erdély.ma

2017.05.13. | 07:26 Eközben Marosvásárhelyen… Gájnerkedünk, gájnerkedünk?

6683 30

A világ, mi tagadás, a feje tetejére állt. Mi, kisemberek, pedig kapaszkodunk. Ki így, ki úgy. Van, aki a jelenben él, van, aki a múltban, s ott van az, aki ugyan a jelenben teszi a dolgát, de erőt merít a múltból.

2011 őszén létrehoztam egy Facebook csoportot, kifejezetten marosvásárhelyieknek. Robbantak az emlékek, de még nagyobbat robbantak az érzelmek. A nosztalgikus érzelmek. Százával kerültek fel a fényképek, sztoriztunk, híres-hírhedt vásárhelyi embereket emlegettünk. Izgalmas volt a virtuális egymásra találás.

Azóta sok víz lefolyt a Maroson. Magam sem tudom, hogy az a kezdeti csoport működik-e még, s ha igen, milyen szinten. Az emberek egy része, bizonyos idő után mást sem csinált, csak paprikás hangulatban veszekedett, a másik része békítgetett, a harmadik része hüledezett.

Kiléptem a saját csoportomból. Persze, előbb megpróbáltam rendet teremteni. Aztán mégis visszamentem, és újra megpróbáltam. Kaptam bőven kritikát, szidást, átkozódást, néha védelmet, kedves szót, hálát. Egy adott pillanatban azt mertem mondani, hogy megszüntetném a csoportot, mert ez már nem arról szól, amiért megszületett. Akkori admintársam kitiltott.

Hogy miért jutott ez most eszembe?

Nemrégiben újabb vásárhelyi csoportok jöttek létre. Gájner csoportok. A gájner szleng kifejezetten marosvásárhelyi. Sok mindenre használtuk anno, kamaszkorunkban, de leginkább azokat az embereket illettük ezzel a szóval, akik egy-egy bandába tartoztak, hírhedtek voltak az agresszivitásukról, némelyikük amolyan Rózsa Sándorként betyárkodott. Talán a vagány szó szinonimájaként emlegetném leginkább. Számunkra a gájner nosztalgikus. Hirtelen sokan lettünk gájnerek, olyanok is, akik annak idején csak társaságba jártak, gájner bandába nem. Nincs is ezzel baj, hiszen az idő (majdnem) mindent megszépít. Nem kértem a felvételem egyik csoportba sem. Csak úgy betettek, ahogy ez már manapság szokás. Akarva, akaratlan, látom, mi történik ott. Sok jó, kellemes emlék, régi fotó előkerül. De az alig pár hetes zökkenőmentes működés után, a történelem megismétlődni látszik. Egymásnak esés, veszekedés, békítés, hüledezés.

Eközben Marosvásárhelyen kiirtják a fákat, betont öntenek a töve helyére, megszűnik, elpusztul minden, ami szép és jó volt, amit Bernády György megálmodott nekünk. Valahogy ez nagyon kevés embert érdekel. Fontosabbá vált az, hogy mi „csak a szépre emlékezzünk”. Mint amikor meghal valaki, és nem akarjuk elfogadni, hogy nincs már többé. Eltemettük a várost. Már nem akarjuk megmenteni. Már csak a múlté. Emlékszünk rá, de nem akarjuk elfogadni, hogy meghalt. Csak gájnerkedünk.

A fotelben ülve, képernyőre révedő, üveges szemekkel, kikeressük egykori önmagunkat a régi csoportképeken. Pitiáner dolgokon összeszólalkozunk. Életbevágóan fontos, hogy Csikkes Robi vagy Jócka volt-e a nagyobb sztár. De elfordulunk, ha fákról, kultúrpalotáról, Rákoczi-lépcsőről hallunk ijesztő híreket, ha azt látjuk, hogy megint megölték egy részét szeretett városunknak.

Gájnerkedünk. Szomorú szívvel gájnerkedünk. Ez maradt nekünk Marosvásárhelyből.

Bocsásd meg nekünk, Istenem…
S adj reményt nekünk, hogy újra teremtsünk. Hogy, amennyire lehet, feltámasszuk a mi gyönyörű városunkat.

Lakó Péterfi Tünde




Kitől (email)*:
Kinek (email)*:
Üzenet:

megj.: a *-al jelölt mezők kötelezőek.


Forrás: erdély ma - egy szebb holnapért