsikébbet. Akinek vót két ökre, annak attak kétökörrészt, s akinek vót négy ökre, annak négyökörrészt. Hatökörrésze Pusztinában csak Gyurka Antinak, Gyurka Györnek vót, s Szabó Jánosnak s Demeter Györnek. A hatökrös kapott hat fácsát. Apóm három fácsát kapott, etetőt húsz prezsinát (prăjină=rúd, rom., földmérték), szénafüvet egy fácsát – az annyi mint egy tisztás főd –, s még a mezőben is kapott egy darabot, s úgy lett ki a három fács.” Mindezt Kaszáp Istvántól tudjuk. a hol milyen minőségű a föld. „A mezőt az állam fölosztotta mezeji fődnek, itt a hegyeket fölosztotta zabfődnek, itt a falu mellett a nyomásokat legelőnek, itt a falu mellett nem adott csak egy-egy tízprezsinát… tizenegyet. A Hegyfarkán – úgy híttuk mi –, amétt gyenge termésű főd vót, ott mindennek attak hét prezsinát. Megszámították, hogy egynek jót es attak, rosszat es. Például egy embernek a Hegyfarkán vót hét prezsinája, s a Nyomáson, itt a falu mellett, tizenegy, a Kenderesbe vót öt. Így a Hegyen a rosszabb harminc, s Mezőn a jóba hatvan. Ezek a kétökrösek vótak.”
1864-ben összesen mintegy nyolcvan gazda kapott földet Pusztinában, vagyis csaknem mindenki, hiszen a lakosság száma még ekkor sem haladta meg az 500-at. A visszaemlékezések szerint körülbelül a határ egynegyede lett az embereké és a többi a bojár tulajdonában maradt.
A XIX. sz. második felében három pusztinai papról van tudomásunk. Az 1850-es években Futak Kozmás, magyar ferences pap szolgált, őt 1851-ben egy Schnobal nevű „tót” követte, 1868-ban pedig egy Philippo Corridoni nevű „fiatal tüzes, olasz minorita”, ki „papi kötelmeit magyarul végzi, mi miatt híveinél nagy becsben áll.” (Kovács Ferenc moldvai útinaplója, 1848. 13. o.) Érdekes, hogy a kedélyes pusztinai pappal ugyanekkor találkozó Imets Fülöp Jánkónak (Útinapló, 1868. 52. o.) mennyire más a véleménye: „Beszél egy keveset magyarul, amennyi eddig magyar híveitől ráragadt, de magát bővebben képezni nem akarja (…) kitűnt, hogy a legvérmesebb és türelmetlenebb olasz áll elöttünk, kire Mazzini és Garribaldi valószínűleg büszkébbek lehetnének, mint a misszió és azon komoly ügy, mely rá van bízva.” A falu kántora a Napló szerint Bencze (valószínűleg Becze) József. Filiáinak száma 14, valamennyinek van kápolnája. Kántoraik mind magyarok, „nagyobbrészt kivetődött székelyek”.
A XIX. sz. végére Pusztina lakossága 762 lélekre növekedett. (Románia Nagy Földrajzi Szótára, Bucureşti, 1898.)
Az I. világháború után ismét kiosztottak egy kevés földet Pusztinában, de nagyon zavaros körülmények között. Azoknak, akik részt vettek a háborúban, ígértek ugyan földet, de úgy látszik, Pusztinában az eszkorcéni román bojár nem szívesen adott volna földet a magyaroknak, ezért a hatóság inkább leküldte őket a román vidékre, Foksány (Focşani) mellé. Kaszáp István a következőképpen számol be a történtekről. „A zeső verekedéskor örökké azzal bisztatták a világot, hogy harcojjatok, s ha a háborút megnyerjük, akkor födet kaptok. S mikor azok hazatértek a verekedésből, nem attak nekik semmit. Még máshol attak, de ez a Petru Miszil, ez mérnök vót Bukarestben, Resicán vót gyárigazgató, nagy ember vót no, s nem adott. Akkor a pusztinajiak bémentek Bákóba a prefekthez, s kérték a fődet. Ne mit igértek, s nem mindenütt kapnak egyebütt… s akkor a prefekt aszonta nékik: Itt nincs, és nektek nem tudok hozni a tenyeremebn fődet. Mennyetek, s ahol van, ott adunk. S akkor felkerekedett vaj husz gazda Pusztinából, huszonkettőbe, s lementek Foksény mellé Garaofába, s ma es ott vannak, de elidegenyettek.
Asztán huszonnégybe-huszonötbe attak vót vaj egy huszonhat gazdának egy-egy féhektárt. A Lótoknál, a Bonyhába, de a Bonyhába nem jöttek ki, csak a feketelábakon bejjül. S tuggya-é kiket tettek oda? Akik a legzajosabbak vótak, hogy bédugják a szájikat. Azétt attak egy-egy féhektárt nekik a bojér főggyiből.”
Vagyis a gazdák egytizede kapott ekkor földet, mivel a gazdák száma hozzávetőlegesen 260 volt ekkor, a falu lakossága pedig az 1930-as népszámlálás szerint 1177 fő. (Idézi Domokos Pál Péter, i. m., 202. o.) A romániai statisztika sajátos logikája alapján a falu lakosságából magyar „fajú” nincsen, magyar anyanyelvű 1146, római katolikus vallású pedig 1153. A gyakorlatilag színmagyar anyanyelvű (97,4%) faluban Iosif Tălmăcel a plébános, aki magyarul egyáltalán nem tud. A deák (kántor) neve Bartis József. Az I. világháborút követő évtizedekben jelentősen növekedett Pusztina lakossága. 1932-ben már mintegy 300 a családok száma, 1948-ban pedig 332 házról tudunk. A föld pedig nem nőtt, a körülbelül 1500 hektáros pusztinai határnak csak mintegy harmada volt az emberek kezén. A lakosság nagy része, még a földdel rendelkezők is a bojér földjén találtak maguknak munkát. Kaszáp István így jellemezte a helyzetet: „Módos gazdák kevesen voltak a faluban. Ezért a szomszédos rományok szerették, hogy a főggyeiket a pusztinaiak dógozzák meg. Jöttek télbe a bojérok Pusztinába, s aszonták: kellenek emberek céklakapáni, oda jók vótak a leánkák, gyermekek, asszonyok es. Mejik e’vett ety hónapra, másiknak több családja vót, az e’vett többre ojan céklakapálót. Asztán jött a másik: nekem kellenek aratók. Aki e’vesz ety fácsát, fél fácsát, annak attak parát (pénzt) előre. Amikor e’jött az idő, akkor rikoltották őket, s amejik nem jött, vették elő a korbácsot.”
(folytatás a következő lapszámban)
Pusztina belterületi helynevei
Aj (Alj): Lásd még: Zaj. A falu also részének összefoglaló neve, szemben Hegyen-nel. Itt húzódik a Zaj ucca, a falurész melletti földek neve Ajfődek. „Kérdettem tátámat eccer: táte, métt hogy itt az Ajjon, mind ojan jócska, módos emberek élnek, s a Hegyen pedig mind szegények. Azétt, aszongya, hogy mejik emberek figyelmesek vótak, attak a zállami mérnöknek egy-egy bárányt, sitt kaptak helyet.” Ajban, Ajba.
A’sószer (Alsószer): A falu alsó, délkeleti részének a neve. Ugyanaz, mint az Aj. „Erdős Ferencéké az A’sószeren.” A’sószeren, A’sószerre.
Becepéterjózsi uccája (Bece Péter Józsi utcája): Lásd még: Malmos uccája. „A templomon alól van egy ucca ba’ra, mejik bévezet itt a Be’ső uccábaa, s esszeköti a Háromkeresztfaji uccát a Templombeli uccával. Ez a Becepéterjózsi uccája, de mongyák Malmos uccájának es.” Becepéterjózsi uccájában, Becepéterjózsi uccájába.
Becéknél: A Dávid hegye alatti falurész, ahol a Bece nevű családok laknak. „Jövünk bé a hídon a Becéknél.” Becéknél, Becéknél.
Be’sőrész (Belső rész): Falurész, lásd még: Be’sőszer. Be’sőrészen, Be’sőrészbe.
Be’sőszer (Belső szer): Falurész, lásd még: Be’sőrész. Az Aj része, a patak mentén. „A Be’sőszer itten alacsonyabban van, le a patak mellett.” Be’sőszeren, Be’sőszerbe.
Be’ső ucca (Be’ső utca): A templom alatt lévő utca. Be’ső uccában, Be’ső uccába.
Bojér heje (Bojér helye): A templom és az iskola közötti falurész. „Az egy ojan szegelet vót, ahol a két út esszeütött, s onnat a templomtól a régi iskolájig, az a Bojér heje vót. S akkor e’jött ez a demokrácija, akkor aszt a hejet fölosztották, s mindenkinek attak egy-egy három árat, hogy tuggyon oda lakást csinyáni.” Bojér hejinél, Bojér hejire.
Bojér kurtéja (curte=udvarház, rom.): A földesúr egykori épületének a helye, a templomnál. „A bojér kurtéja az iskola hejin vót, s még egy nagy istálló hatvan marhának. Ez a bojér itt csak árendára tartotta a fődet Misziltől, a Tatár vejitől. Met mikor Petru Miszil e’vette a Tatár lejányát, akkor az adott egy darabot a leányának, még pedig éppen Pusztinát. De ő nem élte egy évet se, met egy zsidó vette ki ötévenként.” „Egészen a másoccori verekedésig (II. világháború) megvót a Bojér kurté. Ott vót a bojér palotája, no nem eppen palota, de nagyobb vót, mint a többi ház. S ez a bojér ittegyen csak árendára tartotta a fődet a Tatárnak a vejitől. S ez a zsidó, aki mindig öt ever vette ki a fődet, s kezelte ittegyen a mósiját (moşie=birtok, rom.) a bojérnak, aszonta neki: uram, micsinájjunk, met lebomlott a kurté. Vót a bojérnak ojan erdeje, hogy benne a cserefák, mint a derekam. A Kicsicserés s a Naccserés, úgy es hítták. S a bojér aszonta: haggyátok el aszt, me nem én neveltem. Haggyátok el. S ő vett a zállamtól plópokat (plop=nyírfa, rom.), s plóbból tett talpat a házának s a házat ujrajavíttatta, s az ő cserefáit nem vákta el. S negyvenötbe elvákták a zemberek, s egy lejt sem attak érte.” Bojér kurtéjánál, Bojér kurtéjához.
Cárinka ucca (Cárinka utca): A temető mellett balfelől, a falu szélén haladó utca. Cárinka uccájában, Cárinka uccájába.
Daniék híggya, Dani Mihály híggya: Dani Mihály háza előtt lévő híd. Daniék híggyánál, Daniék híggyához.
Deák háza: Az 1920-as években épült a helybeli kántor részére. Most üresen áll. Deák házánál, Deák házában, Deák házához.
Diszpenzár: (Dispenzar=beteggondozó, rom.) A régi templom helyén lévő orvosi rendelő. Diszpenzárnál, Diszpenzárban, Diszpenzárhoz.
Felszeg: Lásd még: Fe’sőszer. A falu felső, hegyoldalon lévő része. Felszegben, Felszegbe.
Fenek: Tulajdonképpen az Aj, a falu legmélyebb és legrégibb része. „Amikor ezek a miheink Blegyestben meghallták, hogy Pusztinában kerekedett egy Magyar bojér, akkor azok kijöttek ide vagy harmincan azok a cséplők, s megszáltak itt a Fenekben.” Fenekben, Fenekbe.
Fe’sőrész (Felsőrész): Lásd még: Fe’sőszer. A falu felső, északnyugati része. Fe’sőrészben, Fe’sőrészbe.
Fe’sőszer (Felsőszer): Lásd még: Kűsőszer. A falu felső része. „Ha fe’menünk még a Fe’sőszerbe, akkor ottan nekijutunk a Pártyétnak.” Fe’sőszerben, Fe’sőszerbe.
Ferencgyörgyéké, Ferencgyörgy uccája (Ferenc György utcája): Utca a Felsőszerben. (A Ferencgyörgyéké esszeköti a Rozsgyörgy uccáját a Hegyi útval. Ferencgyörgyékénél, Ferencgyörgyékéhez; Ferencgyörgy uccájában, Ferencgyörgy uccájába.
Gyurkapéteré: Gyurka Péterről elnevezett utca az Alsószerben. Gyurkapéterénél, Gyurkapéteréhez.
Gyurkapéterék híggya (Gyurka Péterék hídja): Híd Gyurka Péterék utcájában. „A Gyurkapéterék híggyán menen ki a kollektívánál.” Gyurkapéterék híggyánál, Gyurkapéterék híggyához.
Hegyi ucca (Hegyi utca): Utca a Felsőszerben, a Ferenc György utcáját köti össze a Rozs György utcájával. Hegyi uccában, Hegyi uccába.
Híd: Fahíd a temető mellett. Hídnál, Hídhoz.
Iskola: Lásd még: Régi iskola. 1916-ban építették az állam költségén. „Azelött a házaknál tanóltak a gyermekek, ha egy embernek a házában volt két odája (szoba, rom.), az egyikben lekódott, s a másikat kiatta. Két-három hejt es tanóltak a gyermekek.” „Régente nem szokták a ziskolába csapni (engedni) a gyermekeket, met kellett mennyenek marhát őrizni, etetni (legeltetni). Inkább fizettek a tanétónak valamit, egy oka (kilo) vajatvaj egy tyúkot, hogy engeggye el a gyermeket. Másképp büntették meg a zembert.” A szomszédos Kömpényben (román falu) nem volt iskola, onnat es idejártak Pusztinába. A huszas évekbe csak két tanétó vót, most több mint tizenöt van. Tanétólakás nincs, a házaknál laknak.” A tanítás roman nyelven folyik, anyanyelven történt oktatás csak az 1950-es évek első felében volt. Ma már Kultúrház. Iskolánál, Iskolában; Iskolához, Iskolába.
Iskolaucca (Iskola utca): A templom mögött az Iskolánál. Iskolauccában, Iskolauccába.
Izláz ucca (Izláz utca): Izlaz=legelő, rom. A templomnál balfelé ágazó utca külső részének a neve. Balra tőle van az Izláz. „Az Izláz ucca menen ki az Izláz felé.” Izláz uccában, Izláz uccába.
Kenderesucca (Kenderes utca): A Kenderes nevű részen keresztülvezető utca a Tázlótól a Hídig. Kenderesuccában, Kenderesuccába.
(folytatás a következő lapszámban)
Gábor Felicia
Csángó vagyok
- a folyóiratunk által meghirdetett Csángó sorskérdések című pályázat egyik első díjas írása -
Csángó vagyok. Azzá váltam, vagy az is voltam. Nem tudom.
Tizenhárom éves voltam, mikor hallottam ezt a szót. Akkor semmit sem mondott. Azt mondták rám, hogy az vagyok. Biztos. Gondoltam. Bozgor vagyok. Ezt is mondták. Ezt már ismertem. Ha hallottam szégyenkeztem, bár ezt a szót sem értettem. Akkor.
Úgy nőttem fel, mint az ég madarai. Jártam iskolába, de tudatlan voltam. Tudtam azt, hogy van Isten.
Úgy hívta mindenki, hogy Istán. A pap nem. Azt mondta, hogy aki így hívja, az a pokolra jut. Megsúgta ezt nekem gyónás közben. Tizenévesen. Szaladtam is haza. „Nagytátoka, nagytátoka – mondtam nagyapámnak –, ná mond azt, hogy Istánem, Istánem, aggyál ágéséget házam népénák, asz’ monta pap pokolra jutsz!” Nagypapa is súgott valamit a fülembe. Jaj, jaj! Nagyapa öreg. Anyám azt mondta: „Hallgasatok ria, igazat mond.” Utána titokban a templomban a Dumnezeu után mindig odatettem, hogy Istánem. Amikor kistestvérem és az apukám beteg volt, háromszor is hozzátettem. Biztos, ami biztos, gondoltam. Ha valaki beteg volt a családban, akkor esténként mindig imádkoztunk csoportosan. Én mindig olyan álmos voltam. De nem mertem elaludni. Mi van, ha pont miattam nem gyógyulnak meg?!
Tizenhárom éves voltam. Soha nem voltam még táborban. Legtávolabbi kirándulásom 50 km-es körzetben volt, és egynapos. Szerettem olvasni. Faltam a könyveket a szegényes falusi könyvtárból. Olvastam vasárnap a hintában, az udvaron, az erdőben, az iskolai szünetekben, és hét közben a kerti mellékhelyiségben. Máskor nem lehetett. Dolgozni kellett. Sajnos, sajnos csak vasárnap van szent nap. Akkor nem szabad dolgozni.
Tízen vagyunk testvérek. Én vagyok a hetedik. Azt szokták mondani, szerencsés vagyok. Tizenegy gyermek született, de a legkisebb testvérem meghalt. Balesetben.
Nyáron a mezőn kell segíteni, télen anyámnak segítünk szőni, és babot válogatunk abból, amit bérbe adtak ki nekünk, pénzért. Azok, akik olyan csúnya dolgokat mondanak, hogy anyukám elvörösödik. És köpnek. És románul beszélnek. Élelmet nem lehetett pénzért vásárolni. Csak bonra. Amennyi ki van írva. De kell venni ruhát meg cipőt, meg füzeteket. Én csak húsvétra kaptam új ruhát. Mindig örököltem. Búcsúkor mindig pénzt kaptam. Jól meg kellett ám gondolnom, hogy mire költöm. Mindig azt dédelgetem búcsú előtt, hogy veszek egy olyan vastag könyvet, hogy két hétig olvasni fogom. Utána jött a búcsú napja. Könyv nem volt a vásárban, de volt csubuk, meg körhinta, amire fel lehetett ülni, s én rögtön elfelejtettem a könyvemet.
Sőt, soha nem is vettem meg. Ahogy anyám mondta: – Kinövöd, fiam.
Nem nőttem ki. Mindig mást vettem.
Tizenhárom éves voltam. Osztálytársam, Jóska azt mondta, megy Csíkszeredába, másik iskolába. Én is menni akartam. Beszéltem az anyukájával. Azt mondta mehetek én is, beszél este anyámmal. Izgatott voltam. Vártam anyámat a mezőről. Az otthoni falióra és az utca sarka között szaladgáltam. Hol az egyiket lestem, hol a másikat. Anyám nem jött, de jött apám: – Bászélek ástá mámáddal. Menny, csánd meg leckéidet, ná futkározz itt hiába.
Mentem is, de nem tudom hányszor néztem ki az ablakon. Már láttam is, hogy mit pakolok be a testvéremtől kölcsönkért utazótáskába. Neki volt, ő már volt táborban. Ha-ha! Mennyi időm lesz, mennyit fogok olvasni, városban leszek, kollégiumban, új emberek, szobatársak, nevelőnő, mennyi minden! Mondtam is sokszor egymás után: Istánem, Istánem, Istánem! Három nővérem is kollégiumban lakott akkoriban, különböző városokban. Nekem is sikerülni fog. Tudtam.
Végre este lett. Anyám beszélt apámmal és Csernic Mariccal is. Kihívott a szobából a konyhába, azt mondta, üljek le. Nagyon komoly volt, és olyan kemény a szeme, mint amikor bátyámat kikísértük arra a buszra, amivel katonának ment. Akkor is így nézett rá. S most rám. Azt mondta: – Tizenhárom ásztándős vagy. Nám árásztálák ál, kicsiká vagy. Riaérc álmenni, ha nagyobb leszel.
Megállt a világ! Álfátákedtem. Akkor nem sírtam.
– Bémenek, megcsánom a leckémet – mondtam felállva.
Ahogy kilépett a konyhából, zokogni kezdtem. Biztos vagyok benne, hogy anyám utánam jött, és nézett, nézett kemény szemeivel. Nem néztem vissza. Csak éreztem. Zokogtam. Egész este, s egész éjjel. Vacsora közben nem szólt hozzám senki. Mindenki lesütötte szemeit. Apám rám nézett:
– Fújd csak ki az orrod, s egyél.
– Esz-szem – mondtam két szótagban.
Hajnalban, négy harminckor, mint mindig, apám betakart, puszit adott. Indult munkába. A városba. A bútorgyárba. Nem mindig szoktam érezni, de most éber voltam. Hallottam, ahogy a többi testvéremet is betakarja, és megpuszilja. Különös. Azon gondolkodtam, hogy a hajnali puszikon kívül soha nem pusziltak minket a szüleink. Néha, nagyon ritkán megsimogattak. Persze, ha elutaznék, ha elengednének, mindig hiányozni fogok, s ha hazajövök, ahogy a nővéreimet, engem is majd mindenki ölel, meg puszil, sőt, ha anyám ad pénzt, amit biztosan fog, nem fogom elkölteni, mint a nővéreim körömlakkra, hanem veszek mindenkinek valamit. Így álmodoztam, valószínű bele is aludtam. Reggel piros és dagadt volt a szemem.
Felöltöztünk.
Mosakodtunk.
Imádkoztunk.
Reggeliztünk. Teát és lekváros kenyeret.
És megint imádkoztunk.
Sorba álltunk, mint mindig. Anyám megvizsgálta körmeinket, ruhánkat, és táskánkba berakta a tízórait. Lekváros kenyeret.
Indultunk az iskolába.
Hazaértem délután. Nálunk volt nagynéném, anyámmal és nagyapámmal beszélt. Azzal a nagyapámmal, aki velünk lakott. Odahívtak.
– Fiam – mondta nagyapám –, ha álmenc Csíkszeredába, ott magyarul káll tanulj, ott mindenki magyarul bászél, de nám hugy mük, hanám ánnél szebbán. Náhéz lesz, tudod?
– Tudom – mondtam.
De nem tudtam. Csak felcsillant a remény, hogy talán mégis elmehetek. És végre anyám kijelentette.
– Ázen a szombaton álmenc. Írd esszá, mit káll vejünk. Mond mág hugodnak, ságécsen.
Azt hittem, meg tudnám ölelni az anyámat, a nagyapámat, a nagynénémet, mindenkit. De nálunk ez nem szokás. Így örömömben kiszaladtam barátnőimhez elújságolni. Természetesen ők is akartak jönni. Szüleik összeültek este szüleimmel beszélni. Ők is jöhettek. Két barátnőm, Lucsia, Mónika és Jóska.
Ezután az események felpördültek. Csomagolni, vásárolni, megvenni a jegyet. Az iskolában bejelentettük, mi elmegyünk másik iskolába, Csíkszeredába. A nyolcadikat ott fogjuk lejárni. Mind a négyen egy osztályba jártunk. Mi voltunk a legjobbak az osztályban és az iskolában is. Az igazgató kijelentette, hogy nem mehetünk. Nem adja ki az iratainkat. Semmi baj. Az egyik nagybátyám utána olvasott, s azt mondta: – El fogják küldeni utánatok.
Így is lett.
Jött a szombat hajnal. Útnak készen álltunk, Lucsia barátnőm, az apukája, Mónika barátnőm, az anyukája, Jóska az anyjával, néni Mariccal. Nekem nem jöhetett senkim. Dolgozni kellett.
Indultunk.
Apám már négyharminckor elbúcsúzott tőlem. Ugyanúgy megpuszilt mint máskor, és csak ennyit mondott:
– Akármit adnak enni, edd mág. Ha jóllakc, mindent mág tuc csáni. S ná fálájcsd ál, itthon örökké van mit ennád.
Nem egészen értettem. Annak örültem, hogy miközben ezt elmondta, ölelt. Ez volt a legjobb az indulásban. Testvéreim nem ébredtek fel. Tőlük este elbúcsúztam. Megígérték, hogy írni fognak, és mindent elmesélnek, hogy mi történt az iskolában miután elmentünk, mit mondtak a tanárok, a szomszédok.
Anyám kikísért, hozta a nagyobb táskámat, láttam nehéz volt neki. Szótlan volt. Még csak rám se nézett. Tudtam, hogy ugyanolyan a szeme, mint akkor régen, mikor bátyám elment. Kiértünk a buszmegállóba. Ott volt már mindenki. Én boldog voltam. Anyám rám nézett:
– Egyát soha ne fálájcs ál, az Istánkét.
Talán egy kicsit csalódtam is. Nem is tudom. Mást vártam. Jött a busz. Megpusziltam és megöleltem anyámat. Olyan puha és meleg volt azon a hűvös szeptemberi hajnalon.
Anyám járt a legszebben a faluban. Sokszor néztem, ahogy egyenesen, kihúzva a hátát, büszkén ment. Én is büszke voltam rá. Mondta is az apám mindig: – Úgy menjél, mint a mamád, ő szépen menen.
Mindig azt hittem, hogy anyám nagyon kemény, a háta, a csontja, a válla. Lehet, hogy az is volt. De most szeptember hűvös hajnalán, nagyon puha volt. Szinte az ölembe folyt. Nem felejtem el soha ezt az érzést.
Végre elindultunk. Az autóbuszból láttam, anyám szemeit törli.
Nem voltam szomorú.
Az utazás hosszú és fárasztó volt. Minden tájat, várost és embert felfaltam szemeimmel. Délután négykor meg is érkeztünk. Olyan izgatottak voltunk, mint még soha. Néni Maricc elvitt minket a leendő kollégiumba. Ó, egek! Ekkora kaput nem is láttam soha! És milyen nehéz volt kinyitni! És milyen hatalmas lépcsők, milyen magas mennyezet! Ez volt a Márton Áron Gimnázium és kollégiuma. A második emeleten várt minket a nevelőnő.
– Á, maguk a csángók!
Egymásra néztünk. Még hogy mi csángók! Néni Maricc azt mondta, igen, mi vagyunk. Ő tud magyarosan bászélni, súgta Mónika mamája. Követtük tehát a nevelőnőt. – Tessék bemenni a szobába. Ott vannak a többiek is.
Micsoda? Elkerekedett a szemünk. Bemenni a szóbába? A kályhát nálunk szóbának mondják. Mit gondol ez a nő?
– Csak menjetek – rugdosott hátulról néni Maric.
A szobában káosz uralkodott. Táskák, csomagok, ruhák, emberek. A legtöbb jövendőbeli szobatársamnak ott volt valamelyik hozzátartozója. Mindenki beszélt. Mindenki ugyanúgy. És mindenki másképp. – Ők is csángók – mondta a nevelőnő mögöttünk. Ismerkedjetek meg.
Tehát én is csángó vagyok. Így tudtam meg.
Vasárnap elutazott mindenki ismerőse. A szobában harmincan voltunk. És mind csángók! Csángó Pusztinából, csángó Diószénből, csángó Magyarfaluból, csángó Lábnyikból, csángó Lujzikalagorból. Ezek voltunk mi.
(folytatás a következő lapszámban)
P. Jáki Sándor Teodóz
Csángókról igaz tudósítások
Amit Moldvában jobban-szebben tudnak
Csak három szó és két mondat. Ha ez mind együtt van, akkor ott csángómagyarok vannak, esetleg még székelyek négy ősi megyéjükből. Számomra annyira kedves és igaz ez az öt adat, hogy mikor itt jártak ezren csángómagyar testvérek 1991-ban, hogy a Szentatyával találkozhassanak, mindkét prédikációmban elmondtam nekik ezeket, hogy jól a szívükbe véssem. Nem nehezteltek érte, hogy közülük egyesek kétszer is hallhatták tőlem, akik mind a Szent Kereszt-templomban Budapesten, mind Esztergomban, a Bazilikában ott voltak a szentmisén.
Mindjárt az első moldvai házban, ahol vendég lehettem 1979-ben, mind az öt adat „bejött”, mégpedig egy kicsi cinka tanított meg rá – szülei segítségével.
1. Megkérdeztem tőle:
– Hány éves vagy?
Nem tudott rá felelni, pedig olyan szépen beszélt magyarul, nem tudta magáról, hogy hány éves, éppen az, akinek az iskolában a legkedvesebb tantárgya a matematika volt.
Édesanyja segített segítségére:
– Kicsi lyányom, hány esztendős vagy?
Fölcsillant a kislány szeme:
– Tizenegy!
Tudta ő, csak a páter „elhibázta” a kérdezést. Mennyire igaza van! Csak szebb az esztendő, mint az év! Ezt ott, Moldvában már egy tizenegy esztendős kislány is tudja, és nem hibázza el! Különben Erdélyben is így mondják!
2. Kérdeztem ugyanezt a kisleányt:
– Örülsz-e az ajándékoknak?
Zavartan nézett rám, majd az anyjára. Már azt hittem, hogy talán kevesli a csokoládét, amit vittem neki. Megint az édesanyja oldotta meg a zavart helyzetet:
– Örvendezel-e neki, Erzsikém?
Ismét mosolyogva válaszolt:
– Örvendek, örvendek!
Mennyivel szebb ez így, sokkal kifejezőbb, muzikálisabb, mint nálunk „mostanában” megszokott forma!
3. Hadd idézzem előbb Bálint Sándort, a vallási néprajz európai szinten megbecsült professzorát, aki első két moldvai utamra jó tanácsokkal látott el, hiszen mind a kétszer az alsóvárosi búcsú után indultam Szegedről. A népi imádságokról beszélgettem vele, és mindig így mondtam: „népi imák”. Egy darabig várt, aztán a tőle megszokott szelídséggel megszólalt:
– Legalább te ne mondjad: ima, mert imádság az!
És a moldvai kicsi Erzsike ezt éppolyan jól tudta, mert mindig imádságot mondott, mint az „utolsó szögedi embör”, a tudós, szentéletű professzor.
4. Amikor indulófélben voltam tőlük, édesanyja biztatta a kislányt:
– Köszönjed meg még egyszer a sok ajándékot, amit kaptál!
Azonnal mosolyogva szólt, de nem ám, hogy
– Köszi! – vagy „szöszözve”, mint a tv-kabaréban szokás:
– Köcönöm! – de még azt sem:
– Köszönöm szépen! – hanem a legszebbiket mondta a lehetséges magyar köszönő formulák közül:
– Isten fizesse!
Hányszor éreztem azóta is, hogy ennek a moldvai kicsi lánykának a kívánságát meghallgatta az Isten, mert a legkisebb ajándékért, áldozatért vagy fáradságáért bőségesen megfizetett már nekem!
5. Amit még jobban-szebben tudnak a moldvai testvérek: ha terveznek valamit és „jövő időt” használva kimondják, mintha megjelenülne Szent Jakab levelének egyik mondata: „Ha az Úr akarja és élünk, ezt vagy azt fogjuk tenni.” (4,15) Mert nem mondanak semmit sem a jövőre vonatkozólag, hogy hozzá ne tennék valamelyiket e kettő (és még hány más!) közül:
– Az Isten segedelmével!
– Ha az Isten is megsegít!
Mikor elbúcsúztam vendéglátóimtól, ezzel bocsátottak útnak:
– Segítse az Isten!
Vagy így is:
– Az Isten tartsa meg!
Amit Moldvában másképpen szebben tudnak
Mi, magyarországi magyarok, nem ritkán szíves szeretetből mosolyogni kezdenénk, mikor Moldvában olyan szavakat hallunk csángómagyar testvéreinktől, melyeket mi megértünk ugyan, de valami kevésben mégiscsak különböznek az általunk ismert formáktól. Isten mentsen attól, hogy félreértsék jókedvünket! De ha felnőtt szájából halljuk azokat, a legszívesebben megismételtetnénk velük, vagy azonnal magnóra vennénk, nehogy elfelejtsük. Ha pedig kicsi cinkától vagy gyerektől tanulhatjuk meg, biztosan mindjárt ajándékot keresünk a táskánkban, hogy megjutalmazhassuk őket bájos szavaikért.
Ilyenekre gondolok, mint
a veres – amikor pirost várunk tőlük, és következetesen verest mondanak;
máskor barnát „kellene” mondaniuk, és setétveressel lepnek meg bennünket;
vagy amikor csak így reagálnak a barnára: kávészín.
Szép hosszú ő-vel ejtik: ződ, majdnem úgy, mintha kisalföldiek lennének Győr környékén? L-lel zöld, így sose várhatjuk tőlük.
A fehér meg mindig fe-ér náluk Moldvában, h hangzó nélkül.
A kék azonban ott is olyan szép, mint mifelénk: kék.
A sárga ismét csak mosolyogtatna bennünket, hiszen sárignak mondják. Szőke hajú kicsi cinkájuknak sárig feje van, és még milyen bájos tőle az arcocskája, a szőke hajától!
Remélem, hogy nem vette észre az a csángó asszony 1979-ben, Kákován, hogy roppantul tetszik nekem a neve, mikor bemutatkozásom után ő ezt felelte:
– Én meg Sárig Elizabeta vagyok!
Csak bévülről mosolyoghattam, nehogy félreértsen és elmenjen a kedve a beszélgetéstől, pedig én még énekét is hallani akartam, sőt magnóra venni. Kísérőm ugyanis azért vitt be hozzá, mert ebben a házban lakik egy asszony, aki tud virrasztani – magyarosan. Ő tud a legszebben! Magyarossan!
Kedves még a szóbotlásuk is:
feteke – a fekete helyett,
hedegű – a hegedű helyett.
Kedvesen mondják, és csak úgy tudják: az ősz hajú emberről hallottam tőlük, mert rólam mondták:
– Szürkefejű öreg bácsó.
A csángó testvérek gyönyörű jellemi tulajdonsága, hogy akit a szívükbe zárnak, ahhoz mindvégig hűségesek maradnak. Nem titkolják előtte csángós beszédjüket, sőt még boldogan hallgatják vissza a magnóról, mit és hogyan mondtak. Így Sárig Erzsi néni is!
Tréfás dalok
Ma nem ettem egyebet,
Csak retket, csak retket.
Nem szeretek senkit,
Csak Gergelt.
Ma nem ettem egyebet,
Csak miételt, csak miételt.
Nem szeretel senkit,
Csak Piétert.
Ma nem ettem egyebet,
Csak hájat, csak hájat.
Nem szeretek senkit,
Csak Jánost.
*
Dombon van e házam,
Sziélnek van forditva,
Kerek az ablakja,
Ingem lesnek ritta.
Ingemet ne lessen
Senki barna fia,
Met nekem nem kell más,
Csak e primár fia.
Primár fiát szeretem,
Kiék e szeme, mend nekem.
Kiék a szeme, nem fekete,
Met az anyja kifestette.
*
Mikor Gergel legény vót,
Ő nekem szeretőm vót,
Iédes Gergelem,
Kedves Gergelem.
Fetát köttem, tulpánt szúrtam,
Gergel sültült. Ién táncoltam,
Iédes Gergelem,
Kedves Gergelem.
Gergel sültült, ién táncoltam,
Jaj micsa kedves lyány vótam,
Iédes Gergelem,
Kedves Gergelem.
Pántyikáim zurrogtak,
Papucskáim pattogtak,
Iédes Gergelem,
Kedves Gergelem.
*
Fenn e csillag, fenn az iég,
Miég eszedbe jutok ién.
De már akkor kiéső lesz,
Nekem más szeretőm lesz.
Viékony ciérna, kemenymag,
Jaj de kevély legiény vagy.
Mi haszna ha kevély vagy,
Egy piénznek ura nem vagy.
Egy piénznek ura nem vagy,
Fűnek-fának adós vagy.
S e pengőtől kötyüd vagy,
S e tetütül nehez vagy.
*
A kucsákat odaki
Ed sziép legién kergeti.
De csak mend azt izeni:
Ed sziép leány mennyen ki!
Ed sziép leány menjen ki,
Ed kupa bort vigyen ki,
Hod igyák meg odaki,
Hod igyák meg odaki.
Ciba kucsa, ne ugass,
Hogy gyűljön e guzsalyas.
Ha meggyűl e guzsalyas,
Attól mend ugass.
Ciba kucsa, ne marj meg,
Mennek inget vegyenek.
Mennek inget vegyenek,
Igen biségbe jöttek.
*
Ciba kucsa, ne ugass,
Hogy gyűljön e guysalyas.
Ha meggyűl a guysalyas,
Attól fogva mend ugass.
Ez erdőbe ed farkas,
Neked adom, csak hallgass.
Ez erdőbe ed farkas,
Neked adom, csak hallgass.
Guysalyasok eljöttetek,
Nem bánjuk, ha elmentek es.
Nyitva zajtó, biéjöhettek,
Üress e pad, leülhettek.
E küldiésről itt ülhettek,
Marasztástól elmehettek.
Sziékünk sincsen alád való,
Lyányunk sincsen neked való.
*
Mikor kicsi leány vótam,
Zabargatni járogattam.
Zabot nem tudtam aratni,
Kiévét nem tudtam megkötni.
Markot nem tudtam hajtani,
Szeretőt tudtam tartani,
Klécát nem tudtam megrakni,
láncokat fel tudtam kötni.
*
Őszi harmat, hideg eső,
Őszvel iérik meg e szőlyő.
Ha megiérik, bornak szedik,
Barna küslyányt fierhez viszik.
Kinek kiérik, nem kedvelik,
Jaj, be rossz legiénnek kiérik.
Éjen iszik, nem aluszik,
Nappal deglik, nem dolgozik.
*
Kicsi macska, niégy e lába,
Ötödik e katrincája.
Hatodik e farkincája,
Azon jettünk Móduvára.
Asztal alatt egy tál laska,
Azt e macska elöntötte,
De nem e macskacska bűne,
Henem gazdasszonynak bűne.
A téli vakáció
"Tél van. Befejeztük az első félévet, kezdődik a vakáció is két hétig tart. A Karácsony előtt nagy zoj volt a faluban. Minden nap készültünk a szent ünnepre.
Mük csináltunk: kalácsot, töltött kápasztát, levest, francia salátát.
Szilveszter napján a gyermekek elmentek urálni.
Mük is jártunk urálni és sok pénzet kaptunk.
Szánkoztunk, korcsolyáztunk és hóembert csináltunk.
Szilveszterkor nagy buli volt!
Micsoda szép volt a korácsony és a vakáció!"
Puşcaşu Emilia, Klézse, VI. osztály
"Befejeztük az első félévet. Nagyon örülök, hogy kezdűdik a vakácio.
Ezalat a két hét alatt akarom, hagy szép legyen, hagy máskor is emlékezzem.
Én váram a karácsanyt azért: hagy feldíszítsük a fennőt, hagy hajam hagy énekelnek a kántálókat.
Karácsany első napján megyünk lányakkal minden barátnőmhöz. Este megyek énekelni a fiúkkal és a lányakkal.
Megyünk misére és este megyünk ki.
A karácsany másik napja Szent István és akkar is megyünk kántálni lányakhaz és a fiúkhaz és este megyünk a diszkóba.
A karácsany jellegzetes ételek: a kalács, a töltött kápaszta, leves, süteminyek.
Szilveszter napján csinálunk újból tésztát süteminyt, töltött kápasztát, levest, francia salátát.
Este jönnek a gyerekek urálni és azután jön a szilvester buli.
Azután jön a pap és megszenteli a házat.
A következő napan leszedgyük a fát.
Ilyen volt a karácsany nálunk."
Puşcaşu Alina, Klézse, VII. osztály
Kovács András Ferenc
Csillagcsengő
Jégcsap csendül, jégcsap cseng –
csillagcsengő égen leng.
Jégcsap csücskén csüngő nesz –
csilló neszből csengés lesz.
Jégcsap csücskén fény csendül –
égen csüngő szél lendül...
Jégcsap csörren, csilló csend –
csokros csillagcsengő cseng...
Csanád
– Szent Gellért legendája nyomán –
István király uralkodása alatt történt, hogy Ajtony vezér nagy várat építtetett a Maros folyó partján, és ezt elnevezte Marosvárnak. Ebben a várban élt hatalmas udvarával: hét feleséget tartott, mert a keresztény vallásban még nem volt tökéletes.
Ajtony vezér elnyomta a nemeseket, és zsarnokoskodott fölöttük, István király hatalmát pedig rút szavakkal becsmérelte, nyíltan ócsárolta. Nem érte be a jogos jövedelemmel, hanem a Maros folyó kikötőiben őrséget állított, és megvámolta a sószállító hajókat.
Sok vitéz, sok derék katona élt Ajtony vezér udvarában, de ezek közül is kitűnt vitézségével Csanád, akinek nem volt párja a seregben.
Amikor Ajtony látta Csanád vitézségét, parancsnokká tette, és gyakran megjutalmazta. Ezért aztán az udvariak fondorkodni kezdtek Csanád ellen. Addig fondorkodtak, addig vádaskodtak, míg Ajtony elhatározta, hogy Csanádot alkalmas időben megöleti. De egyszer vigyázatlan volt, elárulta magát, és Csanád elmenekült Marosvárból.
Egyenesen István király udvarába tartott, s ott a királynak elmondta, hogy mi járatban van.
A király pedig kinyomozta Ajtony titkait, és amikor meggyőződött róla, hogy Csanád nem csalfa szándékkal menekült hozzá, akkor megtérítette és megkeresztelte.
Ezután Csanád híven szolgálta a királyt, és sok csatában kitűnt vitézségével.
Amikor ennek ideje eljött, a király összehívta a főembereket, és így szólt hozzájuk:
– Készüljünk el az én ellenségem, Ajtony ellen, és foglaljuk el a földjét harccal és csatával.
Amíg a király ezeket mondta, erősen figyelte Csanádot. De Csanád arcán csak azt láthatta, hogy a vitéz erősen örül a hadjáratnak.
Ezután a király így folytatta a szót:
– Válasszatok magatok közül egy vitézt, és az legyen a vezéretek!
A főemberek pedig közös akarattal ezt mondták:
– Ugyan kit találnánk különbet Csanádnál?
A király helybenhagyta a választást.
Csanád pedig azt mondta a főembereknek:
– Új keresztény vagyok, újonnan kereszteltek, új csatát akarok megvívni. Induljunk hát, és győzzük le a király ellenségét!
Ez a beszéd mindenkinek tetszett.
Ezután Csanád a seregével a várból kivonult, és átkelt a Tiszán. Ott már várta Ajtony katonasága.
Mindjárt egymásba roppant a két sereg, hullottak a vitézek innen is, onnan is. Amikor már sok vitéz elesett, Csanád serege hátrálni kezdett, aztán egészen megfutamodott, és Szőregig meg sem állott.
Késő este Csanád vezér tábort ütött: egy domb mellett táborozott. Ezt a dombot később Oroszlánosnak nevezte el. Az elnevezésnek pedig érdekes története van.
Csanád vezér holtfáradtan tért álomra, de elalvás előtt ájtatosan imádkozott. Imájával Szent György vértanúhoz fordult, tőle kért segítséget. Azt is megfogadta, hogy ha győzelmet arat, akkor azon a helyen, ahol imádkozott, templomot épít Szent György vértanú tiszteletére.
Nemsokára álomba merült a vezér, s hát álmában egy oroszlán jelent meg előtte, és odaállott melléje. Azt mondta neki az oroszlán:
– Ember! Miért alszol? Kelj föl hamar, fújd meg a kürtöt, kezdj új harcot, és ellenségedet legyőzöd!
Az álomkép elszállott, Csanád vezér felébredt, és úgy érezte, hogy két ember ereje szállta meg. Megértette, hogy Szent György vértanú látogatta meg oroszlán képében, ezért mindjárt hozzáfogott a terv végrehajtásához.
Csanád vezér a kürtöket megfúvatta, a király seregét csatára indította, és maga elöl vágtatott, hogy Ajtonyt és katonáit elpusztítsa.
Ajtony serege Nagyősz mezején táborozott. Senki sem gondolt éjszakai támadásra, ezért nagy volt a táborban a riadalom.
Maga Ajtony vezér futásnak eredt. Sebesen vágtatott paripáján, de Csanád vezér a nyomába szegődött, és a kardjával levágta.
Amikor a vitézek megtudták, hogy Csanád levágta Ajtony vezért, nagyon felbátorodtak, és még keményebben aprították az ellenséget.
Abban a csatában Csanád és vitézei nagy zsákmányt szereztek. Amikor hajnalodott, a holttesteket összeszedték, bevitték Marosvárba, s ott valamennyit tisztességgel eltemették.
Amikor a csata hírét meghallotta, István király nagy örömmel örvendezett. Szívesen köszöntötte Csanád vezért, de főképpen Gyula vitézt dicsérte, mert ő vitte el az udvarba Ajtony vitéz fejét.
Csanád vezér pedig odafordult Gyula vitézhez, és azt kérdezte tőle:
– Ha Ajtony fejét elhoztad, a nyelvét ugyan miért hagytad el?
A király ekkor kinyittatta Ajtony száját, és megkérdezte:
– Megvan-e a nyelve?
Mondták a vitézek:
– Nincsen, király atyám.
– Persze hogy nincsen, mert én már előbb kivágtam – mondta Csanád vitéz, azzal felmutatta a nyelvet, amit már előbb a tarsolyába tett.
A király Gyula vitézt az udvarból kivetette Aztán Csanádhoz fordult, erősen dicsérte, és azt mondta neki:
– A mai naptól fogva ezt a várost nem hívják többet Marosvárnak, hanem nevezik Csanádnak. De még ezt az egész tartományt is a te nevedről fogják nevezni. Te leszel a tartomány ura és birtokosa, amiért az ellenségemet megölted.
In: Lengyel Dénes, Régi magyar mondák. Móra, Bp. 1974.
Jövendölés Sáráról
Ábrahám a sátrának ajtajában ült. Kora reggel volt, de a nap már melegen sütött. Felnézett Ábrahám, és három férfiút látott. Eléjük futott a sátor ajtajából, és mélyen meghajolva köszöntötte őket:
– Jó uraim! Ha kedves vagyok előttetek, ne kerüljétek el a házamat. Hoznak mindjárt vizet, mossátok meg a lábatokat, és pihenjetek meg itt a fa alatt. Kaptok egy falat kenyeret is, csak azután menjetek tovább.
Sietve bement Ábrahám a sátorba, és azt mondta Sárának:
– Végy hamar három marék zsemlelisztet, süss pogácsákat a hamu alatt.
Aztán kiszaladt Ábrahám a nyájához, behozott egy szép kisborjút, és elkészíttette a húsát a szolgájával.
A vendégek elé tette a húst, tejjel, vajjal és a pogácsákkal. Amíg ettek, ő a fa alatt állt.
Azt kérdezte az egyik vendég:
– Hol van Sára, a feleséged?
– Bent a sátorban.
– Visszajövök hozzád egy esztendő múlva – mondta az egyik vendég –, és akkorra fia lesz Sárának.
Sára hallgatózott a sátorában, a vendég háta mögött. Elmosolyodott, amikor ezt hallotta.
– Megvénültem már – gondolta Sára –, idős az uram is, mi módon lehetne gyerekünk?
Kérdezte Ábrahámtól a vendég:
– Miért mosolyodott el Sára?
De Sára megszeppent, és letagadta:
– Nem mosolyogtam.
– Nem beszélsz igazat, mert mosolyogtál – mondta neki a vendég.
A három férfiú elment Szodoma és Gomorra felé, Ábrahám elkísérte őket egy darabon.
Izsák az oltáron
Úgy cselekedett az Úr, ahogy megmondta Ábrahámnak: Sárának fia született. Izsáknak nevezték a fiút. Ábrahám pedig százesztendős volt, mikor Izsák született.
Amikor a fiú nőni kezdett, Ábrahámot próbára akarta tenni Isten. Szólította:
– Ábrahám!
– Itt vagyok, Uram!
– Vedd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz. Menj el vele Morijának földjére, és áldozd fel Izsákot égő áldozatul azon a csúcson, amelyet majd megmutatok neked.
Felkelt Ábrahám jó reggel, megnyergelte a szamarát, maga mellé vette két szolgáját és Izsákot, az ő fiát. Fát hasogatott az égő áldozathoz, és elindult velük arra a helyre, amelyet Isten mondott neki. Három napig mentek. Akkor fölemelte a szemét Ábrahám, és látta távol azt a hegycsúcsot.
Azt mondta a két szolgának:
– Maradjatok itt a szamárral, én pedig és a gyermek elmegyünk amoda, imádkozunk, aztán visszatérünk hozzátok.
Az égő áldozatra való fahasábokat föltette Ábrahám a fiának, Izsáknak a vállára. Ő maga a tüzet vitte egyik kezében, másikban a kést, úgy mentek ketten.
Megszólította Izsák az atyját, Ábrahámot:
– Édesapám!
– Itt vagyok, édes fiam!
– Íme, itt a tűz, itt a fa, de hol az áldozatra való állat?
– Majd gondoskodik arról Isten.
És mentek ketten együtt.
Eljutottak arra a helyre, amelyet Isten mondott. Ábrahám oltárt épített, rárakta a fát. Aztán megkötözte Izsákot, és földobta az oltárra, a fahasábok tetejére.
Elővette Ábrahám a kést, hogy megölje a fiát. De akkor megszólította az Úr angyala:
– Ábrahám! Ábrahám!
– Itt vagyok.
– Ne emelj kezet a gyermekedre, ne is legyen semmi bántódása. Most tudtam meg, hogy féled az Istent, mert nem kedveztél a fiadnak, a te egyetlenegyednek sem.
Fölnézett Ábrahám, és látta, hogy egy kos akadt meg szarvánál fogva az ágak szövevényében. Előhozta Ábrahám a kost, azt áldozta fel égő áldozatul a fia helyett.
Zágoni Olga
Meg fogok házasodni
Néha a felnőttek akkor örvendenek, amikor a gyerekeknek jön, hogy sírjanak. Vagy fordítva. Mert az szerintem nagyon jó, amikor minden fehér meg puha meg szép, de ők ezt a hidegtől nem veszik észre. Az is jó még, hogy ilyenkor minden csúszik. Nagymamám éppen ezért nem megy ki a házból. Hát mit csináljunk? A szerencse forgandó! Ezt Gyuri szokta mondani, amikor nem jön ki neki a 10-es számtanból. A múltkor nem jött ki, pedig annak ellenére, hogy tél volt, mindent nagyon jól tudott. Ez biztos, mert nekem is elmondta, és én is láttam, hogy Gyuri feleléskor nagyon sokat mondott. Apuék szerint ennek megítélése nem az én dolgom. Ezt ők ketten majd megbeszélik. Ebből is látszik, hogy Gyuri kezd átállni a felnőttek pártjára.
Nem baj, mert én meg fogok házasodni, és feleségül veszek egy királykisasszonyt! És nem leszek egyedül.
Csakhogy nekem az nem lesz elég, ha olyan szép lesz, hogy a napra sem lehet nézni, mert akarom tudni azt is, hogy jól seper-e, jól mosogat-e, és a találós kérdésekre miket válaszol.
Majd én is megmutatom neki, hogy a füzetecskémben már van huszonhét piros pont és két piros csillag, amiből kiderül, hogy nem egy nyimnyám kisfiúhoz megy feleségül. És ha próbákat kell kiállni, az sem lesz baj, mert tegnap is, azelőtt is mind megettem az ebédet, már nagyon erős vagyok. Csak még egy lándzsát kell szereznem, de az sem nagy dolog, mert ismerek egy fiút, akinek az apukája a vasgyárban dolgozik. Akár lándzsát is tud csinálni, ha megkérik.
Jó, ha az embernek sok barátja van. Nekem van éppen elég. Majd ha a királykisasszonyt fenyegeti egy sárkány vagy valami hasonló, hát akkor majd viszem Áront, mert ő olyan, hogy akinek nekimegy, azt biztos felborítja. Zoltán majd cibálni fogja a sörényét, ő ahhoz nagyon ért, Attila pedig bokán rúgja. Úgyhogy szegény sárkány azt se fogja tudni, merre fusson világgá.
Eddig haragudtam Áronra is, Zoltánra is, Attilára is, de többet nem haragszom, hanem megmondom, még ügyeskedjenek, hogy amikor a sárkánnyal találkozunk, akkor alaposan húzzuk el a nótáját.
Remélem, hogy a királykisasszonynak lesz valami varázsholmija, és azzal majd szépen átvarázsoljuk a dolgokat.
Gyurinak majd átvarázsolok az ellenőrzőjében minden rossz jegyet tízesre.
Apunak varázsolok egy gépet, amit a kabátja alá tesz, és az fújja a meleget. Hogy ne örüljön annyira, amikor olvad a hó.
Anyunak fogok varázsolni még két kezet, mert akkor már összesen négy lesz, és többet nem mondja, hogy „nem látod, fiam, csak két kezem van, nem tudok mindent egyszerre csinálni”.
Nagymamának két ködlámpát a cipője orrára, hogy lássa jól, hol esik el, és többet ne lépjen oda.
Magamnak pedig egy másik Gyurit, aki mindig kicsi lesz, örökké velem marad, és nem fog átállni sohasem a felnőttekhez.
Szerkezet csúfondárosság ellen
Én a múltkor még Zsókának akartam udvarolni és elsőbbséget adni, de közben átalakult a helyzet. Azért, mert Zsóka a tegnap, amikor egy kiscsoportos meg akarta nézni a rajzát, morcosan azt mondta: „Menj innen, te pocok!”
Ha jól meggondolom, feleség korában is megtörténhet vele a morcosság, és akkor nekem fog ilyeneket mondani.
De Gyurinak is meggyűlt a baja egy masnis békával. Mostanában már így hívja Gyöngyikét, mert amikor Gyuri hasra esett, Gyöngyi kikacagta őt, és egy kicsit sem sajnálta, pedig az a bátyámnak rossz volt. Ezért hagyta Gyuri, hogy a szünetben Istvánék huzigálják a Gyöngyi copfját, úgy tett, mintha az neki teljesen mindegy lenne. Erre fel Gyöngyi azt merte mondani róla, hogy pipogya. Erre aztán betelt a pohár. Különben is Gyuri az én testvérem, Gyöngyi sértegessen mást, és az vigye helyette azt a nehéz táskát, mert az én bátyámnak a sajátja is elég. Azt hiszi, hogy mert lány, úgy viselkedhet, ahogy akar? Hát abból nem eszik! Ezért határoztuk el, hogy akkor inkább nem is udvarolunk. De ez még nem jelenti azt, hogy egyszer majd nem nősülünk meg.
Az is megtörténhet, hogy ki fogunk találni egy szerkezetet, amivel ügyesen meg lehet mérni, hogy melyik leányban mennyi a csúfondárosság, és hogy azt meg lehet-e szüntetni. Mert ha a feleségünk csúfolódik velünk, és olyanokat mond, hogy pipogya, akkor már minden késő lesz. Szóval nem könnyű dolog a házasság, és mi még sokat kell gondolkozzunk azon a csúfondárosság elleni szerkezeten, mert arra szükségünk lehet.
Ez igazándiból egy kicsit tudós munka lesz, úgyhogy most hosszú ideig nem is fogunk udvarolni, csak gondolkozni. Ha elkészül a masina, akkor kettőt csinálunk belőle. Az egyiket eladjuk sok pénzért, mert biztos a felnőtteknek is jól fogna időnként. A sok pénzen pedig virágot veszünk a következő nők napjára. Anyunak, nagymamának, a tancinak és az oszinak. Mindenféle virágot megveszünk, mert ők már kész nők, és nem szoktak csúfolódni.
Az is igaz, hogy Zsóka és Gyöngyi is nők lesznek egyszer, s ha jól meggondolom, a következő nők napjáig leszokhatnak már a csúfolódásról. Szóval, ha addig rendesen viselkednek, akkor majd nekik is adunk valami virágféleséget.
Kedves játékosok!
A II. fordulóra érkezett válaszokat a következőképpen értékeltük:
Klézséből Răuţă Eugenia 17, Cochior Iulia 18, Olaru Alina 19, Cochior Daniela, Benke Anna-Mária és Cochior Emilia-Maria 21 pontot kapott.
Somoskából Iştoc Monica és Iştoc Iuliana 19, Pruteanu Andreea 21, Istók Andreea 22 pontot ért el.
Lészpedről 21 pontot kapott Kompót Anna-Alexandra, Kompót Mária Felícia, Alexov Anna-Mária, Csutak Szimóna; 22 pontot Bárdás Alina és Kiskocsis Krisztina.
Frumószából 21 pontos válasz a David Veronicáé és a Dumea (?) Irina Ioanáé, 22 pontos az Aparaschivei Anna Mariáé, Balázs Antalé és Munteanu Floriné, végül 23 pontot ért el Diac Ana-Maria, Balázs Krisztina és Dávid Mária.
Akiknek kisebb a pontszámuk, ne keseredjenek el, lehet, hogy igazából ők voltak becsületes, önálló feladatmegoldók!
Az első két forduló után nyerteseket hirdetünk. Íme: legtöbb pontszáma a frumószai Balázs Krisztinának és Dávid Máriának gyűlt össze (43), második helyezett Balázs Antal, szintén Frumószából (42 ponttal), a harmadik hely a lészpedi Bárdás Alináé és a frumószai Aparaschivei Anna Mariáé (40 pont). Gratulálunk nekik és a többi versenyzőnek!
A III. és IV. forduló kérdéseire küldött válaszok pontszámait már nem adjuk össze az előző fordulókéval. Mindenkinek van tehát még esélye nyerni! A III. fordulóra február 20-ig, a IV.-re március 15-ig várjuk a válaszokat.
IV. forduló
1. Te hoztál-e már áldozatot valakiért? Meséld el! (5 pont)
2. Készíts rajzot, festményt Kovács András Ferenc Csillagcsengő vagy Nemes Nagy Ágnes Madár című verséhez (ez az utolsó oldalon található)! Figyelmesen olvasd el a verset, amit illusztrálsz! (4 pont)
3. A mondatokban állítsd vissza a szavak helyes sorrendjét:
Dorombol miért a macska? Magát érzi mert jól. A rezegtetésével különös ezt hangot két adja hangszálának. Megvan hogy kellemes érzését minden a állatnak kifejezze örömét hangja, jellegzetes, maga. Macska jelét a dorombolással adja ennek. A gyakori kutya de ugatással vakkantással például vagy. (7 pont)
4. Összetett szavakat kell alkotnod a táblázat rajzaiból és szavaiból. Melyik rajz melyik szóhoz talál? (5 pont)
Szabadságunk keserű méze
Kedves Erzsike néni! Természetemhez híven ezúttal sem arról fogok áradozni, hogy a boldogságból kinőttem magam, lévén, hogy szárazság emészt, és a jogos, fáradság okozta kimerültségben a reménytől oly árva vagyok, hogy az élet értelmének kérdésén kívül más nem is ketyegteti az időt bennem. Az elvárások rabszolgája vagyok. Szabadon persze. A rendszerek bábujaként mozgok, amerre sikerül fordulni, és akár a megírt színdarabokban: olykor kivégeznek, máskor koronáznak, de szereplő vagyok. Jegyekkel álcázva, jóindulattal tarisznyázva, de vándorútra tettek. És ezen az úton ki a testvér, ki az idegen, ki vagyok én, és ki lehetnék, ha másképp ballagnék, miként most, az elbukottságban, nem tudom. Le vagyok győzve, győzelem ha van, de nincs, akinek megadjam magam (József Attila). Bukásom: találkozás a „miért” kérdéssel. A tökéletesség alvilágba vezető útját élem. Szemtanúja lenni a hit-vesztésnek, a kezet kioldani markomból, mert repülni akar, látni a téglák porrá omlását alattam, miközben ott fent az Isten-közelség már eleven volt, és csüngni a semmi mértan-vonalain! E fájdalmakból sohse lesz történelem! Pedig történései hoznak s visznek a lét színpadán. Megünnepeljük a mulandóság minden tiszavirág-nyílását, s beérjük az elölről-kezdéssel. De mit tehet mást a nagyrészt önműködő anatómia, az ember! Nem is kell több egy pumpáló szívnél, s túl leszünk a hivatásunkon. Több az ember, és nem ez. A megkeseredettség s a kimerültség uraskodik bennem, s ha buktatója valaki létemnek, az magam vagyok. Az ömledező keserűségnek oka s forrása van, de ha kiapad annak mélysége, elmúlik.
Pest sem vidámabb hangulatomnál. A ki-ki szájíze szerint értelmezett szabadság merész és sértő játékokba viszi az emberiséget. Hogy egy egyén a szabadságát gyakorolhassa, egy világot kell megszüntetni. Én is e világ része vagyok. Tán köztudott a Tilos Rádió hullámain elhangzott kereszténység-ellenes mondat otthon is. Szidják az Istent, s nem tudják, hogy szólás lehetőségük Tőle ered. Annak a szabadságnak a nevében követelőznek, melyet egyenest a kereszténység közvetítése által kaptak, a kinyilatkoztatott Istentől, azaz az isten-képűségből fakadó szabadság nevében. Mert melyik kultúra, melyik ideológia szószólója, melyik próféta feszült keresztre a bűnös emberiségért? Azokért, akiknek a büntetésén, ítélésünk szerint, az istenség még gondolkozik, merthogy vétkükhöz szabott büntetés-súlyt el sem tudunk képzelni (oly nagy a gyűlölet bennünk, irántuk). Igen, annak a Keresztre-feszítettnek köszönhetjük szabadságunk! Szeretete és áldozata emelte az emberiség-képet nemessé és méltóvá a nyitottságra Isten s a másik ember iránt. A Keresztre-feszített hagyja a konkolyt nőni, mert a konkolyt is szereti, benne is bízik, érte is meghalt. Nagyon jól tudjuk, hogy szabadságunk minősít, keserű mézét mi esszük, s abszolút szabadok sohse lehetünk, mert maximum és minimum emberek vagyunk, tér és idő keresztjén függünk, s a tudat vad sivatagában önpusztítóan végül meghalunk.
Nem szakterületen, idegen asztalnál lapokat osztogatni nem illik, nem lehet. Az ateistának az idegen ismeretlenről prófétálni nem lehet. Mit tudják ők, hogy ki az Isten? Felelőségük alól menekülve folyvást belénk botlanak, és a mi Istenünket egy szelíd pultosnak látják, kinek más dolga nem akad, csak kiszolgálni szennyes, szép vágyaink, ha lehet, rögvest és precízen a vágynyomatot. Pedig egy alázatos, rászoruló koldusba botlott a földön járó, ki kevés önmagának, s vándorútját egy iránynak áldozta, mely teljessé teszi az életét. Mit ad Isten nekünk, láthatatlanul is? Azt és csak azt, amit ember nem adhat, egész Önmagát: a szeretetet!
Bálint András szellemét negyedévszázas életévem ajándékául kaptam. Abban a pillanatban a felelősség hatása alatt kényszer erejével éreztem: meg kell menteni a világot! Meg kell mentődnie a világnak! Minden napon, minden porszemnek fáradoznia kell egy emberibb világért! Nemes Nagy Ágnes Madár című versét szerettem volna elmondani vallomásul, de a Nagy hiánya és emléke a könny-nyelvet beszéltette. Tán jobb is így, mert megmaradni az ünnepek kegyelme alatt a mindennapok szenvedésében igen nehéz. Mégis áldás, vándorbot a bizalom, mely nemcsak támaszt, de irányt is ad. Új hanggal, a kiinduló ponttal gazdagodott lelkiismeretem, és hiszek benne.
A Gyimesek völgyén vitt még aznap a vonat, szép Moldvába. Az ég fáradt volt, és sötétsége a fenyvesek csúcsára omlott. A völgyekben ködös fények, tág ország, tekintetemmel olvadtam a mélybe. De vitt a vonat, s azóta Pestre hozott, hol mindennapjaim leltárát mérem, adom a múltnak.
Gondolataim abban a reményben halkítom le a legközelebbi írásig, hogy egészségnek, békének örvend egész Családja.
Szeretettel
Iancu Laura
|
|
|
Bukovinai ének
