Keresés:






Az előző szám tartalmából:

 Vastaps kísérte végig a Wass-darabot Erdélyen

 Magyar kerekasztal RMDSZ nélkül

 Hírek

 Az EMNT és az RMDSZ „közeledése” az európai választás előtt

 Az Unió belénk lépett

 Pénzmágnások

 Vigyázó szemetek Tallinra vessétek!

 Utcák, csatornák, uszoda

 Továbbra sem imádkoz-
hatnak magyarul

 Nyilatkozat az európai integráció és ökuménia jegyében

 Ma is elveszik életterünket

 Izzó hangulat Marosvásárhelyen

 Veszélyben a vén kontinens

 Az EU megáll Marosvásárhely határában

 Lukasenko végnapjai

 Uniós román kívánságlista

 Vidékfejlesztésre 7,5 millió euró

 Aranyosszéki gazdagondok

 Új rektor-helyetteseket jelölnek a semmiért cserébe

 „Nem az vagyok, aki voltam”

 A luganói tanulmány

 Bujdosó könyv

 A kocogás fél egészség

 A magas vérnyomás

 Kalandozás és garázdálkodás a kortárs magyar irodalomban

799. szám - 2007. január 23.

aktuális
   Szűkön mérik a kölcsönt a sikeresen pályázó erdélyi gazdálkodóknak
   Erdélyi szélsőségek
   Hirek
a rosszabb és mégrosszabb
   Egy megtalált levél margójára
   Nacionalisták uniós fészekben
   Élethordozók alázata
   Kis Dani, Nagy Dani
aktuális
   Összefogást sürget az EMNT
   Behódolásig terjedő megalkuvás
talentumok
   Váradtól a Vatikánig
   Tabutémák színpadon
   Az elfeledett kormányzó
magyar szemmel
   „Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók”
   Wass Albert szelleme lengi be Magyarországot is
mementó
   „a legszebb festéket az igazság adja”
   Az a pogány Filcsik
szélrózsa
   A doni katasztrófa
   Bujdosó könyv
sport
   Csoportgyőztes a magyar válogatott
   Eklemovic is kéziválogatott lehet
   Peterhansel és Despres a sivatagi király


aktuális


Az eurohuszonkettes csapdája

Szűkön mérik a kölcsönt a sikeresen pályázó erdélyi gazdálkodóknak

Korábbi lapszámunkban beszámoltunk az erdélyi gazdák pályázati lehetőségeiről, a Sapard program „jogutódjának” nehézségeiről. Márton Róbertet Csíkszereda környékén főként a Polgári Szövetség csíki területi vezetőjeként ismerik, azt talán kevesebben tudják, hogy korszerű tehénfarmot akar létrehozni Csíkkarcfalván. Sikeresen pályázott a Sapard keretében, de a gondok és bonyodalmak csak ezután kezdődtek. A vele folytatott beszélgetésből annak a vállalkozónak a mintaképe rajzolódik ki, aki szeretne, tudna is minőségi árut termelni, csak éppen az ág is őt húzza.

– Jelenleg huszonnégy szarvasmarhát tartok, s a korábban beszerezhető információkból tudtam, hogy valamit változtatnom kell, ha meg akarok majd felelni az uniós elvárásoknak akár a tejtermelés, akár a vágómarha tenyésztésének területén. Ezért éltem a lehetőséggel és pályáztam a Sapard, illetve az állam által támogatott farmerprogramokra. Kár lenne most azon keseregni, hogy nekünk szinte egyik napról a másikra olyan feltételeket írnak elő, amilyenekhez a nyugati gazdálkodók már évtizedek óta hozzá vannak szokva. Aki meg akar élni, annak ezt el kell fogadnia. Én egy 88 állatot tartó új farm létrehozására adtam be pályázatot. Ehhez új istállót, fejőházat kell építenem, és be kell szereznem a gépi berendezést. Hogy mi mindent kell még a saját zsebemből kifizetnem, arra még visszatérek. A projekt 920 ezer euró értékű, ebből 150 ezret kellett volna, kellene kapnom a farmerprogramtól. Utóbbira a jóváhagyó levelet tavaly márciusban kaptam kézhez, és ennek birtokában kezdtem a kilincselést az állami takarékpénztár, a CEC csíkszeredai kirendeltségénél.
– A helyzetet, gondolom, az sem egyszerűsítette, hogy időközben miniszterváltás volt az agrártárcánál, helyileg pedig igazgatócsere a CEC-nél.
– Hát nem. A hitelhez benyújtott okmányaimat elfogadták, s az csak utólag derült ki, hogy a csíkszeredai CEC nem kérte ki a bukaresti, központi fióktól az erre szánt hitelkeretet. Kétségtelenül mulasztás történt, hiszen a takarékpénztár (néhány más pénzintézménnyel együtt) szintén pályázat útján nyerte el ezt a kormány által támogatott, gazdáknak nyújtandó lehetőséget. Emiatt egyelőre elestem a 150 ezer eurós támogatástól, s ezt már a tavaly írásban közöltem a mezőgazdasági minisztérium illetékeseivel. Még várok és reménykedem, de nem maradhatok ölbe tett kézzel: a Sapardnál vállalt fejlesztési munkálatokat, ezzel a hitellel vagy e nélkül, de határidőre teljesítenem kell. A kormány által nyújtandó hitelem valahol megvan, valószínűleg Bukarestben, de a helyi kirendeltségtől decemberben még szóbeli ígéretet sem kaptam arra, hogy ezt nekem ki is fogják fizetni. Tudomásom szerint még két vállalkozó járt így az itteni CEC-kel: kiadták nekik is az önrészi hitelt igazoló okmányt, ez egyik alapfeltétele volt a pályázat benyújthatóságának, azóta pedig semmi.
– Csak a tisztánlátás végett: a kormány tehát elvileg támogatta a vállalkozását 150 ezer euróval, a gyakorlatban azonban nem. Hogyan áll össze a projekt hátramaradó, majd 800 ezer eurója?
– Hegyvidéki gazdaként a pályázatomban elnyert 920 ezer eurós összeg 60%-át a Sapardtól, illetve annak uniós utód-szervezetétől kell megkapnom. Az önrészem tehát 40%. Ezt egészítette volna ki a kis- és középvállalkozókat, családi vállalkozásokat támogató állami hozzájárulás, amit tavaly emeltek 40-ről 150 ezer euróra. Ez a tízéves lejáratú, mindössze öt százalék kamatú kölcsön számomra is vonzónak tűnt. Nem szeretnék vádaskodni, de miután én mindenben a törvény betűje szerint jártam el, úgy érzem, becsaptak, pedig nem volt könnyű összeállítani tíz évre előre a részletes üzleti tervet sem. Ezt a gyulafehérvári Sapard irodában benyújtani nem volt elég, államvizsgaszerűen, tételesen meg is kellett védeni. Elméletileg a program rendkívül tetszetős, a gyakorlatban azonban kiderült, hogy a gazdának a már sokat emlegetett önrésznél sokkal többet kell vállalnia. A kiutalás három lépcsőben történik. Az első fázisban én a saját költségemre építkezem, gépet vásárolok stb., utána kijön egy bizottság, s ha mindent rendjén talál, akkor megszavazza nekem az addigi befektetésem 60%-át. Ezt használhatom fel a további fejlesztésekre a második fázisban, ennek teljesítéséért 40%-ban ismét a saját zsebembe kell nyúlnom. Hasonló az eljárás a harmadik szakaszban, majd mindennek a végén, ha az összes elvárásnak megfeleltem és igazodtam a megszabott idő-kerethez is, akkor kapom meg az utolsó 60%-ot. Magyarán a vállalkozó a folyamat egész ideje alatt 100%-ban teljesít a saját költségére, s ennek egy részét utólag vagy megtérítik, vagy nem.
– Mi történik jelenleg a leendő farmon?
– Bár a szívem mélyén még nem mondtam le végérvényesen a farmerprogramról, a jövőben a CEC-et széles ívben el fogom kerülni. Más forrásokat kell keresnem, az óra pedig ketyeg: tizenöt hónapom van az első szakasz megvalósításához. Ez idő alatt működőképessé kell tennem a farmot. A pályázati anyag összegyűjtése során több közhivatal (környezetvédelem, állategészségügy stb.) engedélyére volt szükség, s mindenhol aláíratták velem, hogy igazodni fogok az uniós normákhoz. Azt azonban, hogy miben is állnak egészen pontosan az uniós normák, egyetlen hivatalban sem tudták megmondani. Az istálló építéséhez például levelezés útján egy olasz céghez kellett fordulnom, mert közelebb nem találtam olyan tervezőt, aki garantáltan az uniós szabványokhoz igazodik.
– Lassan elérkeztünk a lényeghez: mi lesz a tejjel, ha megindul a farm? Azért kérdezem, mert a tej eladásával már a tavaly is gondban voltak az állattartók, sokan a moslékba öntik, mert egyszerűen nem tudják értékesíteni.
– Az eladás szerves része az üzleti tervnek. Itt nemcsak azt kellett feltüntetni, kinek adom majd el a tejet, de azt is, hogy mennyiért. Előszerződéseket kötöttem a csíkmadarasi, a sepsiszentgyörgyi és a csíkszeredai tejfeldolgozó üzemekkel, valamint a multinacionális cégek itteni képviseleteivel. Felvásárló tehát lesz, egy dologhoz azonban ragaszkodni fogok: a leadott tejet ha nem is naponta, de legalább hetente ki fogom fizettetni, mert másképp elmaradok majd a banki kamatok kifizetésével. Nem akarok minden hónap végén a pénzem után szaladgálni. A kistermelők előtt minőségi okok miatt szűkül majd a piac, de ez nem azt jelenti, hogy kiönthetik majd a tejet a disznóknak. Egyik lehetőségük az, hogy átállnak a vágómarha nevelésére. Egy bikaborjút például hat hónap alatt fel lehet hizlalni 200-250 kilósra. Bár jelenleg a marhahús 3 dolláros világpiaci ára mögött elmarad a hazai hús 1 dolláros értékesíthetősége, bízom benne, hamarosan az árakban is fel tudunk zárkózni a nemzetközi piachoz. A tejtermelés mellett magam is nevelek majd vágómarhát.
– Hány embert foglalkoztat majd a 88 tehenes farmon?
– Terveim szerint ötöt, magamat is beleértve. Az a furcsa, hogy a pályázatok szempontjából megfordult a tendencia: míg korábban a minél több munkahelyet teremtő vállalkozások részesültek előnyben, addig ma az unió éppen a kis létszámú, minél több gépi erővel dolgozó cégeket támogatja. Azt persze nem tudom még, hogy az irodai alkalmazottamnak majd tehenet is kell-e fejnie a szabványok szerint, de menet közben majd ez is kiderül. Én egyelőre biztosan elteszem az öltönyt meg a nyakkendőt, és többnyire kezeslábasban fogok a tehenek után járni.
– A politikát is félreteszi?
– Csalódtam, ugyanis a Polgári Szövetséghez csatlakozván azt hittem, itt lehet becsületesen politizálni. Sajnos a hivatalos, most is hatalomban lévő „érdekképviselő” elit erősebbnek bizonyult nálunk. Nem dolgoztunk eleget, nekünk itt a jobboldalon össze kellett volna fognunk, ezzel szemben lépten-nyomon csak a széthúzást látni. A kongresszusunkig mindenképpen én leszek még a területi elnök, a jövőre nézve azonban nincs bennem sok lelkesedés. A legrosszabb lépésünk a legutóbbi választások előtt az volt, hogy kényszerből ugyan, de egy román párt színeiben próbáltuk indítani jelöltjeinket. Ezt nem kellett volna. És persze azóta már régen be kellett volna jegyeztetnünk a pártot. Politikai hovatartozásomnak a pályázat során is megittam a levét: nem akarok neveket említeni, de végig éreztem, hogy a hivatalokban „az RMDSZ felsőbb utasítására” hátráltatják, gáncsolják ügyemet.
– Beszélgetésünk elején a pályázati különkiadásokat említette. Mire gondolt?
– Vicces dolog: a pályázat egyik feltétele az volt, hogy a közművesített farmnak 300 méternyire kell lennie az utolsó lakóháztól a falu szélén. Szeretnék Romániában egy olyan helységet látni, ahol az utolsó háztól néhány száz méternyire be van vezetve a víz, a gáz, a villanyáram, és olyan út vezet oda, amelyen többtonnás tehergépkocsik közlekedhetnek. Arra céloztam, hogy ezt is nekem kell majd előteremtenem, hiszen az unió ezeket a gondokat valószínűleg nem is ismeri, és ezért nem is finanszírozza.

Jakab Lőrinc

Fel a tartalomhoz

Erdélyi szélsőségek

Mitől szélsőséges?! – kérdezett rám kissé meglepődve az egyik televízió (magyar) műsorvezetője, mikor érdeklődésére (igaz-e, hogy „volt olyan erdélyi magyar, aki más színdarabot ajánlott az EMI figyelmébe”) két szó erejéig elhelyeztem a jelenlegi ideológiai palettán A Hét című internetes oldal egyik újságírócskáját, s egyben az egész jelenséget, amely a „liberalizmus” védjegye alatt tombol – amúgy teljes érdektelenség által övezve – Erdélyben is egy ideje.
Végül is nem meglepő az értetlenség, hiszen míg azt teljesen megszoktuk, hogy ők szélsőségeseznek bennünket, nemzeti elkötelezettségű magyarokat, szokatlanul hat, ha mi tesszük ezt velük. Holott ha az ember belegondol egy kicsit, nyilvánvaló, ki itt az igazi szélsőséges – és itt nem annak a kényszernek próbálok megfelelni, hogy szélsőségesek márpedig vannak, csak azonosítani kell őket, hanem arra szeretnék rávilágítani, hogy a tevékenységük igencsak súrolja az elfogadhatóság határát. Az alaptétel és kiindulópont az, hogy nem humanitárius, világpolgári vagy valamilyen más szemszögből vizsgáljuk a kérdést, hanem magyar szemmel. Eszerint elfogadjuk azt, hogy az erdélyi magyarság nem parasztok, munkások, kisvállalkozók stb. gazdasági együttműködése révén az, ami, hanem a csoportidentitás, amely meghatározza, az erdélyisége és a magyarsága. Amennyiben valaki ezt a csoportidentitást próbálja lefokozni, netán átalakítani vagy megsemmisíteni, az eléggé világosan ennek a csoportidentitásnak az ellensége.
És mivel az erdélyi magyarság egy kis csoportot leszámítva eszerint a csoportidentitás szerint határozza meg magát, joggal nevezhető szélsőségesnek az, aki ennek a hovatartozásnak a kiüresítésén munkálkodik, már csak azért is, mert ez ellenkezik az elsöprő többség véleményével. Aki pedig magát a közösséget mint olyant számolná fel (abbéli minőségében legalábbis, melyben eleddig létezett), gyakorlatilag folytatva az elmúlt ötven év elnemzetietlenítését idegen eszmék vonzó csomagolásába rejtve, az joggal nevezhető szélsőségesnek a megtámadottak részéről.
Hangsúlyozni kívánom, hogy nemcsak a megnevezett sajtóorgánum egyes szerzőiről van szó (akik amúgy hálájukat fejezték ki, amiért néha rájuk irányítom a figyelmet, elvégre nem lehet könnyű egy nyomtatásban megszűnt újság munkatársa lenni), hanem inkább egy jelenség-ről van szó, melynek bár intézményes kerete A Hét és a Transindex, mégis egyes emberek megnyilvánulásairól van inkább szó. Ezek olyan emberek, akik Eörsi Mátyás magyarországi hungarofób politikus magyarellenes uszításának elfogadása mellett tüntetnek, olyan emberek, akik Wass Albert nevét mindig a hímtaggal együtt használják írásban, akik Tőkés Lászlóról fotóriportot készítenek, hogy kielemezhessék, a püspök mennyiben hasonlít Batmanre, akik szerint a BKB szánalmas, az EMI-tábor Árpád-sávos lobogóra elérzékenyülő fiatalja önnön elnyomatását ünnepli, s ha a Duna TV hírt ad erről, akkor elhitelteleníti magát, olyan emberek, akik a székelyföldi népszavazás ellen ágálnak, akik megtámadják Wass Albertet, íróként és színdarabostul, akik a magyarveréseket megpróbálják elbagatellizálni, akik szerint Eva Maria Barkinak „körülbelül annyi a nemzetközi tekintélye, mint Maradona labdaérzékenysége négy csík kokain után”. Nem folytatom, mert esetleg gyűlöletkeltő lesz ez az írás megnyilvánulásaik további felidézésével. De azt le kell szögezni, hogy ezek azok az emberek, akiknek belső-magyarországi megfelelője szerint a Szent Jobb tetemcafat, a Szent Korona micisapka, az egyház hatalomra tör, és egyáltalán szégyellnivaló ízléstelenség nagyjából minden, ami nyomatékosan magyar vagy keresztény.
Hogy miért vagy hogyan lettek ilyenek ezek az emberek, jó kérdés. Szerintük mi azért vagyunk „olyanok”, mert frusztráltak vagyunk, amit így élünk ki. Hogy közülük ki a megélhetési szélsőséges, és ki gondolja komolyan, amit mond vagy mondatnak vele, továbbá ha komolyan gondolja, milyen érzés lehet azt hinni, hogy a magyarságom egy nyelv használatában merül ki, nem én fogom kideríteni, ahhoz ugyanis számottevő mennyiségű „publit” (az ő kifejezésük) kellene elolvasnom, amihez egyszerűen nincs sem elég lelkierőm, sem annyi időm, amikor ne tudnék hasznosabb dologgal foglalkozni.
Viszont fontosnak tartottam megemlíteni, hogy a szélsőségesek igenis léteznek, és még ha nem is bírnak akkora hatalommal, mint Budapesten, magyar közpénzekből ők is jól elvannak, és teszik a dolgukat. Tegyék, joguk van hozzá, nálunk legalábbis (bár azért megnézném, hogyha mondjuk Izraelben gyalázná a zsidóságot valaki, mi történne vele), hiszen valamiért a deviancia is a társadalmak része, egészen addig, amíg a szélsőségesek módjára ki nem akarja rekeszteni azokat, akik nem gondolkodnak hozzá hasonlóan. Persze nem a nemzetből, hiszen éppen annak a felszámolásával foglalkoznak, sokkal inkább a közéletből. Mulatságos módon azzal, hogy – mint már említettem – ők szélsőségesezik azt, akit szeretnének eltüntetni. A kirekesztés pedig nem szép dolog, hiszen az igazi liberálisok részben pont ez ellen küzdenek. De milyen liberális az, aki azért támadja a Duna TV-t, mert hírt ad egy számottevő ifjúsági rendezvényről, megfenyegetve, hogy elhitelteleníti ezzel saját magát? Vagy aki még azt is megszabná egy szervezetnek, milyen darab előadására kérjen fel egy színtársulatot (ha már mindenképpen délvidékit akar nagymagyarkodásból)?
Mindig ijesztő, ha egy törpe kisebbség akarja kirekeszteni a többséget (ha megvalósul, általában tragikus kimenetelű szokott lenni, egyik vagy másik irányban). Van viszont egy másik módszer, hogyha szélsőségeseink mindenképpen ki akarnak rekeszteni valakit: tegyék azt saját magukkal. Úgysem érzik jól magukat vélt elnyomatásukról papoló, magyar zászlóra elérzékenyülő erdélyi magyarok közt. Budapesti barátaik az SZDSZ révén be is mutattak néhány „alternatív csoportidentitást”, s megtudhattuk, hogy az ember érezheti magát elsősorban (vagy kizárólag) homokosnak vagy kábítószeresnek, erre pedig végre büszke lehet, nem úgy, mint mucsai magyarságára. De akkor a nemzet dolgaiba ne szóljon bele az, aki nem hisz benne.
„A közösséget-nem-vállalás szűz szigetének” mondta utóbb egyik szélsőségesünk a Wass Albert-előadáson elfoglalt színházi székét. Ezt megnyugvással olvastam. Hogy mégiscsak alakul az a sziget szépen, lassan…

Bagoly Zsolt

Fel a tartalomhoz

Hirek

Hétfő

Az RMDSZ Operatív Tanácsa hétfőn Kelemen Hunor képviselőt, a Szövetségi Egyeztető Tanács (SZET) elnökét nevezte ki a szövetség kampányfőnökévé az európai parlamenti választásokra. A kampányfőnök helyettese Kovács Péter ügyvezető alelnök.
*
Hivatalosan is köszöntötte az Európai Parlament a január 1-jén EU-taggá vált Románia és Bulgária képviselőit. A 35 romániai és a 18 bulgáriai honatya számára ez volt az első plenáris hét az EP-ben. A parlament ezzel átmenetileg 785 főre növekszik – de csak két évre, mert a 2009-es választások után 736-ra csökken majd a létszám. Valószínű, hogy a most következő két év lesz az az időszak is, amikor a legtöbb magyar képviselő ül az EP-ben. 2009-től ugyanis Magyarország már csak 22 mandátum betöltésére lesz jogosult a jelenlegi 24-gyel szemben. Ráadásul a mostani ciklusban a 14 szlovákiai mandátumból kettő jutott a magyaroknak, s a romániai delegációban is van három nemzettársunk: az RMDSZ eddigi megfigyelői, Szabó Károly, Kelemen Attila és Kónya-Hamar Sándor. Érdekesség, hogy mind az öt határon túli magyar a jobbközép Európai Néppárt frakcióját erősíti. S mivel a magyarországi EP-delegáltak közül 13 szintén a néppárt képviselője, pontosan kétszer annyi magyar tagja van a strasbourgi jobbközép frakciónak, mint a szocialistának. Ennél nagyobb figyelmet keltett az, hogy a romániai honatyák megérkezése tette lehetővé az első szélsőjobboldali frakció megalakítását az EP történetében. A szabályok szerint ugyanis önálló frakciót csak legalább húsz képviselő alakíthat, ha legalább hat tagállamból származnak. A küszöböt a Nagy-Románia Párt öt mandátumának jóvoltából tudták először átlépni.

Kedd

251 vidéki település nyert a Tudásalapú Gazdaság program pályázatán, ebből 71 erdélyi község vagy város, jelentette be Nagy Zsolt távközlési és informatikai miniszter Bukarestben tartott sajtóértekezletén, amelyen meghívottként részt vett Benoit Blarel, a Világbank romániai irodájának vezetője. A Tudásalapú Gazdaság program segítségével súlyos kommunikációs hátránnyal küszködő települések fejleszthetik önkormányzati, oktatási és kulturális intézményeik, vállalkozásaik távközlési infra- struktúráját. A projektet a Világbank és a román kormány közösen finanszírozza, 504 település pályázott. A programban olyan községek és városok vehetnek részt, amelyeknek lakossága nem haladja meg a 30 000-et. Korábban 9 településen már elindították kísérleti jelleggel a projektet, ilyen község például Hargita megyében Korond, a most kiválasztott 251 helység ehhez a hálózathoz csatlakozik. „Erdélyi származású miniszterként megelégedéssel tölt el, hogy az erdélyi települések vezetői felismerték a Tudásalapú Gazdaság program előnyeit. Tulajdonképpen úgy is mondhatjuk, hogy az e-magyar pontok telepítése első lépés volt a vidék informatizálásában, ez a folyamat megy tovább a Tudásalapú Gazdaság programban, és az erdélyi megyék nyertes pályázatainak száma mutatja, hogy ez a régió jó úton indult el a fejlődés felé – nyilatkozott Nagy Zsolt miniszter. – Eredetileg úgy terveztük, hogy 200 települést tudunk a programba bevonni, mostanra kiderült, hogy többen is részt vehetnek. Végeredményként összesen 260 helység kapcsolódik a világhálóra, fejlesztheti infra- struktúráját és ezáltal növelni tudja versenyképességét.” A tárcavezető csak azt nem vette észre informatikai elégedettségében és jó erdélyiként, hogy ama szívmelengető erdélyi 71 az országos 251-nek a harmadát sem teszi ki, pedig nyilván minden tekintet amellett szólna, hogy meghaladja. Ugyanígy könyveli el sikerének az RMDSZ azt, hogy Románia egyéb tartományai mellett a Székelyföldön is épülnek utak.

Szerda

Az RMDSZ Szövetségi Választási Bizottsága szerdán megvizsgálta az RMDSZ Európai Parlamenti választási listájára benyújtott pályázatokat. A bizottság közleménye szerint a Szövetségi Képviselők Tanácsa és a Szövetségi Egyeztető Tanács december 16-án tartott együttes ülésének az RMDSZ európai parlamenti képviselőjelöltjeinek kiválasztásáról szóló határozatába foglalt feltételeknek a következő személyek pályázatai felelnek meg: Bíró Rozália, Csutak István, Fekete Emőke, Hodgyai Géza, Jakab István, Korodi Attila, Nagy Zsolt, Niculescu Tóni, Sógor Csaba, Szabó Károly, Winkler Gyula. A bizottság ülésén jelen volt Takács Csaba ügyvezető elnök, Kelemen Hunor, az uniós választások kampánystábjának elnöke, Markó Attila, a Szövetségi Szabályzat-felügyelő Bizottság elnöke, valamint Szepessy László, a szövetségi elnök megbízottja.
*
Gáspárik Attilát hat igen szavazattal ismét megválasztották az Országos Audiovizuális Tanács (CNA) alelnöki tisztségébe, egyetlen ellenfele, Radu Teodorel négy szavazatot kapott. A második forduló után nevezték ki alelnöknek, mivel az első fordulóban egyik jelölt sem kapta meg a mandátum érvényesítéséhez szükséges legalább hat szavazatot. Az első fordulóban Gáspárik öt szavazatot kapott, míg Teodorel négyet. Egy személy tartózkodott. A CNA alelnökét titkos szavazással választották meg a CNA-tagok. Ioan Onisei, aki múlt héten nyújtotta be igényét az alelnöki tisztségre, kedd reggel visszalépett. Gáspárik Attila 2002–2006 között már betöltötte a CNA alelnöki tisztségét. Új mandátuma 2006-tól 2012-ig érvényes, a szenátus javaslatára a parlament nevezte ki. A CNA elnökének mandátuma hat évre szól. Az elnök hiányában az alelnök vezeti a tanácsot.
*
Interetnikus hangulat Romániában az európai csatlakozás küszöbén címmel készült tanulmány tavaly október–novemberben arról, hogy a román lakosság hogyan vélekedik a nemzeti kisebbségekről. A megkérdezettek 6,2%-a teljesen egyetért azzal, hogy a más nemzetiségű személyeknek el kellene hagyniuk Romániát, még többen gondolják úgy, hogy a Romániában élő magyaroknak Magyarországra kellene költözniük: honfitársaink 11%-a, illetve 11,9%-a osztja ezt a véleményt, erősebb vagy gyengébb meggyőződéssel. 30-ról 43%-ra nőtt azoknak az aránya, akiket zavar a magyar nyelv nyilvános használata. Míg 2002-ben a románok 37,8%-a támogatta a magyar nyelvű oktatást, most ez az arány 26%-ra csökkent. A tanulmányt a kormány interetnikus főosztálya végeztette a 18 év fölötti román nemzetiségű lakosság körében. Összesen 1170 személyt kérdeztek meg az ország minden tájegységéből, a hibaszázalékot 2,9%-ra becsülik, írja a Szabadság.

Csütörtök

Resicabányán egész napos programmal emlékeztek immár hagyományosan az egykori Szovjetunióba kihurcolt németekre. Idén a megemlékezés a Német Ifjúsági Házban kezdődött rövid előadással és kötetlen beszélgetéssel a kora délelőtti órákban, majd déli 12 órakor Davor Lukacela celebrált szentmisét a Havas Boldogasszony Templomban a meghurcoltak emlékére. A Szakszervezetek Háza melletti parkban folytatódott az emlékezéssorozat, itt a deportáltak emlékére állított emlékművet koszorúzták meg – a koszorúzók között volt Tiberiu Pădurean alpolgármester, Ada D. Cruceanu megyei művelődési főigazgató –, előtte Egon Wonner ágostai evangélikus lelkész és Davor Lukacela katolikus káplán imádkozott. Más felekezet idén nem képviseltette magát a megemlékezésen. A kegyeletes emlékezést hagyományos szeretetvendégség zárta, ezt is – mint mindenik rendezvényt – Josef Erwin Tigla, a Német Demokrata Fórum megyei elnöke szervezte.
*
Hargita megye tanácsa és a Hargita Megyei Kulturális Központ pályázatot hirdet kulturális programok és projektek támogatására. A pályázat célja: Egyesületek, alapítványok és nem kormányzati, nem profitorientált szervezetek kulturális programjainak és projektjeinek (rendezvényeinek) résztámogatása. A pályázók köre: Hargita megyei jogi személyiséggel rendelkező egyesületek, alapítványok és nem kormányzati, nem profitorientált szervezetek. A pályázat futamideje: 2007. március 20. – 2007. december 20. A pályázat költségtérítéses. A pályázat céljára elkülönített támogatás összértékét belefoglalják Hargita Megye Tanácsának 2007. évi költségvetésébe. A pályázat beérkezésének határideje: 2007. február 1. 10.00 óra. Pályázati feltételek: 1. A pályázatnak tartalmaznia kell a pályázati űrlapot (három példányban) és a 49/2003-as Kormányhatározat 8. cikkelyében feltüntetett okiratokat (egy-egy példányban). 2. Az űrlapokat számítógéppel kell kitölteni. 3. A pályázati űrlap, a költségvetési lap és a tájékoztató letölthető a következő honlapokról: www.ccenter.ro, www.cchr.ro, de igényelhető elektronikus formában az Európai Információs Központban is, illetve az alább felsorolt irodákban. 4. A pályázat benyújtásakor a pályázónak bizonyítania kell, hogy rendelkezik a pályázati összköltségvetés legalább 10%-ával. 5. Egy szervezet egyetlen pályázatra nyerhet támogatást, 1500–5000 RON közötti összeget. A pályázat benyújtható a Hargita megyei Kulturális Központnál, Gyergyószentmiklóson, Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen.

Péntek

A Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar tagozatvezetőinek tanácsa Magyari Tivadar docenst jelöli az egyetem magyar tagozatvezető rektor-helyettesének a november végén lemondott Salat Levente helyébe. A tanács péntek déli ülésén 3 tartózkodással szavazta meg Magyari jelölését. A rektorhelyettes-jelöltséget jóvá kell hagynia a BBTE szenátusának is. Addig Magyari, aki egyúttal az egyetem oktatási rektor-helyettese is lesz, csapatot alakít, amely tevékenységében tanácsokkal látja el. Ígérete szerint a napokban hozza nyilvánosságra programját, és összehívja a magyar tagozatos oktatók közgyűlését. A magyar tagozatvezetők tanácsa megváltoztatta eredeti álláspontját, mely szerint amíg az egyetem román vezetősége nem változtat munkamódszerén, illetve nem vonja vissza a két elbocsátott magyar oktatóról szóló döntését, nem jelöl új rektor-helyettest. A magyar tagozat gondjairól Magyari úgy nyilatkozott: a megoldatlan és megválaszolatlan problémákat továbbra is napirenden tartja, de a tagozatot a háttérbe szorult, halaszthatatlan szakmai tennivalók felé fordítja. Szerinte a politizálódott és krónikussá vált kérdések továbbra is sarkalatosak, de egy személyben ezek megoldásáért nem vállalhat felelősséget. Az egy év múlva esedékes egyetemi választásokig technokrata csapatmunkát tervez. Kérte a magyar oktatók képviselőit: ennek tudatában szavazzák meg. A sajtóval teljesen új, napi kapcsolatra törekszik, a nyilvánosság előtt nyílt, mindenről tájékoztató, mozgalmas, határozott magyar tagozatot képzel el. Ismét elhangzott, hogy a BBTE magyar tagozatán tanuló több mint hétezer magyar fiatal érdekében az oktatói közösségnek el kell látnia az oktatásszervezési feladatokat. A mostanra kialakult nehéz helyzetben is biztató üzenetet kell adni a hallgatóknak, a lakosságnak és azoknak, akik az egyetem magyar tagozatára akarnak az idén felvételizni. Úgy határoztak, hogy most a magyar tagozatvezető rektor-helyettes személyét jelölik, a másik prorektori pozíció betöltését későbbre halasztják. Dr. Magyari Tivadar 39 éves, kolozsvári születésű szociológus, maga is a BBTE-n tanult. Tizenhat éve dolgozik az egyetemen, a társadalomkutatási módszerekkel és a médiatudománnyal kapcsolatos tárgyakat tanítja. Hat éve a Szociológia Tanszék magyar tagozatának felelőse, két éve a Szociológia és Szociálismunkás Kar magyar ügyekkel foglalkozó dékán-helyettese. A kilencvenes években újságíróként és lapszerkesztőként is dolgozott, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének igazgatótanácsi tagja volt. A két eddigi magyar rektor-helyettes lemondása után az ideiglenes ügyvivő bizottság tagja, szóvivője volt, tájékoztat az Erdélyi Magyar Hírügynökség.
*
A Nyugat-Európában pusztító, több tucat emberáldozatot követelő szélviharok pénteken elérték Romániát is. Igaz, itt már jóval kisebb sebességgel tombolt a gyors időváltozás okozta vihar. Az Erdélyi Érchegységben számos település villanyáram nélkül maradt, azonban senki nem sérült meg.
*
Tőkés László püspök pénteki sajtótájékoztatóján a nagyváradi magyar iskola sportpályája ügyében közölte: kiderült, hogy a per politikai nyomás alatt zajlott, törvényesnek minősítették a városi tanács határozatait, amelyekkel odaajándékozták a sportpályát az ortodoxoknak. „A közigazgatási bíróságra benyújtott keresetünkből keletkezett a jogvita, hogy törvényesek voltak-e azok a helyi tanácsi határozatok, melyek alapján az ortodoxok megkapták a sportpályát. Ez utóbbi ügyben első fokon az egyházkerület számára kedvező döntés született, és mi megegyeztünk Kiss Sándorral, a Megyei Tanács alelnökével, Petru Filip polgármesterrel és Biró Rozália alpolgármesterrel, hogy ne legyen fellebbezés. Ezt nem tartották be, mind a városi Tanács, mind az ortodoxok fellebbeztek, és az Ítélőtábla helyt adott a fellebbezésnek.” Tőkés László püspök a per folytatását Strasbourgban kevésbé járható útnak tartja, mint a politikai folytatást, vagyis a tüntetést, és a Bolyai Kezdeményező Bizottságéhoz hasonló polgári engedetlenséget. Ebben számítanak az RMDSZ támogatására. A püspök hozzátette: az ortodoxoknak lenne esélyük az ügyet megoldani azzal, hogy a keresztény szellemiség jegyében visszaadnák a sportpályát a kisebbik keresztény testvérnek, de mint a püspök megjegyezte, az ortodoxok a keresztényietlen térhódítás útján haladnak.

Hétvége

A magyarlakta településeken 1989 óta világszerte január 22-én ünneplik a Magyar Kultúra Napját. Az erdélyi ünnepségsorozat a hétvégén kezdődött és ezen a héten folytatódik. Csíkszeredában könyvbemutatóval, kiállítással és csángó muzsikával ünnepelték. A Kriterion Ház zsúfolásig telt stúdiótermében kezdetnek Ádám Gyula Arcpoétika című, frissen megjelent fotóalbumával ismerkedhettek meg az érdeklődők. A több mint száz fényképet tartalmazó gyűjtemény néhány darabját nemzetközi kiállításokon is díjazták már. A fotográfiák a Székelyföldnek egy olyan arculatát örökítik meg, amely gyorsan változó világunkban talán már visszahozhatatlanul a múlté. A gondosan összeválogatott album képei végigkalauzolnak a hagyományos székely paraszti életforma hétköznapjain és az ünnepeken, esküvőkön. A bemutatót követő diavetítésen (szintén Ádám Gyula munkáién) a Kaligor együttes működött közre, autentikus hangszereiken csángó népdalokat adtak elő. Később a Kriterion galériájában a közönség megtekinthette a tavalyi csíkkarcfalvi fotóstábor legsikerültebb fényképeiből összeállított kiállítást.

Fel a tartalomhoz

a rosszabb és mégrosszabb


Vezérhangya

Egy megtalált levél margójára

A fojtogató piaci verseny körülményei között az elmúlt héten a román média számára nem remélt csemegét szolgáltatott Traian Băsescu államfő, amikor szerda este a 7 órai tv-híradók kezdetére időzítette bombasztikusnak szánt bejelentését: Tăriceanu miniszterelnök 2005-ben levelet küldött neki, amelyben azt sugallta, hogy lépjen közbe a Rompetrol tulajdonosának, Dinu Patriciunak az ügyében a román igazságszolgáltatásnál. Dinu Patriciut, hazai viszonyainkhoz képest szokatlan módon, éppen arról faggatta az ügyészség, hogy az a bizonyos első milliója honnan származik.
A hírt először Băsescu beintésére a Cotroceni palota államfői érdekekből elbocsátott szőke mindentudója, a román belpolitika szolgálatos kacérkája, Elena Udrea tette közkinccsé. A román kormányfő azon nyomban cáfolt is, míg néhány nappal később, az államfő által is megerősített hírre Tăriceanu bőbeszédűen magyarázkodott, mellébeszélt, védte a mundér becsületét. A kórusba beálltak a parlamenti pártok is, nyilván pillanatnyi politikai érdekeiknek megfelelően. A konzervatívoknak hálás téma volt, mert elverhették a port a pártelnök szerint közutálatnak örvendő államfőn (két szekus, úgy tűnik, mégsem fér meg egy csárdában). Az RMDSZ szintén Tăriceanu pártjára állt, hiszen „érdekvédelmi szövetségünk” háza táján sem számít bűnnek, ha valaki éppen a bíróságot akarja befolyásolni (apropó, hogyan is történt annak idején az MPSZ bírósági elutasítása a bukaresti törvényszéken?). A liberálisok természetesen kiálltak a főnök mellett, Băsescu Demokrata Pártja természetesen nem. A Szociáldemokrata Párt szerda este úgy vélhette, hogy Băsescu hírével megfogták a Fennvaló lábát, és a román választópolgár egy előrehozott választás esetén rohan az urnák elé, hogy az ország legbecsületesebb társaságát, a PSD-t újraválassza.
A téma talán többet nem is érdemel, hiszen semmi rendkívüli nem történt szerda este. A mindenkori román politika szokásos kisded játékait játszotta múlt héten is. Az alvilág életét bemutató filmekben látni ilyet, amikor az egyik banda a másiknak esik, itt azonban nem lőtték egymást, „csak” a másik szennyesét kezdték kiteregetni ország-világ elé. Aki az elmúlt kétszáz év román történelmét ismeri, jól tudja, hogy a megvesztegetés, az alvilági módszerek alkalmazása elengedhetetlen tartozéka a mindenkori romániai politizálásnak. Így volt ez száz évvel ezelőtt, és ha Románia még meglesz, így lesz száz év múlva is. Ezen sem Európai Unió, sem más fejlemények nem változtatnak. Népi, nemzeti hagyomány ez, mint a csorba, ezt vette át szőröstül-bőröstül az RMDSZ is, ezért hagyott fel a romániai magyar közösség érdekérvényesítésével.
Rég nem az a kérdés, hogy ki, mikor, mennyivel, milyen érdekből és kit vesztegetett vagy zsarolt meg a román politikában. Számunkra, magyarok számára másként tevődik fel a kérdés: ha már a román politikai életben akarjuk jogainkat érvényesíteni, és mi is átvesszük a balkáni politizálás módszereit, legalább ahhoz kellene legyen eszünk, hogy ezekkel a módszerekkel a közösség érdekeit szolgáljuk. Ha a román politikai elit segítségével már nekünk is lettek Patriciu típusú maffiózóink, miért ne lehetne önálló magyar egyetemünk vagy autonómiánk is. Csak tudni kéne, mikor, kit és hogyan kell megzsarolni. Elegánsabban fogalmazva, nyomást gyakorolni rá.

Makkay József

Fel a tartalomhoz

Nacionalisták uniós fészekben

A napokban Bukarest utcáin újra feltűnt Zelea Codreanunak, a vasgárdisták valahai kapitányának képe és a légióba való belépésre buzdító felhívás. A jelenlegi vezér, bizonyos Suru testvér szerint nem ő a kiválasztott, várják, hogy vagy Corneliu Vadim Tudor, vagy Gigi Becali – aki egyébként pénzzel is segíti őket –, esetleg egy harmadik álljon a zöldingesek élére, az új tagok toborzása pedig javában folyik. Sőt, az országban több „fészkük” létesült már, a kiképzés is több helyen folyik. Ahányszor politikusoknak felemlítettem, hogy a román alkotmány tiltja fasiszta és fasisztoid szervezetek létrehozását, mindannyiszor azt a választ kaptam, hogy ez igaz, de nem kell a dolognak nagy feneket keríteni, mert nem veszélyes az efféle. Éppen e nemtörődömséget kihasználva támadhatja büntetlenül a nagy-romániás vezér, Corneliu Vadim Tudor a demokratikus pártokat, politikusokat, újságírókat, hiszen akiknek fel kellene ez ellen lépniük, csak a vállukat vonogatják. Amiképpen az Új Generáció Párt elnökének, Gigi Becalinak a soviniszta elszólásaira sincs semmilyen válaszuk. Az igazság az, hogy e két szélsőséges politikai csoportosulás ténykedésén mérik le a hatalmon, de néha az ellenzékben lévő pártok is, hogy a nacionalista felhangok meddig elviselhetők. Mert azért azt tudni kell, hogy pillanatnyilag nincs olyan román párt, amelyben ne játszana jelentős szerepet a nacionalizmus. Sőt, megkockáztathatjuk, hogy olykor a nem is olyan titkos magyarellenesség. Ideig-óráig elfogadják az RMDSZ-t társnak – lásd a múltban a szocdemeket, vagy napjainkban a demokratákat vagy a liberálisokat –, de csak olyan másodhegedűsként kezelik, kisebbségi jogokat csak külföldi nyomásra adnak meg. Vagy még arra sem, ahogyan a nemzetiségi statútummal történt. Nincs olyan hét, hogy a román parlament két házában ne hallanánk nacionalista szózatokat. A legtöbbször a nagy-romániások részéről, de más pártok politikusaitól is.
Először a külföld akkor kapta fel a fejét a szélsőséges román nacionalizmusra, amikor Corneliu Vadim Tudor eljutott az államelnöki választás utolsó körébe, maga alá gyűrve a demokratikus pártok jelöltjeit. Iliescuval versengett, s így a rossz és a rosszabb között kellett választania az országnak. Akkor a rossz nyert. A rosszabb azonban nem tűnt el a hadszíntérről. C. V. Tudor ment tovább, s amikor arra volt szüksége, még zsidókkal is összeölelkezett, bizonyságul, hogy ő nem zsidóellenes. Igaz, amikor látta, hogy nem ér célt ezzel, mivel emberei tőrőlmetszett nacionalizmust vártak tőle, hát visszatért soviniszta szövegeihez. S a napokban megint megbotránkoztatta Európát. Az ő segédletével hozhatták létre az Európai Parlamentben a szélsőjobboldali Identitás, Tradíció, Függetlenség frakciót. A nagy-romániásokkal jött ki a szükséges 20-as létszám. Vezetője Bruno Gollnisch, a Le Pen vezette Franciaországi Nemzeti Front tagja lett, alelnökei pedig a belga Philip Claeys, a román Eugen Mihăescu és a brit Ashley Mote. De vannak osztrák, olasz – például Alessandra Mussolini, a volt diktátor unokája –, bolgár, dán és flamand tagjai is. Kétségtelen, hogy ezzel új helyzet állt elő az Európai Unióban. Olyannyira, hogy a németek a fasiszta szimbólumok betiltását kérik öreg kontinensünkön. Hogy ennek milyen hatása lesz, az még a jövő titka. Bizonyos, hogy a frakció létezik és jogokat követel. Összetartja őket a xenofóbia. Meg az érdek.
Romániában a szélsőséges nacionalizmusnak sok híve van, bizonyíték rá, hogy a jelenlegi parlamentben is több mint húsz százalékuk van a nagy-romániásoknak. Igaz, ma már számosan közülük más pártokban – köztük a hatalmon lévő csoportosulásokban – működnek, azonban szinte semmit sem változtattak korábbi nacionalista politizálásukon. Most pedig az európai szélsőségeseket erősítik.

Román Győző

Fel a tartalomhoz

Élethordozók alázata

Valószínű, hogy egyházias életünk sok kritikát kiérdemel. Rászolgálunk minden suta cselekedetünkkel vagy hiteltelen mondatunkkal. Az őszinte keresztyének bűnbánattal ismerik el ilyen természetű hiányosságukat és nem bocsátkoznak semmilyen erőlködő önigazolásba. Sokkal inkább arra törekednek, hogy önmagukon túlmutassanak azokra az örökérvényű ajándékokra, amelyek megtisztíthatják beszennyezett életünket.
Mostanában többször is hallható volt az a vélemény, hogy a Szentírásból ismerhetjük meg a kommunizmust, mint példaszerű és elfogadásra ajánlható társadalmi formációt. Sőt hallható volt, már-már szentségtipró szándékkal, hogy Krisztus volt a kommunizmus megteremtője, és a tanítványok közössége az első kommunista sejt. Valóban voltak olyan békepapok, akik szó szerint értették, hogy a Krisztusközösség egyenlő az őskommunizmussal, amelyből azután kifejlődött az, aminek boldogtalan részesei lehettünk. Nos, Krisztus közösségét, azaz a gyülekezeti közösséget semmilyen szinten sem szabad a kommunizmussal még csak egy lapon sem emlegetni. Ennek az oka egyszerűen az, hogy a lényegi kérdésekben nemcsak különböznek, hanem éppen ellentétes oldalon vannak. A kérdésben tisztán tájékozódók jól látták és látják ma is, hogy a kommunizmus szánalmas karikatúrája a Krisztus által létrejött és a Szentlélek munkája által működésbe lendült hívek közösségének. A lényegi különbséget ebben az esetben sem az esendő ember teremtette meg önmaga kiválósága által, viszont ő éli meg, és ő szerezheti meg minden áldását alázatos lelkületével. (Ap. Csel 2, 42) A gyülekezeti közösséget az élteti, hogy felette való erő munkálkodik benne, és ennek eredményeként megszületik a folyamatosan tisztogató és megszentelő szeretet közelségének a tudata. Ezt azzal fejezi ki, hogy otthonába hívja és tartja az Istent, és Isten házában – a templomban – ott van személyesen hozzátartozóival együtt. A kommunizmus tagadta Istent és a templomokat legszívesebben lerombolta volna. Ennek mai barátságosabb formája az, hogy az égben már minden égtájról életet sejtenek, csak éppen a Teremtőt nem ismerik fel, és nem tanulnak Tőle. A templomok lerombolása helyett megépítették a modernkori templomokat, azaz a stadionokat, játékbarlangokat és egyéb tömegvonzó csarnokokat, ahol Isten helyett másnemű imádatra lett alkalom. El kell ismernünk, hogy a templomtól való elidegenítés sajnos igen jól sikerült a bálványozás apostolainak. Olyannyira meglett az eredménye, hogy sokan még ma sem gyógyultak ki a tömeges elvakításból. A templomba nincs idő elmenni, mert fáradt, elcsigázott emberek vagyunk, de érdekes, hogy ugyanabban az időben a nagy bevásárlóközpontok – vasárnap is nyitva vannak – alig bírják a vásárlókat fogadni, pedig pénzünk is alig van. Nagyon el kell gondolkoztasson bennünket, hogy ha egy kisebb ócskapiac több embert vonz, mint a templom, akkor mivé leszünk belátható idő után. Éppen az Istent tagadó, egyházat romboló kommunizmus hatása ez az állapot.
Az egyház mint közösség akkor teljesíti küldetését és válik példaértékűvé, ha életfolytatása bizonyságtétel lesz. Ebben a küldetésteljesítő szolgálatban kell mindannyiunknak összefognunk, mert valamennyiünk holnapi sorsáról van szó. A mai gyülekezeteknek feladatuk, hogy Isten jelenvalóságát úgy mutassák fel, hogy a kívülállókban ez ne mint követelmény jelentkezzék, hanem kívánatos részesülési készséget alakítson ki. Erre megvan minden lehetőség. A közösségben az ajándék megvan, csupán az ajándékozónak és az elfogadónak kell jelentkeznie. Ez a két szerep mindenkinél és megközelítőleg hasonló arányban kell hogy megjelenjen. Egyszer adakozónak, máskor ajándék-elfogadónak kell lennie az egészségesen fejlődő személyiségnek, és így sohasem válik megalázottá vagy megalázóvá. Az ősgyülekezetben naponként megtörték a kenyeret. Minden asztalközösség az életben maradás gondolatát fejezte ki vele. A kenyér-Krisztus közössége már az örökéletre nyitotta meg a hit előre tekintő szemét. Ma, amikor a különböző formájú és ízű kenyerek divatját éljük tájainkon is, nagyon szívünkben kell hordoznunk azokat, akiknek falatnyi sem jut belőle. A kenyértörő ember megszégyenült, de félelmetes arra gondolni, hogy vajon akkor mi lesz, ha mégis Krisztus lesz a kenyértörő a bőrébe alig férő, nyughatatlan emberrel szemben. Maradjunk a kenyeret megtörő közösség, és gyógyuljunk ki a kenyértörés betegségéből. A mintaszerű közösségeket átjárja a szüntelen hálaadás. Tudatos megvallása ez annak, hogy honnan van a jussunk, és hogy ezáltal kicsodák lettünk. A nyomorult és Istenben mégis erős ember fegyvertelen, de az imádság mégis egyetlen fegyvere. Ezzel küzd minden ártó hatalommal szemben, és ezzel nyitogatja a     mennyet, ahonnan nemhiába reméli a legfőbb segítséget.
Túlmutatva önmagunkon az örök értékek irányában fedezzük fel megtartó közösségeinket, amelyeket nekünk is meg kell töltenünk örömmel és tiszta szívvel, hogy élethordozókká legyünk a halálfélelmű világban.

Csűry István

Fel a tartalomhoz

Kis Dani, Nagy Dani

Tévéműsorokat nézegetve, nem tehetek róla, de folyton ez a rózsás gyermekkoromat mintegy glóriaként koszorúzó mondóka jut az eszembe. A mondóka, amennyiben nem csal az emlékezőtehetségem, valahogy – tisztesség ne essék szólván – így hangzik: Kis Dani, Nagy Dani, elmentek fingani. Ha ennél is jobban emlékezem, annak idején minálunk a tömbház melletti multikulturális homokozóban (grundot előre megfontolt szándékkal nem említek, mert elméletice köré vonható a mikro-makro-regionális Lebensraum fogalma, s én már a pelenkában is tisztában voltam azzal, hogy emiatt az akkori nem nemzeti, csak pucéron szocialisták ma lefasisztázhatnak), nagy gondolat és nagy zárójel bezárva, szóval volt ott ennek egy olyan változata is, ahol Kis Dani és Nagy Dani helyett japán és kínai vitézkedett a főszereposztásban. A mondóka végkicsengésén azonban ez mit sem változtatott. Parciálisan néminemű valóságalapja is volt e változatnak, hiszen gyöngéd gyermeki pionír lelkünk alatt izzadó lábunkat, nemzetiségre való tekintet nélkül, törte a kínai baszkettcipő. A japán része a dolognak ugyan kissé kilógott a sorból, s bár Iuon nagypapa a padon emlékezni vélt valami ősi dák–japán háborúra, ezt annak idején nem vettük túl komolyan.
Szóval nézem a tévét, Kis Dani, Nagy Dani, mit tetszik mondani, és mit látok. A gaz Husszeint felakasztva. Ronda egy látvány volt. Legalább olyan, mint csókos pajtása, a Geniuszoid Carpaticus, amikor agyonlőtték, és szerintem ez utólagosan is dupla igazságtalanság az igazságossággal szemben. Hát nem lett volna sokkal humánusabb holtversenyben indítani őket egy puszimaraton-versenyen például? Fele-fele alapon ennyit a baráti szeretetről. Ez tehát, jól-rosszul, teljesen rendben volna. Az már kevésbé, amikor az akasztást utánzó modern gyermekjátékok áldozatairól sugároznak képsorokat a híradókban. Ezek a mai gyerekek, no. Nekünk ilyen marhaságok eszünkbe sem jutottak volna a homokozóban. Igaz, akkor még nem tudtuk, hogy multikulturális. Lesz.
Na, de TV, Kis Dani, Nagy Dani, s kit látnak szemeim: a világ mindenható urát, dabeljút, amint minden bűnt az eredendőeken kívül magamagára vállal, és vezeklésül betoboroz húszezer új bakát a baráti Irakba. Teljesen rendben van ez is, tv, perzsa és iraki, mit tetszik mondani, stb. Az viszont már a hányingerem küszöbét kerülgette, amikor dabeljú (a bemondó szerint) a könnyeivel küszködve átadta az ünnepélyesen bőgő anyának a hősi halott fiának járó érdemrendet. Nem örült az az anya olyan nagyon annak a plecsninek, s talán a terrorizmusnak üzent háborúnak sem. Még az is lehet, hogy off the record a dabeljú fejéhez vágta az egészet, én legalábbis ezt néztem ki a tekintetéből. De a demokratikus alapokon nyugvó cenzúrázott tévéműsorok nem erről szólnak. A sokkhatás miatt én újabban nem nézek román, magyar, német és angol nyelvű adásokat, mert csak ideges leszek, lévén, hogy ezeket értem. Önvédelemből áthangoltam a vietnami közszolgálati televízióra, amit önöknek is csak ajánlani tudok. Van színes kép, színes hang, nem értek belőle semmit, és azóta nyugodtan fekszem és üdén ébredek. Szóval, Kis Dani, Nagy Dani – ezt el kellett mondani.

Jakab Lőrinc

Fel a tartalomhoz

aktuális


Az RMDSZ kisajátítja az uniós jelöltállítás jogát

Összefogást sürget az EMNT

1. Tőkés László püspök, az EMNT elnöke 2007. január 12-i és 15-i leveleiben Markó Béla RMDSZ-elnök válaszát sürgette azokban a kérdésekben, amelyek tárgyában az EMNT és az RMDSZ küldöttségei 2006. november 3-i és december 28-i tárgyalásaikon egyeztek meg, nevezetesen: (1) az erdélyi magyar nemzeti minimumprogram, (2) az erdélyi magyar egyeztető fórum, (3) közös politikai szándéknyilatkozat az autonómiáról és (4) az európai parlamenti választások ügyében. Sajnálattal állapítható meg ugyanis, hogy az RMDSZ halogató magatartása miatt egyik ügy sem jutott dűlőre, sőt az egyeztető kerekasztal létrehozására hivatott munkacsoportnak két és fél hónap után még csak az RMDSZ-es tagjait sem jelölték ki, az európai parlamenti választások dolgában pedig az RMDSZ még csak tárgyalni sem volt hajlandó az RMDSZ-en kívüli magyar képviseletekkel, így az EMNT-vel sem.
Tőkés László legutóbbi levelében ezt írta: „Magyar és keresztyén emberként arra kérlek, hogy beszélj tisztán és egyenesen – még hogyha balkáni politikai viszonyok között élünk is –, hiszen Te (ti. Markó Béla) is magyarnak és keresztyénnek vallod magad.”
Az erdélyi egyeztető fórum ügye az RMDSZ-en kívüli erdélyi magyar szervezetek 2007. január 13-i találkozóján is a figyelem középpontjában állott, hiszen az álláspontok összehangolása, egységes fellépés és cselekvés nélkül sem az erdélyi magyar autonómiatörekvések hatékony érvényesítésére (1), sem az ennek szolgálatába állítandó magyar európai parlamenti képviselet létrehozására (2) nincs lehetőség. A szombati, kolozsvári tanácskozás résztvevőinek nagy része jogos kétkedéssel fogadta azt, hogy az RMDSZ vezetősége – előzetes ígérete ellenére – a kitűzött január 12-i határidőig sem tett semmit a kerekasztal létrehozása érdekében.
Tőkés László sürgető levelére 2007. január 16-án kelt válaszában Markó Béla az egyeztető fórum tárgyában ezt válaszolta: „Ami a tervezett kerekasztalt illeti: Takács Csabát kértem fel, hogy az RMDSZ nevében tárgyaljon veletek; ő már el is készített egy szöveget, amely némiképpen – de nem lényegileg – eltér a ti elképzelésetektől.”
2. „Az európai parlamenti választásokkal kapcsolatosan valóban nyitottak voltunk és vagyunk, hiszen aki RMDSZ-tag, jelentkezhetett…” – írja az RMDSZ szövetségi elnöke, ez alkalommal is fenntartva az ún. Markó-doktrínát, mely szerint az RMDSZ-en kívül nincs magyar politikai érdekképviselet. Ismét bebizonyosodik tehát, hogy az RMDSZ fogalomtárában a „nyitottság” tulajdonképpen konok kizárólagosságot jelent.
Az EMNT sajnálattal kénytelen megállapítani, hogy az RMDSZ kisajátítja magának az erdélyi magyar nemzeti közösség európai parlamenti választásokra való jelöltállítási jogát, és ezáltal a pártérdekeket és az egyéni érdekeket ismételten a nemzeti, a közösségi érdekek fölébe helyezi. Winkler Gyula és Nagy Zsolt miniszterek vagy Korodi Attila és Niculescu Tóni államtitká- rok jelöltetésével az RMDSZ tulajdonképpen saját pártkatonáinak biztosít európai kompenzációt egy nagy valószínűséggel végét járó RMDSZ-es kormányzati részvétel utáni időre.
Az EMNT első renden az erdélyi magyar autonómiaképviselet fontos lehetőségének és eszközének tekinti az európai parlamenti képviseletet. Ebből a szempontból egyenesen retrográd, hogy az uniós csatlakozás utáni RMDSZ-stratégia kidolgozásával foglalkozó kongresszusi bizottság, nevezetesen annak bihari elnöke, Lakatos Péter minden egyébbel igen, csak az erdélyi magyarság önrendelkezési jogaival nem foglalkozik.
Mindezeket figyelembe véve, a megegyezés elmaradása esetén, az EMNT csak egyetérteni tud a Gyergyó széki Székely Tanács független jelölt állítására irányuló álláspontjával. Hasonlóképpen osztja Eckstein-Kovács Péter szenátor véleményét, mely szerint az európai képviselőállítás terén is „az erdélyi magyarok sokszínűségének kell tükröződnie”.
Az EMNT mindazáltal még az utolsó napokban sem adja fel a közös nemzeti lista állítására irányuló törekvését, amely az erdélyi magyar összefogás megteremtésének ritka lehetősége. Aki ezt elmulasztja, az súlyos vétséget követ el érdekeink sérelmére.
A labda az RMDSZ térfelén található. Utóbb nehogy az EMNT-t és szövetségeseit tegyék meg bűnbaknak, áll az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Elnöki Hivatalának szerkesztőségünkbe eljutatott közleményében.



Fel a tartalomhoz

Behódolásig terjedő megalkuvás

Több mint két esztendővel a határon túli magyarság magyar állampolgársága tárgyában rendezett népszavazás meghiúsulása után egy pillanatig sem szabad megfeledkeznünk a jelenlegi nemzetidegen magyarországi kormánynak akkor játszott csúfos szerepéről.
Egyáltalán semmiképpen sem kellene szó nélkül napirendre térnünk annak a megszorító jellegű és leépülő határon túli magyar kormánypolitikának a láttán, amely az utódállamokba szakadt magyar nemzetrészeket szinte a kétségbeesés határára sodorja.
Ezeket szem előtt tartva, aggodalommal tapasztaljuk azt a behódolásig terjedő megalkuvást, amelyet egyes határon túli pártok, szervezetek és politikusok tanúsítanak a nemzeti érdekeinket feladó magyarországi kormánnyal, illetve kormánypártokkal szemben.
Ez a probléma különösképpen élesen jelentkezik egyes kormánypolitikusok határon túli látogatásai alkalmával. Az erdélyi magyarság számára rossz üzenete van például annak, hogyha Szili Katalin országgyűlési elnök, Markó Béla RMDSZ-elnök és a Bihari RMDSZ a Magyar Kultúra Napját együtt ünneplik Nagyváradon – de ez alkalommal a magyar–magyar kapcsolatok válságáról, az erdélyi magyar kultúra és oktatás terén érvényesülő megszorításokról, a magyarországi támogatáspolitika visszaeséséről egyetlen szót sem szólnak.
Éppen ezért Szili Katalin házelnöktől joggal várható el, hogy nagyváradi látogatása alkalmával világosan és egyértelműen fejezze ki álláspontját a 2004. december 5-i népszavazás fémjelezte magyarországi határon túli politika vonatkozásában.
Hasonlóképpen Markó Béla RMDSZ-elnöknek politikai és lelkiismereti kötelessége volna állást foglalni az erdélyi magyarságunkra nézve hátrányos jelenlegi magyarországi kormánypolitikával szemben.
Erdélyi magyar közösségünk joggal várhatja el, hogy hazai és anyaországi vezetői nyíltan színt valljanak és maradéktalanul képviseljék nemzeti érdekeinket.

Tőkés László püspök
az EMNT elnöke

Fel a tartalomhoz

talentumok


Váradtól a Vatikánig

Simon M. Veronika olyan képzőművész, aki az alkotás mellett megtalálja a módját, hogy művei minél több emberhez eljussanak. Fáradságot nem ismerve utazik a világban. Nemcsak olajfestményeket állít ki Magyarországon és a határokon túl, hanem könyveket illusztrál, ráhangolódva egy másik művész világára, hagyja, hogy egy író vagy költő mondanivalója megihlesse. Legutóbb a Vatikánban a pápai nunciusnak nyújtotta át azokat a könyveket, melyek illusztrációit, borítólapját ő készítette. A pápa személyesen levélben köszönte meg az értékes ajándékot és áldását adta a könyvek létrehozóira.
Október 6-án a nagyváradi püspökségnek adományozta tizennyolc képét. Tempfli József püspök elnézését kérte, amiért csak négyet állíttatott ki a szentjánosi templomban, ahova készültek. A 14 festményből álló keresztút annyira megnyerte tetszését, hogy a püspöki palota kápolnájában helyeztette el.
Műveiből eddig 29 került Erdélybe, ebből 28 egyházi létesítménybe (nagyváradi Bazilika, Püspöki palota, bihari Szent István templom, szentjánosi templom, kolozsvári evangélikus galéria, segesvári templom), egy pedig a kolozsvári Bolyai Egyetemre került.

– A honlapján – www.simonmveronika.ini.hu – rengeteg a helyszín: kiállítások, utazások. Honnan merít erőt mindehhez?
– Az égiek, a családom, a művészbarátok is segítenek. Egyedül nem bírnám. A jó Isten szépen adagolva adja a feladatokat, ahogy kilábalok az egyikből, kapom a másikat, minden felkérést, amit Ő akar, azt segíti is. Nekem csak az a dolgom, hogy szívvel-lélekkel végezzem a rám bízottakat. Egy példával érzékeltetem ezt. A Jeruzsálemi Szent Lázár Lovagrend Parancsnoka vagyok. Autóbalesetben meghalt a lovagrend nagyperjele. Kaptam a lovagrendtől egy felkérést, hogy fessem meg a temetésére a portréját. E-mailen kértem és rögtön küldtek fotókat a nagyperjelről a lovagtársak. A megfelelő fotó kiválasztása után a férjem vásznat feszített, keretet készített. Imádkoztam, és a képet elkezdtem festeni. Időben elkészültem, és a kép olyan jól sikerült, hogy a családja, a lovagtársak is úgy érezték, mintha ott lenne velünk a nagyperjel. A festmény Veronika kendőjévé vált, és amíg ránéztek, letörölte az arcokról a szomorúságot.
– Hogyan kapott rá a vallásos témákra?
– Apor Vilmos boldoggá avatásakor a római bizottság az én festményemről készített sok ezer kis szentképet, ezeket a Vatikánban szétosztották. Utána Boldog Apor Vilmos képét még három ország nyolc templomának festettem meg. Az egri érsekatya is elkezdett a templomainak képeket rendelni. Közel háromszáz festményem került már templomokba, egyházi iskolákba és múzeumokba, pl. Párizsba, Londonba, New Yorkba, Torinóba, Nagyváradra, Kolozsvárra… stb.
– Hogyan került a Vatikánba?
– Magyarországon élő, de lengyel származású zarándokokkal mentünk ki Rómába, és két festményemet adtuk át a Szentatyának ajándékba. II. János Pál és XVI. Benedek pápáról készült képek voltak ezek. Elvittem még a költőtársak köteteit és a móri Brindisi Szent Lőrinc Borlovagrend zászlósborát is a Szentatyának.
– Mi áll a pápai köszönőlevélben?
– A szentatya megköszönte az adományokat és imáiba foglalt engem és mindazokat, akik a hit és az élet útján hozzám tartoznak. Töretlen munkakedvet kívánt, és szeretettel küldte apostoli áldását.
– Milyen módszerrel illusztrál könyveket? Hány könyv illusztrátora és milyen jellegűek ezek a kötetek?
– Eddig kb. száz kötetet illusztráltam. Van köztük verses- és novelláskötet, regény, mesekönyv, kifestőkönyvek, antológiák stb. Minden kötetet más módszer szerint illusztrálok. Mivel festészetet és rajzot is tanítok, sok stílust és technikát ismerek. Az illusztrálásnál a témát, a kötet szerzőjének kérését is figyelembe véve készítem el a rajzokat.
– Eredeti szakmája közgazdász. Hogyan került kapcsolatba a művészetekkel?
– Ennek megválaszolásához kevés egy-két mondat. Egyik író röviden is több oldalban írta meg. Talán annyit, hogy álmomban kaptam felszólítást a festésre. Annyira hatása alá kerültem az eseménynek, hogy felhagytam jól fizető szakmámmal és teljesen átálltam a festés tanulására. Az amerikai Grafikai Kurzust és a salzburgi Leonardo Művészakadémiát is elvégeztem.
– Többszörösen díjazott képzőművészként mit jelent Önnek az elismerés?
– Valóban több hazai és külföldi elismerést is kaptam. Munkácsy-, Krúdy-, Szent István- stb. emlékérmes vagyok. Az elismerés számomra nagyon fontos, azt jelenti, hogy jó úton járok és örülnek az alkotásaimnak.
– Miért dolgozik, utazik?
– A munka és az utazás hozzátartozik az életemhez. Például tavaly Svájcban a bázeli világkiállításon vettem részt, majd a szlovákiai Galántán volt kiállításom, az erdélyi Gyergyószentmiklós után New Yorkban a Bartók festményem átadásán vettem részt, majd Brüsszel, Párizs és Salzburg tanulmányútja következett, négy alkotótábort vezettem a nyáron, és ősszel a Vatikánban is voltam, októberben Szentjánoson a templomszentelésen vettem részt, mint az elején említette is. Mindenütt kiállításon szerepeltem és/vagy képet adtam át. A talentumot a jó Istentől kaptam, kötelességem, hogy kamatostól adjam vissza neki. Az út, amelyen járok, az a cél.
– Lírai realista. Az ismert vonásokat – például a nyíregyházi Krúdy-vigadóban látható írói portrén – álomszerű fátyollal vonja be. Olykor csak kékkel fest. Máskor fekete vászonra… Mi adja az indítékot?
– Amióta festek, sorozatokban gondolkodom. Ez azt jelenti, hogy párhuzamosan tíz-tizenöt stílusban, témában összetartozó képsorozatom van. Pl. régi mesterségek, varázslatos Magyarország, homokkőből készült képek, kis magyar arcképcsarnok, kék színnel festett képek, fekete vászonra festett képek… Ezeket fejlesztem, kiegészítem, újakat indítok. Egy-egy sorozattal be tudnék rendezni egy kiállítótermet, de többször kérik, hogy inkább minden sorozatból hozzak néhányat, mert a sokszínűség tetszik az embereknek.
– E században fokozott figyelmet kell szentelni a művészeteknek, oda kell figyelni a művészek mondanivalójára. Így vélekedik a pápa. Mi erről az Ön véleménye?
– A művészvilág stílusában, témaválasztásában, kifejezésmódjában nagyon megosztott. Én arra törekszem, hogy a köznapi embereknek, a művészet iránt érdeklődőknek a múlt, híres elődeink, szentjeink megismerését lehetővé tegyem. Ezt úgy igyekszem elérni, hogy festményeim témája felismerhető, minden esetben érthető. Például a régi mesterségekről, az Árpád-házi szentekről könyveket, antológiákat jelentettem meg, saját költségemen, így cselekedtem a Keresztút, a Jézus élete a stációk előtt és a Szűzanyát ábrázoló verses kifestőkönyvek kiadatásával is.
– Tempfli püspök úr milyen útravalóval bocsátotta el Önt?
– A nagyváradi püspökséggel, a püspök atyával 1999 óta van kapcsolatom, azóta már több főoltár- és mellékoltárképem került Erdélybe. Volt már kiállításom Nagyváradon a püspöki galériában, és számos egyházi felszentelési, képátadási ünnepségen vehettem részt. Tempfli püspök atya igaz magyarsága arra késztet engem minden esetben, hogy festészetemmel mindig a magyar ügyet szolgáljam, én is erős kapocs legyek magyar és magyar között.
Úgy érzem, jó úton járok!

Balázs Ildikó

Fel a tartalomhoz

Tabutémák színpadon

Wass Albert számára, az évtizedes tiltás után, a legjobb reklám a könyvei voltak. Sőt, az időnként fel-felhangzó lefitymáló vélemények is csak az olvasók kíváncsiságát növelték. A Wass-művek kiadási jogán évek óta pereskedő két kiadó (a Kráter és a Mentor) már több mint egymillió példányban nyomtatta ki a 90-es évektől a szerző könyveit, s ezek a Kárpát-medence teljes magyar nyelvterületére eljutottak. A világháló, a kábeltévé, az olvasás visszaszorulásának korszakában ez a szám igen nagy.
Az olvasók, a fanyalgók és ellendrukkerek megnyilatkozásai ellenére, falják a Mezőségről elszármazott szerző könyveit. Ennek egyik oka az, hogy Wass olyan történelmi korszakokat boncolgat és tár szemünk elé, amelyek sok esetben mindmáig tabutémának számítanak. Vagy ha már nem is, ma sem tudunk sokat róluk.
A tabutörőket pedig általában nem szeretik a hivatalosak. Általában ők is megpróbálják mindmáig a szerzőbe törölni cipőjüket. Ennek egyik legetikátlanabb módja, ha olyan politikus nyilatkozik fanyalgóan, akinek Wassból is származik bevétele! Részvényese ugyanis annak a marosvásárhelyi kiadónak, amely a szerző könyveinek egyik gondozója és a magas példányszám folytán Wass Albertnek köszönheti bevételei nagy részét.
Bizonyos körökben még mondhatni, divat is Wasst szidni. Annyi mindent próbáltak már ráaggatni. Az antiszemitizmustól a szélsőséges németpártolásig, a háborús bűnösségtől az irodalmi silányságig, a jobboldaliságtól a románellenességig. Kelet-Európában persze könnyen megkaphatja a maga nem túl hízelgő jelzőjét az ember. Még akkor is, ha egyébként az Egyesült Államokban többszöri átvilágítás is tisztának találta.
Ami biztos: Wass Albert könyvei után most műveiből összeállított színpadi darabbal hódít Erdélyben. A tabudöntögető dolga halálában sem könnyű. Kultúrigazgatók zárják be előtte az ajtót és egyenruhás hatóságok érdeklődnek felőle. Pedig 1946 már régen volt. Úgy tűnik, a koholt népbírósági ítélet az uniós Romániában sem veszti érvényét egykönnyen. Másfelől Wass Albert és elítélt társai is beleférhettek volna a kommunizmus bűneit tárgyaló Tismăneanu-jelentésbe. Csakúgy, mint a csángók és Márton Áron püspök.

Fábián Tibor

Fel a tartalomhoz

Az elfeledett kormányzó

Néhány éve az Arad megyei Sofronyán jártam, és örömmel tapasztaltam, hogy vitéz nagybányai Horthy Miklós hitvesének, Purgly Magdolnának a birtokán az államosítás után feltört a termálvíz és fürdőt építettek a kastély szomszédságában. A család immár úszómedencéstől kaphatja vissza a vagyont! – gondoltuk. Hogy közelebbről is szemügyre vegyük a jelenleg román kezelésben lévő uradalmat, autónkkal a Purgly kastély kapuja elé parkoltunk. A kíváncsi alkalmazottaknak már ez a lépésünk is szemet szúrt, hát még mikor a „bazinokhoz” sétáltunk. Amint a víz közelébe értünk, a fürdőmester nyomban ránk ripakodott: Mit képzelünk mi, hogy csak így bepofátlankodunk a strand területére fizetés nélkül? – kiáltozta. Több se kellett nekünk. Anélkül, hogy elterveztük volna, közöltük, hogy bizony melléfogott, mert mi vagyunk a terület örökösei és jöttünk visszavenni a kastélyt parkostól, fürdőstől, mindenestől. – Maguknak pedig le is út, fel is út!
Persze nem csörgedezik se bennem, sem édesapámban Purgly vér, de a hely szelleme megkívánta, hogy a frászt hozzuk a strand alkalmazottaira. A váratlanul megjelent „leszármazottak” jövetelére persze lett nagy sürgés-forgás és már alakult a válságstáb is, mire jobbnak láttuk, hogy angolosan távozzunk a méhkassá vált kastélyból.
Persze méhkassá válna egész Arad megye is, ha jönnének (végre) az igazi örökösök, és nyüzsgő méhkas lesz újból a Kárpát-medence, ha a Trianon-film után levetítik majd a Horthy Miklósról szóló dokumentumfilmet a csonka-országon kívül. Szörnyű lesz tudomásul venni a határokon túl is, hogy Magyarország utolsó kormányzóját és ezzel az országot magát hogyan vezették fokozatosan félre a szélrózsa minden irányából. De ugyanilyen idegesítő lesz szembenéznie románnak, szlováknak s szerbnek azzal a történelmi ténnyel, hogy Horthy Miklós úriember volt még a zsidók szemében is, és – hogy Dr. Bokor Imrét idézzem – életvitele, életműve emeli őt a legnagyobb magyarok sorába.
A rablónemzetek lelkiismeretlen tagjai pedig láthatják végül a hepiendet, a család meghurcoltatását, a németországi fogságot, és felhördülhetnek végül ismét, mert bizony élnek még az örökösök! Koltay Gábor Horthy, a kormányzó című alkotásában ugyanis szerepel a család két élő tagja, a koronatanú hitelességével megszólaló özvegy Horthy Istvánné, gróf Edelsheim Gyulai Ilona, valamint fia, ifj. Horthy István.
Magyarország kormányzójának filmre vitt históriája azért mérföldkő, mert az 1993-as kenderesi újratemetés óta – hogy pőrén fogalmazzak – nem történt hasonló kaliberű esemény Horthy Miklós utóéletében. Éppen ezért joggal gondolkozhatunk el a mozizás után azon, hogy a vörös grófnak, Károlyi Mihálynak miért van szobra a főváros egyik legelőkelőbb helyén, és vitéz nagybányai Horthy Miklósról miért nincs még egy utca sem elnevezve?
(Horthy, a kormányzó. Rendező: Koltay Gábor. Színes, fekete-fehér magyar dokumentumfilm, 138 perc, 2006. Vetítik: Budapesten az Uránia Nemzeti Filmszínházban, Gödöllőn, Egerben, Pécsett, Szegeden, Békéscsabán és Szentendrén.)

Balázs D. Attila

Fel a tartalomhoz

magyar szemmel


„Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók”

Vona Gábor, a Jobbik elnöke a KISZ-titkárból lett miniszterelnökről, a határon túli magyarság erőszakos beolvasztásáról, a gyarmattartó Unióról és az új nemzetstratégia szükségességéről

– Erdélyben az átlagember keveset tud a Jobbikról. A nagy többség szemében az ellenzék a Fidesz, a kormánypártok pedig jobbára azok, amelyek 2002 óta szinte mindent átalakítottak vagy megszüntettek, amit az előző, nemzeti elkötelezettségű kormány a határon túli magyarokért tett. Ezért hangzik így interjúindító kérdésem: Mit kell tudnunk a Jobbikról? Mikor alakult, hol a helye a magyar politikai életben?
– A Jobbik gyökerei 1999-re nyúlnak vissza, amikor is egy pártfüggetlen ifjúsági szervezetet alapítottunk az egyetemeken, főiskolákon. A hatalmas érdeklődés révén a kezdeményezés rövid idő alatt az ország legnagyobb ifjúsági erejévé nőtte ki magát. A 2002-es választási vereség okozta sokkból felállva, előbb megnyitottuk a kapukat az idősebb emberek felé is, mozgalommá váltunk, majd 2003 őszén párttá alakultunk. A Jobbik nemzeti, keresztény párt, és büszkén vállalja, hogy radikális. Ezen a mai Magyarországon a félmegoldások már sehová sem vezetnek. Valódi rendszerváltozás kell, nemcsak alkotmányos, intézményi értelemben, de személyileg is. Botrány, hogy egy volt KISZ KB titkár a miniszterelnök, aki kioktatja az országot demokráciáról, áldozatvállalásról, miközben hazudik, megfélemlít, lebontja azt a kevés demokráciát is, ami volt, és minden értelemben válságba sodorja az országot. Ezzel szemben radikális fellépésre van szükség. A szélsőséges jelzőt viszont, amelyet a hazai liberális média rendre ránk süt, határozottan visszautasítjuk. Az amúgy is nézőpont kérdése. Számunkra az értékromboló SZDSZ és az országromboló MSZP a szélsőséges.
– Milyen esélyei vannak a Jobbiknak, hogy a következő választásokon parlamenti képviselettel rendelkező magyar párttá váljék?
– Hogy milyen esélyeink vannak? Ezt most nehéz megjósolni. Ráadásul az sem kizárt, hogy előrehozott választásokra lesz szükség. 2006 áprilisában a MIÉP-pel szövetségben értünk el 2,2%-ot. A következő választáson már önállóan akarunk indulni, és az 5%-hoz nagyon kemény munkára van szükség. A tapasztalatom viszont az, hogy tízezrek, sőt százezrek szomjaznak egy hiteles, erős, határozott jobboldali pártra. Az igény tehát megvan.
– Önök az elmúlt években többször is hallatták szavukat a határon túli magyarság ügyében. Gondolok itt a kettős állampolgársági népszavazás melletti kampányukra, vagy tiltakozó akciójukra a Románia uniós tagfelvételét megszavazó parlamenti ülésen. Úgy tűnt, a Jobbik az egyetlen magyarországi párt, amelyik ezeket komolyan gondolja. Ön szerint mi az oka annak, hogy a határon túli magyarságot érintő legégetőbb kérdésekben még a nemzeti oldalon sincs egyetértés?
– Valóban, a Jobbik lehetőségéhez mérten mindig kiállt és ki is fogunk állni a határon túli magyarok érdekei mellett. Ez az a kérdéskör, amelyben kérlelhetetlennek kell lennünk, hiszen hathatós segítség nélkül drasztikusan csökken az erdélyi magyarság száma. Az elmúlt 16 év kormányainak hanyag külpolitikája miatt 250 ezren hagyták el Erdélyt, elsősorban a vegyes lakosságú területeket, de mára már a tömbben élő magyarság létét is veszély fenyegeti. A mai napig csendes magyarirtás és erőszakos asszimilációs törekvések zajlanak szerte a Kárpát-medencében, a Jobbiknak ezt kell megakadályoznia! A nemzeti oldalon szerintem teremthető konszenzus, de ehhez más kérdésekben is tárgyalóasztalhoz kellene ülnie a Fidesznek és a Jobbiknak, no meg persze, el kellene zavarni a Gyurcsány-kormányt.
– Hosszú évekkel ezelőtt Csurka István, a MIÉP elnöke sokak számára megdöbbentő kijelentést tett. Hozzávetőleg azt mondta, hogy a mai határon túli szórványvidékek magyarságát jó volna befogadnia Magyarországnak, így legalább ez a jelentős közösség megőrizhetné nemzeti identitását. Az egykori vita később elhalkult, majd elhalt, a szórványosodás az utóbbi évtizedben viszont minden eddiginél nagyobb méreteket öltött. Van-e elképzelése arról, hogy miként lehetne a Kárpát-medencei magyarság szórványban élő részét úgy átmenteni a jövő számára, hogy felbecsülhetetlen tárgyi, anyagi kultúrája se kerüljön idegenek kezébe?
– A mi álláspontunk az, hogy aki az anyaországban képzeli el a jövőjét, annak mielőbb állampolgárságot kell adni, mert aki el akar jönni, és mi nem fogadjuk be, az tovább fog állni nyugatabbra, és számunkra minden magyar élet, sors fontos. Felháborítónak tartom, hogy egy kambodzsai vagy burmai hamarabb megkapja a letelepedési engedélyt, mint egy nagyváradi vagy szabadkai magyar testvérünk, aki nem tehet arról a történelmi igazságtalanságról, hogy pár km-re tőle meghúztak egy erőszakos határvonalat. A szórványmagyarságnak Erdélyben véleményem szerint az lenne a legnagyobb segítség, ha egy gazdaságilag is erős Székelyföldet tudnánk létrehozni, amely „elszakított anyaországként” tudna működni, ezzel is segítve a duplán kisebbségi sorsba taszított szórványban élő magyarokat. Ezen kívül kulturális központokat kell létrehozni a szórvány területén, ahol amúgy is erős a magyar kultúra, pl. Széken.
– Aki figyelemmel kíséri az utódállamok nemzeti politikáját, rádöbben, hogy Magyarországot kivéve minden környező országban valahogyan már megoldották a kettős állampolgárság kérdését, Magyarországnál szegényebb anyaországok is számtalan módon segítik, támogatják a kisebbségből érkezők taníttatását, továbbtanulását. Szlovákia is, Románia is tárt karokkal fogadja az idegenbe szakadt honfitársakat, de ugyanezt teszik a horvátok, a szerbek, szlovénok… Hogy lehet az, hogy Magyarország ma ennyire ellenséges a határon túli magyarsághoz? Elég, ha a népszavazás eredményére vagy a megnyirbált támogatásokra gondolunk.
– Egyáltalán nem viccelek, amikor azt mondom, hogy ma Budapesten sokkal nehezebb magyarnak lenni, mint mondjuk Székelyudvarhelyen, Farkaslakán, Csíkszeredában. Ez az elmúlt évtizedek magyartalan politikájának a következménye. Hadd hívjam fel a figyelmét, hogy a kommunista rendszerben az összes körülöttünk lévő szocialistának mondott országban nagyon kemény nacionalista-kommunista uralom volt, nálunk volt egyedül mindig internacionalista a kormány. Mivel maga Gyurcsány is az Internacionálét nagy hévvel éneklők bandájából jött, nem sok jóra számíthatunk. 23 millió románnal riogattak bennünket a balliberálisok, miközben Románia több százezer moldovai románnak adta meg az állampolgárságot, mégse érkezett meg a moldovai különítmény. Amennyiben kormányzati té-nyező lesz a Jobbik, stratégiai és morális értelemben is kötelezőnek tartjuk a magyar állampolgárság vissza-, hangsúlyozom, visszaadását minden határon túli testvérünknek.
– Magyarország immár három éve az Európai Unió tagja. Az ország egyre rosszabb gazdasági állapotát tekintve, ön szerint a mai helyzet elsősorban a szocialista-szabaddemokrata kormányzat hozzá nem értéséből fakad, vagy egyszerűen egy uniós recepttel állunk szemben, és hasonló megpróbáltatásokra kell hogy számítson Románia és Bulgária is?
– Az, hogy ma Magyarország ilyen helyzetben van, abban vastagon benne van a baloldali kormány felelőtlen politikája, de óva intenék mindenkit attól, hogy messiást lásson az Unióban. Arról most ne is beszéljünk, hogy minden korábbi ígérettel és mézesmadzaggal ellentétben Brüsszel teljesen érdektelen, sőt inkább ellenséges a magyar kisebbségek ügye iránt. Azt kell mindenkinek megértenie, hogy az Unió nem azért vette fel Kelet-Európa országait, mert egy jótékonysági intézmény, amely segíteni akar rajtunk, nyomorultakon, hanem stratégiai célokból. A keleti régiók olcsó munkaerejétől és felzárkózni vágyó piacától saját gazdasági fejlődésük újraindítását és szinten tartását várják, továbbá a beléptetéssel elejét lehetett venni az újra eszmélő és egyre határozottabb külpolitikát folytató orosz érdek újbóli helyi megerősödésének. Hogy itt mi esetleg szenvedünk? Nem hinném, hogy ez érezhető és érdekes dolognak számít az Unió számára. Ha viszont már így alakult, nem elég siránkozni, harcolni kell. Szükségesnek tartanám a volt kommunista országok közös fellépését és érdekérvényesítését. E nélkül csak statisztaság és szalagmunka vár ránk.
– A Gyurcsány-kormány leváltásáról a Demokratának nyilatkozva azt mondta, hogy egy párt csakis alkotmányos eszközökkel élhet. Mi történik, ha az alkotmányos demokráciának mondott Magyarországon a következő választásokon is simán nyernek a mai kormánypártok? Lesz-e még esélye a közeljövőben a magyar nemzetnek a felemelkedésre?
– Sokak szerint nem spórolható meg a forradalom Magyarországon. Bárkinek is van igaza, én azt mondom, forradalmat nem a pártok szoktak csinálni, hanem a nép. Mi pártként tesszük a dolgunkat, készülünk a választásokra, írjuk a programunkat, erősítjük a szervezeteinket és így tovább. Ha a társadalomban fellobban a forradalom lángja, hogy elsöpörje ezt a velejéig romlott magyar rendszert és vezetőit, én biztos nem fogok krokodilkönnyeket hullatni.
– Mit hozhat a Kossuth téren kialakult civil ellenzék megerősödése? Van-e a mai Magyar-országon tömegbázisa ennek a fajta népi elégedetlenségnek, vagy csupán néhány ezer ember partizánakciójával állunk szemben, akiknek az igazi rendszerváltás végrehajtásához nincs elég támogatottsága?
– Úgy látom, hogy a Kossuth tér azért fulladt ki, mert nem volt mögötte valós társadalmi támogatottság. Tízezer vagy százezer ember nagyon sok, de az otthonülő, haspók szavazók milliói mellett kevés. A szeptemberi-októberi tüntetések fő céljai – a kormány lemondatása, új választások, valódi rendszerváltozás, alkotmányozás – olyan nemes célok, amelyek számomra, a Jobbik számára is nagyon fontosak, de be kell látni, hogy a magyar emberek nagyon rossz szellemi állapotban vannak. Teljesen képtelenek a saját érdekeik érvényesítésére. Egy kis kenyér, egy kis cirkusz, és semmi fáradság. Ez a Kádár-rendszer továbbélő öröksége. Biztos vagyok benne, hogy akármelyik másik országban megbukott volna egy ilyen kormány. Ezért mondom én azt, hogy jelenleg egyszerűbb pártként kormányzati szerepre törni, és valahogy kisegíteni Magyarországot a kátyúból, mint várni azon magyar emberek tömegeire, akik változást akarnak.
– Milyenek a határon túli, erdélyi kapcsolatai?
– Novemberben választottak meg a Jobbik elnökének, és sajnos még erdélyi hivatalos útra nem volt módom. Remélhetőleg erre mielőbb sor kerül. A Jobbik persze már korábban felvette a kapcsolatot számos értelmiségivel, a Székely Nemzeti Tanáccsal, az Erdélyi Magyar Ifjakkal, és 2007-ben Székelyudvarhelyen rendezzük meg az I. Jobbik Nyári Szabadegyetemet, ahol további kapcsolatfelvételre számítok. Minden olyan szervezettel együtt kívánunk dolgozni, amely nemcsak szavakban támogatja a székely területi önrendelkezést.
– Ha az ön pártja kormánytényező lenne, milyen nemzetpolitika kialakítására törekedne?
– Természetesen fontos a jó szomszédi viszony a környező országokkal, ezért nem is kívánunk semmi olyan jogot biztosítani a határon túli magyarok számára, amely ne lenne az Európai Unióban elfogadott, vagy a szomszédos országok kormányai ne biztosítanák saját kisebbségbe szorult nemzettársaiknak. Véleményem szerint a mostani katasztrofális nemzetpolitikát egy magyar szívvel cselekvő kormány két év alatt tökéletesen rendbe tehetné. Azoknak, akik el vannak csüggedve, azt üzenem, hogy van még kiút, van még megoldás! Legfontosabbnak tartom a magyar állampolgárság visszaadását minden határon túlinak, éljen az Baróton, Rozsnyón, Zentán vagy éppen Münchenben. A kettős állampolgárság megadását horvát mintára képzeljük el. Területi autonómiákat kell diplomáciai úton kilobbizni Székelyföldön (Maros, Hargita, Kovászna megyének), Kalotaszegen, Felvidéken, Délvidéken. Ezeket a dél-tiroli autonómia mintájára kívánjuk létrehozni. Nemzetstratégiánk mottója Zrínyi Miklóstól való: „egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók”. Ha szabad egy klasszikust kiegészíteni, csak annyit tennék hozzá, hogy: sőt…

Makkay József

Fel a tartalomhoz

Wass Albert szelleme lengi be Magyarországot is

Miközben a magyarság szerte a nagyvilágban az éteren keresztül feszült figyelemmel kíséri az erdélyi Wass Albert-előadássorozatot, az alatt az író szelleme csendben meghódítja a vidéket a csonka-országban.
Két évvel ezelőtt kezdődött, amikor a főváros csonka tudatú döntéshozói nem járultak hozzá, hogy a Wass Albert fiai által felajánlott, Ausztráliában készült, majd Hamburg érintésével érkezett szobrot Budapesten állítsák fel. Ekkor a bonyhádiak siettek a budapesti szűkagyú döntéshozók által kialakított szégyenteljes helyzet megoldására azáltal, hogy Bonyhád helyet adott az első Wass Albert-szobornak a csonka-országban. Ismerjük a közmondást: Egy fecske nem csinál nyarat. De tudjuk azt is, hogy a kivétel erősíti a szabályt, és ezúttal Bonyhád volt az a fecske, amely megtörte a jeget, és jelezte, hogy közeledik a szellemi kikelet.
Azóta az elmúlt két évben több vidéki település is követte az úttörő bonyhádiak példáját, és ma már több helység közterét díszíti a 20. század egyik írófejedelmének szobra.
Így csak az elmúlt héten Kaposváron és Baján is tartottak hasonló rendezvényeket. Kaposváron a Klebelsberg Kunó volt oktatási miniszterről elnevezett Kollégium udvara adott otthont a szobornak. Az ünnepség a kollégium előadótermében kulturális műsorral kezdődött, melyet Dr. Giber Vilmos igazgató nyitott meg, felemlítve egyebek között azt is, hogy a magyar állam megtagadta a magyar állampolgárságot Wass Alberttől. Majd a diákok adtak elő az író munkáiból összeállított igen színvonalas műsort. Közben kivetítőn Wass Alberttel készült interjúkból játszottak be részletet. Az előadás az Elvásik a veres csillag című könyvből előadott részlettel folytatódott, majd a székely himnusz eléneklésével ért véget.
Később az ünneplő diákok, tanárok és résztvevők kivonultak a kollégium udvarára, ahol leleplezték a délvidéki Csasznyi István festőművész által alkotott Wass Albert-mellszobrot. Ugyancsak ő készítette a névadó Klebersberg Kunó korábban felavatott szobrát is. Ünnepi beszédet mondott Bartha József holtmarosi lelkész, MVSZ küldött, aki a román hatóságok által korábban eltávolíttatott Wass Albert-szobrot a mezőségi templom falai között őrzi. Beszédéből kiérződött, hogy az Unióhoz frissen csatlakozott Romániától elvárja e helyzet gyors megoldását. A helyi református lelkész által mondott áldás után koszorúzással zárult a rendezvény. Az ünnepségen a Magyarok Világszövetsége tagjai, mintegy válaszul az Elvásik a veres csillag jelenetre, a Szabadság téri szovjet emlékmű elköltöztetését kérő népszavazásra aláírási íveket osztogattak a jelenlévők között.
Kaposvár példáját még ugyanazon hét vasárnapján Baja követte. Néhány éve Preininger Rozália, a Széchenyi István Kulturális Alapítvány, valamint a helyi Trianon Társaság elnöke meghívta Bajára a nagyváradi Kis Stúdió Színpadot egy Wass Albert-műsorral. Sokan a bajaiak közül, így az idei rendezvény egyik szervezője, Budai Mihály is ekkor kezdett el ismerkedni Wass Albert munkásságával. Az akkor elhintett mag a vasárnapi mise végeztével érett be, amikor a templom előtti téren felavatták a Harmath István alkotta Wass Albert-mellszobrot.
Az avatóünnepségen a nagyszámú közönséget Zsigó Róbert, a térség országgyűlési képviselője köszöntötte, majd Révfy Zoltán polgármesterrel közösen leplezték le a műalkotást. Ugyancsak jelen volt Bányai Gábor megyei elnök. Nagyhatású beszédet mondott Bartha József holtmarosi lelkész, MVSZ küldött, egyebek mellett sérelmezte, hogy az újonc uniós tag Romániában Holtmaroson a talapzatáról levétetett Wass Albert-szobrot továbbra is a templom falai között kell őrizniük. Európa szemére vetette, hogy az erdélyi magyarok még mindig gyakran csak másodrangú állampolgá- rok szülőföldjükön. A székely himnusszal záruló rendezvény után a Magyarok Világszövetségének tagjai itt is aláíróíveket osztogattak, igen nagy sikerük volt a jelenlévők között. Wass Albert egyik műve, az Elvásik a veres csillag itt legalább annyira aktuális, mint a Szabadság téren, hisz Baja központjában egymás mellett három szovjet emlékmű is van, s közülük kettőnek a tetején ott hivalkodik a magyar törvények szerint tiltott jelképnek minősülő vörös csillag.
Wass Albert szellemének diadalútját látva Erdélyben és a vidéki Magyarországon, elmondhatjuk, hogy nincs a világon még egy olyan ország, ahol a nemzet egyik legnagyobb írójának nem lehet a fővárosban köztéri szobra. Akárhányszor elmegyek az MVSZ-féle Magyarok Háza első emeletén lévő Wass Albert-szobor mellett, felrémlik előttem a holtmarosi vagy szászrégeni templom falai közé űzött szobor. A párhuzamot az is erősíti, hogy a megnevezett épületekből kijőve Budapesten is a piros-sárga-kék zászló leng a közintézményeken. Így nem véletlenül kérdezik egyre többen, hogy Budapest még Budapest-e? A kérdést csak alátámasztja, hogy az egykori magyar miniszterelnök, gróf Teleki Pál szobrát is Balatonfüredre száműzte az illetékes fővárosi testület. Pedig halálakor róla nem kisebb személyiség, mint Nagy-Britannia korabeli miniszterelnöke, a Nobel díjas Winston Churchill (ilyen vonatkozásban Kertész Imre kollégája) mondta: „A tárgyalóasztalnál majd szabadon kell hagynunk egy széket Teleki Pál gróf számára. Az üres szék figyelmeztesse a jelenlévőket, hogy a magyar nemzetnek egy olyan miniszterelnöke volt, aki feláldozta magát az igazságért, amelyért mi is harcolunk.” Bízunk benne, hogy mint 1686-ban, a vidék után Budát is felszabadítják a szövetséges keresztény európai hadak, ha már köztünk nincsenek Baradlay Ödönök és Richárdok.

Okos Márton

Fel a tartalomhoz

mementó


„a legszebb festéket az igazság adja”

Mikszáth Kálmán (Szklabonya, 1847. január 16. – Budapest, 1910. május 28.): az anekdotára épülő realisztikus regény, novella és karcolat kiváló művelője, a fordulatos meseszövés, az élőbeszédhez közeledő stílus egyik legnagyobb magyar mestere, a kiegyezést követő évtizedek kaján krónikása. Szegény kisnemesi családból származik. Mint jogvégzett megyei tisztviselő már munkatársa a helyi és fővárosi lapoknak. Szegeden újságíróskodik, majd Budapesten telepedik le. Elhúzódó kezdeti nehézségek után meghódítja műveivel a közönséget (s ekkor másodszor is házasságra lép volt feleségével, Mauks Ilonával, akitől azért vált el, hogy ne rántsa magával a nyomorba); élete alkonyán népszerűsége Jókaiéval vetekszik. Két évtizeden át tagja a parlamentnek, 1887-tól kormánypárti képviselő, de egyre csalódottabban szemléli a politikai csatározásokat. Első nagy sikerű novelláskötetei A tót atyafiak (1881) és A jó palócok (1882). A történetek hangulata balladás, szereplőik felvidéki parasztok, juhászok, csőszök, mesteremberek. A Beszterce ostroma (1895) c. regény Pongrácz grófja, aki középkori várúr módjára szeretne élni a 19. században, Don Quijote-i figura. A föltámadt törökverő vitéz, Zrínyi Miklós is a 16. sz. erkölcsei, szokásai szerint próbál viselkedni a polgári korban, ami szatirikus lelemények sorozatára ad alkalmat: Új Zrínyiász (1898). Az arisztokrácia meg a főpapság hatalmi túlkapásainak rajza az 1900-ban megjelent regény, a Különös házasság. A lecsúszó kis- és középnemességet, a dzsentrit könyörtelen éleslátással, egyszersmind együtt érző humorral ábrázolja Mikszáth. Ugyanezek életének látszatragyogása tükröződik már az 1897-es kisregényben, A gavallérokban. A több korábbi novellából és karcolatból 1910-ben eggyéötvözött Két választás Magyarországon főhőse, Katánghy Menyhért úri svihák, aki érdekházasságot köt. Egy másik szédelgő (ám rokonszenves) dzsentrisarj már nem ér el ugyanebbe a révbe: A Noszty fiú esete Tóth Marival (1908). Tóth Mihály, az iparosból lett derék magyar polgár alakjában azt a réteget rajzolja meg az író, amelynek a hanyatló nemesség helyébe kellett volna lépnie, vagy amellyé magának a nemességnek kellett volna átalakulnia társadalmunk történetében. Nagy szerencsétlenségünkre a 19. század végétől a Tóth Mihályok helyett a Déry Tibor-féle Parcenek, majd a Kohn Bélák uralkodtak el a magyar társadalmon. Az utolsó regény, A fekete város (1911) a szerző kedvelt korát, a Rákóczi-szabadságharcot idézi.
Mikszáth mindvégig Jókait tekintette eszményképének, noha romantikájától mindinkább eltávolodott, és tisztában volt emberi gyarlóságaival. „Ha van valami érdemem – írja Jókai Mór élete és kora című tanulmányában –, az, hogy erőt tudtam venni ezeken az érzéseken, melyek az embert kedves és bámult írójához fűzik s melyeknél gyöngédebbek nem lehetnek, s kíméletlenül feltártam hibáit is, nem restellve felhozni intim, homályban lévő és takargatott adatokat, hol azok jellemének és életének megértéséhez magyarázatul szolgálhattak. […] Mindezeknél fogva bátran ki lehet mondani, hogy a legszebb festéket az igazság adja a megörökíteni szándékolt archoz. Nem a fotográfus-féle rideg igazság, hanem a művész igazsága. Végre is gondoljuk meg, hogy egy Jókairól van szó. Ha ő, az emberek egyik legnagyobbika és legjobbika, se bírná meg, hogy igazat írjanak felőle, mit kelljen akkor tartani az emberiségről?”
Mikszáth Kálmán egyik hősétől származik a klasszikus szállóige: „Antiszemita az, aki a kelleténél jobban utálja a zsidókat.” És ha Tamás Gáspár Miklós emiatt századszor is azzal fenyegetődzik, hogy veszi a bőröndjét, akkor ne az legyen a válaszunk, hogy kiközösítjük a magyar társadalomból Mikszáth tisztelőit, hanem ez: – Nagyon helyes, Gazsika, majd segítünk csomagolni.

K. Jakab Antal

Fel a tartalomhoz

Mikszáth Kálmán

Az a pogány Filcsik

Olyan bolond gyanú van elterjedve Csoltón, Majornokon, Bodokon, hogy az öreg Filcsik híres bundája csak képzeletbeli; beszél róla, kérkedik vele, fölteszi, de tulajdonképpen nincs bundája s talán nem is volt soha.
Márpedig volt. A gózoniak (mert a Bágyon túlról költözött mihozzánk) nagyon jó emlékeznek rá, kivált az öregebbek.
Hosszú, sárga alkotás volt az, széles fekete báránybőr-gallérral, melynek két végén in natura lóg le a bárányláb körmöstül, bojtnak, s két szép ezüst csat tartja össze. A bunda két alsó csücskén egy-egy zöld tulipán kihímezve skófiummal. Távolabb különféle madarak valának láthatók, rendesen vörös színben, hátul pedig Miskolc városa számtalan házával és valamennyi templomával: még a kálvinista kakas is ott áll az egyik tornyon.
Igazi remekmű ez, melynél nem kímélt sem fáradságot, sem anyagot a szűcs.
De nem is a gózoni Mócsik csinálta azt, hanem a leghíresebb szűcs egész Miskolc városában. Még ha félrőfnyit hajt is föl Filcsik, gombokra szedve alul, akkor is a földet söpri a világ e kilencedik csodája. Egyszóval, ehhez a bundához képest még a muszka császáré is csak vattás lajbi.
De bármilyen nevezetes ruhadarab is s akármint büszkélkedett vele Filcsik István, azért az idő vasfoga előtt mégsem volt respektusa. Az csak olyan gorombán bánt azzal is, mintha a nótáriusék jurista fiának téli bekecse lett volna. A hímzés színtelen, foszladozott, a sárga alapbőr pedig piszkos, zsíros. A molyok is megtették a magukét, kivált a bélésben és gallérban okozva botrányos kárt.
De Filcsik, mint a szerelmes férj, ki észre nem veszi, felesége arcán a rózsák hogy fogynak, pedig ő maga tépdeli… nem vett tudomást e szomorú átalakulásról; ő mindig a régi jó bundát látta az ócskában s rendes szójárása: „Fölteszem a bundámat”, sohasem veszített kevély jellegéből körömnyit sem.
Egy nagy, fényesre csiszolt szögön függött télen-nyáron, hogy ha a kaptafa mellett ült a gazda, szemben legyen vele, örökké láthassa.
No, az igaz, hogy nem valami sokat ült annál a kaptafánál. Hiszen azért csúfolták az „Isten csizmadiájának”, mert tulajdonképpen nem volt más kuncsaftja, csak maga az Úristen.
Lusta volt az öreg. Ha néha megvarrta is valakinek a kívánt csizmát, szinte kegyelemképpen tette azt is. Nemigen háborgatták hát a megrendelések, mert még ezenfelül gorombáskodott is az emberekkel: „Mire való a parasztnak a csizma? Járjanak kendtek mezítláb!”
Mogorva, rideg ember volt; nem szeretett az a világon senkit, semmit, azon a bundán kívül.
Hát ’iszen, nem lehet égbekiáltóbb kegyetlenség, mint amit a saját egyetlen gyermekével tett: a Terkával.
Pedig mi volt a vétke? Az apja a csoltói sánta molnárhoz akarta erőltetni. Egy cserépbe ültetni a rezeda-virágot a csalánnal.
Nem csoda, ha elbúsulta magát, ha elfacsarodott a szíve, elszédült a feje, félrelépett a lába. Elment, megszökött a fiatal szolgabíróval.
Nagy hiba volt, de hát fiatalság bolondság. Az egész világ követ dobhatott volna rá, csak éppen az apja nem.
Azóta még komorabb, vadabb lett az öreg, s mikor egy idő múlva bűnbánó arccal hazajött a Terka látogatóba, hogy szüleit kiengesztelje, az öreg Filcsik elfordult: „nem ismeri a kisasszonyt”, leakasztotta bundáját a szögről s úgy elment hazulról, hogy vissza sem jött addig, míg el nem ment a lánya.
Azután már nem mert hazajönni soha többé a szegény Terka. Mindössze egyszer látta még az apját, mikor a falun keresztülkocsizott a szolgabíróval. Filcsik éppen a „Patyolat-ing”-hez ballagott, ahogy a kocsiról utána kiáltott: „Apám, édesapám!”
Az öreg fölnézett, lekapta nagy alázattal a süvegét, aztán odébb ment szó nélkül. Bizony kő van annak az öregembernek a szíve helyén.
Ahány majornoki ember a szolgabírónál megfordult, az mind nem győzte elbeszélni, hogy mily jó dolga van Filcsik Terkának: akár ő lenne a nagyságos asszony. Biz az a lelkem egészen eltanulta az úri módot. Azután micsoda becsülete van azóta a falunak! A majornokiak igazsága bezzeg lenyomja most a többi faluét. Meg aztán azt is elmondták az öregnek, hogy mit izent súgva: látogassa őt meg az ő édesapja, kocsit küldenek érte, selyemvánkosra ültetik, mézes pálinkát ihatik éjjel-nappal, megbecsülik, megtisztelik, maga az úr is szívesen cserél vele parolát, csak jöjjön el minél előbb, mert már a Terka nem mer elmenni többé.
De hát az öreg Filcsikkel semmire sem lehetett menni.
Pedig ha esze lett volna, nemcsak a saját sorsán segíthet, de a nemes helység szerencséjét is megállapíthatta volna örökre.
Mert… de köztünk maradjon, ez a Majornok a leghitványabb falu az egész környéken. Egyrészt, hogy legszegényebb a népe, de kivált, mert nincs egyetlen kövezett útja, hídja, még csak helységháza sincs.
Ami nem is csoda, mert a megyei uraknak még sohasem volt szeretőjük Majornokon, minélfogva arrafelé építették az országutat, amerre jártak.
Ott van, teszem azt, a csoltói országút: olyan, mint a palló; a szép Bitró Erzsébetnek köszönheti a Bágymellék, míg a Karancsalja a deli Vér Jánosné tejszín arcát áldhatja.
Mert hiába, olyan a világ, egy szép asszony arca szebb formát adhat az egész határnak.
No, ennek a Majornoknak ugyan nem adott.
A megyei vicemérnök, ki mappát csinált a vármegye ábrázatáról, úgy beszélik a környéken, kihagyta belőle. Sőt a tekintetes megyei karok és rendek száznyolcvan váltóforintot ígértek volna a szomszéd Hont vármegyének, ha elvállalja a magáénak; de annak még ráfizetéssel sem kellett. Majd bizony, őt érje mindaz a csúfság és szidalom, ami Majornok után háramlik a nemes vármegyére!
Hanem ha Filcsik akarta volna… lett volna Majornokon út, még tán vörös márványból is… Mindnyájan boldogok lehetnének most. De visszautasította a szolgabíró úr nemes indulatját. Pedig ugyancsak ráfért volna egy kis jólét. Az Isten csizmadiája nagyon vékonyan állt a földi javak dolgában. A múlt hetekben már az ezüst csat is lekívánkozott a bundáról a „Patyolat-ing”-hez. Ott is van azóta a Száli szekrényében.
No, de nem azért volt az Isten csizmadiája, hogy ez a „kuncsaft”-ja legnagyobb bajában ne segítse. Egyszer csak jönni kezdtek névtelen levelek a postán, tíz, húsz, ötven forinttal terhelve. Rendesen valami régi, ismeretlen, hirtelen meggazdagodott adósa küldte meg tartozását nagy hálálkodások és köszönet mellett. Mégiscsak sok becsületes ember van a világon!
Egy ideig hitte, hogy ez bizony megeshetett, ha nem is ővele, de az apjával, ki szintén István volt. Csak az a csodálatos, honnan adta kölcsön apja azt a sok pénzt?
S amint gyanúja fölébredt, mindjárt kitalálta a dolog nyitját is. Egyenkint visszaküldte az érkező pénzes-leveleket a szolgabírónak. Hogy mer az Filcsik Istvánnak ajándékot küldeni? Tudja-e, hogy az ő nagyanyja a híres Becsky famíliából való asszony s a többi.
Nem is jöttek hát pénzes-levelek többé ezután, hanem szomorú híreknek akadt elég hozója.
A szép Filcsik Terka halálosan megbetegedett. S amiben kedvét lelte eddig, megvetette a fényt, a pompát, eltolta magától a drága ételeket és a medicinás üveget, hanem az édesapját kívánta látni. Mégse volt hát olyan rossz lány az a szegény Terka!
S annyira ment ez a forró kívánsága, hogy végre is maga a szolgabíró volt kénytelen eljönni az öregért.
– No, öreg, én most magát viszem, ha akar, ha nem. Ne tagadja meg beteg lányától…
– Nekem nincs leányom!
– Velem jön, punktum!
– Nem lehet, kérem alássan. Nagyon sürgős dolgom van. Nem lehet!
– Tegye meg az én kedvemért! – szólt a főszolgabíró úr nyájasan.
Filcsik sóhajtott. Talán ez volt az első sóhajtása, mióta él.
– Nem jön? Ön megtagadja tehát gyermekét?
– Igenis, kérem alássan.
– Ön a társadalom söpredéke!
– Az bizony nem lehetetlen. Az ilyen magamforma vén csizmadiától kitelik minden.
Most már szép szóra, ígéretre fogta a fiatal úr, de bizony minden visszapattant arról a márványszívről, még a fenyegetés is.
– Fogasson el, tekintetes uram, veressen láncra. Akkor aztán megyek, ha visznek, akárhová.
Bizony végre is a csizmadia nélkül kellett hazamennie annak a hatalmas úrnak, ki az egész környéknek parancsol.
Hanem nem azért volt a hajdúja Suska Mihály, hogy ki ne gondolt volna valami ügyes haditervet útközben.
– Ösmerem én azt a Filcsiket, tekintetes uram! Úgy jönne az utánunk, mint a malac a kukoricásszakajtó után, ha…
– Beszéljen kend.
– Ha ellopnánk a bundáját. Mert él-hal ezért a bundáért. Nagyon különös ember az…
– No, hát lopassa el kend minél előbb!
Iszen egyéb sem kellett az öreg kiszolgált obsitosnak, csak hogy őreá bízzák. A revolúció óta úgyse volt már a kezében ilyen nagy dolog. Bezzeg akkor… de nem mondja el, mert még el sem hinnék.
A beteg nő nyugtalanul hánykolódott ezalatt selyempárnái között, megrezzenve, valahányszor kocsizörgést hallott. Fél könyökére emelkedett, hallgatózva, megsoványodott kezeit fekete, hosszú hajába mélyesztve, mely körültakarta a fehér hálóköntöst.
Mindennel el van látva, amit szeme-szája kíván, s mégis a legszegényebb a világon, mert az egészsége hiányzik s még valami: a szeretet.
A szerelem éget csak, őt már elégette, a szeretet melegít s ő sohasem fázott még ilyen nagyon.
Semmi sem jó neki; a férfi hangja, kit szeretett, oly kiállhatatlan, inkább ne is virrasztana mellette, hagyná magára; az ágy kemény, hiába van selyemből, lágy pehelyből, hiába igazgatják minduntalan a cselédek.
Milyen más lenne most, ha otthon feküdhetnék, a szegényes atyai kunyhó fedele alatt, a búbos kemencénél, a nyitott ablakon ha hallaná, hogy szólnak vecsernyére a majornoki harangok, s be lenne takarva hidegülő lába az atyai híres bundával.
Erről beszélt, erről álmodott az éjjel s íme – reggelre a sors meghallgatta, amikor fölébredt, a szép piros paplan fölébe oda volt terítve kedves, régi ismerőse: a bunda.
És azok a rózsák, piros tulipánok, amik a gallérját olyan széppé teszik, Terka halovány arcára másukat vetették. Az utolsó öröm éppen olyan édes, mint valaha régen az első lehetett.
Suska Mihály hamar váltotta be szavát s nagyon jól számított. Mikor Filcsik éjjel hazajött a „Patyolat-ing”-ből, lakását feltörve s a bundának hűlt helyét találta. A nagy szög üresen, árván volt, megfosztva minden ékességétől. Pedig október végét mutogatta a kalendárium. A tél küszöbön várakozott.
Filcsik kétségbeesve, sötét homlokkal, mélyen szemére húzott kalappal járt-kelt a faluban. Nem evett, nem ivott és nem beszélt. Ez a csapás végképp megtörte. Nem mert az emberek szemébe nézni, mert mindenkinek ajkán ott látta lebegni azt a gúnyos kérdést: „Hát a kegyelmed híres bundája ugyan hova lett?”
De a remény nem hagyta el. Érezte, hogy a drága jószág előbb-utóbb megkerül. Nem veszhet el, aki ellopta, nem használhatja, az egész vidék tudja, hogy az övé.
Nem is csalatkozott. A hír meghozta, hogy a tettesek csakugyan kézre kerültek, s a bunda most ott van a szolgabírói hivatalban. Négy nap alatt átveheti a tulajdonosa, ellenkező esetben elárverezik, mint gazdátlan tárgyat, a kórház javára.
Nyomban útra kelt a kastélyba. Nem habozott egy percig sem. Hiszen csak az igazi jussát megy keresni.
A szolgabíró nem tett semmi ellenvetést, beösmerte, hogy a bunda itt van s némán intett Filcsiknek, hogy jöjjön utána.
Sok fényes, szőnyeges benyílón keresztül vezette a sáros csizmájú Filcsiket, ki félénken tipegett utána, míg végre egy félig sötét szobába értek.
– Ott a bundája! – szólt reszkető hangon egy szögletbe mutatva – vigye el!
Az öreg szemek lassankint szokták meg a homályt. De azért önkéntelenül is oda talált, ahonnan a halk nyögés hallatszott.
A szolgabíró odalépett s széthúzta az ágyfüggönyöket, Filcsik hátratántorodott.
Ott feküdt Terka haloványan, mint a letört liliom, hosszú fekete szempillái lecsukva, lábai a híres tulipános bundával letakarva.
Szép volt így haldokolva is. Egy a földtől búcsúzó angyal. Vajon hová siethet? Hiszen az égből már lebukott egyszer!
Lehet, fel sem nyitja többé azokat a bűbájos szemeket, melyek oly hamisan tudtak kacsintani, azokat az édes ajkakat, melyeket olyan gyönyör volt csókolni.
Filcsik némán, mozdulatlanul állott egy percig, mintha gondolkoznék; azután szilárdan lépett az ágyhoz és levette a haldoklóról azt a takarót, mely után az olyan nagyon vágyott. Meglehet, úgysem lesz rá szüksége többé.
A haldokló angyal még csak meg sem mozdult. Filcsiknek még csak a keze sem reszketett. Még csak egy utolsó pillantást sem vetett a szegény leányra. Némán, szótlanul ment ki, mintha nem fájna neki semmi.
Még arra sem fordult vissza, mikor a szolgabíró borzalommal sziszegte utána, hogy „pogány”.
Ott künn nyakába kanyarította igaz jussát, annak dacára, hogy esteledett, hazaindult járatlan utakon. Nem akart most emberekkel találkozni. Talán érezte, hogy ő nem az.
Arcáról nem lehetett leolvasni semmit, úgy látszott, nyugodt. Talán még némi megelégedés is van rajta, a bunda megkerülése miatt. Csakugyan kő van ennek az embernek a szíve helyén.
Egy cserjéhez érve, a majornoki hegyszakadéknál (ott, ahol éjente, mint mondják, a Gélyiné lelke nyargal megriadt lovakon) megbotlott valamiben a gyalogúton.
Egy koldustarisznya volt, száraz kenyérdarabokkal megrakva. Jól imádkozhatott a gazdája, holnapra is maradt neki a mindennapi kenyérből.
De nini, hiszen ott fekszik a tulajdonosa is a fa alatt: egy rongyos koldusasszony, ölében gyermekével.
Melléjük tette a tarisznyát és gyufát gyújtott, hogy jobban lássa, nincsenek-e meghalva?
A mély lélegzet elárulta, hogy édes álomban szunnyad anya és gyermek. Öldöklő fáradtság altathatta el így. Mert a csípős idő, hideg szél és a rongyos ruha nem alkalmasak az álomhoz. Csak az alhatik így, aki el van csigázva. Arcuk, különösen a gyermeké, már most is kék a hidegtől, s parányi tagjai reszketnek, mint a kocsonya.
Filcsik előkereste a pipáját a dolmányzsebből, megtömte, rágyújtott és leült a földre – az alvók mellé.
Nézte, sokáig nézte őket. Jól láthatott. Az ég tele volt csillagokkal. A csillagok őt nézték és talán integettek is neki, biztatták.
Egyre lejjebb hajolt az alvókhoz, homlokáról izzadság csurgott, feje lehanyatlott, a híres bunda lecsúszott a válláról. Jól volt az így; olyan melege van különben is. Aztán sohasem nyomta még így, sohasem volt még ilyen nehéz az a bunda.
Amint lecsúszott, fölemelte s hirtelen végigterítette az alvókon.
Azzal felugrott s lassan, gondolkodva megindult a gyalogúton. Egyszer megállt, megfordult. Hátha mégiscsak visszamenne érte?
Nem, nem! Mit szólna hozzá az a millió szem az égen?
Most már sietni, majdnem futni kezdett hazafelé.
Az éj csendes volt, de hideg; az öreg ember pedig bunda nélkül és mégsem fázott.
Egy gondolat melegítette ott belül, azon a helyen, hol szíve szokott lenni más embernek, de ahova neki ahelyett csak egy követ tett – a közvélemény szerint – a gondviselés.
Azóta nincs meg a bundája. De ő azért mindig csak úgy emlegeti, mintha megvolna. Fogad rá, henceg vele.
Az emberek tudják már s ha nem félnének a nagy szájától, csak nevetnék, de így mindössze nem törődnek vele. Isten, ember elfordult tőle, mert istentelen rossz keresztyén. Ha maholnap meghal a lésza alatt, holló, varjú lesz megsiratója, a temető árka lesz pihenő ágya.



Fel a tartalomhoz

szélrózsa


A doni katasztrófa

1943. január 12-én a II. világháború keleti frontján nagy erejű támadás érte a Don-kanyarban védelmi állásokat elfoglalt, közel 200 ezer fős 2. magyar hadsereg egységeit. Sokáig csak annyit írtak a történelemkönyvek, hogy a Don-kanyarban elpusztult szinte a teljes 2. magyar hadsereg. A rosszul felszerelt, az orosz télre fel nem készült magyar katonák hatalmas túlerővel álltak szemben. 140-150 000 ember pusztult el az ellenséges tűzben és az ennél is veszélyesebb orosz télben.
Hősök voltak? Áldozatok? Ezt csak a résztvevőktől tudhatjuk meg. Csak az ő szavaik meghallgatása, soraik elolvasása után mondhatunk ítéletet.
A Hadtörténelmi Levéltár és a Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetsége többéves gyűjtéséből közösen készített Itthagy-lak című dokumentumkötet nyomán most induló sorozatunkban túlélők visszaemlékezéseit olvashatják a 64 évvel ezelőtti borzalmakról.

„Én túléltem, de a szüleim nem…”

Ezerkilencszáznegyvenhárom januárjában borzalmas körülmények között, Kondenzovo mellett magunkat megadni kényszerültünk. A partizáncsapatok összeszedték fegyvereinket, a foglyokat egybeterelték, és ezzel elkezdődött a pokol. A németeket és a tiszteket helyben, a foglyok előtt egyszerűen agyonlőtték. A megmaradtakat a partizánok és az egyenruhások körülbelül egy hétig meneteltették kegyetlenkedések közepette. Ezalatt mindenünket elszedték, sokunknak megfagyott keze-lába, az éjszakai pihenőt mindig tető nélküli házakban, istállókban vagy a szabad ég alatt töltöttük. A legyengült, járni képtelen foglyokat agyonlőtték. Jelentősen megfogyatkozva, elcsigázva értük el az erdei gyűjtőtábort. A tetvek hemzsegtek rajtunk, kitört a vérhas és a tífuszjárvány – elvitte a foglyok 95%-át. Lágerünk neve titkos volt. A megmaradtak a tambovi lágerbe kerültek, majd egy részüket innen is továbbszállították. Én többedmagammal Taskentben kötöttem ki, ahonnan egy idő után továbbvittek Cseljabinszkbe. Itt farönk esett a lábamra, emiatt sebesültként engedtek haza 1945 augusztusában. Én túléltem a háborút és a hadifogságot, de drága szüleimet elvitte a kaszás. (Horváth B. József – Mátraderecske, Hadifogoly Híradó, HH 1995/10.)

Mi történt a doni hadifoglyokkal?

Mint kassai légvédelmi tüzér, 1942-ben kerültem ki az orosz frontra, és 1943. január 18-án estem hadifogságba. 12 napi gyaloglás és 18 napi vasúti szállítás után értük el a 150-180 kilométerre lévő tambovi gyűjtőlágert! Ez idő alatt a hadifoglyok 40-50%-a meghalt vagy megőrült: nem bírta ki az embertelen körülményeket. A 30 nap alatt csak néhányszor kaptunk enni – szárított kenyeret és sózott halat –, de vizet alig… Lágerünk egy tölgyerdőben volt. Gallyakból készültek a két végükön nyitott barakkok. Fekhelyül a karvastagságú ágak szolgáltak, szalmazsák vagy pokróc nélkül… A következő napok egyikén fürödni mentünk egy üres barakkba. Két liter vizet kaptunk fejenként. Jégcsapok lógtak a mennyezetről… Napi 20 dkg kenyér volt a legfőbb táplálékunk… A halottak száma naponként 150-200 főt tett ki; közös sírba kerültek anélkül, hogy nyilvántartásba vették volna őket. Voltak köztük magyarok, németek, olaszok, románok. 1943. március 28-án egy csoporttal elvittek az Ural északnyugati részére, ahol még kemény tél volt. Itt is erdőben laktunk, és ugyanúgy aratott a halál, mint az előző helyen… Júniusban a Nemzetközi Vöröskereszt ellenőrzésének hála tovább szállítottak Brovszk városába, ahol mintegy ezren valamivel jobb körülmények közé kerültünk. Felerősödésünkért a lágerparancsnokot felelősségre vonták. (Ludányi Imre – Lőrinci, HH 1992/1.)

A túlélőket csak májusban regisztrálták!

A Dontól való visszavonulásra 1943. január 10-én kaptunk parancsot. 8 nap múlva, január 18-án estünk fogságba Minszk város környékén. Az első éjszakát hullák között, piszokban töltöttük egy hangárszerű épületben. Másnap, 19-én mintegy 10 000 főt elhajtottak. Visszamaradtunk úgy 80-an, akik fizikailag rossz állapotban voltunk. Mi temettük el a hullákat. Március közepén mi is útra keltünk. Öt nap után szerelvényünk a nyílt pályán megállt, összegyűjtötték az útközben elhunytakat és valahova elvitték. Újabb utazás, újabb temetés következett. Nyilvántartásba vétel sehol! Csak 1943 májusában kerültünk olyan lágerbe, ahol felvették személyi adatainkat, és még ujjlenyomatot is vettek. (Giczi János – Kővágóörs, HH 1992/1.)

Fogságba esés a Sztrij (Ukrajna) körüli harcokban

Főhadnagyként 1944 elején behívót kaptam, és bevonultam a Sopronba áthelyezett 4. honvéd gyalogezredhez. Június 20-án indultunk a frontra, 23-án érkeztünk Sztrijbe. Innen továbbmentünk Sztaribochorodzsánba, ahol néhány napig tartalékban voltunk. Századunkat azonban rövidesen riasztották, és egy géppuskás század kíséretében elindultunk az orosz támadás feltartóztatására. A katonák puskánként 40 töltényt kaptak, de lőni nem tudtak, mert elavult mannlicher puskáink használhatatlanok voltak a berozsdásodott zárdugattyúk miatt. Otinija térségében, Cleboika községben beérkeztünk az első vonalba. Előttünk az oroszok, és a senki földje az előző ütközetekből visszamaradt temetetlen hullákkal. Napokig idegesítő csend honolt, majd június 23-án hajnalban megindult az orosz támadás. Az órákig tartó tűz alatt zászlóaljunkban óriási zűrzavar keletkezett. Mindenki rohant a bunkerekbe. Aki nem jutott be, elesett. Az oroszok tűzhengere néhány óra múlva túlhaladt rajtunk. Aki életben maradt, annak a szabadsága veszett el. Még aznap 10 órakor fogságba estünk Otinijánál. (Gedai Károly – Budapest, HH 1994/6.)

A magyar honvéd és a hadifogság

Hadifogságból hazatérésünk után az illetékes hatóságok sokszor tették fel nekünk a kérdést: miért nem álltunk át, miért nem adtuk meg magunkat? A válasz nagyon egyszerű: a frontra küldött magyar katona haza akart menni, lehetőleg épségben, hogy továbbra is gondoskodni tudjon a családjáról. Gondolataiban csak a hazafelé vezető út jelent meg, és nem a hadifogságon át vezető kerülő. Amíg a legkisebb reménysugár is felvillant a sikeres küzdelemre, a katona kitartott esküje mellett, és bízott a honvédség és szövetségesei sikerében. Amikor a bekerítés, a kitörések kudarcai teljesen kilátástalan helyzetet teremtettek, a hősi halál helyett megadta magát a sorsnak. Voltak olyan katonák, akik bedőltek a szovjet propagandának, és kényszerűség nélkül is átálltak. Ezek zöme politikai megfontolásból tette. Egy bajtársam mesélte nekem az alábbi esetet. Egyik társa magával hozta a frontra apja igazolását, amely szerint ő 1919-ben a Tanácsköztársaság Vörös Hadseregében szolgált, és tagja volt a Kommunista Pártnak. Bizalmasainak ezt meg is mutatta, és nem leplezte átállási szándékát, ha arra mód nyílik. Budapesti gyerek volt, aki a visszavonulás következtében közeledve a fővároshoz, le is lépett. Többé senki sem látta. A magyar katonáról alkotott pozitív élményem hosszú frontszolgálatomon alapszik. Katonai pályafutásom alatt kétszer kerültem ki a keleti frontra. Először 1942. november 2-i behívásom után a 41. debreceni honvéd gyalogezreddel a megszálló erőkhöz, ahonnan leszereltek, majd 6 hét múlva, 1944. május 1-jén ismét bevonulva, az 1. hadsereg VI. hadtestének 11. honvéd ezredéhez. A Kárpátokba kerültem, a Tornyai-hágó–Wiszkow– Ludwighofka–Dolina szakaszra. Hadseregünk, miután Kolomea térségében vereséget szenvedett, az Árpád vonalig húzódott    vissza. Itt a front megmerevedett és közel másfél hónapos állóharc alakult ki. Ekkor már az 1941 június-novemberi sikeres gyorshadtesti hadműveletek emlékeit egyre csökkenő bizakodás váltotta fel. Románia 1944. augusztusi átállása után, magyar területre visszahúzódva, már csak elkeseredett és kilátástalan utóvéd- és halogató harcokat folytattunk. Bajtársaink zömében azonban fel sem vetődött a megadás, az átállás, az önkéntes hadifogságba kerülés gondolata. Alakulatunk észak-magyarországi visszavonulása jól illusztrálja azt a helyzetet, amelynek következménye a hadifogság lett. Ezredünk 1944 szeptembere végén Munkács előtt, a Latorca melletti Kustánfalván pihenőben volt. Délután 5 órakor egy oldalazó partizántámadást kaptunk, amely a még kitűnő erőben lévő ezredünket néhány perc alatt széjjelszórta. Az ezred gyakorlatilag megszűnt létezni. Ekkor olyan, mindannyiunkat megrázó esemény történt, amely leleplezte a szovjetek átállásra buzdító propagandájának hazug voltát. A 11/1. zászlóalj géppuskás rajparancsnoka, megunván a kilátástalan harcokat, rajával együtt átállásra határozta el magát. Ebben segítségére volt a hozzá beosztott ruszin katona. A 12 fős raj megadta magát. A szovjetek azonban nem tudtak mit kezdeni velük: fogolyőrzésre, róluk való gondoskodásra nem voltak berendezkedve. Hátrakísérés közben néhány géppisztolysorozattal egyszerűen kivégezték őket. Ezt a tényt akkor tudtuk meg, amikor egy sikeres ellenlökés közben megtaláltuk a holttesteket. Ez nyomós érv volt, hogy a végsőkig kitartsunk. Miután ezredünk gyakorlatilag megsemmisült, átkerültem a 16. hadosztály páncélvadász rohamzászlóaljához, amely jóformán használhatatlan, első világháborús ócska karabélyokkal felszerelt alakulat volt. Ez azonban nem akadályozta meg a parancsnokságot, hogy bevessenek bennünket: először Kisbáriban és a Bodrog környékén, majd visszavonulások és halogató harcok után a füzérradványi Károlyi-kastély almáskertjében. Innen is kiűztek bennünket. Pálházán keresztül Nyíri községbe érkeztünk, ahol véget ért katonai pályafutásom, mert bekerítve, néhány százan 1944. december 17-én hadifogságba estünk. Rövid időn belül szembekerültem az első győztes szovjet katonával. (Takács Péter – Debrecen, HH 1997/3.)

(Folytatjuk)

Fel a tartalomhoz

Bujdosó könyv

Feljegyzések 1918–1919-ből

És ahogy Tisza István vélekedett, úgy vélekedett a többi politikus is. Nem vették komolyan Károlyi Mihályt, mert nem látták azokat, akik mögötte álltak. A közvélemény figyelme pedig már másra terelődött. Az élet mindennap nehezebb lett és messze Breszt-Litovszkban folytak a béketárgyalások. Az orosz-szovjet kiküldöttek furfangosan húzták a tárgyalást. A türelmét vesztett német hadvezetőség kardjára ütött a békeasztalnál. Trockij-Bronstein, a Szovjet külügyminisztere pedig delegátusainak feje felett ravasz, lázító beszédet intézett az asztal mellől katonáinkhoz és munkásainkhoz.
Idehaza sajátságos nyüzsgés támadt erre a beszédre. Mintha jeladás lett volna: a magyarországi sajtó támadni kezdte a német szövetségest… A „feloszlatott” Galilei-kör tüntetést rendezett a német konzulátus előtt és beverte az ablakait. A Trockijok, Radekek és Joffek budapesti rokonai, a kezükben tartott munkásszakszervezetek hatalmával, sztrájkokat idéztek fel, így támogatták oroszországi felebarátaik békeügyét és gyengítették a mi delegátusaink helyzetét.
A sztrájkok napjaiban, egy este, Károlyi Mihály feleségével sétált a Belvárosban. Károlyiék egyik külső kerületben lakó rokonukkal találkoztak és boldog izgatottságban kérdezték tőle: – Ugye odakinn már lázong a nép?… Letörten hallgatták a tagadó választ. – Mindegy… Még nem érett meg. De a forradalmat azért nem kerüljük el.
A sötétségek egyre hallhatóbban suttogtak. Ekkor már olyan idők jártak, hogy a szavak is dolgozni tudtak. És a szavak munkába fogtak: – Csak a különbéke menthet meg a forradalomtól!… Ott kell hagyni a németeket. Ők az okai mindennek. Miattuk tart a háború, Elsas-Lotharingia… Láthatatlan szájak mondták ezt szívós következetességgel. Hangok beszélték, melyeknek az eredetéről nem tudtak azok, akik gépiesen megismételték. És messze a harcterektől, az ország fővárosában, a gyárak és kaszárnyák alatt titokzatosan, lassan mozogni kezdett a föld. Pedig a frontok sohasem álltak szilárdabban, mint ekkor. Az ukrán és az orosz béke után talán ezek voltak utolsó perceink, melyekben, ha erőt, egységet és elszántságot mutatunk, reménységünk lehetett volna egy elfogadható békére. De a monarchiából a végzetjelölte napokban valami gonosz laterna magica a német szövetség meglazulásának a képét és belső lázadások és zavarok látszatát vetítette ki ellenségeink felé. Ezektől a vetített képektől új életre kapott odaát a lankadó tűz. Míg itthon minálunk egyre világosabb lett, hogy élnek közöttünk emberek, akik magyar katonák védelme alatt eszik a földünk kenyerét, isszák a kútjaink vizét, alusszák éjszakáink álmát és közben azon törik magukat, hogy elveszítsük a háborút.
Ha jól emlékezem, Károlyi Mihályról politikai tábora ebben az időben kezdte terjeszteni, hogy érintkezést létesített az antant vezetőivel. Poincaré valamikor ügyvédje volt a Károlyi családnak… Mesék keringtek. Mások meg arról tudtak, hogy Trockijjal vannak összeköttetései és a pestvidéki kis községekben szociálforradalmár barátaival titkos katonatanácsokat szervez.
– Áruló!
Mialatt családomban árulónak neveztük őt, a radikális sajtó prófétát csinált belőle, és a tömegek megtévesztetten honmentőnek tartották.
A szabadkőművesek, a szocialisták, a feministák és a galileisták mögötte álltak. Szűkebb családjának néhány asszonya pedig, mint tanítványa vette őt körül és kritikátlanul utána szajkózott mindent, amit hirdetett… Amiért egy közhuszárt felakasztottak volna, azt Károlyi Mihály, tiszt létére, bántatlanul mondta és cselekedte. Az urak kezet fogtak vele a kaszinóban és a társaságban többen eredetinek és mulatságosnak találták, hogy kisleányát Bolseviki Évának nevezte.
A mértékek mintha elvesztek volna. A dolgok színe megváltozott, az eszmék meglazultak, repülő piszok terjedt a levegőben és belepte azt, ami addig még tiszta volt.
A gőgös Károlyi Mihály, aki gazdatisztjeit nem kínálta volna meg üléssel, és aki a háború alatt biztos kommandóknál – jó messze a front mögött – nem adott kezet a lövészárkokból sárosan, véresen odavetődött gyalogsági tiszteknek, mert: – „ils n’étaient pas de famille” –, demokráciát, egyenlőséget szavalt és szűkebb rokonsága fiatal asszonyai között divatba hozta… a bolsevizmust!
Ebben a kis körben befolyása oly nevetséges arányokat öltött, hogy egy hozzá közelálló dáma, demokratikus buzgalmában, a népről beszélve, elragadtatva mondotta: „Úgy szeretem a mobot”… Károlyi Mihályné szép és felületes fiatal asszony rokonai pedig, Károlyi tanítása szerint, kinevették a hazaszeretetet, lelkesültek az internacionalizmusért, és mint egy külföldről importált szokatlan és bizarr ruhát, az 1918. év téli szezonjára viselni kezdték az orosz bolsevizmus valaminő szalonmaskaráját. Ez játék volt, de könnyelmű, bűnös és veszedelmes játék, mert leplezően módot adott az oroszországi vörös viseletre azoknak is, akik nem játékból hordták…
Őrölő nyugtalanság fogta el a lelkeket. Hát minden szabad itt?… Mire várnak még?

(Folytatjuk)





Fel a tartalomhoz

sport


Csoportgyőztes a magyar válogatott

A tegnap lapzárta után véget ért Angola elleni mérkőzéstől függetlenül a magyar válogatott csoportgyőztes lett a németországi kézilabda világbajnokságon, és a maximális két ponttal került be a középdöntőbe.
A történet még szombaton kezdődött, amikor a Skaliczky-legénység a sokak által elődöntőbe is várt dán csapattal játszott. A mérkőzés első felében a dán válogatott irányított, és szünet előtt néhány percig még vezetett is. Ekkor azonban a frissen kinevezett magyar állampolgárságú, szerbiai hálóőr, Nenad Puljezevics lehúzta a rolót, és Gál Gyuláék kétgólos előnnyel zártak. A második félidőben minden megismétlődött: a dánok irányítottak és három-négy góllal magabiztosan vezettek. A befejezés előtt néhány perccel azonban Puljezevics megint megmutatta, hogy őt is számon kell tartani a világ legjobb kapusai között: a dánok egyszerűen képtelenek voltak gólt dobni neki, az Iváncsik fivérek azonban minden ziccert bedobtak (összesen 13 gólt szereztek), és a korábbi vb-bronzérmes dánok kezéből kicsúszott a mérkőzés.
A 30-29-re megnyert meccs után nagy lehetőség kapujába jutott a magyar férfikézilabda-válogatott, és – tekintettel az Angola elleni biztos sikerre – Norvégiával szemben már a csoportelsőségért lépett pályára vasárnap este. És meg is szerezte. A magyarok ezúttal semmit sem hagytak a véletlenre, és végig magabiztosan játszottak. Persze, újból kellett a Puljezevics-recept. A magyar hálóőr meghálálta, hogy Sólyom László a vb előtt néhány nappal aláírta magyar állampolgárságért beadott kérvényét, és a mérkőzés egész ideje alatt valami hihetetlen módon védte a kaput. A norvég játékosokat szemmel láthatóan megbabonázta, mert sokszor hosszú perceken keresztül képtelenek voltak megrezegtetni a magyar hálót (beleértve néhány hétméterest is!). A 25-22-es magyar sikerhez azonban nyilván kellett az egyre javuló, összeálló védekezés, valamint a hatékony támadás is. A széleket ezúttal nem sikerült megjátszani, de középen a csapat jól használta ki a hézagos viking védekezést, és Császár (8), valamint Gál Gyula (5) góljaival kiharcolta a csoportelsőséget.
Skaliczki László szövetségi kapitány: „Nagyon nehéz mérkőzésen vagyunk túl, de végig volt hitünk és bizalmunk. Hoztuk a meccset, remélem, hogy ez olyasmivel tölt el bennünket, hogy továbbra is így játsszunk. Önbizalom, öröm, élvezet látszódott a játékunkon, kellettek azok az önfeláldozó, feladatot túlvállaló és megoldó játékosok, akik tökéletesen odatették magukat. Ha egy csapat végigharcolja a meccset, tisztességgel mehet le a pályáról. Ha győz, akkor az még különlegesebb.”

Somogyi Botond

Fel a tartalomhoz

Eklemovic is kéziválogatott lehet

Az idei, németországi világbajnokságról ugyan már lemaradt, de hamarosan bemutatkozhat a magyar férfikézilabda-válogatottban Nikola Eklemovic, az MKB Veszprém irányítója is. A magyar útlevéllel rendelkező klasszis ugyanis döntött: nem akar többé a szerb csapatban pályára lépni.
„A döntést meghoztam: a jövőben többet nem kívánok a szerb csapatban pályára lépni, szeretném, ha ezentúl a magyar válogatott szerelését húzhatnám magamra” – nyilatkozta a kezilabda.com-nak Eklemovic, akit a nemzetközi szövetség tiltott el a vb-szerepléstől.
„Sajnos nem rajtam és a kapitányon, de nem is az MKSZ-en múlt. Régebben az volt a gyakorlat, hogy ha a két szövetség megegyezik egymással, az IHF is beleegyezhet abba, hogy az új ország válogatottját erősítsem. Így nem kell kivárni azt a három évet, amíg sem a régi, sem az új csapatban nem játszhatok. Hasszan Musztafa elnök azonban nem járult hozzá a kérelmemhez, így nem tudok mást tenni, mint tovább várni, ha letelik a moratórium, Skaliczki kapitány rendelkezésére állok.”

[origo]

Fel a tartalomhoz

Peterhansel és Despres a sivatagi király

Újabb tragédia árnyékolta be az idei Dakar-ralit. A motorosok között szereplő francia Eric Aubijoux életét vesztette a verseny szombati, utolsóelőtti szakaszán, Tambacunda és Dakar között. A viadal szervezői közölték, a 42 esztendős versenyző szívrohamot kapott, és már nem tudták újraéleszteni. Aubijoux a viadal idei második, a verseny történetének 51. áldozata. A dél-afrikai Elmer Symons múlt kedden motorbalesetben halt meg.
A versenyt Stéphane Peterhansel nyerte, aki hat motorral aratott győzelem után most harmadszor győzött az autósok között. A Mitsubishi francia pilótája 2004 és 2005 után lett első úgy, hogy idén egyetlen szakaszt sem nyert (!). A Mitsubishinek a mostani volt sorozatban a hetedik Dakar-sikere, mindent összevéve pedig 12. alkalommal lett a legjobb a „háromgyémántos” márka.
Hogy a szakaszgyőzelem nem minden, azt Carlos Sainz (Volkswagen) esete példázza a legjobban: a legtöbb szakaszgyőzelmet a kétszeres ralivilágbajnok szerezte, szám szerint ötöt, neki azonban a nyolcadik és a kilencedik szakaszon igen nagy problémái adódtak, így végül több mint hétórás hátránnyal zárta a viadalt. Peterhansellel csupán csapattársa, a tavalyi győztes (korábbi alpesi sí világbajnok) Luc Alphand tudott lépést tartani, végül csupán néhány perccel maradt el tőle, a harmadik helyezett, szintén francia Jean-Louis Schlesser (Schlesser-Ford) hátránya már másfél óránál is nagyobb volt. A versenyt befejező két magyar közül Palik László (Nissan) ért el jobb eredményt, ő a 27. lett, míg a Dakaron kilencedik alkalommal részt vevő Szalay Balázs (Opel) a 35. helyen végzett. Az utolsó, dakari szakaszt a dél-afrikai Giniel de Villers (Volkswagen) nyerte.
A motorosoknál is a tavalyelőtti győztes nyert újra, a francia Cyril Despres (KTM) azonban a spanyol Marc Coma csütörtöki bukásának is köszönheti sikerét, hiszen kiesésekor a címvédő majdnem egyórás előnnyel állt az élen. A záró szakaszt a lett Janis Vinters nyerte, a szatmárnémeti Gyenes Emánuel a 36. helyet szerezte meg, és végül a 46-on zárta élete első Dakar-raliját. Az egyetlen versenyben maradt magyar motoros, Kátai Péter összetettben az előkelő huszadik helyen zárt.
A kamionosok versenyét a holland Hans Stacey és csapata (MAN) nyerte, a második helyen az orosz Ilgizat Margyejev (Kamaz), a harmadikon pedig a cseh Ales Loprais (Tatra) végzett. A magyarok közül a legjobb helyezést Darázsi Zsolt (MAN) érte el, aki 17. lett, míg Szabó Balázs (MAN) a 19., Szaller Zoltán (MAN) pedig a 27. helyen végzett.
Eredmények:
Autósok: 1. Stéphane Peter-hansel, Jean-Paul Cottret (francia, Mitsubishi) 45:53:37 ó, 2. Luc Alphand, Gilles Picard (francia, Mitsubishi) 7:26 perc h., 3. Jean-Louis Schlesser, Arnaud Debron (francia, Schlesser-Ford) 1:33:57 óra h. ... 27. PALIK LÁSZLÓ, DARÁZSI GÁBOR (Nissan) 14:39:15 ó. h. ... 35. SZALAY BALÁZS, BUNKOCZI LÁSZLÓ (Opel) 18:05:03 ó h.
Motorosok: 1. Cyril Despres (francia, KTM) 51:36:53 óra, 2. David Casteu francia, KTM) 34:19 p hátrány, 3. Chris Blais (amerikai, KTM) 52:06 p h. ... 20. KÁTAI PÉTER (KTM) 9:00:30 ó. h. ... 46. GYENES EMÁNUEL (KTM) 16:27:38 ó. h.

SB

Fel a tartalomhoz

[ Copyright © 2005 erdély ma - egy szebb holnapért.. Minden jog fenntartva. ]