Keresés:






Az előző szám tartalmából:

 Autonómiát és egyetemet követel az EMNT

 hirek

 Ünnepeljünk méltósággal

 Ünnepi készülődés Csíkban

 „Best uff L’art pour l’art”

 „Március van s határtalan az Élet”

 Ne féljetek, magyarok…

 Március idusán

 Biztonságos körülmények között ünnepelhetünk

 Mit kíván a székely nép?

 Az Európai Idő meghurcoltatásáról

 Megfélemlítik a magyar nemzeti sajtót

 Felavatták Csíkszeredában a magyar konzulátust

 Magyar–Román Kereskedelmi és Iparkamara Kolozsváron

 ERDÉLYI MEMORANDUM

 Jókai Mór: Mi hír Budán?

 Jókai Mór: A mi politikai katekizmusunk

 Tompa Mihály: Némuljatok meg...

 Tompa Mihály versei

 A rendszerváltozást a nemzet javára!

 Télvégi séta Rómában

 Új szeku születik?

 Vadásznak az erdélyi diákokra

 Utánozás majomszokás

 Kovács Pisti Énországban

 Üzenet haza

 A szeredai tizenhárom

 Hitehagyottak

 Barátom, Győzike

 Az én országom

 Új edző jól seper

 A téli edzőcserék

 Román A osztály

 Magyar NB I

 Viccek

 Rakott zsemle

 Az Illyés Közalapítvány pályázati kiírása

 Újabb akadémiai nem Verespatakra

755. szám - 2006. március 21.

aktuális
   Még kér a nép…
   Önvizsgálat helyett vádaskodás
   hirek
   A márciusi pogrom áldozataira emlékeztek
   A nemzeti egységről
új játszmák
   Esélylatolgatás március idusa után
   Rejtett népirtás
   Vízválasztó, avagy végre történelmi szemléletváltás?
útszéli modor
   Ünneplők és ünneprontók
új játszmák
   A Székely Nagygyűlés Kiáltványa
útszéli modor
   Csángó fogadjisten
EMI-rovat
   Új szintre kell lépni!
   Előrehozott március 15. Kolozsváron
   Ismerős Arcok és a TransylMania Nagyváradon
   „Fényesebb a láncnál a kard”
életút
   Húsz református lelkész egy családban
'56 szelleme
   Erdélyi 56
   Képzelt forradalom, avagy Osztrák–Magyar Románia
nacionalista szelek
   Keresztvizes nacionalizmus
pályázatok
   Magyar–román dokumentumfilm-fesztivál
   „SZÜLŐFÖLDÖN MAGYARUL”
memento
   350 éve halt meg Tinódi Sebestyén
   Életeleme volt az írás
finomvegyes
   Gazdaképzés a Kárpát-medencében
   A cukorbetegségről
   Kakaós-joghurtos kocka
   Viccek
   Emlékeztető valóság március idusán
sport
   Bozsik Péter a magyar szövetségi kapitány
   Bozsik Péter
   Détári Lajos
   Nem használta ki a Loki az Újpest botlását
   Botlottak az UEFAntasztikusak


aktuális


Még kér a nép…

Autonómiát Székelyföldnek, Szabadságot a székely népnek! – kiáltotta tízezer torok a XXI. század első Székely Nagygyűlésén Székelyudvarhelyen. A szónokok a demokrácia eszközeit, az európai modelleket és az ügyben való egységes fellépést szorgalmazták, az alaphangulatot pedig a Raffay Ernő által idézett Petőfi-sorok fejezték ki legtalálóbban: „Még kér a nép, most adjatok neki!”

Déltájt egy nagygyűléshez képest még kongott a Márton Áron tér, az udvarhelyiek ugyanis valamiért nem tolongtak a történelmi eseményen, két órával később azonban elkezdődött a székelyek bevonulása, és teljes egészében megtöltötte a Patkót. Hatalmas taps fogadta valamennyi székely település küldöttségét, főleg azokét, melyek rovásírással is feltüntették a helység nevét a táblájukon, akárcsak a közép-erdélyi, partiumi és belső-magyarországi testvéreinket. A szervezők húszezerre becsülték a nagygyűlés résztvevőinek számát, ezt alátámasztja az a tény, hogy a román újságok átlagosan hétezer embert említenek, a szélsőségesen liberális, az autonómiaharcból rendszeresen gúnyt űző Transindex tudósítója pedig tizennégyezerre volt kénytelen becsülni a jelenlévők számát.
A szervezők el kívánták kerülni azt, hogy az ilyenkor esedékes nagyszámú felszólaló vontatottá tegye a rendezvényt, ezért nem olvasták fel az üdvözleteket, és nem kapott szót az autonómia ügye mellett elkötelezett ifjúság sem. Többek között üzenetet küldött Eva Maria Barki, aki már régóta határozottabb lépéseket szorgalmaz az autonómiaharcban. A bécsi ügyvédnő emlékeztet, hogy a Kárpát-medencében csak egy magyar nép van, közös történelemmel, közös kultúrával, közös hagyománnyal, ezért nem szabad kisebbségről beszélni, hiszen a nemzetközi jog szerint nem kisebbség, hanem nép vagyunk. Tehát jár nekünk a nemzetközileg elismert és kodifikált önrendelkezési jog. „Ezt a jogot sehol sem lehet kapni, senki nem fogja Önöknek megadni, ezt a jogot keményen ki kell vívni, ki kell harcolni” – számol le az esetleges illúziókkal Barki Éva.
Új márciusi érzülettel tűzzük zászlónkra a szabadság eszményét; jelenlegi állapotunk jogfosztottságot jelent; 48-ban, 56-ban eleink fegyverrel, véráldoza-tok árán teremtették meg szabadságukat, mégis megfosztottak tőle bennünket; egyik költőnk szerint a nemzet csak százévenként egyenesíti ki derekát, mi nem fogunk ennyit várni; az SZNT a sepsiszentgyörgyi könyvtár Gábor Áron termében hitet tett amellett, hogy békés úton, de kivívja az autonómiát – ilyen és ehhez hasonló kijelentésekkel teremtette meg az alaphangulatot a két műsorvezető, majd Szász Jenő szólt a nagygyűléshez, ezúttal házigazdai minőségben. Tudunk-e még hinni a szabadságban és akarunk-e tenni érte? – tette fel a kérdést. Ma a szabadság az európai, azaz a területi és a személyi elvű autonómiát jelenti, szögezte le, kijelentette, hogy sem többet, sem kevesebbet nem kívánunk, mint amit a románok megígértek nekünk 1918. december 1-jén, mint ami az európai – dél-tiroli, katalán – sorstársainkat megilleti. Mától új párbeszédet akarunk kezdeni a román néppel közös jövőnkről, s kérjük az államfőt, legyen ebben segítségünkre. Senkinek nem szabad visszaélnie türelmünkkel és jóhiszeműségünkkel, figyelmeztetett Szász.
Tőkés László Márton Áront idézte, aki az 1946-os csíksomlyói búcsún azt mondta, istenadta jogunk van ahhoz, hogy szabad emberhez és szabad néphez méltó életet élhessünk, ha pedig ezt gátolják, tiltakoznunk kell jogainkért és szabadságunkért. Ma is ezt tesszük, 48-as harcos elődeinkhez hasonlóan, tért vissza a mába az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke. Örömmel újságolta, a történelmi egyházak is felsorakoztak népünk érdekében és védelmében, vállalva a rájuk eső felelősséget és szolgálatot. Tőkés László elismételte az autonomista oldal azon kedvelt fordulatát, mely szerint a határmódosítás nem járható út, de az autonómia igen, ezért területért adjanak nekünk autonómiát. Felidézte Băsescu elhíresült kijelentését a koszovói autonómiáról, ugyanezt kérve Székelyföld részére is. Ismételten emlékeztetett a dél-tiroli és katalán EP-képviselők azon javaslatára, hogy „fogjon össze a bal- és a jobboldal” – az Erdélyi Magyar Állandó Értekezleten –, különben elbukik a harc. „Ez az utolsó óra, hogy észhez térjenek azok, akik Năstaseékkal jobban megértik egymást, mint a magyarokkal; lám, Băsescu szóba áll Szász Jenővel, de az RMDSZ nem” – mondta. A püspök ismét a mindenkori magyar kormány támogatását kérte, felszólítva a konzult, szakítson az eddigi kádári nemtörődömséggel, ne folytassa Grósz Károly aradi politikai kurzusát. A püspök figyelmeztette hallgatóságát, hogy a székelység is már a partiumiak, azaz a szórványosodás útjára lépett, s a folyamat kiteljesedését csak az önkormányzás fordíthatja vissza. A tömeg hangos egyetértése közepette felszólította az RMDSZ csúcsvezetését, és azokat, akik a Székely Nagygyűlést kampánynak minősítették, azt állítva, hogy a szervezők önös politikai érdekeikben akarják azt felhasználni, kérjenek bocsánatot a durva sértegetésért. A szónok ismételten szorgalmazta: térjen észhez az RMDSZ, vállaljon közösséget és párbeszédet, támogassa a Nemzeti Tanácsok törvénytervezeteit, hogy együtt harcolhassuk ki önrendelkezési jogainkat.
Raffay Ernő történész, a Trianon-film egyik forgatókönyvírója volt a Nagygyűlés díszvendége. A székelység ősi jogának és jussának nevezte az autonómiát, cáfolva azokat, akik azt állítják, hogy az nem „EU-konform.” „Nyolcszáz éve illik Európához az autonómia ezeken a területeken” – fejtette ki. A történész megállapította: a helyzet fordulópontra jutott, élesebbre fordult, Petőfi szavaival: „Még kér a nép, most adjatok neki! / Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép, / Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?”
Csapó I. József a Raffay-beszéd előtt Gábor Áron-díjat adott át Ditró és Vargyas polgármesterének, amiért kitartottak az autonómia-népszavazás mellett. Most az egyesek által rettegve várt kiáltványt olvasta fel. A Nagygyűlés az EP-hez, az EU-hoz, az ENSZ-hez és a világ országaihoz fordulva kéri a gyulafehérvári ígéretek és a nemzetközi kötelezettségek megtartását, a nemzetállami meghatározás törlését az alkotmányból, az autonómia ügyének csatlakozási feltétellé tételét, valamint az ENSZ felügyeletét az autonóm státus rendezése felett. A kiáltványt a Székely Nagygyűlés közfelkiáltással fogadta el: „Autonómiát Székelyföldnek, Szabadságot a székely népnek” – kiáltotta húszezer torok Székelyföld anyavárosában. A rendezvény végén csendben, a legkisebb incidens nélkül oszlott szét a tömeg. Közben a helyi Verestóy-rádió már javában gyalázta a Nagygyűlést, a „ki hatalmazta fel, hogy tízezrek nevében beszéljen” és a „mit csinált volna, ha kitör itt az etnikai háború?” – toposzokon kérődzve. Székelyudvarhely utcáin pedig egyetlen autonomista székelyt nem láttam furkósbottal a szerkesztőség felé tartani…
A százezres román csürhe székelyföldi látogatásáról lemondott a nagyromán pártvezér. Végül Băsescu államelnök sem tette tiszteletét. Megjelent viszont másnap, a Cotroceni-ben tett ígéretére hivatkozva. Ivott szilvapálinkát, evett kürtőskalácsot, zárt ajtók mögött tárgyalt Szásszal előbb Antal István RMDSZ-es képviselő, Ladányi László alpolgármester és Mircea Dusa SZDP-s szenátor, valamint a polgári frakció tanácsosai társaságában Cserehátról, az udvarhelyi románokról, a lakásépítésről és az utak állapotáról. Később pedig negyedórás négyszemközti beszélgetést folytatott Szász Jenővel. Az újságírók autonómiával kapcsolatos kérdéseire azt válaszolta: „Románia szuverén és független, egységes és oszthatatlan nemzetállam – ezt tiszteletben tartva beszélhetünk autonómiáról. A mi szándékunk is az, hogy a helyi közösségeknek minél nagyobb autonómiát biztosítsunk, például közelebbről a rendőrség kerül a helyi közigazgatás alárendeltségébe. A decentralizációnak azonban egységesnek is kell lennie, ahogy az alkotmány is egységről beszél, tehát ugyanazt jelentse Székelyudvarhelyen és Kézdivásárhelyen, de Craiován is.” Szász Jenő szerint őszinte és hasznos párbeszéd kezdődött, amelyet folytatni kell, mert a városnak és a közösségnek is hasznára válhat. Megjegyezte, reméli, hogy az RMDSZ-nek is legitim tárgyalópartnere lesz, ha Băsescu számára annak bizonyult.

Bagoly Zsolt

Fel a tartalomhoz

Egy SZKT a sok közül

Önvizsgálat helyett vádaskodás

Markó Béla, az RMDSZ elnöke szombatra Marosvásárhelyre hívta össze a Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) és a Szövetségi Egyeztető Tanács (SZET) együttes ülését. Amint előrelátható volt, az összejövetel legfőbb, a sajtó által is élénk érdeklődéssel követett témája a március 15-i székelyudvarhelyi nagygyűlés, majd a Băsescu és Szász Jenő közti találkozók nyomán kialakult politikai helyzet értékelése volt.

Markó Béla politikai tájékoztatójában – amelynek várható alaphangjára már az előző napi helyi és központi pártsajtó kommentárjaiból is következtethettünk – megemlékezett az 1990-es véres márciusi marosvásárhelyi eseményekről, azzal, hogy akkor „másfele is fordulhatott volna a magyarság sorsa, ha a közösség nem rendelkezett volna felelős vezetőkkel – mármint az RMDSZ-szel és annak vezetőivel (Sz. L. megjegyzése) –, és ha a magyar közösség akkor nem úgy dönt, hogy egy önálló magyar programmal az együttműködést, a párbeszédet választja”. Ez után rögtön rátért a székelyudvarhelyi nagygyűlés „értékelésére”, azaz pocskondiázására. „Az autonómiát nem kikiáltani, hanem kiküzdeni kell” – ismételte újra az immár unalomig ismert tételt. Szerinte ami Székelyudvarhelyen történt, az csak arra volt jó, hogy tovább növekedjék a feszültség a románok és a magyarok között. „Azt reméltem, hogy akik ma alternatívát hirdetnek, azok rendelkeznek egy másik programmal, egy másik eszközrendszerrel” – mondta Markó. „Rájöttem, hogy van alternatíva, de ez rossz alternatíva: az RMDSZ önálló, következetes politikájának a szájhősködés és a megalkuvás, a hihetetlen elérzékenyülés egy államfői látogatástól, a lemondás az autonómiát célzó minden programpontról: ez az alternatíva. A szájhősködés itthon, és a megcsuklott, sírós hang Bukarestben” – folytatta az elnök. Markó azzal vádolta Szász Jenőt, hogy az államfő székelyudvarhelyi látogatása, valamint a cotroceni-i megbeszélés során egy szóval sem említette volna a magyarság igényeit, az autonómiát, továbbá azt is a szemére vetette a polgármesternek, hogy a nagygyűlésen felolvasandó dokumentum felől folyamatosan egyeztetett az államelnöki hivatallal, s mindent megtett, hogy a rendezvényen ne olvassanak fel semmilyen kiáltványt vagy más autonómiadokumentumot. Markó szerint nem a polgármesteren múlott, hogy végül a terv meghiúsult, de ez is hűen jelzi a városvezető magatartását mindenben, amit az autonómia jelent. „A mi szövegeinket nem Cotroceni-ben írják” – állította, fennen hangoztatva egyszersmind az együttműködés szükségességét azokkal a román politikusokkal, akik hajlandók egyenrangú partnernek tekinteni a magyar felet. Markó megismételte: az RMDSZ-szel szembenálló csoportosulások nem valódi alternatívái az RMDSZ-nek, hanem csak eszközei a Traian Băsescu által kiváló érzékkel és gátlástalanul alkalmazott „divide et impera”, „oszd meg és uralkodj” elvén alapuló politikának. „Az alternatíva hiányából fakadó helyzetnek az a konklúziója, hogy itt más a magyarság problémáit megoldani nem fogja, a harcot továbbra is magunknak – azaz az RMDSZ-nek (Sz. L. megjegyzése) – kell vállalnunk” – harsogta Markó.
A hozzászólásokból kiderült, a képviselői testületekben ma már alig vannak, akik önálló, a hivatalostól eltérő véleményüknek hangot mernének adni, a régi pártkatonák mellett ezúttal is elsősorban a fiatalabb generációhoz tartozók tűntek ki „vonalas” megnyilvánulásaikkal. Ennek ellenére azonban elhangzott egy-két józanabbnak tűnő értékelés is, mint például a Kónya Hamar Sándoré, ő arra figyelmeztetett, hogy hiba lenne az udvarhelyi eseményt lefitymálni, s nem venni tudomásul, hogy „államelnöki hozzájárulással ugyan, de politikai személyiség született”, s ezzel a ténnyel a jövőben számolni kell. Toró T. Tibor azt hangoztatta, hogy a székely nagygyűlés miatt Mar- kón, de az egész RMDSZ-en eluralkodó ingerültség igazi forrását elsősorban a szervezeten belül kell keresni, s felhívta arra is a figyelmet, hogy éppen a március 15-i események igazolják, hogy tetszik, nem tetszik, az RMDSZ-en kívül is van élet, s lassan körvonalazódik a hiányolt politikai alternatíva.
Szász Jenő a Kossuth Rádió hullámain válaszolt Markó Bélának az SZKT-n elhangzott vádjaira. Elmondta: Markó nem tudhatja, miről beszélt ő a román államfővel, hiszen Bukarestben két órán át, a március 16-i székelyudvarhelyi elnöki látogatás során pedig három és fél óra hosszat csak szűk körben, bizalmasan tárgyalt Traian Băsescuval. Egyebek mellett éppen az erdélyi és a székelyföldi magyarság autonómiatörekvéseiről beszéltek – mondta Szász Jenő, majd úgy folytatta: más kérdés az, hogy egyik pillanatról a másikra, de egy-két hét alatt sem tudja megoldani azt, amit az RMDSZ 16 év alatt elmulasztott.
Úgy vélte, az Iliescu és a Năstase vezette korábbi kormányerővel, a szociáldemokrata párttal a párbeszéd inkább üzleti ügyekről szólt, de most új fejezet nyílt a magyar–román dialógusban új, őszinte szereplőkkel. Ez az áttörés a március 15-i székely nagygyűlés és a román államfővel való tárgyalások eredménye. Az RMDSZ-nek pedig észre kellene vennie, hogy nincs egypártrendszer, és más is létezik a politikai porondon – mondta Szász Jenő –, éppen ezért arra kéri Markó Bélát, látogasson el ő is Székelyudvarhelyre. Szívesen és nagy tisztelettel fogadnák. Az RMDSZ-nek pedig ott volna a helye az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, a Székely Nemzeti Tanács és a Magyar Polgári Szövetség mellett az autonómia ügyének közös frontján – zárta szavait Szász Jenő.

Sz. L.

Fel a tartalomhoz

hirek

Szerda

A kulturális autonómia mellett a területi autonómiát is akarjuk, a kettő kiegészíti egymást – Frunda György kijelentését nagy tetszés fogadta a marosvásárhelyi Postaréten. A Székely vértanúk emlékművénél több mint hatezren gyűltek össze a forradalomra és szabadságharcra emlékezni. Délelőtt a Bernády téri Bem-emlékplakett koszorúzásánál, majd a Petőfi-szobornál is szépszámú ünneplő gyűlt össze. Maros megyében több mint ötven helyszínen ünnepeltek. A központi rendezvényen, a Postaréten Csegzi Sándor alpolgármester a magyar nemzet nagyságáról beszélt: a Nobel-díjas magyarok említésén kívül kitért arra is, hogy magyar ember írt először golyóstollal, és magyar ember ivott először fröccsöt, mivel a szódavíz feltalálója is magyar volt.
*
Hazugság, áruló! – harsogta az ünneplő magyar kolozsvári tömeg Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnök üzenetére, amelyet Kónya László konzul, a Magyar Köztársaság külgazdasági attaséja tolmácsolt. Idén első ízben volt jelen az ünnepségen Emil Boc, a város polgármestere is. A Petőfi (Avram Iancu) utcában a volt Biasini Szálló épülete előtt összegyűlt tömeg Călin Popescu-Tăriceanu kormányfő és Traian Băsescu államelnök üzenetét viharos tapssal fogadta. Máthé András képviselő a tömeg élén álló fiatalok Vissza az egyetemünket! feliratú táblájára terelve a szót, felhívta a jelenlevő polgármester figyelmét, hogy valós igény van Kolozsváron az önálló magyar egyetemre.
*
A többpártosodás a magyar autonómia ellensége, jelentette ki Albert Álmos polgármester Sepsiszentgyörgy főterén, közel négyezer ünneplő előtt. Ezek után nem csoda, hogy a sepsiszentgyörgyiek visszafogottan ünnepeltek. A rendezvény hangulatát csak Zákány Botond, Magyarország bukaresti nagykövetségének képviselője törte meg, amikor megpróbálta tolmácsolni Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnök üzenetét, de szavait nem lehetett érteni, mert a tömeg folyamatosan hurrogott és fütyült.
*
Voltak, vannak, lesznek olyan nemzeti sorsfordulók, amikor nincs helye személyes becsvágynak, és a közös érdeket kell követni – jelentette ki Bíró Rozália, Nagyvárad alpolgármestere a város 1848-as országgyűlési képviselőjének, Szacsvay Imrének a szobránál tartott ünnepségen. Míg egy évvel ezelőtt az RMDSZ, illetve az MPSZ és a református egyház külön ünnepségeket szervezett, és némi időkülönbséggel koszorúzta meg ugyanazokat az emlékműveket, tegnap egyetlen, közösen rendezett ünnepségsorozaton emlékezhetett meg a forradalom és szabadságharc hőseiről a város lakossága. A városban már délelőtt elkezdődtek az ünnepségek, amikor a biharpüspöki világháborús emlékmű parkjában kopjafát avattak a hősök tiszteletére. A Szacsvay-szobornál incidens nélkül zajlottak a megemlékezések, csupán Gyurcsány Ferenc magyar kormányfő ünnepi üzenetének felolvasásakor hangzott fel füttyszó és hurrogás. Innen a mintegy hatezer főre duzzadt ünneplő tömeg fáklyásmenetben vonult a Petőfi-szoborig, majd az ünnepség a Bazilikában megtartott hangversennyel zárult, tájékoztat a Krónika.

Csütörtök

Traian Băsescu román államfő csütörtökön Székelyudvarhelyen elismeréssel nyugtázta, hogy az ottani magyar közösség illendő módon ünnepelte meg március 15-ét.
A román elnök váratlanul tett villámlátogatást a székelyföldi városban, ahová Szász Jenő polgármester hívta meg őt még a múlt pénteken. Băsescut a szerdai Székely Nagygyűlésre várták, de akkor nem utazott oda. Az elnök nyilatkozatában elmondta: azért nem élt a meghívással szerdán, mert látogatása az államfőnek járó protokollünneplést követelte volna meg (katonai tiszteletadás, a román himnusz elhangzása), ez – mint mondta – csak zavart okozott volna a nemzeti ünnepére emlékező helyi magyar lakosság körében. Hozzátette, hogy a romániai magyaroknak szánt ünnepi jókívánsá-gok a következő napon is ugyanolyan helyénvalók, mintha szerdán hangzottak volna el. Elmondta még, semmi sem tartja vissza attól, hogy Románia határain belül bármely városban látogatást tegyen bármilyen ünnep alkalmából. A román államfőt megérkezésekor a város bejáratánál pálinkával és kürtőskaláccsal fogadták. A látogatás során az államfő megbeszéléseket folytatott Szász Jenő polgármesterrel.
*
Markó Béla radikálisabb volt, mint Szász Jenő, „szélsőségesebb, mint a radikális székelyek”, miközben az „udvarhelyi köztársaság” egyelőre szünetel, különben is Székelyudvarhelyen „csak papíron létezett konfliktus-veszély” – ilyen megállapításokat tett a csütörtöki bukaresti román sajtó március 15-e erdélyi megünnepléséről. Az Adevărul, a Gândul, a Cotidianul, az Evenimentul Zilei, a Jurnalul Naţional, de még a korábban vészharangkongatásra vállalkozó Ziua is kénytelen volt tárgyszerűen megállapítani, hogy az erdélyi magyarság s annak részeként a székelység is incidensek nélkül, békés légkörben és méltósággal ülte meg a világ magyarságának nemzeti ünnepét. A bukaresti román lapok szinte kivétel nélkül úgy értékelték az erdélyi magyar politikusok március 15-i megnyilatkozásait, hogy „Markó Béla radikálisabb volt, mint Szász Jenő” (Adevărul), a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke „szélsőségesebb volt, mint a radikális székelyek”, mert „felszólította a Hargita és Kovászna megyei románokat, hogy tanuljanak meg magyarul” (Gândul). Erről a „konjunkturálisnak”, „ideiglenesnek” mondott „szerepcseréről” cikkezett a bukaresti Új Magyar Szó és a Kolozsváron megjelenő Krónika is. A bukaresti magyar lap Szerepcsere cím alatt azt hirdette, hogy „egy évek óta Erdélyben nem járt tájékozatlan hazánkfia – ha részt vett volna mind a kézdivásárhelyi (ahol az RMDSZ tartotta központi ünnepségét), mind a székelyudvarhelyi ünnepi rendezvényen (itt pedig a Székely Nemzeti Tanács nagygyűlésezett) – esküdni mert volna, hogy előbbi volt a »radikálisok«, utóbbi pedig a »mérsékeltek« felvonulási terepe. Olyan jelekből ítélve legalábbis, hogy míg Tőkés László püspök – tőle szokatlan módon – románul is szólt a hallgatósághoz, Markó Béla RMDSZ-elnök – szintén tőle szokatlan módon – kényszerrel venné rá a székelyföldi román hivatalnokokat, hogy tanuljanak meg magyarul”. Az Új Magyar Szó Markó Béla beszédének következő részét idézte: „Iskolát, házat is sokat visszavettünk, de még sokat kell visszakapnunk. Tud már ismét magyarul a hivatal, vagy ahol nem tud, ott rá kell kényszerítenünk, hogy megtanuljon. A rendőr is, a postás is, mindenki, aki a mi kenyerünket eszi. Mert ezt most már így kell felfogni: aki itt, a Székelyföldön hivatalnok, az a mi kenyerünket eszi. Végtére is a mi adónkból, a székely ember adójából kapja a fizetését, nem másból. Akkor pedig tessék megszólalni magyarul, vagy ha nem tud valaki, aki hivatalt visel, tanuljon meg.” A Krónika csütörtöki vezércikkében így összegezett: „Az autonómiaigény immár menthetetlenül a romániai politikum asztalára került, s következetes fenntartásával joggal számíthatunk belátható időn belüli válaszra.”
*
Csapó József őrizetbe vételét követeli a Nagy-Románia Párt. A szervezet közleményében horthysta szellemű provokátornak nevezte és perekkel fenyegette a Székely Nemzeti Tanács elnökét, amiért megszerkesztette és felolvasta a székelyudvarhelyi Székely Nagygyűlésen a Székelyföld területi autonómiája iránti igényt kinyilvánító kiáltványt – adja hírül az egyik romániai magyar internetes hírügynökség.

Péntek

Felkavarta némely székelyföldi románok kedélyét Markó Béla március 15-i beszéde, többen tiltakoznak amiatt, hogy az RMDSZ elnöke, a román kormány miniszterelnök-helyettese arra szólította fel a székelyföldi román hivatalnokokat, tanuljanak meg magyarul, mert „a mi kenyerünket eszik”. Csütörtökön az SZDP elnöke, Căşunean kérte Markó leváltását, majd Gheorghe Baciu, a DP megyei vezetője titulálta szégyenteljesnek a beszédet, és kijelentette, hogy amíg az ország hivatalos nyelve a román, senki nem kényszerítheti a román lakosságot, hogy megtanuljon magyarul, tájékoztat a Háromszék.

Szombat

Tenyér nagyságú betondarabbal betörték Tőkés László királyhágó-melléki református püspök dolgozószobájának ablakát. A városból hazatérve Tőkés László püspök megdöbbenve tapasztalta a történteket. A betondarab átütötte a külső és belső ablakszárnyat egyaránt. Célzott dobásnak tartom az ablakbetörést, és joggal feltételezhető, hogy politikai háttere van, hiszen az utóbbi hetekben uszító kampány folyt ellenem az országos és a helyi sajtó egy részében az autonómia ügye miatt. Ez az eset az 1989-es temesvári ablakbetöréseket juttatja eszembe – mondta Tőkés László. Értesítették a rendőrséget, a hatóság felvette a jegyzőkönyvet és ígéretet tett arra, hogy megpróbálnak fényt deríteni az ügyre. Addig is odafigyelnek Tőkés László püspök családjára és házára. 16 év óta most történt meg először, hogy betörték az egyházfő ablakát, tájékoztat a Krónika Hírszolgálat.

Fel a tartalomhoz

A márciusi pogrom áldozataira emlékeztek

Pénteken a szövetségi elnöki hivatalban Marosvásárhelyen Markó Béla az 1990. márciusi eseményekre emlékezett. A rendezvényre hivatalosak voltak a pogrom idején elhunyt személyek közeli hozzátartozói, valamint a véres március után meghurcolt néhány személy. Az RMDSZ-elnök irányítása alatt zajló zártkörű megemlékezés azonban számos lényegi kérdést nem érintett. Hogy mennyire a sajtónak szólt ez a megemlékezés, igazolja az a tény is, hogy elnök úrék az elmúlt tizenhat év alatt ujjukat sem mozdították avégett, hogy kiderítsék, ténylegesen hány magyar áldozata lett a vásárhelyi magyarellenes atrocitásoknak. A valóságban sokkal több halálos áldozata van, mint amiről a közvélemény tud, ezenfelül egész életükre megnyomorított sebesültek is szép számmal kerültek ki a magyarverések poklából. Ezúttal sem kaptunk választ Kincses Elődnek arra az évek óta hangoztatott kérdésére, hogy mikor fogják végre felelősségre vonni az igazi bűnösöket. Erről a kormányban levő RMDSZ változatlanul hallgat.
Pedig ideje lenne felkutatni és felelősségre vonni a márciusi pogrom kirobbantóit: amint telik az idő, úgy csökken az esélye annak, hogy az igazi bűnösök törvény előtt is feleljenek tetteikért. Itt kell megemlítenünk, hogy nemrégiben hunyt el az események során fontos szerepet vállaló Görgény völgyi román pópa. Sírba vitte megbízóinak kilétét, illetve mindazokat az információkat, amelyeket az igazságszolgáltatás jól tudott volna hasznosítani a bűnvádi eljárás során.
Noha a közvélemény úgy tesz, mintha mindenre immár fátylat borítottunk volna, ez távolról sincs így. Igényeljük a teljes igazság feltárását! Végre kertelés nélkül ki kell mondani a teljes igazságot a vásárhelyi pogrom ügyében. A sejtelmes célozgatások, a politikai érdekből eljátszott egyenlősdi, a sajátjaink felé álnok módon gyakorolt ujjal-mutogatás, a további köntörfalazás mind-mind árt annak az igaz ügynek, amelyért annak idején felebarátaink oly bátran kiálltak. Ezek kimondása nélkül az ügy orvoslására tett minden újabb megemlékező kezdeményezés, legyen az bármilyen jóhiszemű kísérlet is, sajnálatos módon alamizsnaosztogatássá fog silányulni.
A labda újból az RMDSZ térfelén van, hiszen megvannak a lehetőségei az igazság kiderítésére. Csak éppen akarnia kell…

F. K.

Fel a tartalomhoz

A nemzeti egységről

A nemzeti egység létparancsa ritkán volt aktuálisabb, mint napjainkban. Egy történelmi ablak Románia EU-integrációjával bezáródni látszik. Az erdélyi magyarság sorsát évszázadokra meghatározhatja, hogy most, „az utolsó utáni esélyt” megragadva sikerül-e egységben kiállni a háromszintű autonómiáért. Március 15-én erdélyi közösségünk elöljárói, a formális legitimitású, a magyar szavazatokat ellenfél nélkül könnyített versenyhelyzetben beseprő Markó Béla, valamint a szakrális és szubsztantív-tartalmi legitimitással rendelkező, mindenkoron a magyar létérdekek mentén politizáló Tőkés László egyaránt a nemzeti egység szükségességét hangoztatta. Tőkés László az autonómia nemzetközi szakértőire, katalán és dél-tiroli politikusokra hivatkozva az egységet, mint megteremtendő helyzetet, mint kívánatos perspektívát vázolta fel. Markó Béla szokásos sikerpropagandája közepette, mint az eddigi „sikerek” titkát említette azt. Tőkés László rámutatott: meg kell teremteni az erdélyi magyar társadalom sokszínűségét leképező egységet az Erdélyi Magyar Állandó Értekezleten, Markó Béla megmaradt az RMDSZ egységénél, az „aki nincs velünk, az nincs” jelszava mentén.
Márpedig úgy tűnik, változnak az idők. Băsescu elnök udvarhelyi látogatása, Vasile Dincu nyilatkozata arról, hogy az RMDSZ immár nincs monopolhelyzetben, arra látszanak utalni, hogy a román politikum berkeiben már nem egyedül az RMDSZ-re kívánnak tenni. Semmi okom jót feltételezni a nemzetállami teóriákat dogmaként valló román államelnökről, mint ahogy a posztkommunista szocdem párt politikusairól sem. Felettébb valószínű, hogy diverziós céllal fogadják el az RMDSZ-en kívüli magyar erők létét, alighanem velük akarják sakkban tartani az RMDSZ-t.
Nem számolnak viszont két dologgal. Az egyik az, hogy az autonomista szárny nem megvásárolható. A hatalom és pénz csábításának már rég behódoltak volna tagjai, ha értékrendjük megengedte volna. Velük nem lehet eljátszani a „ki adja el magát olcsóbban” negatív licitet. A másik az, hogy e taktika eredményeképpen éppenséggel az erdélyi magyarság lehet a nyertes. Tőkés László találóan mutatott rá Székelyudvarhelyen, hogy Markóék, akik leültek tárgyalni a posztkommunista erőkkel – s akik, tegyem hozzá, 1996 óta minden román kormányzatot skrupulus nélkül kiszolgáltak –, az RMDSZ autonómiaprogramját elfogadó s azt mindig is komolyan vevő magyar testvéreikkel nem hajlandóak tárgyalni. Ha viszont a Magyar Polgári Szövetség megjelenik mint intézményes alternatíva az RMDSZ-szel szemben, a már csak nevében demokratikus és magyar szövetség kénytelen lesz hatalmi megfontolások miatt asztalhoz ülni vetélytársával. S akkor az MPSZ eséllyel szoríthatja rá az RMDSZ-t egy közös autonómia-elképzelés megfogalmazására és képviseletére. A politikum konszenzusa mellett pedig minden bizonnyal felsorakoznak mind történelmi egyházaink, mind a civil szféra. Létérdekeink azt diktálják, hogy mielőbb megfogalmazzuk az RMDSZ által 1993 óta szabotált autonómia-statútumokat s terjesszük őket az összes illetékes belföldi és külföldi fórum elé. A huszonnegyedik órában vagyunk, a visszaszámlálás vége felé.

Borbély Zsolt Attila

Fel a tartalomhoz

új játszmák


Vezérhangya

Esélylatolgatás március idusa után

Március idusa idén újraélesztette az autonómiába vetett hitünket, a reménységet, hogy tizenhat év után végre valami változni fog, valami elkezdődik, lassan beérik a hosszú évek során elvetett mag. A Székely Nemzeti Tanács Székelyudvarhelyen szervezett nagygyűlése lázba hozta az országot, egyszersmind a Kárpát-medencében és szerte a nagyvilágban viszonyítási alapként kezdi emlegetni a magyarság.
A kezdeményezésnek minden szempontból kedvező hozadéka volt. Észre kell vennünk, hogy a romániai magyarság egyre jelentősebb rétegeit megszólító EMNT és SZNT, valamint a népszerűségét jelentősen növelni tudó Magyar Polgári Szövetség tábora, az RMDSZ és a mai ellenzéke közötti kiegyezés hiányában, végleg ejtheti a romániai magyarság hivatalos érdekképviseletét. Ez egy előrehozott választás esetén végzetessé válhat az RMDSZ számára, úgyhogy akár be sem jut a román törvényhozásba. Nem véletlen tehát az RMDSZ háza táján a retorikaváltás. Frunda György marosvásárhelyi kiállása a Székelyföld területi autonómiája mellett, vagy Markó Béla miniszterelnök-helyettes szokásosnál keményebb ünnepi beszéde, amelyben a székelyföldi román köztisztviselőket a helyi többségi lakosság nyelvének elsajátítására szólítja fel, jelzésértékű. Akár az autonómia jegyében való kiegyezés jeleként is értékelhetnénk mindezt. A helyzet mégsem ilyen egyszerű, hiszen az RMDSZ csúcsvezetősége továbbra sem hajlandó az érdemi párbeszédre azokkal, akik az RMDSZ-ből kiválva új pártot alakítottak. Ma az első számú közellenség távolról sem Tőkés László vagy Csapó I. József: egyedül Szász Jenő az az ember, akivel jelenleg bármiféle egyeztetés elképzelhetetlen.
Miközben Székelyudvarhely polgármestere egyik napról a másikra városát és pártját a figyelem középpontjába hozta – kétszer is találkozott a román államfővel –, ezt az RMDSZ a vég kezdeteként éli meg. Nem véletlen az igazi RMDSZ-hatalmat megtestesítő, és valamennyi hátsó szálat mozgató Verestóy Attila SZKT utáni kétségbeesett nyilatkozata az RTV1 hírműsorának, hogy összeesküvést lát az RMDSZ ellen Băsescu államelnök vezénylete alatt és a magyarországi jobboldal (értsd a Fidesz) asszisztálásával. Nem vitás, hogy Băsescu több legyet is ütött egy csapásra székelyföldi közeledésével, azonban merő badarság az RMDSZ részéről azt vitatni, hogy Szász Jenőnek választott tisztségviselőként joga van-e konzultálni az államfővel. Úgy tűnik, a román politikum most veszi észre az erdélyi magyar ellenzéket, amelyben – bármilyen furcsa is – egyesek alternatívát látnak az RMDSZ-re. Szász Jenő udvarhelyi sajtóértekezletein többször is elmondta, hogy a helyi tanácsban kirobbant vitákat (az RMDSZ egyik tanácsosa pénzügyi botrányokba keveredett, a polgármester és a polgári frakció a lemondását követeli, ennek elmaradása miatt pedig megbénult a tanács működése) a Bukarestből kiküldött állami ellenőrök tisztességesen kezelik, és hiába nehezedik rájuk nyomás az RMDSZ részéről, a patthelyzetet a kormányon levő RMDSZ nem tudja a maga javára fordítani. Udvarhelyen totális háború folyik az RMDSZ, illetve az ellenzéki párt színeiben bejutott tanácsosok és a polgármester között, ami szintén akadályozza az MPSZ és az RMDSZ közötti közeledést.
A múlt heti események tükrében egy dolog nyilvánvaló: az RMDSZ kényszerpályára kerül. A koalíciós partnerek szabadulni szeretnének tőle, egy előrehozott választás pedig semmi jóval nem kecsegteti. Gondoljunk bele: ha az RMDSZ biztos lehetne afelől, hogy az ellenzékével való kiegyezés nélkül, simán bejutna újra a parlamentbe, már kivonult volna a kormányból. Így húzza-nyúzza a látszatpárbeszédet a kormánypártokkal, és megpróbál lavírozni a balkáni politizálás útvesztőiben. Nem véletlenül állítja egyre több román, demokrata beállítottságú közéleti ember, hogy az egykori RMDSZ európaisága már köszönőviszonyban sincs a mai RMDSZ mentalitásával. Ez a vélekedés távolról sem a kulturális autonómiáról benyújtott törvénytervezet miatt alakult ki, hanem azon korrupciógyanús RMDSZ-vezetők miatt, akik foggal-körömmel ragaszkodnak tisztségükhöz, mert csak úgy érzik magukat biztonságban.
Egyes vélemények szerint a helyzet mégsem ilyen sötét. A Markó Béla, Verestóy Attila, Borbély László és Frunda György alkotta csúcs elmozdításával és a hátukban szerveződő néhány agilisabb fiatal hatalmi helyzetbe jutásával egyből megváltozhat sok minden. Például elérhető lenne az erdélyi magyar párbeszéd, megmaradhatna a parlamenti képviselet, új front alakulhatna ki az autonómiaküzdelem mellett.
A Szociáldemokrata Párt belső nagytakarítása után miért ne lehetne lemondásra kényszeríteni azt a néhány embert, akik miatt bármiféle előrelépés meghiúsul? Ha a nyakig korrupt SZDP-ben megkezdődött a tisztulási folyamat, egykori testvérpártjában miért ne ismétlődhetne meg ugyanez?

Makkay József

Fel a tartalomhoz

Rejtett népirtás

Akárhogy is számolom, a családom férfitagjai, ha meg is élték a nyugdíjkorhatárt – többségük lelkét a hatodik X elérése előtt vitte át Kharón a Sztüx folyón –, alig egy-két évig adta vissza nekik az állam az egy életen át tőlük havonta elvett pénzt. A befizetett összegek jelentős része az államnál maradt. S mint a summák legrosszabb kezelője, a mindenkori román kormány ezt szépen elköltötte, olykor ellopta, az éppen hatalmon lévők fantáziája szerint. És ez a helyzet Románia legtöbb családjában. Hiába fizettek egy életen át azért, hogy öregkorukra nyugodt napjaik legyenek, akinek szerencséje volt megélni a jelenkort, kénytelen filléres gondokkal küszködni. Ha pedig tiltakozni merészel, jogokat követel vagy csak emlékeztetni meri a kormányon lévőket a választási ígéreteikre, akkor kap néhány gumibotos ütleget a hátára – mint ez legutóbb Galacon is történt –, hadd tudja meg: neki már lejárt, érje be azzal, amit kap. Vagyis a semmivel. Ugyanis a nyugdíjasok többsége ennyit kapott a nagy garral beharangozott újraszámítás után. Amikor megkérdeztem Mona Muscă liberális képviselőt, hogy mi történt a szavazás előtti ígéretével, azt válaszolta, hogy személy szerint ő másféle átszámítást javasolt, de Gheorghe Barbu munkaügyi miniszter másképp cselekedett.
Hát igen, Barbu úr elegánsan rászedte az öregeket. Nagyon sokuk nemcsak a régi, esztendőkkel ezelőtt kikalkulált nyugdíjával maradt, hanem még évekig emelést sem kap, mivel az újraszámításnál számára a jelenlegi havi összegnél alacsonyabb summa jött ki. Így aztán hiába emelik évente egyszer néhány százalékkal a nyugdíjpontok értékét, ezek az idős emberek – akik jelenleg az alig-lét határán tengődnek – csak a régi nyugdíjukat kapják.
Apropó újraszámítás. Magam szemével láttam, hogy nagyon sok esetben az átszámítók hibáztak, persze az állam javára. Sőt, bár azt jelentették, hogy már a tavaly decemberben befejezték az újraszámítást, még most sem vették elő sok idős ember iratcsomóját, hozzá sem kezdtek az átszámításhoz. Főleg a betegnyugdíjak megállapításánál van nagy huzavona. Biztosan várták, hogy a betegek átadják lelküket a teremtőjüknek, hiszen ezzel pénzt spórolnak meg.
Barbu miniszter azonban még tartogat néhány meglepetést az idősebb nemzedék számára. Például azt, hogy a korelőző nyugdíj összegét le akarja csökkenteni a végső nyugdíj alig néhány százalékára. Továbbá meg akarja szüntetni a harmadfokú betegnyugdíjakat. A nők nyugdíjkorhatárát pedig fel szeretné emelni, de ehhez egyelőre nincs mersze.
De az is hazugság, hogy hatmillió nyugdíjasa van Romániának. Statisztikai adatok szerint számuk nem éri el a 3,5 millió lelket. A többi – nagyrészt volt téesztagok – főleg kisebb, mint nagyobb segélyt kap. Az más téma, hogy bár ezek sosem fizettek egyetlen banit sem a nyugdíjpénztárba, a kormány innen fizeti őket. Így könnyebb neki. Gubanc van azonban a valódi nyugdíjasokkal is. Egészségi állapotuk kritikán aluli, életreményük Európában a legkisebb. A férfiaknál például 67,74 esztendő. A törvény szerint a nyugdíjkorhatár 65 év lesz, ezt 2014-ig lépcsőzetesen érjük el. Jelenleg 62 év és kilenc hónapnál tartunk. Mivel az utóbbi időben az életremény szinte semmit sem változott, és az országban lévő nagy szegénységet és a rossz egészségügyi ellátást tekintetbe véve nem is fog – hacsak nem csökken –, könnyen kiszámítható, hogy egy átlagférfi alig több mint két évig fog nyugdíjat felvenni. Tehát 24-30 hónapig kap vissza valami pénzt abból, amit egy életen fizetett. A többi az államnál marad. Csak összehasonlításként említjük meg, hogy Németországban 75,66, Franciaországban 75,96 év a férfiak átlagéletkora, tehát több mint tíz esztendőig lehetnek nyugdíjasok, és ekképpen természetes a 65 éves nyugdíjkorhatár. Romániában – amint a fenti adatokból is látszik – nem ez a helyzet.
Persze, mondja a miniszter, a nőknél más a helyzet. Ők átlagban 75,06 évig élhetnek. Ezért akarják a nők nyugdíjkorhatárát is 65 évre felemelni, hiszen a kormány sok pénzt takarítana meg ezzel. A munka nélkül maradtak döntő többsége azonban nő, akit senki sem akar foglalkoztatni. Nem beszélve arról, hogy a szép nem életreménye is mélyen az európai átlag alatt marad. Franciaországban ez 83,42, Németországban 81,81 év. A korhatárnak az EU-s szintekhez való közelítése anélkül, hogy az életremény megközelítené az európai átlagot, azt jelenti, hogy az idősek körében tovább nő a nyomor, hiszen nagyon sokan pénz és munka nélkül maradnak, növekszik az elhalálozások száma, az életreménység szintje pedig csökken. Ezt nevezik – rejtett vagy talán nem is olyan rejtett – népirtásnak. Ehhez adta eddig is hozzá az igenjét az RMDSZ. Úgy látszik, az idős magyarokat nem, majdnem azt írtam, hogy sem akarják képviselni.
Meggyőződésem, hogy valamikor – nem is olyan távoli jövőben – valaki(ke)t felelősségre vonnak még itt e földi létben az idős emberek életével való játszadozásért is. Ha már – minden szavuk ellenére – nem félnek az isteni igazságtételtől.

Román Győző

Fel a tartalomhoz

Levelek Európából

Vízválasztó, avagy végre történelmi szemléletváltás?

A tisztánlátástól még meg nem fosztott magyar ma az eltorzult rendszerváltás okait és következményeit kutatja, és egyre nagyobb várakozással gondol a közelgő választásra meg annak kockázataira. A kampány professzionista szakembereinek szövegein túl is fellelhetjük a hangulatok legszélesebb választékát. A hurráoptimizmustól a nemzethalál víziójáig.
A változást várva folyamatosan felmerül a kérdés, hogy miként és miből lehet azt megvalósítani. Vagyis a hogyan. Hosszas viták és elmélkedések a lehető legritkábban vezetnek el a bizonyosság nyugalmát hozó végeredményig, inkább csak részletek tisztázódnak, s a nagy egész ködben marad.
Ami mindnyájunk számára megkerülhetetlen, az a nemzeti érdek útmutató iránytűjének folyamatos figyelése. Ez az egyik legfontosabb ismertetőjele a kényszerből vagy megszokásból jobboldalnak nevezettek csoportjának. A két nagy tábort elsősorban ez különbözteti meg egymástól. A jobboldal ezt hirdeti és felesküdött ennek szolgálatára. A baloldal viszont még mint szóösszetételt is besározza, és gyanúba próbálja keverni annak használóival együtt, máskor viszont – meglepő módon – maga is felemlegeti. Ha ilyenkor képet is látunk képükről, vonásaikon ott vibrál az álságosságuk tudatában fellépő zavar. Mondhatnánk, esetükben már ez is valami. Hiszen a liberális önérvényesítés és a balos fináncszemlélet egyaránt idegen mindentől, ami közösségi, ami szolidaritáson alapszik.
Ők csoporton belül szolidárisak, védik, ápolják egymást, egyengetik egymás útjait. A lehetőségeikből bőven fakadó előjogokat egész „privi-légiók” élvezik. Természetesen ilyen jeleket volt alkalom felfedezni jobboldalon is, de nagyságrendekkel kevesebbet és kisebbeket.
A bal-liberális oldal ereje mégsem ebben az érdekvezérelt csapatban van, hanem az öröklött támogatókban, akik saját érdekeik ellenében is őket akarják. Vártuk, hogy kiöregednek, de jelei mutatkoznak egy nevelt utánpótlásnak is.
A jobboldal legnehezebb feladata innen is szavazókat nyerni. Mert bármely nemes is a szándék, a hatalom demokratikus úton történő megszerzése nélkül semmire sem megyünk. A jobboldalra ragasztott vélt (és néha valós) imágóhézagokkal sem könnyű megküzdeni. Ennek megoldására láttunk kísérleteket, de csak kevesek részéről, s ez nem elég.
A rendszerváltást igencsak szükséges lenne végre megejteni. Különösen most, amikor jelképes üzenet érkezett arról, hogy tanuljunk meg félni, mert itt nem volt rendszerváltás. Az üzenetet három állami kitüntetés oklevelébe csomagolta a mai kormányfő.
A változásnak tehát meg kell történnie. Nincs többet idő várakozni. A történelem gyorsvonata ismét elhaladhat mellettünk. A harc hatalmas lesz, és a tét nem csupán jelszónyi. A határokon belül élő és az azokon kívül rekedt magyarság sorsa együtt dőlhet el.
Korszakos jelentőségű hír volt az, hogy Orbán Viktor Mikola Istvánt állította maga mellé a humán feladatok megoldására.
A sok évtizedes merev pénzügyi szemléletet – jelek szerint – felválthatja egy okos gazdálkodásra épített valódi nemzetpolitika. Mikola elvei és elképzelései erre mutatnak. A nagypolitika gondolkodásába ismét bekerül a nemzetépítés, nemzetgyógyítás, nemzetgyarapítás, a nemzet felemelésének eszköztára, a megmaradás zálogai. Klebelsberg sikeres szelleme jótékonyan kísért.
Mint írtam, a változás szükségességét taglalva mindenkor felmerül a hogyan kérdése. Amennyiben sikerül nyerni, amennyiben ez a szemléletváltás valóban kormányzati programmá nemesül, akkor ebben az utolsó percben is lehetőségünk lesz megtenni a csodát. Vagyis birtokában leszünk a hogyannak és a mibőlnek, mert tudni fogjuk a miértet.
A Kárpát-medence magyarsága nagy lehetőség kapujában áll. Figyeljünk, és akinek módjában áll, tegyen érte!

Szász István Tas

Fel a tartalomhoz

útszéli modor


Ünneplők és ünneprontók

Beszélgetés Sógor Csaba szenátorral az idei március tizenötödikéről

Mint ismeretes, ebben az évben Erdély-szerte több központi helyszínen ünnepelt a magyarság. Ezúttal a Székelyföldre terelődött a közfigyelem, hiszen az RMDSZ kézdivásárhelyi rendezvényének ellenpontjaként tűnhetett fel az EMNT és az SZNT, jó előre közölték, udvarhelyi székely nagygyűlése, ahol bejelentették: az ott felolvasott memorandumot hattagú bizottság viszi Brüsszelbe. A bizottságnak tagja Sógor szenátor is, aki igyekezett mindenütt ott lenni, és éppen lakóhelyén, Csíkszeredában keveredett kellemetlen incidensbe az ünnepen: szóváltást követően Ráduly Róbert polgármester nyilvánosan megráncigálta. A megyeszékhelyen egyébként nem fütyülték ki Gyurcsány Ferenc ünnepi üzenetét.

– Talán az affért hagyjuk a végére. Milyen volt az idei március 15.?
– Szokványosnak is nevezhetném. Én előtte is azt válaszoltam az aggodalmaskodó kérdésekre, hogy elég erősek vagyunk a három központi rendezvény (Szatmárnémeti, Székelyudvarhely, Kézdivásárhely) megszervezéséhez. A csíkszeredai beszédemben is elmondtam, a sokat emlegetett összefogás már 18148-ban sem volt a leggördülékenyebb, de az lenne a legfontosabb, ha mindenki tudomásul venné: összetartás nélkül sem az ünnepeken, sem a hétköznapokon nem boldogulhatunk. Az RMDSZ hűséges ellenzéki pozíciójából Szatmáron is kifejtettem, hogy minden szervezetnek más eszközei és más feladatai vannak, s ezeket kölcsönösen tiszteletben kellene tartani. Egy civil szervezet sok esetben többet tehet, mint a politikum. Adott politikai helyzetben például egy Hantz Péter többre lehet képes a miniszterelnök-helyettesnél, még akkor is, ha utóbbi az oktatásért felel. Ha fizikailag lehetséges, mindhárom helyszínen jelen lettem volna, mert azt szeretném sugallni, hogy minden politikai alakulatra szükség van. Ezt kellene valahogy összehangolni. A székely nagygyűlés azért volt jó, mert a világ felfigyelt a létező autonómiaigényekre. A megvalósítás apró lépéseit a bukaresti parlamentben kell kitaposni, de a folyamatnak vannak brüsszeli vagy éppenséggel helyi lépései is. Beszédemben is elmondtam, az autonómia ott kezdődik, hogy a saját házam táján teremtek először rendet, és teszek valamit szűkebb pátriám lakóinak jobb, boldogabb létfeltételeiért.
– Milyennek tartja az udvarhelyi rendezvényt ellenzékiként, de mégiscsak az RMDSZ szenátoraként?
– Nagy meglepetés nem ért, hiszen nagygyűlésre számítottunk. Véleményem szerint kicsit hosszúra nyúlt, szűk volt a hely, talán jobban is meg lehetett volna szervezni, de nem az én tisztem bírálatot mondani. Azzal szerintem az ott összegyűlt székely bácsik is tisztában voltak, attól még nem lesz autonómia, hogy felolvasták a kiáltványt. Arra azonban határozottan jó volt: nyilvánossá tette, hogy az autonómia igénylése nem tíz-húsz őrült agyréme, hanem tömegek állnak mögötte.
– Oda már nem jutott el, de mit tud az RMDSZ kézdivásárhelyi rendezvényéről?
– Nagyobb térben, rendezettebb forgatókönyv szerint zajlottak az események, Markó Bélának pedig volt egy jó beszéde. A román sajtó rögtön reagált is rá, és radikálisnak nevezte a miniszterelnök-helyettest, aki többek között a magyar nyelv használatának gyakorlatba ültetését sürgette a közhivatalokban.
– Kikből áll a Brüsszelbe tartó bizottság?
– A politikát Toró Tibor és jómagam képviseljük, az egyházakat Tőkés László, a civil szervezeteket pedig Kató Béla, Bodó Barna és Hantz Péter. Különféle Európa parlamenti vezetőkkel fogunk találkozni, és megpróbáljuk majd elnyerni a támogatásukat a Szatmáron is elhangzott kérdésekben: korrupció, decentralizáció, egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása, a román állam által támogatott magyar egyetem. Hantz Péterék máris többet értek el a külföldi lobbizásban, mint az RMDSZ, amelyet bizonyos értelemben köt a koalíciós egyezség. Ezt ellenzékiként mondom, jó értelemben bírálom őket: ilyenkor kellene átengedjék a „piszkos” munkát a civil társadalomnak, s amit nyugaton nehezen fogadnak el, az egyházaknak.
– A gyakorlat szerint milyen visszhangja, következménye lehet egy ilyen brüsszeli missziónak?
– Európa süket, és inkább az Egyesült Államok fogékony az egyházi javak visszaszolgáltatásának és a közösségi jogoknak az ügyében. A legutóbbi gyakorlat azonban azt mutatja, hogy most, a csatlakozás utolsó száz méterén az uniós fórumok és személyek érzékenyebbek ezekre a dolgokra. Az sem véletlen, hogy a Moszkovitz-jelentésbe belekerült a kisebbségek védelme. Abban bízunk, hogy amit az RMDSZ vezérkara nem mondhat el hangosan Bukarestben, elmondhatjuk majd mi. A multikulturalitás elfogadhatatlan a jelenleg működő formájában. Olyan, mint a közösen nyitott üzlet, ahol mi beszélhetünk ugyan magyarul, de sem magyar áru, sem magyar felirat nincsen benne.
– Kellemetlen közjáték szereplőjévé vált a csíkszeredai koszorúzáskor.
– Ezt nem is illene egy napon emlegetni a magasztos ünnepi eseményekkel, de úgy látszik, Ráduly Róbert RMDSZ-es polgármester úrnak valami miatt elfogyott a türelme, és adott pillanatban elkezdett útszéli modorban beszélni és viselkedni. Ezt nem lehetett szó nélkül hagyni, remélem, amint teheti, elnézést kér majd azoktól, akiknek elrontotta az ünnepét. Itt nem magamra gondolok elsősorban, hanem a jelenlévő polgárokra.
– Mégis, mi történt?
– Nem szeretném nagyon részletesen elmondani, mert azt ígértem, hamarosan lesz egy négyszemközti tárgyalásom a polgármesterrel. Bár ő hívott meg, a Gál Sándor-szobornál előttem mondott egy hosszú beszédet, majd odajött, s azt mondta: ennél mondjál jobbat, ha tudsz. Ez nem lóverseny – válaszoltam, én is beszéltem, majd a városháza előtt észrevettem, felcserélték a koszorúzás sorrendjét is, szenátorként a képviselő mögé kerültem. Viccesen jegyeztem meg, hogy ha ez így folytatódik, mi lesz a várnál. Esetleg én viszem majd a Polgári Szövetség koszorúját? A polgármester állította, ő a sorrend összeállításánál jelen sem volt, én pedig szembesítettem a szervezőkkel, akik ezt megcáfolták. Ezt szóvá tettem, mire Ráduly elkezdett kiabálni és galléron ragadott. Végül a körülöttünk állók lefogták és lecsillapították. Azért is szomorú, mert nem következett be az, amitől sokan tartottak, vagyis a gyurcsányi üzenet kifütyölése, s akkor itt van ez az eset. Máskülönben Gyurcsány levelét Szabó Béla főkonzul és a magyar lobogó iránti tisztelet miatt nem hurrogták le. Szándék volt hozzá bőven.
– Voltak már korábban is összetűzéseik?
– Stílusához híven a polgármester mindig is szurkálni próbált, amit igyekeztem viccesen elengedni a fülem mellett. Volt még egy óvodás ügyünk, amikor azt terjesztette a fiamról, hogy sokat verekszik és csúnyán beszél. Mint utólag kiderült, ez inkább az ő fiára jellemző. Az, aki egyfolytában durva tréfákat enged meg magának, ne csak üssön, hanem néha az üllő szerepét is vállalja, és ne veszítse el a fejét, ha ne adj isten, visszaszólnak neki. Nem tudom, milyen személyes problémái vannak Ráduly Róbertnek, az viszont tény, hogy kommunikációs gondjai vannak, ilyen például lehetetlenné fajult viszonya Bunta Levente megyei tanácselnökkel. Az incidens fölött legszívesebben elsiklanék, de annyira nyilvánosan történt, hogy ezt közszereplőként sajnos nem tehetem meg.

Jakab Lőrinc

Fel a tartalomhoz

új játszmák


A Székely Nagygyűlés Kiáltványa

Mi, a 2006. március 15-i székelyudvarhelyi Székely Nagygyűlés résztvevői, gyermekeinkkel és unokáinkkal szembeni történelmi felelősségünk tudatában fordulunk a Román Államhoz, az Európai Parlamenthez, az Európai Unióhoz, az ENSZ-hez, a világ népeihez.
Mi, a székely települések, a történelmi Székelyföld lakói, megállapítjuk:
§ Az 1919-es Párizsi Kisebbségi Szerződésben Románia és a Szövetséges és Társult Hatalmak autonómiajogot garantáltak a székelységnek – az alkotmányra hivatkozva ma még népszuverenitásunk gyakorlásától, a helyi népszavazástól is eltiltanak!
§ Az Egyesült Nemzetek 1993-ban szervezett Konferenciájának Bécsi Deklarációja szerint az önrendelkezés minden népnek joga – így a székelységnek is!
§ Az Európai Parlament az önkormányzás és a szubszidiaritás elveinek megfelelő védelmi intézkedéseket ír elő az erdélyi magyarság, a székelység számára – de a romániai hatóságok ennek figyelembevételére sem hajlandók!
Mi, a székely települések, a történelmi Székelyföld lakói, kijelentjük:
§ Nem akarunk továbbra is kiszolgáltatottságban, alárendeltségben élni!
§ A történelmi hagyományok alapján területi önkormányzásunk ősi jussunk, e nélkül szülőföldünkön meg nem maradhatunk és erről soha le nem mondunk!
§ Alapvető emberi közösségi jogainkért a demokrácia eszközeivel küzdünk és erre azonnali, demokratikus megoldásokat várunk!
Mi, a székely települések, a történelmi Székelyföld lakói, követeljük:
§ Autonómiát Székelyföldnek! – Szabadságot a székelységnek!
§ 1918. december 1-jén, a Gyulafehérvári Nagy Nemzetgyűlés Határozatában teljes nemzeti szabadságot hirdettek az összes együtt élő nép számára – tartsák tehát meg ígéretüket!
§ Románia Parlamentje és Kormánya tartsa meg a vállalt nemzetközi kötelezettségeket és garantáljon a szülőföldjén őshonos székely közösség számára teljes és tényleges egyenlőséget!
§ Románia Parlamentje hagyja jóvá Székelyföld Autonómia Statútumát!
§ Az Európa Tanács 1334/2003 sz. Határozata szerint az alkotmányba foglalt nemzetállami minősítés túlhaladott értelmezés, ezért nem lehet akadálya a területi autonómiának – az illetékes hatóságok mégis a nemzetállami tételre hivatkozva utasítják vissza Székelyföld újralétesítését és autonómiáját! Ebben az esetben töröljék az alkotmányból a „nemzetállam” kifejezést!
§ Az Európai Unió orvosolja a 86 évvel ezelőtt elkövetett jogfosztást és tegye Románia csatlakozási feltételévé Székelyföld autonóm közigazgatási régió létrehozását!
§ Az Egyesült Nemzetek Szervezete gyakoroljon felügyeletet Székelyföld autonóm státusának rendezése felett!

A Székely Nagygyűlés

Fel a tartalomhoz

útszéli modor


Csángó fogadjisten

Lapunk az elmúlt évek során mindig teret biztosított a moldvai csángó-magyarok ügyének. Szándékunk azóta sem változott. Bár, úgy tűnik, az adjonisten néha nem elég a fogadjistenhez…
Megkerestük Hegyeli Attilát, akinek a neve az elmúlt években sokszor méltán szerepelt a csángó anyanyelvi oktatással kapcsolatban. Hegyeli úr készséges volt, s a távolság miatt megegyeztünk, hogy kérdéseinket villámpostán küldjük el, ígérte is, nehány napon belül jönnek a válaszok. Nem jött semmi.
Sürgető kérdésünkre aztán érkezett egy e-mail, melyben immár kitért a válaszadás elől, mondván, van erre illetékesebb is, Róka Szilvia személyében. Rendben van, átküldtük hát a felkérést és a kérdéseket Róka Szilviának. Erre már válasz sem érkezett. Elutasító sem. Szóval nem egészen értjük a dolgot. Néhány éve Duma Andrással arról beszélgettünk, hogy az erdélyiek lenézik és mellőzik a csángókat. És ez sajnos bizonyos fokig igaz is. Ezért kétszeresen is sajnáljuk, ha a kinyújtott kéz nem talál viszonzásra. Netán a Csángóföldön is már csak az a „menő”, aki Magyarországról érkezik és forintot hoz a bukszájában? Nem a mi dolgunk ennek megítélése. Mi maradunk a jó szándékkal, a kérdésekkel. És a keserű szájízzel.

Fábián Tibor

Fel a tartalomhoz

EMI-rovat


Új szintre kell lépni!

Bagoly Zsolt beszéde az EMI és a MIT nevében az EMNT szatmárnémeti ünnepi nagygyűlésén 2006. március 11-én

Tisztelt Nemzeti Tanácsok! Tisztelt Nagygyűlés!
Az általam képviselt nemzeti elkötelezettségű ifjúsági szervezetek nevében osztanék meg Önökkel néhány gondolatot. Azért kell a nemzeti elkötelezettséget hangsúlyoznom, mert sajnos az ifjúság is leképezi az erdélyi magyar társadalom áldatlan állapotát.
Egy idő óta elfelejtett hittel és bizakodással érkeztünk erre az ünnepi nagygyűlésre.
Egy idő óta elfelejtett hittel, mondom, mert egy idő óta autonómiaharcunk megfeneklésétől tartottunk.
Gondolok itt az egymás közti elvi és gyakorlati különbségek vég nélküli, nyilvánosság előtti vitatására, a szüntelen párbeszéd-kezdeményezésekre a román hatalommal, a hasonló és sajnos hasonló eredményű kezdeményezésekre a román hatalom magyar tagozataként viselkedő RMDSZ-szel, és gondolok a nyugati segítségkérés és -várás eredményeinek túlbecsülésére.
Lassan úgy éreztük magunkat, mintha mi is elhittük volna, hogy a román parlament egyszer csak elfogadja az autonómia-statútumokat, közben Markó Béla székelyruhában döngeti a parlament szónoki állványát, vagy EU-különítmény vonul be Csíkszentgyörgyre rendet csinálni.
A félreértés elkerülése végett megismétlem: mind a négy előbb említett folyamat feltétlenül szükséges és szerves része autonómiaharcunknak, mindössze akkor válik mindegyik pótcselekvéssé, ha csak önmagában történik. Most azonban, Istennek hála, ez a március a továbblépés jegyében érkezett el.
Ezért jöttünk ide megújult hittel és bizakodással. Másrészt pedig azért, mert úgy tűnik, legnagyobb problémánk, a belső konfliktusok ügye végre megoldódik. Reméljük, ezentúl mindenki megtalálja a helyét az autonómiaharcban, s erőinket nem egymás ellen, hanem az együttműködésre fordítjuk. Az egységes nemzeti oldal fel tud mutatni eredményeket, de ne legyenek illúzióink a teljes erdélyi magyar konszenzus felől, hiszen hogy a két évforduló kapcsán felmerülő példákat említsem, labancokból ritkán lettek kurucok, mint ahogy ÁVÓ-sokból sem túl gyakran forradalmárok. Ha már a bukaresti magyarokkal nem értjük egymást, legalább a Partium-Erdély-Székelyföld-egység álljon helyre, és álljon szilárdan.
Hitünket és bizakodásunkat azonban, mint említettem, nemcsak a remélt nemzeti egység adja, mert ez is olyan, mint az előbb említett négy folyamat: elengedhetetlen, de önmagában nem sokat ér. Amiért hittel és bizakodással jöttünk ide, tisztelt egybegyűltek, az az, hogy úgy tűnik, végre valamennyien felismertük, hogy tovább kell lépni, hiszen sem a románok, sem az EU, sem pedig az RMDSZ nem fogja nekünk tálcán felkínálni az autonómiát. Azt nekünk kell – nem kérni, hanem kivívni.
Mindig hivatkozunk az európai autonómiaformákra, különösképpen a dél-tiroli autonómiára: milyen jó az ottaniaknak, mennyi jogot biztosít a többségi nemzet számukra, és a többi és a többi. Jóval ritkábban említjük azonban azokat a folyamatokat, melyek által ezek az autonómiaformák megvalósultak. Mert ez rendszerint nem nyilatkozatokkal és jóindulatú parlamenti szavazásokkal történt, tisztelt egybegyűltek.
Persze nem szeretném, hogy azt írja holnapután valamely központi lap, hogy „a felelőtlen ifjúság robbantásra biztatja az amúgy is radikalizálódó erdélyi magyarságot”, mindössze arra utaltam, hogy tudatosítsuk, hogy amíg a román hatalom nincs kényszerítve valamire, addig azt jószántából sohasem fogja megadni, még akkor sem, ha az a valami a saját ígérete, mely feltétele volt annak, hogy bennünket a határok átlépjenek. Igen jól szemlélteti ezt az a példa, hogy a számunkra nagyobb beleszólást ajánló európai javaslatokon röhögve mutatják az AJÁNLÁS szót, merthogy az az ő nyelvükön nagyjából azt jelenti, hogy nem kell foglalkozni vele, hiszen nem kényszerítenek, tehát következménye sem lehet annak, ha nem vesszük figyelembe.
Hogy hogyan lehet konkrétabb lépéseket tenni, tisztelt nagygyűlés, azt nagyon jól példázza a Bolyai Kezdeményező Bizottság munkája. A BKB-nak a Bolyaiért vívott harca igencsak hasonlatos az erdélyi magyarság autonómiatörekvéseihez, hiszen hiába léteznek csak egy fél éve, már végigjárták azt a párbeszéd-kezdeményező, nyilatkozat-kiadó, nyugatbarát-kereső utat, melyet az erdélyi magyar nemzetrész megtett, mi több, meg is előzték azt. Azért mondom, hogy megelőzték, mert abban a nyilatkozatban, melyben levonták a tanulságokat a magyar karok szenátusi elutasításából, akarva-akaratlanul az egész közösségünket említették. Ezt mondták: „Az erdélyi magyarság kifogyott a politikai eszközökből. Céljai eléréséhez – Európa többi kisebbségéhez hasonlóan – más eszközökhöz kell folyamodnia.”
Egyes újságok azt írták, „radikalizálódik” a BKB. Tisztelt egybegyűltek, erdélyi magyar viszonylatban a BKB már régen radikalizálódott: előbb akkor, mikor kijelentette, hogy a két magyar anyanyelvű rektor-helyettes nem képviseli a Bolyai ügyét, majd akkor, mikor tüntetéseket szerveztünk. Amikor az utcára hívtuk az embereket, hogy mutassák meg, akarják.
Ahogyan tesszük azt most márciusban. És tessék megfigyelni, hogy mióta a BKB „radikalizálódik”, azóta történnek igazán a dolgok az egyetem háza táján. A párhuzam és az üzenet világos.
Ezért állunk itt hittel és bizakodással, kedves testvéreim: úgy tűnik, 2006. március idusára mi is felismertük, hogy a semmibe vett erdélyi magyarságnak új szintre kell lépnie az autonómiáért vívott harcában. Ennek az új szintnek a kezdete pedig a valódi március, amelyet különösen a nemzeti érzelmű fiatalság, de remélem, mindannyian magunkénak tudunk vallani, hiszen mindannyiunk érdeke mind a partiumi, mind az erdélyi, mind pedig a székelyföldi magyar ember szabadsága és magyarnak való megmaradása.
Az általunk összefogott tenni akaró fiatalok és ifjúsági szervezetek nemcsak magukénak vallják, de teljes mellszélességgel támogatják a márciusi zászlóbontást. És ez érvényes kell hogy legyen mindenkire, aki az erdélyi magyarsághoz tartozónak vallja magát, hiszen abban a helyzetben vagyunk, mint ötven évvel ezelőtt a belső-magyarországi testvéreink.
Ezért is választottuk a második EMI-tábor mottójául az ’56-os jelmondatot, ezt időszerűsége folytán Önöknek is figyelmébe ajánlom. Imigyen szól: „Aki magyar, velünk tart!”
Köszönöm szépen, találkozunk Székelyudvarhelyen!

Fel a tartalomhoz

Előrehozott március 15. Kolozsváron

Rendhagyó módon és időpontban ünnepelte meg a 48-as forradalom és szabadságharc évfordulóját a kolozsvári és a Kolozsváron tartózkodó fiatalság az idén. Az EMI álláspontja értelmében lehetőség szerint a székelyudvarhelyi Székely Nagygyűlés köré kell tömörülnie a nemzeti elkötelezettségű ifjúságnak, ezért ezúttal az általuk szervezett vasárnapi TransylMania és Ismerős Arcok koncertje képezte az ünnepi műsort.
Nem maradhatott el a Kolozsvár magyarjai többsége körében mellesleg nem túl népszerű szalagrózsa sem; az első 50 személy kokárdát kapott ajándékba az EMI-s lányoktól. Akadt olyan látogató is, aki lemondott az ajándékról, mondván, hogy ő teljes méretű lobogóval érkezett.
Elsőként a budapesti Ismerős Arcok lépett színpadra, s a közönség indulásból együtt énekelte a nyakában a történelmi Magyarországot megjelenítő medált viselő énekessel dalaik ismerős szövegeit. Zászlólobogtatás közben zenekar és hallgatóság együtt tett hitet a nemzet szabadságvágya, szellemi és területi egysége mellett.
Nem volt könnyű dolga a rövid hangszerelés után új lemezét bemutató TransylManiának, hiszen vendégeik főzenekarhoz méltó koncertélményben részesítették közönségüket. A baróti zenekarnak azonban – nem kis mértékben két hölgytagja, Ceci és „TransylManyika” jóvoltából – sikerült megtartania a hallgatóságot abban a hangulatban, amelyben az Ismerős Arcok távozása után volt. A régi dalok között bemutatott új termés az eddig megismert zenei és szövegvilág folytatásaként nyerte el a közel háromszázötven fős közönség osztatlan tetszését.

B. Zs.

Fel a tartalomhoz

Ismerős Arcok és a TransylMania Nagyváradon

Nemzeti ünnepünk előestéjén, március 14-én Nagyváradon lépett fel az erdélyi turnén részt vevő két zenekar. A Királyhágó-melléki Református Egyházkerület székházának díszterme zsúfolásig megtelt. A több mint 400, nagyrészt fiatal résztvevő felejthetetlen koncertélménnyel lett gazdagabb.
A megjelenteket Csuha Norbert köszöntötte a szervező Erdélyi Magyar Ifjak nevében. A koncert előtt felszólalt Csűry István főjegyző, a rendezvénynek helyet és anyagi segítséget biztosító Egyházkerület nevében, Szilágy Zsolt volt képviselő, EMNT alelnök, MPSZ választmányi elnök, Nagy József Barna helyi EMI elnök, valamint Kedves Péter, a Partiumi Keresztény Egyetem Diákszervezetének elnöke.
Nagy József Barna egy Petőfi Sándornak címzett levelet olvasott fel. A levélben elmondta a nagy költő szellemének Erdély és a magyar nemzet hányattatott sorsát, a trianoni gyalázatot, a jelenkori mindenáron megalkuvó erdélyiek és a nemzetáruló magyarországiak tetteit. A levél így végződött: „Utolsó verseid egyikében azt írtad: »A hazáért halni legnagyobb boldogság / Ezen a világon!« Igen, boldogság meghalni a magyar hazáért, de ennél is nagyobb boldogság a hazáért élni. Mi, erdélyi magyar ifjak, akármennyire is szeretnék ellenségeink vagy ellenségként viselkedő testvéreink, hogy mást tegyünk, a hazáért, a nemzetünkért élünk, ahogy te is írtad: »Mert szeretem, hőn szeretem, imádom / Gyalázatában is nemzetemet!«”
Az Ismerős Arcok koncertje forró hangulatot teremtett a teremben. A magyar címeres lobogóval, az Árpád-sávos és a negyvennyolcas lobogókkal érkezett fiatalok szinte mindegyik dalt együtt énekelték a zenekarral.
A TransylMania zenekar új albumuk bemutatása után régi dalaikból játszott el néhányat. A hangulat a „Legyen úgy, mint régen volt”, vagy a „Három szín” nóták után újra tetőfokára hágott.
Az EMI helyi elnöke két nagy csokor virággal köszönte meg az együttes hölgyeinek a gyönyörű énekeket.
Köszönet mindazoknak, akik segítségül voltak a koncert megszervezésében, de legfőbb köszönet a két zenekarnak. Nem fenyegetés, de még találkozunk velük!

Nagy József Barna
Nagyvárad

Fel a tartalomhoz

„Fényesebb a láncnál a kard”

A fenti címmel rendezett történelmi vetélkedőt az Erdélyi Magyar Ifjak nagyváradi szervezete március 13-án a Partiumi Ifjúsági Központban. A vetélkedő témája az 1848–49-es szabadságharc eseménytörténete volt, különös tekintettel az erdélyi és partiumi történésekre. A vetélkedő nagyváradi középiskolás diákoknak volt meghirdetve.
Több középiskola háromfős csapatai küzdöttek meg a díjakért. A verseny első részében írásbeli kérdésekre kellett válaszolniuk a diákoknak (pl. Ki volt a „zsibói bölény”? Melyik országban hunyt el Kossuth Lajos? Hogyan nevezik jelenleg Nándorfehérvár városát?). A második rész „szóbelije” során olyan kérdésekre kellett válaszolniuk a diákoknak, mint: Ki volt a haza bölcse? Ki volt a legnagyobb magyar? stb. A történelmi Magyarország térképén meg kellett mutatniuk a szabadságharchoz, a magyar nemzet történetéhez kötődő helyszíneket. A harmadik részben arról írták a diákok rövid dolgozatot, hogy mit jelent számukra a haza fogalma.
A zsűri a következőkből állt: Nagy József Barna, a helyi EMI elnöke, Kupán Árpád tanár, helytörténész, Csomortányi István, az EMI elnökségi tagja. Kupán Árpád a zsűri elnökeként értékelve a versenyt elmondta, hogy ezen a versenyen mindenki nyert, mert a felkészülés és a verseny során olyan tudás birtokába jutottak a résztvevők, amelyet a tananyagból nem sajátíthattak volna el.
Minden résztvevő értékes ajándékkönyveket kapott, és az első helyezett csapat tagjai (Kiss Beáta, Fazakas Katalin, Vetési Imola, a Tanítóképző diákjai) ingyenes meghívást nyertek az augusztusi gyergyói EMI táborba.
A jó hangulatú vetélkedő sokáig emlékezetes marad a diákok és a szervezők számára. Ez a magyar ifjúság nem fog szégyent hozni 48-as elődeire!

Nagy József Barna

Fel a tartalomhoz

életút


Erdély művészetéért

Húsz református lelkész egy családban

Beszélgetés Péterfy László Magyar Művészetért-díjas szobrászművésszel

Maros széki székely családból származom, ahol a székely lófőnek két lehetőség adatott, vagy maradt a birtokon és katona lett, vagy tanult és lelkésznek, orvosnak, ügyvédnek vagy tanárnak ment. Családom az 1560-as évektől protestáns. Kibéd, ahonnan származunk, ma is tiszta református falu. Zsigmond király egyik hadvezére 1419-ből volt a családunk első ismert tagja, aki ekkor kapta a nemesi címert – nyilatkozta az Erdélyi Naplónak Péterfy László szobrász, akivel a budapesti Vármegye Galériában találkoztam. A jeles művész idén tölti 70. életévét.

– Különleges csontplasztikái láthatók a Vármegye Galériában Budapesten. Hogyan, milyen körülmények között születtek ezek az alkotások?
– A művek valóban sajátságos anyagból készültek. Nem tudom, készített-e valaki csontplasztikákat az utóbbi évtizedekben. Minél inkább visszahaladunk az időben, a csont fontos nyersanyagnak számított: az ősember legfontosabb eszközei, szerszámai és műalkotásai csontból készültek. Jómagam nem azért fordultam a csont irányába, mert ősi tradíciókat szerettem volna folytatni, hanem az utóbbi évtizedekben több köztéri munkát készítettem. A nagyléptékű művek sok időt és energiát vesznek el az alkotótól, ebbe az ember időnként belefárad. Nos, ezek a kisplasztikák akkor készültek, amikor belefáradtam ezekbe a munkákba, és valami olyasmit kerestem, ahol felszabadulhattam, és azt végezhettem, amihez kedvem van.
Sorsom szerencsés módon alakult, egy erdő mellett lakom Visegrádon. Ha kilépek a kertemből, tíz lépésre kezdődik egy nagy erdő, mely tíz kilométerekre elvihet. Magam naponta sétálok az erdőben, vagy gombászok, gyermekkorom óta vonz az érintetlen táj. Az erdő – Istennek hála – mintha még érintetlen lenne. Ezeken a sétákon, ahol kis patak is folydogál, találtam rég elhullott állatcsontokra, melyeket az idő vasfoga megrágott. Különböző rágcsálók, az eső, szél és fagy munkálták, majd a meredek hegyoldalon kövekkel együtt begörögtek a patakba. Ezek a csontok különleges formációt vettek fel, már nem hasonlítanak az eredeti lapockához, medencecsonthoz, combcsonthoz vagy koponyacsonthoz…
– Bocsánat, hogy szavába vágok. Ezek a csontok ott hevernek az úton? Épp csak le kell hajolnia értük?
– Így van. Az erdőben sok állat elhull, több haláltusájának magam is szemtanúja voltam. Egy szarvastehén – évekkel ezelőtt – szinte előttem múlt ki. Később kíváncsiságból naponta arra mentem és figyeltem, hogy vette vissza a természet a hatalmas állatot. – Nem vitte el senki a tetemét?
– Nem. De jöttek rókák, különféle rágcsálók és madarak. Mire az ősz beköszöntött – az elmúlás nyár közepén történhetett –, már csak a lekopaszított csontjai maradtak, rákövetkező tavasszal pedig már semmi nem volt a helyén. A meredek hegyoldalon a csontok lefelé indultak, be a patakmederbe. A természet így munkálkodik, én csak folytatom ezt a kisplasztikákon.
– Csodálatos metamorfózis.
– Igen, így formálódik a természet. Az Isten megteremtette az állat és ember között lévő gyönyörű organizmust, a csodálatosan kiformált szerkezetével, mely ha a földbe kerül, a természet továbbalakítja. A művész csak folytatja a faragást ezeken a természeti csodákon. Így jöttek létre a kiállított szobrocskák, melyeknek nincs címe, mindenki kitalálhatja.
– Minden csontot így talált az erdő közepén?
– Nem egészen. Mert hiányoztak bizonyos formák. Például a szarvas alsó állkapcsa gyönyörű, egészen különleges forma. Ezért megkerestem néhány vadász barátomat Visegrádon, és kiderült, ez az anyag korlátlan mennyiségben áll rendelkezésemre. Ugyanis a trófeák kifőzésekor csak az agykoponyát és az agancsokat őrzik meg. Az alsó állkapcsokat, ha nem is dobják el, de külön rakják. Így aztán vadász barátaim gyűjtögetik nekem ezeket a csontokat.
– Hány év termése látható a Vármegye Galériában?
– Két-három év munkája. Körülbelül 30-40 kisplasztikát készítettem.
– Mint ismeretes, művész úr Erdélyből származik. Kérem, beszéljen erdélyi gyökereiről!
– A Hargita lábainál, kis falucskában, Nyárádselyén születtem, a régi Maros szék legszélső falujában, ott gyermekeskedtem is. Szülőapám református lelkész volt, sőt nemcsak ő, hanem nagyapám, dédapám és ükapám is református lelkészként szolgáltak. Kibédről származik a család, a Péterfy família a XVI. század végétől mintegy húsz református lelkészt adott Erdélynek.
– S ha jól tudom, családjában katonák is harcoltak az anyaföldért.
– Igen. Mint lófő székely család, kötelezően katonacsalád voltunk. Az évszázadok során sokan nevezetes csatatereken áldozták életüket. Az első számon tartott ősöm Zsigmond király korában harcolt, s mint a csapat egyik vezére a balkáni török háborúban vett részt. A korabeli történészfeljegyzések is leírják, hogy egy Ikacsi nevű török hívta ki párbajra, sikeresen legyőzte, ezért kapta Zsigmondtól a címert és nemességet, holott mint székelynek ez a különállás amúgy is járt. Minden székely ugyanolyan jogokat élvezett, mint egy nemes, vagyis a magyar osztályok között a nemesség.
– Ha jól tudom, ön is pap akart lenni.
– Az kellett volna legyek a hagyományok szerint. Meg a dolgok természetes rendje szerint is. Ugyanis a református oktatási intézményekben, mint például a nagyenyedi, a kolozsvári vagy a marosvásárhelyi Református Kollégium, a lelkész fia ingyen tanulhatott.
– Nagy lehetőség.
– Óriási könnyebbség. Apai nagyapáméknál tíz gyermek született, a fiúk mind papok lettek, illetve ha valaki nem végezte el a teológiát, tanáremberré vált. Ha a világ maradt volna a II. világháború után ugyanúgy, mint azelőtt, vagy esetleg nincs is II. világháború, nagy valószínűséggel én is a teológia irányába fordultam volna. S ha a velem született képesség vagy tehetség mindenáron felszínre akart volna törni, feltehetően festő is lettem volna, mint jó néhány református lelkész. Legnevezetesebb közülük Grúzda János református lelkész és kiváló festőművész.
– Mit örökölt pap elődeitől? Ha nem is lett pap, génjeiben bizonyára hordoz valamit.
– Az érzékenységet, az empátia készségét biztosan. Szóban könnyedén fogalmazok, ezt is pap elődeimtől örökölhettem. Továbbá fogékonyságot a természetfölötti világ iránt, mely túlmutat a mindennapok és a kézzelfogható világ keretein.
– Miért hagyta el Erdélyt?
– A Főiskolát festő szakon végeztem Kolozsváron, majd Marosvásárhelyre kerültem, ott tanítottam néhány évet. Ott ismerkedtem meg későbbi feleségemmel is.
– Ne titkoljuk el, felesége Jékely Zoltán költő leánya.
– Igen. Jómagam nem akartam áttelepülni, de őt nem engedték, hogy román állampolgár lehessen, pedig jött volna utánam Marosvásárhelyre. Miatta települtem át Magyarországra 1966-ban, s ennek immár 40 esztendeje.
– Hogy emlékszik vissza Jékely Zoltánra? Ki őrzi a Jékely-Áprily hagyatékot?
– Nagyszerű embernek ismertem meg mindkettőjüket. A költészetről ritkán esett szó. Jékely Zoltán nem szeretett szerepelni, még családban sem. A hagyatékot a Petőfi Irodalmi Múzeumban helyeztük el. Feleségem rendszerezte levelezését, a kéziratokat, megmaradt verseit. Több rajzot, szobrot készítettem Jékely Zoltánról és Áprily Lajosról. Áprilyt korábbról ismertem, egyszer meg is látogattuk, ám akkor még nem tudtam, hogy unokája egyszer a feleségem lesz. Az egyik róla készült rajzot tavaly a szentendrei Református Gimnáziumnak ajándékoztam.
– Sikeres művész lett Magyarországon, több köztéri szobra áll Budapesten, Sárospatakon, Pakson, Piliscsabán. Makovecz Imrével több esetben együtt dolgozott…
– Ha pontosítani akarok, nem lettem rögtön sikeres művész. Nem így kezdődött… Szerencsésnek mondhatom magam, mert Budapesten élt anyám bátyja, Dabóczi Mihály szobrászművész, akinek a Várbazárban volt műterme. Pár évig mellette dolgozhattam. Ha jól emlékszem, Varga Imre szobrász ajánlására kaptam az első köztéri szobormegbízást Siófokra, a Szívkórházba kellett plasztikát készítenem. Akkor még érvényben volt egy nagyszerű rendelkezés, miszerint minden állami beruházás 2 ezrelékét képzőművészeti alkotásra lehetett fordítani. Ez csodálatos megoldást jelentett a művészeknek is. Amikor felépült a Szívkórház, költségének két ezrelékéből elkészülhetett egy szobor. Közben tanítottam a Kálvin téri Művészeti Gimnáziumban, és már a hatvanas években a népművészeti tevékenységekben vállaltam szerepet. Bánszky Pál és Karsai Zsigmond – kiváló festőművész, egyben nagyszerű néptáncos – kértek meg arra, hogy időnként itt-ott az országban vállaljak fafaragással kapcsolatos oktatómunkát. Népművészeti fafaragó szakköröket szerveztem, vezettem. Legjelentősebb eredménynek mondható a velemi alkotóház, a fafaragó, illetve népművészeti táborok megszervezése. De találkoztunk olykor Tokajban, Győrben vagy épp Debrecenben.
– Mikor ismerkedett meg Makovecz Imrével?
– A hetvenes évek elején a Népművelési Intézet Tokajban szervezett népművészeti tábort, pontosabban ifjú népművészeknek írtak ki pályázatot 1972-ben, s a legkülönbözőbb műfajokra szólt: a néptánctól a hangszeres muzsikán keresztül, a szövés-fonás, kerámia, faragás műfajra. Azoknak a fiataloknak, akik ifjú népművészi díjat nyertek, nyári tábort szerveztek Tokajban. Mintegy negyven nagyszerű fiatal gyűlt össze, a Sebő együttes tagjai is e tájt indultak. Ezekben a táborokban tanított például Csete György vagy jómagam, Makovecz Imre pedig előadást tartott. De részt vett a fafaragó-költő Buda Ferenc is a táborban. A tokaji pincében esténként találkoztunk az Írótábor résztvevőivel. Nagy László is sokszor ott faragott. Csodálatos emberek, és hihetetlen hangulat jött létre ezeken a találkozókon, teljesen spontán módon.
– Hol állnak közös munkái Makovecz Imrével?
– Az első a sárospataki Művelődési Ház, ott Imre Samu Géza szobrászt és engem kért fel, tervezzünk valamit a Művelődési Ház elé. Később Imrét gyakran hívtam meg a velemi táborba előadásokra. Majd mikor ő Visegrádra került és a Visegrádi Erdészet megbízásából megtervezte a Visegrádi Szabadidő Parkot, ismét ő kért fel, hogy készítsek oda játszóteret. Terveztem egy sorozat játékot, nagyméretű szabadtéri fajátékokat, ezeket az ország különböző fafaragó szakköreiből meghívott faragókkal készítettük el, majd ennek nyomán ötven-hatvan játszótér épült az országban. Budapesten is több játszótér készült…
– Hol áll az a templom, ahol az angyalkák felülről néznek be az oltárra?
– Első a siófoki evangélikus templom, oda egy Krisztus-szobrot faragtam, majd következett a paksi római katolikus templom. Oda két angyalfigurát készítettem fából, bent a templomban pedig Krisztus-szobor áll két angyallal. Győrben a Bencés Gimnázium tetőterében egy kápolnát tervezett Makovecz Imre, oda készítettem vörösréz lemezből két angyalfigurát, ezek valóban a tetőablakon keresztül néznek be az oltárra. (A csíkszeredai templom is hasonló tervek alapján készült. A szerk.) Legutóbb a Piliscsabai Katolikus Egyetem főépülete előtt került három oszlopra szobor. Egyik közülük a Szent István-szobrom.
– Ön készíti a Bethlen Gábor-díjak plakettjét minden esztendőben.
– A szobrász tevékenysége sokrétű. Téli hónapokban az ember szívesen melegszik a műterem egyik sarkában, kisebb munkákkal foglalatoskodván. Így készítettem a Kós Károly- és Bethlen Gábor-érmet, minden különösebb megbízás nélkül. Talán 1992-ben tarthattak egy Bethlen Gáborról szóló kiállítást a Budai Várban, s ezen a kiállításon meglátta az érmet a Bethlen Alapítvány egyik kuratóriumi tagja, s megkeresett, elvállalnám-e a Bethlen-díjhoz szükséges érmek készítését? Attól kezdve minden évben én készítem a Bethlen-díjakhoz a plakettet.
– Politikai indíttatású szobrokat is készített.
– Valóban. Én készítettem az első 1956-os emlékművet Budapesten, Kispest önkormányzatának megbízásából. Ez a szobor Kispesten áll. Jelképes alkotás: egy fektetett hasáb, mely az aranymetszés szabálya szerint megtört, kettétört, s ebből a kőből nő ki egy gyökerező fa. A fa törzsét levágták, egyik ága mégis kihajt. Ezt a tervemet Kós Károly-szobrom talapzatának szántam. A Kós-szobor Kispesten, a Wekerle telepen látható. Ehhez a szoborhoz több tervet készítettem, a talapzatról is, mely ott állt a műtermemben, amikor a kispestiek megkerestek. Beszélgetés közben észrevették ezt a tervet a polcon, rámutattak, hogy ők ezt kérik.
A Politikai Elítéltek Közösségének vezetője, vitéz Fehérváry István a kilencvenes évek vége felé keresett meg azzal a kéréssel, szeretnének egy emlékművet elhelyezni az 1945 és 1956 között politikai okokból kivégzettek számára. A kommunista rendszer gyilkosai ma is meghatározói a politikai életnek, pedig miattuk pusztult el több ezer ember, többségük teljesen ártatlanul. Ennek a szobornak nehezen találtunk helyszínt. Mivel épp a Horn-kormány volt hatalmon, az illetékesek nem lelkesedtek az emlékmű hallatán. Végül is a Petőfi híd budai hídfőjénél, ahol épült az Egyetem új szárnya, egy gazdátlan területen kaptunk helyet. Az emlékmű azonban ma sem áll hivatalosan, ugyanis nem engedték, hogy felvéssük rá a 360 nevet.
– Fel tudná-e idézni életének egyik legnehezebb pillanatát?
– Talán 1956 ősze Kolozsváron a Főiskolán. Amikor szorult helyzetbe kerültünk. Negyedéves főiskolás voltam, s a mi évfolyamunk szervezte a kolozsvári diákmegmozdulást, még nem tudván, mi történik közben Magyarországon. Október 22-én estére Mátyás király szülőházába, a Lovagterembe, a Képzőművészeti Főiskola tantermeinek helyszínére hívtuk össze a kolozsvári egyetemistákat, én is részt vettem a szervezésben. De óriási szerencsémre az előző napokban haza kellett utaznom, mert lejárt az úgynevezett buletinem (személyi igazolvány). Mivel szüleim közel laktak, néhány napra otthon maradtam. Október 22-én tértem vissza Kolozsvárra, amikor a Securitate már elvitte a barátaimat, osztálytársaimat, akikkel együtt szervezkedtünk. Kiderült, már napokkal korábban követték és figyelték a társaság tagjait. Mindennap vártam, hogy jönnek értem is. Nem tudtam, hogy a megfigyeltek között vagyok-e vagy sem. Később kihallgatásra elvittek néhány napra, de a tárgyalásra nem hívtak be.
– Életének legboldogabb pillanata?
– Amikor megszülettek a gyermekeim. Ilyen boldog pillanatban háromszor lehetett részem. Fiam ma már egyetemi tanár, a Miskolci Egyetemen tanít, József Attila-díjas prózaíró. Barátaimnak szoktam mondani viccesen: írói hajlamát bizonyíthatóan tőlem örökölte, mert nekem semmi nem maradt. Borbála lányom színésznő, a Kréta Kör Színház tagja. Kisebbik lányom olasz szakon végzett az egyetemen, most magyar irodalom szakon tanul.
– Jár-e haza Erdélybe?
– Hogyne. Édesanyám, húgaim és rokonaim ott élnek. Édesapám tavaly halt meg, Isten hosszú életet adott neki, 96 évesen hunyt el. Édesanyám is jóval 90 fölött van. Évente többször, rendszeresen hazajárok.

Frigyesy Ágnes

Fel a tartalomhoz

'56 szelleme


Erdélyi 56

Beszélgetés Stefano Botoni történésszel

– Te vagy az első olasz származású olasz történész, aki az erdélyi 56-os történetek után kutakodtál?
– Voltak előttem már újságírók és történészek, akik ezzel foglalkoztak. Erre vonatkozóan közel 2000-ig alig voltak hozzáférhetők levéltári anyagok. Gyakorlatilag ora histori módszerekkel lehetett meginterjúvolni a túlélőket, és az ezekből alkotott kép csak nagyon részleges lehetett, mivel a résztvevők nem rendelkezhettek teljes és pontos információval. Elsősorban a nagyvárosokról tudtunk többet: Temesvárról és a kolozsvári próbálkozásokról, a Bolyai egyetemen meg a képzőművészeti főiskolán történtekről. Arról, hogy mi történt vidéken, Székelyföldön vagy Bukarestben, nem tudunk semmit. A levéltári anyagokból rajzolódott ki, hogy az erdélyi 56 más, mint a magyarországi eseménytörténet. Mégis országos méretű megmozdulásról van szó, meg is torolták országosan.
– Szoboszlay Aladár történetére hogyan bukkantál rá? Miről szól az ő története?
–A Szoboszlay-ügyre a szakirodalomban bukkantam rá, amikor doktori munkámat készítettem. Azért is keltette fel a figyelmemet, mert 10 véglegesen halálos ítéletű per alig van a román kommunista rendszer történetében. Nagyon foglalkoztatott, hogy mi vezetett ilyen méretű megtorlásra: 57 vádlottat elítéltek, 10 halálos ítéletet és további 10 életfogytiglani vagy kényszermunkára való ítéletet hajtottak végre… Némileg elégedetlen voltam a szakirodalommal, illetve amit ebből az ügyből kihoztak, mert nem értettem meg az előzményeket. Azt kellett megállapítani, hogy létezett-e ilyen ügy, vagy a Szoboszlay és társai tette: a securitate találmánya. Szoboszlay és társai tényleg elkövették-e ezt, vagy csak a szájukba rágták a per alkalmával? Arra a megállapításra jutottam, hogy volt egy komoly konspirációs terv, nem egy őrült, hanem egy nagyon elszánt és intelligens ember vezette, talált társakat is hozzá olyan személyekben, akiket kisemmizett a kommunista rendszer, és akkor – 1956-ban – történelmi lehetőséget láttak.
– Miért maradt névtelen forradalmár Szoboszlay?
– Annak, hogy a családja nem tudott róla, egyszerű magyarázata van: 1945 után áttelepedtek Magyarországra, miközben Szoboszlay Aladár Erdélyben maradt, és ott pappá szentelték 1948 után Temesváron. Mivel nagyon nehéz volt a kapcsolattartás a két állam között, keveset tudtak Aladárról. Azt sem tudták, hogy Aladárt 1958-ban kivégezték. A 89-es forradalom alkalmával Temesvárra utaztak, hogy felkutassák őt. Még az a remény is felmerült bennük, hogy 30 év után kiengedik a börtönből. Akkor tudták meg, hogy Aladár már 30 éve halott.
– Szoboszlay kéziratait is forgathattad. Mennyire tudta magáról, hogy forradalmár?
– Nagyon tudatosan készített elő mindent. Kiváló szónok volt, aki meg tudta győzni társait arról, hogy ezt a tervet véghez lehet vinni. 1956-ban kezdi papírra vetni gondolatait. Van egy olyan gondolata, hogy aki idő előtt vet, halált vet. És tragikus módon vele is ez történt. Nem tudhatta, hogy nem a megfelelő helyen és időben cselekedett, és ezzel akaratlanul sok embernek okozott szenvedést és halált.
– Társalkotója vagy a Képzelt forradalom, avagy Osztrák–Magyar Románia című filmnek…
– Nagyon szeretem a média és a film világát, de nem vagyok filmes. Zágoni Balázs fedezte fel a Magyar Történelmi Filmalapítvány 56-os tárgyú filmekre szóló pályázatát, és megkeresett engem, mint történelmi szakértőt, aki kutatta ezt az esetet. Majdnem egy évig dolgoztunk együtt ezen a filmen, és sokat tanultunk egymástól. Együttműködésünk során azzal kellett szembesülnünk, hogy nagyon kevés fiatal tud arról, hogy mi történt Erdélyben, milyen kezdeményezések voltak 1956-ban, hogyan reagáltak az emberek a forradalomra, és később hogyan reagált a hatalom ezekre a kihívásokra. Olyan filmet akartunk készíteni, amelyet egy 18-20 éves fiatal egyetemista vagy gimnazista is megért. Ha néhány középiskolában vagy egyetemen vetítésre kerül a film, és tudatosul, hogy ez is a ti történetetek része, akkor elértük a célt. És persze nagyon jó lenne, ha volna utóélete a filmnek: a tv-csatornákon is bemutatásra kerülne, és elkészülne egy román fordítás. Ugyanis ez nemcsak magyar ügy, hanem egy nagypolitikai per részét képezi.

Csóg Szidónia

Fel a tartalomhoz

Képzelt forradalom, avagy Osztrák–Magyar Románia

Beszélgetés Zágoni Balázs filmrendezővel

– Kijelentetted, hogy elsősorban nem az erdélyi 56-ról készítetted a filmet…
– Előttem voltak már filmrendezők, akiket megragadott ez a téma. A perek közül a legizgalmasabb talán a Szoboszlay-per, ez egyben a legtragikusabb is: 10 végrehajtott halálos ítéletet és 47 börtönbüntetést vont maga után. Erről az ügyről tudtunk a legkevesebbet. Ez egy olyan ügy, amiről csak legendák keringtek mindaddig, amíg előkerültek a Securitate dokumentumai. Mi azt az utat próbáltuk rekonstruálni, hogy mi vezetett egy gondolkodó és békekereső embert arra, hogy államcsínyt kíséreljen meg a fennálló kommunista rendszerrel szemben. Ilyenként nem(csak) egy 56-os film, hanem egy élettörténetet beszél el ez az alkotás.
– A dokumentumok és a Szoboszlay-legenda között mennyi volt az átfedés?
– Ezt nem tudja pontosan senki. Mi azt láttuk, hogy félelmetes szakadék tátong a legenda és a dokumentumok között. Ez egyrészt azzal magyarázható, hogy azok, akik átélték résztvevőként vagy szenvedő alanyként a történetet, próbálják az egészet meg nem történtté tenni. Hihetetlen volt számunkra, hogy Szoboszlay testvére azt állítja, hogy Aladár a forradalmi kísérlet alatt nem is tartózkodott Romániában, és az egész csak a Securitate találmánya. Azt mondták, hogy erre az a bizonyíték, hogy Szoboszlay testvérének a férje, aki éppen akkor fejezte be katonai szolgálatát, azaz augusztus 31-én szabadult, ugyanazon a napon találkozott Aladárral Gyöngyösön. Tehát augusztus 28-án nem lehetett Romániában, mert augusztus 31-ig Magyarországon tartózkodott. Erre bizonyítékul elővették a katonakönyvet, ebben azonban nem augusztus 31., hanem július 31. állt. Én azt hiszem, hogy ezeknek az embereknek nem állt és nem áll szándékukban megtéveszteni senkit, hanem annak idején önvédelemből dolgozták ki ezt a verziót, amely adott esetben életet is menthetett, és ők ma már mélyen hiszik, hogy így történt. Rengeteg ember nagyon sok mindent eltemetett, mert olyan megrázó és veszélyes volt erről beszélni, hogy jobbnak látták a hallgatást választani, és sajnos sokan ma sem mernek beszélni. A másik érdekes vetülete ennek a kérdésnek, hogy áldozatoknak próbálják beállítani Szoboszlayt és társait: nem volt semmilyen forradalmi kísérlet, hanem ezek az emberek ártatlanul haltak meg. Bizonyára igazságtalan volt a kivégzésük, hiszen egy totalitárius elnyomó diktatúráról van szó. A filmből azonban az is kiderül, hogy a rendszernek is megvolt az oka arra, hogy féljen ezektől az emberektől. Annak a veszélyét látták, hogy létezik egy szónoki képességekkel rendelkező ember, aki sok embert – így a munkásosztályt is – meg tudja mozgatni. Kiderül a film végén, hogy a történetből propagandaanyagot próbáltak készíteni, de aztán meggondolta magát a pártvezetés. Arra gondoltak, hogy ha föltárják ennek a megmozdulásnak az alapjait, csak ötletet adnak másoknak.
– Szoboszlay Aladár élete sorsszerű, mint bármelyik forradalmáré. Történetébe annak az embernek a sorsa is belesűrűsödik, aki – ahogyan te is megfogalmaztad – meri vállalni a bizonytalan jót bármelyik rendszerben. Hozzátenném, hogy nemcsak politikai rendszerekre gondoltam….
– Számomra az a megdöbbentő ennek az embernek az életében, ahogy fokozatosan radikalizálódik. Amikor látja, hogy az általuk létrehozott keresztény munkáspárt esélyei szertefoszlanak, társaival együtt már csak a megfelelő pillanatot keresik, hogy egyszerre robbantsák ki a forradalmat Romániában és Magyarországon is. Szoboszlay hitte, hogy ha tíz bátor ember szembe tud szállni tíz zsarnokkal a megfelelő helyen és a megfelelő időben, akkor ki van egyenlítve az erő. De azok az emberek, akiknek vonatra kellett volna ülniük és cselekedniük kellett volna, az utolsó, döntő pillanatban meggondolták magukat. Feltevődik a kérdés: miért hihetett az ember abban, hogy ez a rendszer megdönthető? Én azt gondolom, hogy azért, mert ezek az emberek sokkal inkább éltek abban a korban, amely megelőzte a kommunizmust, sokkal inkább élt bennük az Osztrák–Magyar Monarchia és a Román Királyság emléke. Azt hitték, hogy ahogyan jöttek, el is fognak menni a kommunisták…
– Némi iróniát rejtettél a film címébe…
– Igen, ezek az emberek elhitték, hogy sikerül létrehozni az Osztrák–Magyar– Román Államszövetséget, ezt ma már viccesnek látjuk. Így talán nem meglepő, hogy némelyek naivaknak és felelőtleneknek bélyegezték Szoboszlayt és társait. Én hiszem, hogy ezek az emberek tudták, hogy az életükkel játszanak, és mindent megtettek a túlélésért. A humor legfőbb forrása a kor abszurditásában rejlik: az, hogy egy erdélyi magyar báró gyógyszerhamisítványok forgalmazásával próbálja fenntartani magát, csak itt és csak azokban az évtizedekben fordulhatott elő.
– Miközben elkészült a film, megtanultad a történész szemével nézni a világot?
– Egy másik interjúban Stefano azt nyilatkozta, hogy ő egy kicsit rendező lett. Jól tudtunk együttműködni, a legapróbb részleteket is együtt dolgoztuk ki. Ezért éreztük úgy, hogy míg ő egy kicsit rendező, én egy kicsit történész lettem a film készítése alatt.

Csóg Szidónia

Fel a tartalomhoz

nacionalista szelek


Keresztvizes nacionalizmus

Majdnem minden szinten érezhető e napokban, hogy az országban felerősödtek a nacionalista hangok. Úgy hallottam, hogy nemrégiben a háromszéki RMDSZ honatyái által megtartott sajtóértekezleten erről is szót kerítettek. Igaz ez? – kérdeztük Tamás Sándor képviselőt.

– Mint ismeretes, Kézdin tartotta meg az RMDSZ a március 15-i központi rendezvényét, a sajtóértekezleten főleg erről tárgyaltunk. Ugyanakkor reagálni akartunk a Kovászna megyei román pártok agresszív elutasító magatartására a ünnepségekkel kapcsolatban. Tóth B. Csaba, a sepsi szervezet elnöke meghívta a román pártokat is, hogy vegyenek részt a rendezvényen. Őkegyelmük ahelyett, hogy megköszönjék a meghívást, minősíthetetlen durva hangnemben utasították ezt vissza. Emlékeztettük őket, közelebbről Petre Străchinaru demokrata párti képviselőt, a helyi szervezet oszlopos tagját – aki egyébként nem első alkalommal nyilvánul meg magyarellenes retorikával –, hogy az Alkotmány a nemzeti ellentétek szítását nem engedélyezi. Úgy látszik azonban, hogy Căşuneanu, egykori PSD-s képviselő nyomdokaiba lépve átvette ennek a retorikáját.
– Mostanában a demokrata párt nacionalista szlogenek hangoztatásával menetel.
– Érzem ezt mind országos, mind helyi szinten. Kisebbségellenes és elsősorban magyarellenes hangnemet ütöttek meg. Ismert dolog a kisebbségi törvényhez való viszonyulásuk, Frunda Györgyöt is ki akarták túrni az Európai Parlamentben részt vevő román küldöttségben megérdemelten elfoglalt helyéről, de itt van a Gozsdu-alapítvány kérdése is. Nem az RMDSZ gondja, a román és a magyar kormány ügye. Nagy az esélye azonban annak, hogy Románia ezzel egy nemzetközi botrányba sodródjék, hiszen a két kormány által elfogadott nemzetközi egyezményről van szó, amelyet a román fél csak úgy felrúgott. Pedig az egyezményt aláíró kormánynak tagja a demokrata párt is, amelynek akkor semmi kifogása nem volt. Csak most, utólag jöttek rá, hogy ellenzik. Helyi szinten pedig C. V. Tudoros hangot ütnek meg március 15-e alkalmával. És teszik ezt akkor, amikor jól tudják, hogy 1997 óta minden kormány vagy államelnök évente üdvözölte az ünnepünket. Ezzel ezt hivatalos rangra emelték és hivatalos súlyt kapott, a nacionalisták megnyilvánulásait így ellensúlyozni tudtuk. Ezt a jó hagyományt egyesek nem szeretnék folytatni, mert nem tetszik, hogy olyan magyarok is élnek ebben az országban, akik nem másodosztályú állampolgárok, és akiknek jogaik és kötelezettségeik vannak, az ünnepeik pedig pont olyan fontosak, mint a románság ünnepei.
– Mitől zúgott fel újra a nacionalizmus szele?
– Funar polgármesteri székéből jön az egész, amelyben most Emil Boc demokrata fővezér ül.
– Boc azonban Traian Băsescu szócsöve, ő csak ismétli az államelnök által mondottakat, gondoltakat.
– Nagyjából akkor ezzel be is zárult a kör. Az egész a PD hosszú távú stratégiájának része. A nacionalista felhang azonban még nekik sem jó. Nem jó, mert az Európai Parlament néppárti frakciójába nem lehet a hátsó ajtón besétálni. A keresztény-néppárti frakció nem fog olyanokat befogadni, akik a programjával és a kereszténydemokrata elvekkel, értékekkel nincsenek tisztában. Egy olyan politikai csoportosulásra pedig nagyon fognak figyelni, akik szocdemekből egy keresztvíz alatt néppártiakká váltak. És nemcsak azért nem lehet e frakcióba besurranni, mert a felvételnél az RMDSZ-nek vétójoga van, hanem azért sem, mert az itt lévő tömörülések sem értenek egyet a túlzottan nacionalista retorikával. Már Machiavelli is megmondta, hogy minden párt a hatalom megszerzése után ennek megtartásán munkálkodik. De van egy határ, amelyet nem léphet át: a demokrácia alapszabályait egyik párt sem rúghatja fel. A PD-nak is figyelnie kell erre, mert máskülönben Európán kívül maradhat.

Román Győző

Fel a tartalomhoz

pályázatok


Magyar–román dokumentumfilm-fesztivál

A bukaresti Magyar Kulturális Intézet, a Hargita megyei Kulturális Központ és Csíkszereda közös szervezésében május 22–28. között immár harmadik alkalommal kerül megrendezésre a FILM. DOK magyar–román dokumentumfilm-fesztivál.
A fesztivál célja szorosabb kapcsolat kialakítása a Közép-Kelet-Európai film- és televíziós szakemberek között, valamint bemutatni és megmérettetni az elmúlt két évben készült dokumentumfilmeket.
Fesztiválunkra 2004– 2006-ban készült alkotásokkal lehet nevezni március 31-ig, a következő kategóriákban
– TUDOMÁNY. DOK – néprajzi, antropológiai és tudományos dokumentumfilmek
– TÖRTÉNELEM. DOK – történelmi témájú dokumentumfilmek (az évfordulóra való tekintettel különösen 1956-os témájú dokumentumfilmek)
– MŰVÉSZET. DOK – képzőművészeti és irodalmi témájú dokumentumfilmek
– TERMÉSZET. DOK – természettel foglalkozó dokumentumfilmek
– FIKCIÓS. DOK – fikciós elemekkel készített dokumentumfilmek
– KÍSÉRLET. DOK – kísérleti dokumentumfilm
– PORTRÉ. DOK – portréfilmek
– ÉV. DOK – a fenti kategóriákba be nem sorolható dokumentumfilmek
A fesztiválra minden alkotó maximum három alkotással jelentkezhet, nevezési díj nélkül. A filmeket DVD-n várjuk, a megjelölt postafiók címre (1530 Budapest, Pf. 28.), a jelentkezési lapokat pedig levélben, illetve on-line kérjük.
A rendezvényen rendezői, operatőri, szerkesztői díjat adunk át egy-egy magyar és román szakembernek, továbbá a legjobb három alkotás is elismerésben részesül, valamint a diákok, a sajtó és a közönség elismerését is átnyújtjuk. Szeretnénk szorgalmazni a díjazott filmek sugárzását a román és magyar közszolgálati televíziókban. Evégett filmszerkesztőket, műsorfelelős szakembereket is meghívunk a FILM. DOK-ra.
Az előző fesztiválok gyakorlatához hasonlóan a filmek vetítésén kívül más kulturális programokkal és estekkel színesítjük rendezvényünket.
A fesztivál ideje alatt a versenybe beválogatott alkotások egy képviselőjének teljes ellátását vállaljuk.
További információkat a www.dok.ro weblapunkon olvashatnak.

Fel a tartalomhoz

„SZÜLŐFÖLDÖN MAGYARUL”

PÁLYÁZATI FELHÍVÁS

NEVELÉSI-OKTATÁSI, VALAMINT TANKÖNYV- ÉS TANESZKÖZ-TÁMOGATÁS, továbbá a hallgatói támogatás IGÉNYLÉSÉRE

A pályázat célja: a romániai magyar nyelvű oktatás és nevelés anyagi támogatása.

A pályázók köre:
1. Nevelési-oktatási, valamint tankönyv- és taneszköz-támogatásban részesülhet az a pályázat benyújtásáig 18. életévét be nem töltött kiskorú, aki Romániában működő oktatási intézményben alap- vagy középfokú tanulmányait magyar nyelven folytatja; valamint az, aki fakultatív magyar nyelvű oktatásban részesül és lakóhelyének megfelelő közigazgatási egységben nincs megfelelő szintű magyar nyelvű oktatás;
2. Hallgatói támogatásban részesülhet az a hallgató, aki Romániában működő felsőoktatási intézményben tanulmányait egészben vagy részben magyar nyelven folytatja.

A támogatás összege és jogcíme:

A. NEVELÉSI-OKTATÁSI TÁMOGATÁS
– Gyermekenként 20 000 Ft-nak megfelelő lej összegű Nevelési-oktatási támogatásban részesülhet a saját háztartásában kiskorú gyermeke(ke)t nevelő szülő/nevelő szülő minden olyan kiskorú gyermeke után, aki:
1.) Romániában működő oktatási intézményben alap- vagy középfokú tanulmányait magyar nyelven folytatja (a fakultatív oktatásban résztvevők pályázatai iskolánkénti egyéni elbírálásban részesülnek);
2.) a moldvai magyarok esetében: nem intézményesített magyar nyelvű oktatásban részesül.

B. TANKÖNYV- és TANESZKÖZ- TÁMOGATÁS
– Gyermekenként 2 400 Ft-nak megfelelő lej összegű Tankönyv- és taneszköz-támogatásban részesülhet a saját háztartásában kiskorú gyermek(ek)et nevelő szülő, amennyi- ben a kiskorú gyermek(ek):
1.) Romániában működő oktatási intézményben alap- vagy középfokú tanulmányait magyar nyelven folytatja (a fakultatív oktatásban résztvevők pályázatai iskolánkénti egyéni elbírálásban részesülnek);
2.) a moldvai magyarok esetében: nem intézményesített magyar nyelvű oktatásban részesül.

C. Hallgatói támogatás
– Hallgatónként 2 800 Ft-nak megfelelő lej összegű Hallgatói támogatásban részesülhet az a hallgató, aki Romániában működő felsőoktatási intézményben tanulmányait egészben vagy részben magyar nyelven folytatja.
Az A. és B. pontok alatt megjelölt támogatás együtt pályázható (egy pályázati csomagban). A C. pont alatt megjelölt támogatási forma különálló pályázati csomagot alkot.

Mindkét (A. és B., illetve C.) támogatás 2005–2006-os. tanévben egy alkalommal igényelhető.
A fentiek szerinti jogosultságok igazolása, valamint az alábbi pályázati feltételek teljesítése esetén az A. és B. pontokban megjelölt támogatás egyidejűleg is elnyerhető.
Pályázási határidő:
Jelen pályázati felhívás alapján a 2005–2006-os tanévben igényelhető támogatásokra 2006. február 15-től április 30-ig terjedő időszakban folyamatosan lehet pályázni.
Az 2006. április 30-a utáni postai bélyegzővel beérkező pályázatok érvénytelenek.

A. és B. pontokban megjelölt támogatásokra vonatkozó pályázati feltételek:
(a pályázati adatlapon és kitöltési útmutatóban részletezve)
• megfelelően kitöltött pályázati adatlap
• kötelezően csatolandó mellékletek:
A pályázó szülő vagy nevelő szülő személyazonossági igazolványának fénymásolata;
A kiskorú gyermek(ek) születési anyakönyvi kivonatának vagy 14 éven feletti kiskorú személyazonossági igazolványának fénymásolata;
c.) Amennyiben a kiskorú családneve nem egyezik meg a pályázó szülő/nevelő szülő családnevével, mellékelni kell a következő dokumentumok valamelyikének fénymásolatát eset szerint:
1) válás esetén az arról szóló bírósági végzés, illetve a gyermek jogállásának megváltoztatásáról szóló bírósági végzés;
2) házasságon kívül született 14 év feletti kiskorú esetén a gyermek születési bizonyítványa;
3) gyámok és nevelőszülők ese- tében a nevelőszülő megbízásáról szóló hatósági döntés.
d.) a kiskorú gyermek iskolalátogatási igazolásának eredeti példánya, amely tartalmazza az adott osztály/tagozat/csoport tannyelvének megjelölését (ezen igazolások kibocsátására vonatkozó típuskérvény a pályázati csomagban mellékelve);
e.) a moldvai magyarok magyar tannyelvű oktatásban való részvétele esetében iskolalátogatást igazoló irat, vagy ennek hiányában a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége által kiállított magyar tannyelvű oktatást igazoló irat eredeti példánya.

C. pontban megjelölt támogatásra vonatkozó pályázati feltételek:
(a pályázati adatlapon és kitöltési útmutatóban részletezve)
• megfelelően kitöltött pályázati adatlap
• kötelezően csatolandó mellékletek:
a.) a pályázó hallgató személyazonossági igazolványának fénymásolata;
b.) a felsőfokú oktatásban egészben vagy részben magyar nyelven tanuló diák hallgatói jogviszonyát igazoló irat eredeti példánya.

A „Szülőföldön Magyarul” támogatási program lebonyolításában az Iskola Alapítvány együttműködik a Romániai Magyar Demokrata Szövetséggel.

A pályázati csomag beszerezhető: az A. és B. pontokban megjelölt támogatásokra vonatkozó pályázati csomag az RMDSZ helyi szervezeteinél és a megyei Tájékoztató irodáknál. A C. pontban megjelölt támogatásra vonatkozó pályázati csomag a magyar nyelven oktató egyetemi központok településén található a fent felsorolt intézményeknél, valamint az OMDSZ tagszervezeteinél.

A pályázat leadása: ajánlott postai küldeményként az Iskola Alapítvány postafiókcímére kell küldeni. Ez a cím a pályázati borítékon található (A. és B. pályázati csomagok esetében), vagy a borítékban található listáról kereshető ki (C. pályázati csomag esetében).

A pályázat elbírálása és a támogatás folyósítása:
A pályázatokat az Iskola Alapítvány kuratóriuma bírálja el.
Az Iskola Alapítvány kuratóriuma a hozzá történő előterjesztést követő 30 napon belül bírálja el a pályázatot, amely határidő hiánypótlásra felszólítás esetén egy alkalommal további 15 nappal meghosszabbítható. A kuratórium döntéséről a pályázókat az Iskola Alapítvány levélben értesíti. A támogatás folyósítására – minden feltétel teljesítése esetén – az elbírálást követő 60 napon belül kerül sor, a pályázati adatlapon megjelölt módozatok szerint.

További tájékoztatás munkanapokon 10.00–14.00 között a 0 800 800 137-es ingyenesen hívható telefonszámon, az iskola@rmdsz.ro e-mail címen, valamint a megyei Tájékoztató irodákban igényelhető.

Fel a tartalomhoz

memento


350 éve halt meg Tinódi Sebestyén

Tinódi Sebestyén (Tinód?, 1505 és 1510 között – Sárvár, 1556. jan. vége) vándorlantos volt, a 16. sz. legkiválóbb énekmondója. (A Lantost azért hagyjuk ki nevéből, mert e szó csupán foglalkozását jelzi, ő maga csak kétszer használta, versfőkben.) Föltehetően a Baranya megyei Tinódon született. Iskolázott ember, alapos latin műveltségre tesz szert. A dunántúli török harcokban megsebesül, Dombóváron épül föl, s mivel bénult karja alkalmatlanná teszi a további katonáskodásra, Török Bálint íródeákja lesz Szigetvárt, az ő udvarában él 1542-ig. Miután Buda elesik, és Török Bálint a török kezére kerül, Tinódit Werbőczy István nádor fia, Imre veszi pártfogásába. Amint a Dunántúl is elvész, a Felvidékre indul, ahol még áll a harc. Útközben adatokat gyűjt a lévai és szalkai ütközetek leírásához. Ettől fogva megversel minden fontos magyarországi eseményt. Szövegeit meg is zenésíti s lantszó mellett adja elő, ahol csak megfordul. 1544-ben részt vesz a nagyszombati országgyűlésen, valószínűleg itt fogadja őt bizalmába Nádasdy Tamás, akiben újabb hatalmas pártfogóra talál. 1548-ban a Nyírségen tartózkodik Báthory Andrásnál, majd Egerbe megy adatszerzés céljából. Nem sokkal később Kassán telepedik le és alapít családot, itteni támogatója Czeczei Lénárd várkapitány. Folytatja az országjárást, ellátogat minden döntő csata és várostrom színhelyére, hogy híven adhassa elő a történteket. 1553-ban Ferdinánd királytól nemességet, címert, később 50 forintnyi jutalmat is kap költői érdemei méltánylásaképpen. Erdélybe utazik, fölkeresi néhai urának fiát, Török Jánost, majd a Küküllő megyei Bonyhán vendégeskedik Bethlen Farkas udvarában. 1554 elején a kolozsvári Heltai-nyomdában kiadatja majdnem valamennyi munkáját Cronica címmel, Ferdinánd királynak ajánlva. Utolsó utazásának állomásai: Eger, Kassa és Nádasdy Tamás sárvári birtoka – itt ragadja el a halál.
Tinódi otthonos a korabeli epika összes műfajában. Ír széphistóriát (Jason és Medeáról, 1537 körül), bibliai históriát (Judit asszony históriája, 1540; Dávid király mint az nagy Góliáttal megviutt, 1549), tankölteményt (Hadnagyoknak tanoságh, mikor terekkel szömbe akarnak öklelni, 1550), szatírát (Sokféle részögösről, 1548; Az udvarbírákról és kulcsárokról, 1553). Gyakran veszi tárgyát a régebbi magyar történelemből vagy az egyetemes történetből: Károl császár hada Saxoniában (1550; a schmalkadeni háború krónikája); Szulimán császár Kazul basával viadaljáról (1546; a török–perzsa háború); Zsigmond király és császárnak krónikája (1552; benne Tar Lőrinc pokoljárásával, amelyet a szakértők Heltai Gáspár „alkotó hozzájárulásának” tekintenek); János király fiáról való szép krónika (1554). Legmaradandóbb művei azonban kissé vontatott stílusú, egyhangú rímelésű, de verselésükben ötletdús, forrásértékű, a becsületes szemtanú és kortárs szavahihetőségével írott beszámolói a törökellenes harcokról – a históriás énekek: Buda veszéséről és Terek Bálint fogságáról (1541); Verbőczi Imréhnek Kaszon hadával kozári mezőn viadalja (1542); Az szalkai mezőn való viadalról (1544; Léva ostroma és Balassi Menyhárt bátorsága); Varkucs Tamás idejében lött csaták Egörből (1548); Szitnya, Léva, Csábrág és Murán várának megvevése (1549; a felvidéki rablólovagok elleni büntetőhadjárat); Kapitán György bajviadalja (1550); Szegedi veszedelem (1552); Az vég Temes várban Losonci Istvánnak haláláról (1552); Eger vár viadaljáról való ének (1553); Budai Ali basa históriája (1553; Szondi György drégelyi, Nyári Lőrinc szolnoki hősies helytállása, előbbit később Arany János is megörökítette a Szondi két apródjában); Erdéli história (1553; nagylélegzetű krónika az 1540–51-es időszakról). Legfőbb költői és emberi becsvágya az volt, hogy előmozdítsa a védelem ügyét a pogány hódítókkal szemben. Protestáns létére ezért tartózkodott a felekezeti vitáktól, s ezért pártolt át Ferdinándhoz. Joggal írhatta a Cronica előszavában: „…sem adományért, sem barátságért, sem félelemért hamisat be nem írtam, az mi keveset írtam, igazat írtam.” Munkái ösztönzőleg hatottak utódaira az irodalomban (Kemény, Arany, Gárdonyi, Ady).

K. J. A.

Budai Ali basa históriája
(Részlet)

Vitéz Ali basa dolgában bölcs vala,
Drégel vára alatt táborával szálla,
Az vár törésére álgyúkat állata,
Négy álgyúja, hat taraszkja néki csak vala.

Jó vitéz Szondi György benn porkoláb vala,
Békefalusi Gergely ő társa vala,
De akkort házához kikéredzett vala,
Az megszálláskoron el-kirekedött vala.

Töretni az basa kezdé Drégel várát,
Ott ám lerontatá egy szép magas tornyát,
Szondi ott elveszté egy vitéz szolgáját,
Jó Zoltai Jánost, meghala torony alatt.

Első ostromot basa nagyot tétete,
Ott sok terek vesze, ő nem sokat nyere;
Ezt tevé Szondi Györgynek jó vitézsége,
Ott meg akar halni; azt ő már elvégezte.

Sőt az várnak falát, tornyát igen törte,
Basa oroszfalvi pappal kérette:
Az várat megadná, magát ne vesztené, –
„Már késén költ ahhoz”, – Szondi csak ezt izené.

Sok foglya őnéki, kettőt ő hivata,
Két énökös apródját előállatá,
Azok előtt ily testamentumot szólla:
Az Ali basának két apródját ajánlá.

Ezen igen kéri basát, ő nagyságát,
Vitézségre tanítsa ő két apródját,
És eltemettesse Szondi Györgynek tagját,
Mert majd itt meglátják az ő szörnyű halálát.

Gyorsan mind az négyet skarláttal ruházá,
Pínzzel kápájokat megtölté, megraká,
Az Ali basának szépen kibocsátá,
Ő minden morháját az közöbre hordatá.

Égeté, elveszté: istállóba méne,
Jó lovait hegyes tőrrel általveré,
Lelkét az istennek ajánlá, ígyéré,
Nagy derék ostromát Ali basa kezdeté.

Nagy szép dárda Szondinak kezében vala,
Sebesőlve, térdön állván ő vív vala,
Romlott toron alatt által lőtték vala,
Az fejét az hegyiről alá vetötték vala.

Jó Drégelnek vára lőn basa kezében.
Szondinak az testét vivék eleibe,
Fejét keresteté, az testhöz viteté,
Mint oly vitéz embört nagy szépen temetteté.

Jó dicséretben lőn Szondi vitézsége,
Feje felé írott kopját feltétete.

1553

Fel a tartalomhoz

Életeleme volt az írás

Szakács István Péter író, tanár a Wass Albert elleni hajtóvadászatról és a fanyalgókról

– Ön jelentette meg először nyomtatásban a Wassok koncepciós perének dokumentumait. Miért tartotta ezt fontosnak?
– Nem sokkal az után, hogy a bögözi iskola felvette Wass Albert nevét, heves támadások érték a szélsőséges román pártok, a gyűlöletre uszító médiumok részéről. A parlamentben, aztán újságcikkek sorában kérték az író nevének eltávolítását az iskola homlokzatáról, a névadók felelősségre vonását, azzal érvelve, hogy törvénybe ütköző tett egy háborús bűnösnek szobrot állítani. Ekkor jöttem én képbe, ugyanis a szakterületem a nyugati magyar irodalom, pontosabban a kanadai magyar irodalom, amelyből pár évvel azelőtt doktoráltam a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. Dolgozatomban Wass Albert írói munkásságára is kitértem. Hargita megye akkori főtanfelügyelője ebben a minőségemben kért fel arra, hogy nézzek utána a dolognak. A Wass Albert és édesapja elleni per anyagának egy részét a hatóságok elküldték – bizonyítékképpen – a tanfelügyelőségnek. Ezt jelentettem meg előszó kíséretében A vádlott neve Wass Albert címen a székelyudvarhelyi Litera kiadónál 2002-ben. Ezek a dokumentumok akkor kerültek először a nagynyilvánosság elé. Azért fontos ezt hangsúlyozni, mert az író ellen indított rágalomhadjáratban olyan gyalázkodó írások jelentek meg addig, amelyeknek a szerzői nem ismerték pontosan a Wass Albert és édesapja, Wass Endre ellen felhozott vádakat, s felsőbb utasításra, vaktában lövöldöztek rájuk. A közölt dokumentumok alapján betekintés nyerhető a korabeli koncepciós perek kulisszái mögé, s a figyelmes olvasó jogászi ismeretek nélkül is több olyan ellentmondásra bukkanhat, amelyek megkérdőjelezik a per hitelét.
– Milyen volt a kötet visszhangja?
– A dokumentumgyűjtemény megjelenését élénk érdeklődés követte, hiszen olvasók ezreit érdekelte az igazság a nagy népszerűségnek örvendő íróról. Az itteni bemutató után A vádlott neve Wass Albert másodkiadásban megjelent a PoLíSz irodalmi és kulturális folyóirat mellékleteként is. Közös sajtótájékoztatón vettem részt Turcsány Péter költővel, a folyóirat és a Kráter Könyvkiadó vezetőjével, Wass Albert magyarországi kiadójával. Meghívtak a Magyarok Házába is, ahol népes közönség hallgatta meg előadásomat a témáról.
– A pernek évtizedekkel később is voltak utórezgései. Wass Albert egyesült államokbeli tevékenységével a Ceauşescu-rezsim haragját is kivívta maga ellen. Az életére törtek, rágalomhadjáratot indítottak ellene…
– A Wass Albert elleni 1946-os halálos ítélet az erdélyi magyar arisztokrata írónak szólt. Ha ezt figyelembe vesszük, nyilvánvaló, hogy a származása és a hivatása elleni gyűlölet továbbélt a nacionalista román kommunista diktatúrában is. Ráadásul Wass Albert az emigrációban következetesen felkarolta az elnyomott erdélyi magyarság képviseletét. Tanulmányok, szakkönyvek egész sorát jelentette meg elismert tudósok tollából az erdélyi magyarság helyzetéről, történelméről. Nem csoda, hogy a Nyugatot többször is becsapó román diktátor az életére tört. S az a tény, hogy tizenhat esztendővel az 1989-es romániai események után még mindig folyik ellene a hajtóvadászat, azt bizonyítja, hogy a román politikai életben még mindig döntő pozícióban vannak a múlt rendszer magyarellenes, nacionalista-kommunista erői. Elég egy pillantást vetni a sajtóba, vagy végighallgatni egy-egy parlamenti közvetítést, hogy meggyőződjék erről az ember.
– Tanárként mely Wass-műveket látná szívesen a tantervben?
– Wass Albert egyetlen műve sem szerepel a hazai magyar irodalom tantervekben. Különben is jelenleg a középiskolai magyar nyelv és irodalom tanításában a legteljesebb káosz uralkodik. Az illetékes kivételezettek a magyartanárokra erőltettek egy olyan tantervet, amely szakmai szempontból erősen megkérdőjelezhető. Wass Albert hivatalos befogadását több tényező is akadályozza. Nem indult el még nálunk a kanonizálásának a folyamata. Vannak írók, szakemberek, akik fanyalogva nyilatkoznak az életművéről. Azt mondják, középszerűen ír, korszerűtlenül, s csak a témája miatt van annyi olvasója. Ez egészében véve rosszindulatú kritika, mint ahogy az is túlzás, hogy minden könyve tökéletes volna. Wass Albert életműve igencsak terjedelmes, még most sincs teljes egészében felmérve. Életeleme volt az írás. Úgy írt, ha szabad ezt a hasonlatot használnom, ahogyan a természet tenyészik, szabadon. Ha időt szánt volna a javításra, írásainak gondozására, ha lettek volna mellette megfelelő lektorok, szerkesztők, bizonyára nem lenne ilyen egyenetlen az életműve. Vannak azonban könyvei, amelyeknek ott lenne a helyük a tananyagban. Véleményem szerint ide tartozik legművészibben megformált regénye, a Baumgarten-díjas Farkasverem, a Kard és kasza című ezer esztendőn átívelő, rendhagyó családregénye, az Antikrisztus és a pásztorok című műve, mely hátborzongató képet fest az embertelen hatalom működési mechanizmusáról, s éppen ezért egyetemes érvényű. Csodálatos meséket tartalmaz a Tavak és erdők könyve, s az emberi bölcsesség, élettapasztalt epigrammatikus tömörségű írásainak foglalata a Te és a világ. Szerkezet szempontjából talán az Elvész a nyom című regénye a legizgalmasabb. A különféle személyes sorsoknak a szerteágazása és összekapcsolódása egyszersmind betekintést nyújt a huszadik század törésvonalakkal teli magyar és európai történelmébe is.
– Tapasztalata szerint melyek azok a Wass-művek, amelyeket a leginkább kedvelnek a diákkorú olvasók?
A diákok körében igen népszerűek Wass Albert könyvei. Leginkább a regényeit kedvelik. A cselekményességet, a romantikus fordulatokat, a szuggesztív tájleírásokat. Ők még előítéletektől mentesek, nyitottak a világra, érzik, hogy ezek a könyvek hozzájuk szólnak. Az író népszerűségében valószínűleg közrejátszik, hogy tudják, ezek a művek régebb be voltak tiltva. S valószínűleg az is, hogy nem kötelező jellegű olvasmányokról van szó. Senkitől sem kényszerítve, szabadon olvashatnak.
– Miért jó Wass Albertet olvasni?
Erre a kérdésre már részben válaszoltam is. Van egy író, aki a huszadik századról, a magyarság sorsproblémáiról szabadon írhatott. Egy sokat megtapasztalt író, aki a hivatalos hazugságok perspektívájától eltérően, a lelkiismeretére hallgatva egy másféle látószöget nyitott meg előttünk. Egy sokat látott szemtanúét. Elmondott valamit, amit más nem mondhatott el. Valamit, amit feltétlenül el kellett mondania. Wass Albert a Nemzetközi Pen Club jelmondatát tekintette művészi hitvallásának: egy összekuszált világ emberiségének lelkiismerete volt. S maradt könyvei által manapság is.
– Mikor lesz szobra Wass Albertnek a Székelyföldön? Hamarabb, mint Budapesten?
A szoborállítás körüli problémák tulajdonképpen az egész Wass Albert-ügy ellentmondásosságára utalnak. Évek óta százezrek olvassák, s a hivatalos irodalomtörténet-írás érdemben még alig foglalkozott vele. Könyvei sok ezer példányban két kiadónál is folyamatosan megjelenhetnek, nevét azonban nem viselheti iskola, szobrait el kellett távolítani talapzatukról. Hogy mikor lesz szobra Székelyföldön, az elsősorban politikai akarat kérdése.

Fábián Tibor

Fel a tartalomhoz

finomvegyes


Gazdaképzés a Kárpát-medencében

A Romániai Magyar Gazdák Egyesülete Gazdaképzés a Kárpát-medencében címmel a határon túli magyarság felnőttképzését elősegítő programot kíván támogatni 2006-ban a magyarországi Új Kézfogás Közalapítvánnyal meg a Foglalkozáspolitikai és Munkaügyi Minisztériummal együttműködve, kaszkádrendszerű gyakorlatorientált képzés által. A képzéssorozat lebonyolítását Romániában a Romániai Magyar Gazdák Egyesületének Maros Szervezete (RMGE MAROS) vállalta, Csíkszereda térségében a Polgár-Társ Alapítvány Öko Biznisz programjával karöltve. A Csíki-medencében száz gazdaképzést igénylő gazda (gazdálkodó, élelmiszer-feldolgozóipari vagy vidéki turizmussal foglalkozó) részesül 3 × 1 napi (összesen 18 órás) felkészítésben a 2006. április–szeptember időszakban, az Európai Unió agrárpolitikája, az elérhető támogatások, a vidékfejlesztés stratégiái, az agrárkereskedelem tendenciái, valamint a környezetgazdálkodás alapvető kérdéseinek ismertetése által. A jelentkezésére 2006. március 31-ig van lehetőség a következő címen: Eco_business@fpc.topnet.ro, telefonon, faxon: 0266315488, ill. személyesen Csíkszeredában a Hargita utca 7/A/6. alatt, tájékoztat az EMH.

Fel a tartalomhoz

A cukorbetegségről

1. A túlsúlyos emberek szervezetében gyakrabban alakul ki cukorbetegség. Akinek zsírpárnái a dereka és hasa körül rakódnak le (ez az úgynevezett almaalkat), annak a szervezete kevésbé jól dolgozza fel az inzulint.
2. A gyakori vizelési inger ráutaló jel. A vese több vizet választ ki, hogy megszabaduljon a fölösleges cukortól, ez okozza a jelenséget.
3. Előbbiekből következik a fokozott szomjúságérzet: pótolni kell a kiürült vizet.
4. Az állandó fáradtság – figyelmeztető jel! Oka, hogy a szervezet képtelen energiává alakítani a táplálékban lévő szénhidrátot.
5. Aki nem aktív fizikailag, kétszeresen is kockáztat! Egyrészt elhízik, másrészt a rendszeres mozgás segít(ene) szervezetének az inzulin hatékonyabb felhasználásában.
6. Minél idősebb valaki, annál nagyobb a cukorbetegség kialakulásának kockázata. Az időskori diabétesz már minden második embert érint!
7 A hajlam öröklődik! Minél közelebbi a rokonság, annál nagyobb a kockázat.
8. A lassú sebgyógyulás oka az, hogy a baktériumok szeretnek megtelepedni a magas cukortartalmú vérben. Ez akadályozza a behegedés folyamatát.
9. A gombás fertőzéseknek is kedvez a magas cukortartalmú vér, ezért alakulnak ki a szájban és a nemi szervek környékén.
10. A terhesség alatt is kifejlődhet cukorbaj. Ez bár elmúlik, de elősegíti a cukorbetegség későbbi kialakulását.
11. A nagy súlyú csecsemőt világra hozó nőknél jóval nagyobb a későbbi cukorbetegség kialakulásának veszélye.
12. A magas vérnyomás és más keringési zavarok növelik a cukorbetegség kialakulásának kockázatát.
13. A végtagok zsibbadása az elégtelen vérkeringés jele, ez már a cukorbaj okozta idegi károsodás következménye lehet.

Minier Csaba

Fel a tartalomhoz

Kakaós-joghurtos kocka

Hozzávalók: 2 dl joghurt, 2 tojás, 3 dl kristálycukor, 4 dl liszt, 1 dl olaj, 1 evőkanál kakaópor, fél zacskó sütőpor, csipetnyi só, a tepsihez 1 evőkanál olaj és 1 evőkanál liszt, a tetejére vaníliás porcukor.
Elkészítés: Mély keverőtálba ütjük a tojásokat, majd a joghurttal, a sóval és a cukorral fehéredésig keverjük. Ezután az összes többi nyersanyagot is belekeverjük. (Kézi kis robotgéppel szinte percek alatt összekeverhető.) Egy közepes tepsit az olajjal kikenünk, liszttel behintjük, majd a masszát belesimítjuk. Előmelegített forró sütőbe toljuk, és közepesnél valamivel kisebb lángon lassan sütjük, amíg a beleszúrt hurkapálcára már nem tapad a masszából. A tepsiben hagyjuk kihűlni, csak azután vágjuk fel tetszés szerinti kockákra. Vaníliás porcukorral meghintve rakjuk tálra. Kefirrel vagy házilag megaltatott tejjel, vagy fele részben tejföllel kevert joghurttal, kefirrel is ugyanígy készíthető, esetleg cukrozott kakaópor is keverhető bele.

Fel a tartalomhoz

Viccek

A nyuszika bemegy a medve boltjába, és jó nagyot csap a pultra:
– Kérek egy kiló cukrot!
– Te nyuszika, ne csapkodj itt nekem – válaszolja a medve –, különben sincs cukor!
A nyuszika másnap megint bemegy a boltba és rásóz a pultra:
– Kérek egy kiló cukrot!
– Nyuszika, ha még egyszer csapkodni fogsz, odaszögezem a kezed a pulthoz.
A nyuszika harmadnap hátratett kézzel szerényen belép a boltba:
– Szög van?
– Nincs! – válaszolja a medve.
– És kalapács?
– Az sincs!
A nyuszika hatalmasat csap az asztalra és így szól:
– Akkor kérek egy kiló cukrot!
*
A nyuszika és a farkas minden héten sakkozik, és mindig a nyuszi nyer. A farkas az egyik héten megkérdezi a nyuszikától:
– Hogy teszed, hogy mindig te nyersz?
– Tudod – válaszolja a nyuszika–, sakkozás előtt mindig elmegyek a szeretőmhöz.
A farkas elkezd gondolkozni, hogy neki is ezt kéne tennie, de mivel nincs szeretője, úgy határoz, jó lesz a felesége is. A következő sakkozás előtt kimegy a konyhába, és hátulról letámadja főzőcskéző feleségét, mire megszólal az asszony:
– Mi van, nyuszika, mész sakkozni?
*
A kiscsiga kérleli a mamáját:
– Hadd szaladjak át az úttesten!
– Most nem lehet, mert két óra múlva jön a busz.
*
Az erdőben a bogarak gyűlést tartanak. Mindenki ott van, kivéve a százlábút. Már éppen vége a gyűlésnek, amikor lihegve érkezik a százlábú. A többiek kérdezik:
– Te meg hol voltál eddig?
A százlábú dühösen felel:
– Ki volt az a hülye, aki kiírta, hogy kérem a lábakat letörölni!

Fel a tartalomhoz

Emlékeztető valóság március idusán

Ő is ünnepelni jött. Szótlanul leült a pad átázott deszkáira, majd engedelmesen fogadta a kokárdatűző leányok buzgalmát. Neki is jutott a magyar szabadság apró szimbólumából. Méltósággal megköszönte, és folyamatos nyugalommal várt az eseményekre.
Tetemrehívás volt egész lénye és különös jelenléte. Ünneplő kabátján látszott, hogy ez a hétköznapi is. Bizonyára fiatalasszonyként próbálta magára valamikor a múlt század derekán. A tükörből a szép arcról akkor még kacérkodó derű ragyogott vissza. Ebből mára már csak a ráncba gyűrődött türelem maradt. Mégis türelem ez, és nem valamilyen esetlen önfeladás vagy megbénító beletörődés. A nő mindig másba öltöző vágya őt már nem kísérti, de az sem, hogy távol maradjon ezért a többiektől. Hatalmas erők élnek benne, amelyek az ösztöni késztetéseket képesek legyűrni. Az ő viselkedésének hajtóereje a lelki energiák titokzatos tartományából származik. Sokszor sodródott viharok közé, mély szakadékok peremén kereste egyensúlyát, mégsem hordozza a megfásultság elrejthetetlen jegyeit, szeméből a bátorság jelei sugároznak. Egyedül érkezett, több mint valószínű, hogy egyedül is él. Kemény iskola ez, ahol meg lehet tanulni a közösség utáni óhaj valóra váltását. A törékeny asszony semmit sem mondott. Nem panaszkodott, nem kért és nem akarta felhívni magára az ünneplők figyelmét. Amazok nem is nagyon akarták észrevenni a sorból kitetszőt. Ha ünneprontó lett volna, pillanatok alatt eltávolítják, de ő csak a harmadik évezred helyi, személyében, sorsában megnyilvánuló kritikája volt. Sok ezer sorstársa nem kívánkozik az ünnepi együttlétekre, hogy utána még nagyobb legyen a hiányérzet és a magára maradás szomorúsága. A magyar szabadság hősei nem ilyen jövőre esküdtek, nem ilyen holnapért áldozták vérüket a harctéren. Szememben az újkori szabadságharc különös hőse lett a kedves arcú idős asszony. Volt bátorsága megmutatni valós önmagát. Nem szépítette, de nem is csúfította helyzetét, hanem megmutatta. Megszégyenítően hatalmas jellemre vall őszintesége. Milyen jó lenne, ha sok erdélyi magyar közéleti főszereplő követni tudná példáját. Ha a magyarság állapotát annak mutatnák fel, ami, és nem magyaráznák meg mások szemszögéből, aminek azok láttatni akarják. Jó lenne, ha a nemzetünk arcára gyűrt ráncokat nem optikai csalódásnak hazudnák, hanem eltüntethető árkoknak, amelyeket Európában utolsók között illik betemetni. Szakadt ruhával nem érdemes fejlődő gazdasággal dicsekedni, mert a hazugságot így is krónikusnak minősítik tájainkon. A folt hátán folt multikulturális köntösre sorsot vetettek, s bár a kocka el van vetve, mégis magyarokkal is álcázzák a keserű valóságot. Akik lopott kabátban feszítenek, azok kényszerítenek arra, hogy a sajátunkban, mint kölcsönkapottban érezzük magunkat. Elnyűtt becsület göncén a kokárda nem a remény jele.
Meghatódottan nézem az ismeretlen öregasszonyt, ritkán érzett elemi tisztelettel. Tudom, hogy nem a véletlen sodort engem sem és őt sem az ünneplők egyazon közösségébe. Hirtelen eszembe jut a bibliai idézet, amellyel megszólítani akarom a gyülekezetet. „Helyesnek tartom, hogy míg ebben a földi porsátorban vagyok, emlékeztetéssel ébresztgesselek titeket” (2. Péter 1, 13). Íme a gondolat szemléltetése ez az asszony. Nemcsak emlékeznünk lehet, hanem szabad nekünk megébredni, és másokat is megébreszteni az általunk is alakítható valóságra. Nem maradhatunk kesergő múltba merengőkként, nekünk, megébredt ébresztőknek az igazi szabad márciusokat kell hirdetnünk.

Csűry István

Fel a tartalomhoz

sport


Bozsik Péter a magyar szövetségi kapitány

A Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ) a Zalaegerszeggel 2002-ben bajnoki címet szerzett szakvezetőt, Bozsik Pétert kérte fel a válogatott szövetségi kapitányi posztjára, az egykori világválogatott Détári Lajost pedig a csapat szövetségi edzőjének.


Magyarországon mindig a rutinos szakemberek neve merül fel elsőként, ha futballkapitány-kérdés kerül szóba, talán most, a Matthäus-éra után érződött először úgy, hogy a Kisteleki István vezette Magyar Labdarúgó Szövetség az utóbbi 20-25 év klasszisai között is körülnézett potenciális jelölteket keresve.
Előbb Nyilasi Tibor, majd Róth Antal utasította vissza a felkérést, de – a külföldi jelölteken kívül – közszájon forgott még a hazai szinten sikeredzőnek számító Mészöly Géza, Csertői Aurél és Bozsik Péter, illetve a remek futballmúlttal rendelkező Fazekas László és Détári Lajos neve.
Az MLSZ rendkívüli ülésén Bozsik Pétert kérték fel szövetségi kapitánynak, a Zalaegerszeggel 2002-ben bajnoki címet nyert tréner – aki akkor csapatával BL-selejtezőn, hazai pályán 1-0-ra legyőzte a Manchester Unitedet – pedig elvállalta a feladatot.
Bozsik segítője szövetségi edzőként Détári Lajos lesz. A 42 esztendős Détári, a Honvéd volt világválogatott labdarúgója legutóbb a Nyíregyháza együttesét irányította, miután azonban a csapat tavaly kiesett az élvonalból, felállt a kispadról, és a görög másodosztályban vállalt munkát.
„Fiatal, ambiciózus edzőkről van szó, övék a jövő. A mostani felkérés alkalmat adhat nekik arra, hogy bebizonyítsák rátermettségüket, mi mindenben támogatni fogjuk őket” – jelentette ki Dunai Antal, az MLSZ alelnöke.
Kisteleki István, az MLSZ elnöke elmondta, a szerződéskötésre a tervek szerint nemsokára sor kerülhet. A sportvezető hozzátette: több részletet még tisztázni kell, de az elnökség hosszabb távra tervez a két trénerrel, szerződésük várhatóan a 2008-as Európa-bajnokság selejtezőinek végéig, azaz jövő novemberig szól majd. Az U21-es nemzeti együttes szakvezetője Róth Antal marad, míg a többi utánpótlás csapat szakmai vezetője a jövőben is Nyilasi Tibor lesz.
Az MLSZ elnöke szerint szeretnék új alapokra helyezni a magyar labdarúgást, s ennek egyik alappillére lehetne egy úgynevezett szervezési igazgatóság létrehozása, amelynek élén egy technikai igazgató állna. Erre a posztra három jelölt van: John Gregory, Bölöni László, valamint Leo Beenhakker. Fél éven belül eldől, hogy melyikük feladata lesz a futballakadémiák megalapozása. Bölöni jelenleg a francia élvonalban szereplő Rennes csapatát irányítja, Beenhakker Trinidad és Tobago szövetségi kapitányaként a németországi világbajnokságra készül, John Gregory pedig pillanatnyilag szabadúszó. Kisteleki a jövőbeli tervekről szólva leszögezte: az elnökség szerint már az nagy előrelépés lenne, ha az Eb-selejtező csoportban a magyar válogatott megszerezné a harmadik helyet.
Bozsik Péter nem volt jelen a bejelentéskor, s a távirati iroda érdeklődésére elárulta: kissé meglepve értesült arról, hogy tényként hangzott el az, hogy ő lesz a szövetségi kapitány. „Mindegy, ezzel már nem kívánok foglalkozni. Természetesen nagy megtiszteltetésnek tartom a felkérést, szeretnék egy minél jobb magyar válogatottat kialakítani. Az apróbb egyeztetések még hátravannak, a részletes terveket majd később hozzuk nyilvánosságra” – mondta a szakember.

Fel a tartalomhoz

Bozsik Péter

Játékosként nem jutott el az élvonalig, edzőként azonban már maradandóbbat alkotott. Az egykori válogatott legenda, Bozsik József fiaként hol máshol kezdhette volna pályafutását, mint a Honvédnál, és végül a másodosztályú Pénzügyőrben fejezte be.
Edzői pályáját is a Pénzügyőrnél kezdte, majd dr. Mezey György a Vasashoz hívta másodedzőnek. Miután a volt szövetségi kapitány lemondott fél év után, ő vette át a helyét és irányításával sokat javult az angyalföldi együttes.
Miután távozott a Fáy utcából, a Zalaegerszeg együttesét vette át, és a csapat az ő irányítása alatt nyerte meg első bajnoki címét. Később azonban nem jöttek az eredmények, így a két fél elvált egymástól. Bozsik Péter tett még egy sikertelen kitérőt Szombathelyen, majd 2004 nyarán visszatért Zalaegerszegre, ahol Mészáros Zoltán ügyvezető munkáját cégvezetőként segítette.
A Bozsik család második tagja is eljutott a kapitányi posztig, Bozsik József ugyanis 1974-ben egy mérkőzésen, egy Ausztria elleni 0-1-es vereségen irányította a nemzeti tizenegyet. Szívproblémái miatt azonban kénytelen volt lemondani.

Fel a tartalomhoz

Détári Lajos

A magyar labdarúgás egyik legnagyobb egyénisége az Aszfaltútépítőkben kezdte pályafutását, majd a Bp. Honvéd színeiben mutatkozott be az élvonalban és a válogatottban is. 1987 nyarán korengedménnyel az akkor még NSZK-beli Eintracht Frankfurthoz szerződött, és ott hiába nyert Német Kupát, a következő felkészülést már a görög Olympiakosz Pireusznál kezdte el.
Újabb két év múlva már Olasz-országban futballozott, és bár a Juventusnál is felmerült a neve, csak a gyengébb Bolognába és Anconába tudott elszerződni. Miután utóbbi csapat búcsúzott a Serie A-tól, Détári rövid időre hazatért a Ferencvároshoz, majd még 1993 őszén Genoába szerződött. Pályafutása utolsó csapatai a svájci Neuchatel, az osztrák St. Pölten, valamint az akkor még élvonalbeli BVSC voltak.
Détári edzői pályafutását a nagyváradi FC Bihorban kezdte, majd Csepelen és Kispesten is dolgozott. Egy rövid szlovákiai és vietnami kitérő után a Haladásnál és a Nyíregyházánál tevékenykedett, az idei szezont a görög másodosztályú Panszerraikosznál kezdte el, ám miután összetűzött az elnökkel, távoznia kellett.
Játékosként 164 meccsen 81 gólt lőtt a magyar élvonalban, a válogatottban 1984 és 1994 között 61 találkozón 13 találatot jegyzett. Részt vett az 1986-os világbajnokságon.

Fel a tartalomhoz

Magyar NB I.

Nem használta ki a Loki az Újpest botlását

Nem használta ki a listavezető botlását a Debrecen csapata, hiszen a Pécs Újpest felett aratott győzelme után a Loki csak 1-1-es döntetlent ért el a győriek ellen. Közben az MTK mindhárom pontot elvitte Tatabányáról, így öt pontra megközelítette az éllovast. A középmezőnyben tanyázó csapatok botlásait a Sopron használta ki, amely újabb győzelmével az 5. helyre jött fel.
Eredmények: Pécs–Újpest 2-0, Ferencváros–Zalaegerszeg 2-2, Sopron–Kaposvár 2-0, Tatabánya–MTK 0-1, Diósgyőr–REAC 1-1, Fehérvár– Vasas 1-0, Honvéd–Pápa 1-1, Debrecen–Győr 1-1.

1. Újpest 19 13 4 2 43
2. Fehérvár 18 12 4 2 40
3. Debrecen 19 11 7 1 40
4. MTK 19 11 5 3 38
5. Sopron 19 7 5 7 26
6. Győr 19 7 5 7 26
7. Diósgyőr 19 7 4 8 25
8. Zalaegerszeg 19 7 3 9 24
9. Honvéd 17 6 6 5 24
10. Pécs 19 6 5 8 23
11. Tatabánya 19 6 5 8 23
12. Ferencváros 18 5 8 5 23
13. Kaposvár 19 4 6 9 18
14. Vasas 19 4 5 10 17
15. REAC 19 4 2 13 14
16. Pápa 19 - 6 13 6

Fel a tartalomhoz

Román A Osztály

Botlottak az UEFAntasztikusak

Nem sikerült győznie a hétvégi fordulóban sem a Steauának, sem a Rapidnak. A Csillag játékosai a Naţional ellen játszottak döntetlent, a Rapid az Argeş vendégeként egyenlített a hosszabbítás perceiben. Ezt használta ki a Dinamó, amely 2-0-ás győzelmet aratott a Pandúrok felett, valamint a Hagi vezette Temesvár, amely ugyancsak 2-0-ra győzött a Bacău ellen. Súlyos vereséget szenvedett a kolozsvári csapat, Dorinel Munteanu tanítványai az idény legsúlyosabb vereségét szenvedték el, és ezzel visszacsúsztak a 7. helyre.
Eredmények: Tg. Jiu-i Pandúrok–Bukaresti Dinamó 0-2, Vaslui-i FC–Besztercei Glória 2-0, Sportul Studenţesc–Konstancai Farul 3-1, Temesvári Poli–Bákói MFC 2-0, Galaci Oţelul–Jászvásári Poli 0-0, Piteşti-i Argeş FC– Bukaresti Rapid 1-1, Petrozsényi Zsil–Kolozsvári CFR 5-1, Naţional–Steaua 0-0.

1. Dinamó 17 11 2 4 35
2. Steaua 17 9 5 2 33
3. Temesvár 17 9 5 3 32
4. Naţional 17 8 4 4 28
5. Rapid 17 7 6 4 27
6. Argeş 17 7 6 4 27
7. CFR 17 7 6 4 27
8. Sportul 17 7 5 5 26
9. Farul 17 8 2 7 26
10. Jászvásár 17 6 3 8 21
11. Glória 17 5 5 7 20
12. Zsil 17 3 7 7 16
13. Bákó 17 3 4 10 13
14. Pandúrok 17 3 4 10 13
15. Galac 17 2 7 8 13
16. Vaslui 17 1 7 9 10

Fel a tartalomhoz

[ Copyright © 2005 erdély ma - egy szebb holnapért.. Minden jog fenntartva. ]