erdély.ma

2017.05.16. | 00:51 Letűnt korok, fillérekért

3555 4
Kulcsok
Fotó: Hompoth Loránd

Ma elindultunk egy bolhapiacra.

Kinéztük a neten, címet, időpontot, minden fontos információt, s útra keltünk. Amikor a helyszínre értünk, sehol nem volt a piac. Csalódottan vettük tudomásul, hogy majd egy órát utaztunk, hiába. Gondoltuk, még teszünk egy kísérletet, egy kilométernyit haladunk, hátha.

Már-már elindultunk hazafele, amikor megláttunk egy táblát: Bolhapiac, ma is nyitva. Nosza, bekunkorodtunk az udvarra, ahol kiderült, hogy egy hosszú, 10 szobából álló házban van a vásár. Öreg, német emberek ücsörögtek a bejáratnál, kimustrált fotelekben.

Kedvesen köszöntek, s biccentéssel invitáltak beljebb. Kicsit óvatosan lépkedtünk be, mert egy vaksötét folyosón kellett araszolni, csak sejteni lehetett, hogy különböző árucikkek között járunk. Pár ember a telefonjával világítva nézte a kínálatot. A folyosó egyik felén világosabb szobák voltak ablakkal, a másik felén sötétek. Egy órányi vakon botorkálás után felgyúlt a villany is. Szemünk-szánk tátva maradt attól, amit láttunk.

Ekkor vált világossá, hogy nem akármilyen vásárban vagyunk. Egész életeket bocsátottak áruba. Hagyatékok. Konyhák. Hálók. Műhelyek. Bizsergető, érdekes, ugyanakkor félelmetes érzés volt. No, meg elgondolkodtató. Hogy mennyit ér egy ember, életen át összegyűjtött holmija. Szinte semmit. Filléreket.

Az egyik szobában kicsi festett dobozkára bukkantam a rozsdás szerszámok között. Mézeskalácsot árultak benne valamikor. Az oldalán pici kulcs volt, s meg lehetett csavarni. Amíg le nem járt, kedves zene szólt belőle. Ehhez a dobozhoz mindegyre visszatértem, s felhúztam. Így végig zenei aláfestés is volt, míg ott bóklásztunk a holmik között.

Az ósdi szekrények fiókjai még úgy voltak, ahogy a gazdáik hagyták. Ki lehetett nyitni, s turkálni bennük. Ősrégi tolltartó akadt a kezembe, még régebbi, kiszáradt töltőtollal, s egy cetlivel, amire fel volt jegyezve mi a másnapi házi feladat.

Boldog emberek mosolyogtak a fekete-fehér, megfakult fényképeken. Esküvők, születésnapok, keresztelő, virágos mezőn piknik, fiatal katona német egyenruhában, ifjú szülők pici babával. Egyik szobában rádiók voltak. Nagyon régi rádiók, amiket anno körülültek emberek, s izgatottan, félve várták a híreket, háborúról, forradalomról, ki tudja még miről…

Levelek is voltak eladók. Magánlevelezések. Csak a címzéseket néztem meg, nem vitt rá a lélek, hogy kibontsam és elolvassam. Pedig furdalt a kíváncsiság, de valahogy szentségtörésnek éreztem volna, ha belekontárkodok. Hidegrázós volt, ugyanakkor mégis felemelő.

Elgondolkodtam, hogy mi végre is gyűjtünk? Ami nekünk kedves, hasznos, az már a gyerekeinknek nagy valószínűséggel nem kell, hiszen van modernebb, hatékonyabb. Mikor meghalunk, már csak nyűg, teher nekik a holmink, amire ugyan szeretettel néznek, s emlékeznek, de meg is kell szabadulniuk tőle. Mégis begyűjtöttünk mi is pár tárgyat, kicsit úgy éreztem, valakinek egy részét hazahoztuk.

A kedvencem egy hajas baba, pislogó kék szemekkel, piros ruhácskában. De fanyelű, rozsdamentes kés is került, fűrész, szép míves nyéllel, tekerős kávédaráló, második világháborús katonai csajka, no, meg egy-egy svájci bicska. Alig adtunk ki pár eurót rájuk.

Azt hiszem, ez a fajta bolhapiacozás szenvedélyemmé kezd válni. Hihetetlen varázsa van. Visszavisz a múltba, ami egyszerre ismeretlen és ismerős. Ami idegen, de mégis az enyémnek érzem. Ahol tárgyak mesélnek letűnt korról, elhunyt emberek bánatáról, boldogságáról, szerelméről.

Lakó Péterfi Tünde




Kitől (email)*:
Kinek (email)*:
Üzenet:

megj.: a *-al jelölt mezők kötelezőek.


Forrás: erdély ma - egy szebb holnapért