24. szám - 2007. január 12.

Hangoló
   Csángó Tükör rövid bemutatása három év után!
Egyház és társadalom
   Mit tettek, avagy mit tehettek volna az egyházak a 19. században a csángókért
Gondolkodó
   Hol semmisüljenek meg a moldvai csángók: otthon vagy az anyaországban?
Történelem
   Román koncepciók a moldvai csángó-magyarokról a II. ezredfordulón
Mese
   Aki iskolába jár
Irodalom
   A Lakatos Demeter kutatás szükségszerűségéről
Gyimes varázsa
   A “ tiszta szoba ” / A “zöves”
Vers
   Iancu Laura versei
Jótékonyság
   Égi manna Csíkfalunak
Vers - Lakatos Demeter
   Nem gyönyörködhetem benned Pest


Hangoló


Csángó Tükör rövid bemutatása három év után!

A csírázó csángó magyar értelmiségiek körében nem új jelenség az írni vágyás. Már a legelső nemzedék fejében megszületett az ötlet, amikor is 1993 körül ifj. Csicsó Antal Szegeden magyar-történelem szakos, tanárképző főiskolán tanuló csángó származású honfitársunk megjelentette az Ösvény című folyóiratot. Sajnos ez nem volt hosszú életű, ugyanis a második számnál véget ért tiszavirág élete. Ennek több oka is lehetett, de a legfontosabb talán az, hogy Csicsó Antal befejezve tanulmányait Erdélybe költözött. Próbált gondoskodni ugyan a lap folytatásáról, megbízott egy csángó fiatalt, aki 1997-ben került Magyarországra egyetemre, azonban humán erőforrás, ismeretség, infrastruktúra és tapasztalat híján sajnos nem tudta folytatni a lap kiadását. Az írás gondolata így jó pár évig elszendergett. A 2000-es évek legelején azonban ez a gondolat újból feléledt. Ekkor már nagyobb emberi erőforrás alakult ki az évek során Budapesten, nagyon sok csángó fiatal tanult már Magyarország különféle egyetemein. Kemény két évig dolgozott a kísértés, hogy el kellene indítani újra a lapot. Csakhogy ez nem volt olyan egyszerű, mint ahogy előre elterveztük. Össze kellett hívni a csángó értelmiségieket, meg kellett beszélni az irányvonalat és meggyőzni mindenkit a lap fontosságáról, rávenni mindenkit, hogy bátran írjon és adjon hangot gondolatainak. Ezen kívül az infrastruktúrát is ki kellett alakítani, kiadót kellett keresni, a nyomdai költséget előteremteni valahogy. De köszönhetően a főszerkesztő határozottságának, elszántságának és kitartásának, aki a lankadt, bátortalan csángó fiatalokba példájával erőt és önbizalmat öntött, 2003. decemberében megjelent az első szám. Nagy öröm volt mindenkinek ez a pillanat, hiszen láthattuk, hogy el lehet érni bármit, ha akarat és hit van. Ez a szám volt az igazi lökés, amely azt a néhány fiatal csángó értelmiségit megerősítette önbizalmában.
A szerkesztőbizottság személyzete soha nem volt állandó, mindig változott. Kimaradtak emberek és jöttek újak, de voltak olyanok is, akik csak egy-két cikket írtak, ám nem épültek be a lap szerkesztőbizottságába, sőt, nem csángó cikkíróink is voltak, akik nagyon pozitív tapasztalatokkal rendelkeztek a csángókkal és kultúrájukkal kapcsolatban. A főszerkesztő kezdetektől fogva Tampu Stelian volt. A lap indulásakor igen aktívan részt vett a munkában Ambarus Lídia az ELTE BTK könyvtár és kommunikáció szakos hallgatója, aki nagyon frappáns interjúkat készített a csángó ügyben jártas, közismert emberekkel. Petrás Róbert és testvére, Alina úgy szintén komoly és elismerést érdemlő, a legjobb tudásuk szerint dolgozó kollégák voltak. Róbert/Előbbi főleg politikai szemmel próbált rálátást adni a csángó ügyre, Alina/utóbbi szervezési munkákban vette ki a részét és nagyon jó csángó étel- recepteket írt. Úgy szintén Demse Ferenc is hozzájárult a lap fejlődéséhez, arculatának kialakulásához és a Vallás című rovatot szakértően és színvonalas cikkekkel látta el. Sajnos a fent említett kollégák egy bizonyos idő után otthagyták a lapot. Volt olyan, akinek nem fért bele az életébe, de volt, aki magánéletében hirtelen történt változás miatt kérte egy ideig távolmaradását.
Alkalmanként írt lapunkban a magyarfalusi származású Pogár Róbert atya is,aki Veszprémben a Római Katolikus Teológián végzett, jelenleg Velencében phd. képzésen részt vevő csángó fiatal. Ugyanígy írt nagyon hangulatos, és nagyon tartalmas cikkeket Gronszki Kata gyógypedagógus és Drabek Andrea tanárnő Budapestről. Hegyeli Attila és Borbáth Erzsébet, a csángók legkedvesebb barátja is véleményt nyilvánított a Csángó Tükör első számaiban. Időközben csatlakozott néhány új lelkes csángó és nem csángó is a lap munkájához. Közéjük tartozik Bilibók Jenő, Ábrahám Judit, Demse Márton. Az ő munkájuk jelenleg is nélkülözhetetlen a lap arculata és színvonala szempontjából. A többiekről elmondható, hogy többé-kevésbé állandó és oszlopos emberei a Csángó Tükörnek.

A már említett főszerkesztőn kívül – aki a Hangoló című rovatot állandó jelleggel, egy-két másikat pedig alkalmanként szerkeszt – Bogdán Tibor a Hírek, Aktualitások és a Humor című rovatokat szerkeszti kezdettől fogva. Tampu Krisztián a Gondolkodó című rovatot illetve a csángók múltjáról, történelméről szóló számos cikkével gazdagította lapunkat. Írásait pontossággal és precizitással állítja össze. Trunchi Péter külsőrekecsényi, az ELTE-BTK magyar szakán végzős egyetemi hallgató a néprajz rovatot, illetve a nyelvészettel kapcsolatos cikkeket írja. Írásaiból felkészültség, kutatói munka és eredetiség tükröződik. A csángó kultúra talán legjellegzetesebb vonásait az ő írásaiból lehet megismerni. Tampu Ferenc a Történelem című rovatnak az állandó szerkesztője. Legfőbb témája kezdettől fogva az eredet- kérdés kutatása immár a román kutatók és a média szemszögéből is, de fordítja az angliai James A. Kapalo: The Moldavian Csangos című munkáját, amit 1996-ban írt a szerző. Az utóbbi években csatlakozott Ábrahám Judit írásaival kissé bővült a Csángó Tükör repertoárja, hiszen mondhatni írói vénával ír a gyímesi csángók kultúrájáról. Az ő írásai kissé tágabbá teszik a lap tartalmát, hogy azok is találhassanak érdekeset benne, akik a gyímesi csángók elkötelezettjei. Az utóbb csatlakozottak között Bilibók Jenő csángó portrék megírását vállalta. Iancu Laurától pedig szinte állandó jelleggel kapunk újabb és újabb csángó meséket, verseket.

A lap jellegét és irányvonalát kezdettől fogva meghatározták a szerkesztők, ezt a címe tükrözi a legjobban. Célunk egyrészt az lett volna, hogy tükröt állítsunk a csángókról azok számára, akik nem, vagy csak hírből ismerik őket. Azt szerettük volna, hogy aki kézbe veszi és olvassa, abban egy valóságos kép alakuljon ki a csángókról, kultúrájukról és nem egy romantikus elképzelés, ahogy sokszor olvasható egyes kívülálló emberektől. Úgy gondoltuk és gondoljuk ma is, hogy a csángók kultúráját, problémáit, nehézségeit és gondjait a csángók tudják megfogalmazni a legjobban és itt az ideje végre, hogy a csángók, maguk is írjanak önmagukról, múltjukról. Másrészt a lap elindításával össze akartuk fogni a szétszóródó csángó értelmiséget, és eloszlatni a köztudatba épült vélekedést, miszerint a csángóknak nincs értelmisége. Vitafórumot akartunk állítani, ahol elindulhatnak útjukra azok az értelmiségi csángó fiatalok is, akik mögött nincs támasz. Egy politikamentes, tiszta lelkűséget tükröző csapatot akartunk létrehozni. Úgy gondoljuk – bár kapott a lap kritikát is - célunkat nagyrészt elértük. Ennek megfelelően alakult a Csángó Tükör rovat repertoárja is. Voltak és vannak állandó rovatai a lapnak, mint például a Hangoló, Történelem, Irodalom, Néprajz, Kultúra stb. Ezek azért is fontosak számunkra, mert úgy gondoljuk, e témakörökön keresztül lehet eljutni a legmélyebben a csángó kultúra lényegéhez. De voltak mindig változó rovatai is a lapnak, mint például a Vallás, Vélemény, Gondolkodó, Hagyomány, Közélet, Portré, Kitekintő stb. E rovatok célja, hogy változatossá, színessé, élvezetessé és olvasmányossá tegyék a csángók iránt érdeklődők számára a lapot.

Aki kezdettől fogva olvassa a Csángó Tükröt és a legutóbbi számot is a kezében tartja, az elmondhatja – számos nehézség, időnkénti csüggedés ellenére –, hogy jelentős fejlődésen ment keresztül a lap úgy küllemben, mint mennyiségileg és szellemileg. Kezdetben még 8 oldallal indult a lap, de fokozatosan növekedett az oldalszám 12, 16, majd a legutolsó számnál 24 oldalra. Köszönhető ez a szerkesztők és a cikkírók írás iránt megnövekedett igényének és az olvasók érdeklődésének. De ugyan ez mondható el a technikai fejlődésről is, bár a tördelő- szerkesztő hiánya mindig is egy leküzdendő nagy akadályt jelentett. A szellemi fejlődés legalább ugyanígy kézzel fogható, számról számra látni lehet a precizitás, a színvonal emelkedését, azt, hogy mennyivel könnyebben megy az írás mindenkinek és egyre pontosabb, a tudomány területén helytállóbb, kutatásokon alapuló írások látnak napvilágot.

A bár lapnak sohasem volt megfogalmazva megcélzott közönsége, mégis elsősorban azoknak szántuk, akik mélyebben meg akarnak ismerkedni a csángók kultúrájával, múltjával és nem utolsó sorban az aktuális életükkel. Ennek megfelelően – hála az igényeknek – eljutott már Erdélybe, Kanadába, az USA-ba, Németországba és számos más külföldi érdeklődőhöz a Csángó Tükör. De ugyan így a Moldvában ma már magyarul tanuló csángó fiataloknak is szántuk, hogy ők ne úgy nőjenek bele a magyar nyelvbe és kultúrába mint mi: nincs értelmisége népüknek, nincsenek íróik, történészeik stb. És nem utolsó sorban közvetlen környezetünknek szántuk, akik egyáltalán érdeklődtek és érdeklődnek a csángók iránt, többet, alaposabbat és eredetibbet szeretnének olvasni rólunk.

A lap látványos fejlődése és sikerei ellenére kezdettől fogva - és ma egyre inkább - szembe kell nézzen az anyagi és technikai nehézségekkel. 2003. decemberében az Európa a Csángókért Alapítvány elvállalta a lap hivatalos kiadását és az ezzel járó nyomdai költségeket. A nyomdai költségek azonban fokozatosan nőttek. Kezdetben 500 példányban jelentettük meg a lapot. Ez akkor még nem jelentett problémát az Alapítványnak, hiszen 26-35.000.- forint körüli összeget ígért e célra, de ahogy a lap terjedelme és példányszáma az igényeknek megfelelően nőtt (500-ról 700 példányra), az Alapítvány egyre kevésbé tudta ennek finanszírozását megoldani. Ezért néha késve és nem mindig az előre elhatározott példányszámban jelent meg. Legalább ekkora gondot okozott és okoz jelenleg is a tördelőszerkesztő hiánya, amit az is mutat, hogy ez idáig három tördelőszerkesztője volt a lapnak. Mindegyik – a szerkesztőbizottsághoz hasonlóan – először jószántából, pénzjuttatás nélkül vállalta el a lap tördelését, de néhány szám után a tördelői munkát – egyébként jogosan - csak fizetés ellenében volt hajlandó végezni. Így vándorolt a lap tördelőszerkesztőtől tördelőszerkesztőig, most már ott tartva, hogy előre láthatólag anyagi háttér nélkül végképp nem oldható meg ez a része a munkának. Pedig elképzelések vannak bőven a lap további fejlesztését illetően.
Egyrészt régi álmunk, hogy legalább a címlapot színesbe nyomtassuk ki. De ugyan úgy igény van a lap terjedelmének legalább a jelenlegi megtartására és a példányszám lehetőség szerinti növelésére is. Ugyanakkor bizonyos technikai eszközökre is szükség volna, mint például egy digitális fényképezőgép beszerzésére, hogy nívós fotókkal tudjuk ellátni a lapot. Szeretnénk olyan csángó fiatalokat is bevonni a lap szerkesztésébe, akik önellátók lévén nem tudtak idáig csatlakozni a laphoz annak nonprofit jellege és az önkéntességen alapuló munka miatt, nem engedhették meg maguknak, hogy szűkös idejükből a csángó kultúra ápolására is áldozzanak. Őket is jó volna egy kis szerény anyagi támogatással motiválni a csatlakozásra, hiszen így lesz teljesebb és gazdagabb e szerény lap és jogában áll mindenkinek hozzátenni a maga tudását, habitusát az ébredező csángóság szellemi fejlődőséhez.

Tampu Ferenc

Fel a tartalomhoz

Egyház és társadalom


Mit tettek, avagy mit tehettek volna az egyházak a 19. században a csángókért

Harmadik rész

A magyar református eklézsiák Moldva-Oláhországban már a misszió megkezdése előtt is léteztek. Moldvában a legismertebb a Szászkuti, és a Vizotai, Oláhorzságban pedig Bukarestben, Krajován, Pitesten, Ploesten stb.
Szászkut a csángók egyik déli települése, vannak itt katolikusok is, az itt élő reformátusok mind székelyföldről vándoroltak be. Koós Ferenc fedezi fel őket, ugyanis a protestáns egyház őt is megbízza azzal a feladattal, hogy mérje fel a Romániában élő protestáns hívek létszámát és helyzetét. A Czelder által leírt tudósítás szerint - neki a hívek mesélték - az első lelkész Barátosi Beder Benjámin volt, majd Cseh András, Jakab Károly és az utolsó pedig Márk Mózes, aki előbb tanítóként kezdte Bukarestben.(1*) Ő jó kapcsolatban állt Czelderrel is és Koós Ferenccel is. A Szászkuti hívek kemény kálvinisták voltak, és volt egy úgynevezett filiájuk is, aminek Prála volt a neve, itt azonban nagyon kevesen voltak. Mire megtudták, hogy Vizontában is van protestáns szervezet, addigra már el is pusztult. Itt templom is volt, de miután Beder elment Szászkutra a hívek katolizáltak.
A Bukaresti egyház megszervezését állítólag székely katonák kezdeményezték még a 18. század vége felé. Igazi megszervezése az 1814-ben jött Sükei Imre nevéhez fűződik. Erről részletesen beszámol Demény Lajos: Kálvinisták Bukarestben a 19. század első felében című tanulmányában. Sükei 1819-ben vásárolt telket a parókia számára és 1821-ben kezdte el a templom építését, amit a románok csak azzal a kitétellel engedélyeztek, hogy a tetejére keresztet tesz, és belülre pedig oltárt. Sükeinek is megvoltak a maga ellenségei, ezért őt is többször feljelentették hamisan vádolva meg. 1849-ben halt meg 56 évesen. Utóda Péterfy Albert lett, aki addig nagyenyedi lelkész volt, de 1850-ben ő is eltávozott az élők sorából. Dimény József követte, aki áldozata lett az önkényuralomnak, ugyanis börtönben halt meg Gyulafehérváron.(2*) 1855-ben veszi át a bukaresti hívek lelki gondozását a lojális, erdélyi születésű Koós Ferenc, aki Magyarrégenben született földműves szülőktől.(3*)
Ami a Pitesti és a Ploesti híveket illeti, nekik nem volt saját lelkészük, hanem a Bukaresti lelkészek látogatták meg néha, pedig itt nagy számban éltek protestáns vallású magyar hívek is. Cseh Sámuel tanítja a Ploesti gyermekeket, akit Czelder nagyon ostoroz azon hibájáért, hogy a reformátusokat keresztvetéssel tanítja imádkozni.
Tudomásunk szerint a protestáns misszió jóval sikeresebb volt, mert a reformátusok nemcsak egyházi feladatnak tekintették, hanem nemzetinek is. A moldvai-oláhországi missziót talán Erdélynek kellett volna vállalni, de nem vállalta. Miután Czelder nagy erőfeszítéseinek köszönhetően virágzik a misszió, annál inkább beleszól majd a misszió ügyeibe. A missziót támogatják Magyarország nagyon sok szuperintendenciájában(4*) , Erdély püspöke is mellé áll, de nagyon sokáig senki nem vállalkozik a feladatra. Koós felmérése, amit 1858-ban végez, azt mutatja, hogy sürgősen meg kell indítani a missziót, mert a román fejedelemségben rengeteg a pásztor nélküli lélek. A román kormány nem akadályozná a vállalkozó személyeket vagy személyt, csak annyi a kitételük, hogy a keresztet használni kell, amit a protestáns lelkészek és hívek el is fogadnak. A Koós által végzett felmérés a következő:
• Bukarest 2000 lélek
• Ploest 1140
• Cimpia 243
• Targoviste 46
• Slanic 37
• Pitesti 252
• Rimnic 33
• Krajova 320
• Braila 163
• Kalarás 16
-----------------------------------------------------------
Összesen:         4250
• Foksány 250
• Szászkut 53
• Visonta 6
• Prála 6
• Pojana 10
• Bakó 20
• Galacz 235
--------------------------------------------------------
Összesen:             580
Beszámol a csángókról is, azt írja, hogy nagyon gyorsan olvadoznak, és ennek okai az elhagyatottság, a vegyes házasságok és az oláh papok. A misszió felállítását javasolja Pitesten, de erre pénz kell és vállalkozó. Ballagi püspök közben jelenti a PEIL-ben, hogy a losonczi segédlelkész jelentkezett a feladatra és ő ajánlani tudja a jelentkezőt, azaz Czelder Mártont.
Sokan úgy tudják, hogy Vásárosnaményban született, de tévesen, mert az Ugornyai parókia anyakönyvében van bejegyezve születésének időpontja és neve. 1833-ban született, református apától és katolikus anyától. Már fiatalkorában látni rajta a nemzet iránti elkötelezettségét, szolgál a 1848-as forradalomban, majd 1856-tól segédlelkész és hitoktató Losonczon. 1857-ben Révkomáromban pappá szentelik és elég komoly irodalmi munkát fejt ki, verseket is ír. Moldva-Oláhországot ő is nagy magyar temetőnek nevezi .(5*)
Amikor elszánja magát a misszióra, ezt mondja: “Mindent elkövetek, hogy őket a vallási és nemzeti pusztulástól megmentsem” (Missziói lapok 1866). Igazából 1860-ban veszi kezébe a missziót, de mielőtt megérkezne román földre, felkeres néhány egyházmegyét, hogy támogatásukat kérje. Összesen 120 aranyat kap és ezzel indul neki a nagy feladatnak Erdély felé. Itt találkozik Bodola püspökkel, aki szintén a támogatásáról biztosítja. 1861. január 18-án érkezik meg Bukarestbe ahol Koós Ferenc várta.
Az első éve a misszionáriusunknak nagyon mozgalmas lesz. Már ekkor komoly lépéseket tesz annak érdekében, hogy megszervezze az egyházakat Pitesten és Ploesten. Ezt az évet végig utazza, Erdélyben a zsinaton is felszólal, mindenhonnan támogatást keres a szent ügy érdekében, amit hellyel-közzel meg is kap. A Szászkuton felkeresett lelkészt nagy nyomorban találja, neki pénzt ad és rendbe hozza a templomot meg a parókiát.(6*) Galaczon is megfordul, ahol szintén gyors cselekvésre szánja el magát. Minden városban, ahol megfordul szervez és alkot, fáradtságot nem ismerő buzgósága végtelen, ezért rövid idő alatt meg is betegszik. Mindenhol prédikál és ébresztgeti a nemzeti gondolatokat. Még ez évben eljut csángó földre. Ő 60-70 ezerre teszi a számukat és nagyon sajnálja őket, mert a csángók panaszkodnak olasz papjaik ellen. Csak a magyar papok menthetnék meg ezt az elveszett népet és egy nagy távlatú lehetőséget talál ki: Áttéríteni a református vallásra őket, de ennek két akadályát látja:
1. a csángók zöme analfabéta
2. amíg ő itten munkálkodna, addig a délebben élő reformátusok vesznének el
Nyilván ezt a tervét Petrás Incze nem igazán támogatja, sőt azt mondhatjuk, hogy talán ezért nem alakult ki köztük igazi barátság, sőt Petrás igazából kerüli a Czelderrel való érintkezést. De Czelder ennek ellenére eldönti, hogy levelet ír az Egri püspöknek, amely levélben nagyon bírálja az olasz papokat és azt írja, hogy Moldvában mindössze három magyar pap van, iskola meg egyáltalán nincs. A csángó magyarokat meg lehet menteni, “ ilyen dolgokban nem szabad hogy legyünk sem római, sem genovai sem ágostai felekezet, hanem mindenek felett keresztyének és magyarok”(7*) – írja a püspöknek. “Vigyázzunk erre a maroknyi magyarságra, mert a világ kertjében mi csak egy viharrongálta fa vagyunk”(8*) . Így verekszik Czelder a magyar nemzetért.
Második évét Czelder az eredmények esztendejének nevezhette el, hiszen ekkor sikerült az, amiért idejött, “egybegyűjteni a szétszórt csontokat”(9*) . A következő esztendők azonban egyre inkább azt mutatták, hogy a misszionárius nem fog kijönni Koóssal, mert Czelder arra törekedett, hogy itt Oláhföldön önálló protestáns egyházat hozzon létre, amivel Koós nem értett egyet. Ezért éveken át feljelentgették egymást, hol a román hatóságnál, hol a császári hatóságnál. És ebbe a harcba mindketten beletörtek lelkileg, s bár nem csak egymásnak ártottak, hanem az ügynek is, azért a hívek lelki gondozása nem maradt el még a 20. század elején sem, s ha jól tudom, ma is van lelkészük a Bukaresti református híveknek. A kifejtett protestáns misszió mindössze 4500 lélekért folyt, nem pedig ötven-hatvan ezer lélekért, mert ennyien voltak a magyarul tudó csángók a korban. (Amint a fentiekből láthattuk a katolikus magyar csángók helyzete semmit sem változott a 20. század folyamán. A próbálkozások ugyan nem maradtak el, de az eredmények csekélyek, szemben a protestáns testvéreinkkel, akiknek a nemzeti ügy szent volt a reformkorban is és szent maradt az egész század folyamán.

Tampu Stelian
___________________________
(1*) Missziói lapok, Szerkesztette Czelder Márton, Galacz 1866
(2*) Szabó Lajos, Czelder Márton működése a moldva-oláhországi első magyar református misszióban, Debrecen 1940.
(3*) Koós Ferenc: Életem és emlékeim 1828-1890, I. –II. , Brassó 1890.
(4*) Így nevezik a protestáns püspökségeket.
(5*) Ugyanígy nevezi Moldvát Baumgartner Sándor is, aki 1940-ben íja meg a Moldva a magyarság nagy temetője című művét.
(6*) Ekkor éppen Márk Mózes a lelkész. A felújitásnál Czelder sajátkezűleg segít tapasztani az omladozó falakat.
(7*) ld. Szabó Lajos: Czelder működése…
(8*) Missziói lapok, 1866
(9*) Missziói lapok, 1866

Fel a tartalomhoz

Gondolkodó


Hol semmisüljenek meg a moldvai csángók: otthon vagy az anyaországban?

(Érvek és kifogások a moldvai csángó-magyarok kitelepítéséről szőtt elképzelésekről és elméletekről. Kivitelezhetők voltak-e?)

Ismeretes tény, hogy a madéfalvi veszedelem (1764) után a menekülő székely áradat eddig nem ismert mértékben gyarapította a Moldvában élő magyarok számát. Talán megduzzadt létszámuk miatt is érlelődött meg az anyaországi vezető személyiségek elméjében az a gondolat, hogy az ott lakó magyarok jövőbeni sorsával érdemes foglalkozni olyan szinten, hogy legalább létük puszta ténye tudatosodjék a magyar közönség előtt.
Természetesen voltak jól átgondolt elképzelések és voltak illuzórikusnak mondható megoldások is, amelyek különböző, nem érdekmentes célok mentén épültek fel és nyertek elméleti megfogalmazást. A gyulafehérvári püspök, Batthyány Ignác (1780-1798) 1787-es akciója reális talajon mozgott. A püspök egy kérőlevelet intézett az akkori pápának, VI. Piusznak (1775-1799), amelyben arra kéri, hogy csatolja Moldvát az erdélyi püspökséghez, ahogy volt már erre példa a mohácsi vész (1526) előtt. Ezt meg is lehetett volna valósítani, ha a Vatikán nem dédelgetett volna ennél nagyobb álmokat is. Arról van ugyanis szó, hogy 1688 és 1700 között az erdélyi ortodoxok (görög keleti vallásúak) egy része áttért a katolikus hitre és elfogadták a pápa primátusát, létrehozva a görög-katolikus egyházat. Többek között ebből is kiindulva a Vatikán arról álmodozott, hogy talán sikerül a görög keleti vallású románságot a katolikus egyház kebelébe vonni, minek utána a moldvai vajdák is jó kapcsolatokat ápoltak a katolikus világgal, főleg a XVII. században. A Vatikán ebbéli reményéből kifolyólag Batthiány Ignác püspöknek csak annyit sikerült kicsikarni, hogy két minorita szerzetest küldjön Moldvába, hogy az emberek anyanyelvén hirdethessék az igét. Az egyikük Pozsonyi Tamás volt, aki a gorzafalvi (Gorzesti) plébániára érkezett meg. Küldetésük viszont nem volt sikeres, mert a Vatikánból irányított Hitterjesztés Szent Kongregációjának emberei gondoskodtak arról, hogy a lakosság ne minden fenntartás nélkül fogadja a magyar nyelvű lelkészeket. A lakosságot szó szerint ellenséges érzelművé tették a jövevényekkel szemben, akik arra kényszerültek, hogy küldetésüket befejezetlenül hagyják. Haza tértek. Az asszimiláció, a beolvadás, az elrománosodás veszélyének kitett magyarok ismét magyar vagy magyarul tudó papok nélkül maradtak. A Hitterjesztés Szent Kongregációjának sokat köszönhetnek ilyen téren a hálás elrománosodott moldvai magyar katolikusok. Nem egyszeri eset ez, az elmúlt évszázadban is, amióta a kongregáció megkezdte moldvai működését, állandó hibája volt, hogy olyan papokat küldött ki, akik nem tudtak magyarul, így a lakosság nem tudott szót érteni saját papjaival. De hiába, a Vatikánt más célok vezérelték. A lényeg az volt, hogy a vajdák tetszését megnyerjék. Nem gond, hogy közben abban a csalóka reményben éltek, hogy az összes román majd a katolikus vallásra fog áttérni. Természetesen az is benne volt a pakliban, hogy a vajdák támogatták őket anyagilag is. Nem csoda, hogy rengeteg panaszlevélről van tudomásunk, amelyek arról panaszkodnak, hogy az ide érkezett papokkal nem tudnak szót érteni, mert nem ismerik a nyelvüket. A lelkipásztorkodásnak éppen a lényege szorult háttérbe, a híveket a papokkal való kommunikáció lehetőségétől fosztották meg, ami hosszú távon a vallási élet elsatnyulásához vezethet. Batthyány Ignác helyesen ítélte meg a helyzetet, amikor a moldvai magyarokat az erdélyi püspökséghez szerette volna csatolni. Az idő is őt igazolta. Az anyanyelvű vallási élettől elzárt katolikusok ma román nyelven hallgatják a szentmiséket és a prédikációkat. Természetesen a mai eredmény több összetevőn keresztül vezetett ide, de a sok elmulasztott apró intézkedés idővel visszafordíthatatlan folyamattá domborodik. Vajon felelőssé tehetjük-e a Vatikánt vagy az anyaországot mindezért? Nem célszerű ezt firtatni, kétségtelen, hogy az adott korban másként vélekedtek minderről, és nekünk is érdemes a kor szemüvegén keresztül nézni az akkori folyamatokat, amelyeket ugyanúgy meghatározhattak kicsinyes célok, mint ahogyan manapság is. Mindenesetre a püspök erőfeszítései rövid időn belül zátonyra futottak, a moldvai magyarok meg ismételten megmaradtak abban a mederben, amit nekik szabtak ki, de megkérdezésük nélkül. Ismeretes ez a képlet, manapság is sokan és sokszor döntenek a fejünk fölött anélkül, hogy legalább a szabad vélemény-nyilvánításnak a látszatát megadnák. Meg kell ragadni az alkalmat, hogy beleszólhassunk ott és abba, ahol rólunk döntenek.
Batthyány Ignác sikertelen akciója után a 19. század első évtizedeiben egyre többen akadtak, akik átkeltek a Kárpátokon anélkül, hogy feljebbvalóiktól megbízatást kaptak volna. A céljuk az anyanyelven való igehirdetés volt, mert tudomásul vették azt a tényt, hogy Moldvában egyre előrehaladottabbá vált ekkorra az a folyamat, hogy a magyar nyelvet a román nyelvvel helyettesítsék úgy a vallási életben, mint az egyház kezén levő oktatási intézményekben is, természetesen a közvélemény figyelembe vétele nélkül. 1804-ben Domenico Brocani, a moldvai misszió vezetője elrendeli, hogy a Bákó (Bacau) megyei plébániákon és a hozzájuk kapcsolódó oktatási intézményekben az imádságokat mindkét nyelven mondják el. Ez volt az első lépés, amely a későbbiekben a magyar nyelv használatának a háttérbe szorításához, majd megszüntetéséhez, betiltásához vezetett. Ne feledjük, hogy ismét a Hitterjesztés Szent Kongregációjáról van szó, amelyről eddig sem nyilatkozhattunk elismerően, ha az anyanyelv ápolásáról volt szó. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy nem az olasz missziónak tudható be, hogy a mostoha körülmények ellenére a moldvai magyarok görcsösen ragaszkodtak évszázadokon keresztül saját, katolikus vallásukhoz és nem engedtek semmiféle behatásnak, még a reformációnak sem. Egyes településeken még ma is őrzik azt a hagyományt, hogy csak azonos vallásúak kötnek házasságot, sőt még a közelmúltban is annyira követendő szabály volt ez a házasulandók számára, hogy abban az esetben, ha valaki nem katolikussal kelt egybe, a katolikus fél részéről nem vettek részt az esküvőn tiltakozásuk jeléül. Gyószényben (Gioseni) erre tudok konkrét példát is az 1980-as évekből. Pedig az ortodoxia által körülölelt katolikus kisebbség nagyon gyorsan tudott volna idomulni a többség vallásához, ahogy erre rengeteg példát tudnánk felhozni a történelem során (pl. a Római Birodalomban megtelepült barbár törzsek rendszerint az államvallást is átvették a megtelepedés után).
Mindezek után jogosan tehetjük fel a kérdést, hogy mi legyen a moldvai magyarok sorsa? Két lehetőség közül lehetett választani: vagy megszűnik az anyaország és egyháza érdeklődni a moldvai magyarok iránt, és akkor felgyorsítja azt a folyamatot, amely a románság körébe vonja őket, vagy pedig figyelemmel kíséri az eseményeket és beleszól azok folyásába, a nehéz körülmények ellenére is. Úgy nézett ki, hogy még volt esély a második változatra is.
A 19. század elején, Magyarországon történelmi jelentőségű események gördülnek útnak. A nemzeti éberségnek nevezett reformkor az ekkor alapított Tudományos Akadémiával (ekkor még Magyar Tudós Társaságnak nevezték) az élen felismeri azt, hogy a moldvai csángók a magyar nép, etnikum szerves részét képezik és nem szabad őket elhanyagolni, mert ők képezik a Kárpátok láncolatán kívül eső legnagyobb magyar kisebbséget. Ez így is volt. A Magyar Tudós Társaság arra az elhatározásra jutott, hogy személyesen küldenek ki valakit a helyzet felmérésére. Így döntöttek arról 1836-ban, hogy a ferences Gegő Eleket bízzák meg azzal a feladattal, hogy lehetőség szerint minél részletesebb jelentést készítsen az ottani helyzetről. Ahogy Gegő Elek helyzetelemzéséből kiderült, a helyzet korán sem volt biztató. A megbízatását teljesítő ferences felméréseiből kiderül, hogy az asszimiláció folyamata a moldvai magyarok létét veszélyezteti, amely egyre feltartóztathatatlanabbul halad előre. A Tudományos Akadémia levonta a következtetéseket és számolt azzal is, hogy milyen gyorsan haladhat ez a folyamat, ha nem tesznek konkrét lépéseket az ügy érdekében. A magyar politikai elit nem kisebb alakját foglalkoztatta a kérdés, mint Kossuth Lajost. A következő számban látni fogjuk, hogy milyen elképzeléssel állt elő jó pár évvel a forradalom előtt, és ezzel megszabadulunk attól a téves hittől is, hogy a kitelepíteni kívánt moldvai magyarokkal csupán a forradalom emberveszteségét szerette volna pótolni. Látni fogjuk, ez nem egészen így volt. (folytatjuk)


Felhasznált szakirodalom: Bernard le Calloc’H: Les Csángós de Moldavie, Éditions Armeline, Brest, 2005.

Tampu Cristian

Fel a tartalomhoz

Történelem


Román koncepciók a moldvai csángó-magyarokról a II. ezredfordulón

Semmiképp sem lehet kihagyni Dumitru Zaharia publikációit a moldvai csángó-magyarok kérdésében, amelyeket nagyrészt a Ziarul de Bacau lapban jelentet meg napjainkban is folyamatosan. A legnagyobb gyengesége az, hogy általában személyeskedő stílusban ír, írásai hemzsegnek a szubjektivitástól, hiányzik a tudományos kutatás, nem jeleníti meg a forrásokat, amelyekre hivatkozik. Ha ritkán mégis, az csak Dumitru Martinas, akinek művéből néha szinte szó szerint vesz át gondolatokat.
Az egyik cikkében (A történelmi igazság felülvizsgálása)(1*) ecseteli Pusztina és a környező falvak írásos (XV. század eleji) emlékeit. Arra vigyáz ugyan, hogy e falvak román és ortodox jellegét hangsúlyozza, amelyek szerinte a dáko-román kultúrába nyúlnak vissza, de érveléseit alátámasztani már nem tudja. Természetesen a katolikus vallás megjelenését is megmagyarázza egy felületes áttekintéssel, amely szerint a római katolikus plébánia 1808-ban lett először dokumentálva Pusztina központtal. Ezt önmagában annak bizonyítékaként ismeri el, hogy ezek már előzőleg román települések voltak és a katolicizmushoz tartoztak.
Egy másik cikkében (Veszélyes hibákkal tele könyvek)(2*) - amely egy folytatásos cikk - Dumitru Martinas könyvét méltatja és mutatja be részletesen, a lényeges eredetkérdést boncolgató részeket majdnem szó szerint átvéve. Hamar kiderül egy-két ellentmondás itt is, hiszen megállapítja, hogy a moldvai katolikusok egy része még a tatárjárást megelőzően(3*) tért a katolikus hitre, de nem zárja ki, hogy kisebb román katolikus közösségek már előtte is jelen voltak a nagy egyházszakadás (skizma) következményeként. A többiek pedig a VIII. századi Erdélyből kivándorolt románok, akik erőszakkal lettek katolicizálva és kétnyelvűek voltak. Az ellentmondás ott van, hogy míg Dumitru Martinas leszögezte, hogy a VII. század végi nagy török- és tatárdúlások következtében az összes katolikus (és magyar) település elpusztult vagy kivándorolt és így a mai katolikusok már csak a XVIII. század közepe után kivándorolt erdélyi románok leszármazottai, addig Dumitru Zaharia ezt a törésvonalat mintha elfelejtené említeni a moldvai katolikusok történetében. Így tehát az derül ki tanulmányából, hogy – ellentétben méltatott mesterével – a katolikusok egy része a tatárjárás előtti időkből, sőt talán még korábbról származik. Azonban itt is – mint számtalan helyen – hiányzik a tudományos alátámasztás.
Egy másik cikkben (A mindennapi nyelv)(4*) a moldvai misszionáriusok latin és olasz nyelvű dokumentumaiban román szavakat vél felfedezni, – ami természetes dolog, hiszen a román egy neolatin nyelv – majd ebből egyenesen levonja a “logikus” következtetést: “… az összes dokumentum a román nyelv ismeretét és használatát bizonyítja valamennyi katolikus hívő körében… ”. Egy ilyen általános megállapítás korántsem támasztja alá azt, amit ő szeretne kihozni. Nevezetesen, hogy minden moldvai katolikus román eredetű volna, sőt még csak azt sem bizonyítja ez, hogy csak a román nyelvet beszélnék, hiszen tudjuk, hogy a legtöbb csángó kétnyelvű – ezt maga Dumitru Martinas is elismeri és hangsúlyozza. A román többségű környezetben a hivatalos nyelv mindenhol a román volt, így az együttélés folytán elkerülhetetlen volt e nyelvnek a megtanulása is a csángók számára.
Szintén egy kétrészes cikkben (Az igazság nyilvánvaló meghamisítása)(5*) Petrás Incze Jánossal foglalkozik. Röviden bemutatva életpályáját megállapítja, hogy magyar nacionalista szellemű nevelést kapott, így az első teendője papként az volt, hogy meghamisította plébániája (Klézse) dokumentumait, amelynek következtében több tucat személynevet elmagyarosított. Meg is említ egy párat közülük, pl: Nagy, Beke, Bíró, Kajtár, Pál, Fazekas, Bodor, Fekete stb., de nem írja le, hogy mi volt ezeknek a neveknek az eredeti román megfelelőjük. Szerinte Petrás Incze János egy nem létező etnikai csoporthoz tartozva tette mindezt, pontosabban “…csak az ő agyában létezett a csángó-magyar etnikum, amit Zöld Péter beteges elméje kreált”. Tehát valójában a csángó-magyarok létét ezzel abszolút módon tagadja. A cikk második részében (Az igazság torzítása és a szabálytalan politikák)(6*) már több elmagyarosított nevet is felvázol, köztük olyanok is vannak, amelyek kifejezetten magyar eredetűek. Ilyenek például: Kádár, Farkas, Molnár, Demse, Róka, Szarka, Hamvas, Mezei stb., de itt sem írja le ezek eredeti román változatát. Ellenben felszólítja a helyi és központi román hatóságokat, hogy szent kötelességüknek megfelelően állítsák meg az oly veszélyesen fenyegető elmagyarosítást a moldvai katolikusok körében.
További cikkei is bővelkednek a szubjektivitástól. Leírja a magyar papok “elmagyarosítási akcióit”, amelyek csak azok körében voltak hatásosak, akik nem jártak iskolába(7*) . De az idősek, a vásárba járók sokat tudtak a dicső román hősökről – szerinte. Az elmondottak megint hiányolják a tudományos forrásokkal való alátámasztást, ezért ezek hitele igencsak kétséges(8*) .
Egy 1804. szeptember 9-én kelt levélben, amit moldvai katolikus plébániák képviselői írtak Dominico Brocani akkori prefektusnak, nem találni egy olyan aláírót sem, amely magyar eredetre vallana – fejti ki Dumitru Zaharia. Ez az állítás sem elegendő ahhoz, hogy a Moldvában élő magyarok létét megcáfolni lehessen vele, hiszen tudjuk: a probléma mindig is pontosan az volt, hogy a csángó-magyaroknak nem volt magyar nyelvű papjuk, prefektusuk és semmilyen ügyintézőjük.(9*)
Továbbá több cikkében is kifejti Zaharia, hogy a magyar misszionáriusok soviniszta módon el akarták magyarosítani a moldvai katolikusokat. Ráadásul – szerinte - ezek utálták
az olasz misszionáriusokat és minden eszközzel be akarták vezetni a magyar nyelvet.(10*) A szubjektivitáson túl itt is csak az nem érthető, miért tették volna ezt, és miért pont csak Moldvában tették a történelem során a magyar missziósok, ha csak nem egy magyar kisebbségről lett volna szó?

Tampu Ferenc
_______________________
(1*) Dumitru Zaharia: Contestatari ai adevarului istoric : documente care sustin originile si continuitatea locuirii romanesti in satul Pustiana si falsitatea unor teorii privind populatia ceangaiasca, In: Ziarul de Bacau 22.septembrie 2003
(2*) Dumitru Zaharia: Carti pline de erori periculoase, In: Desteptarea 12 octombrie 2000
(3*) az 1241-es tatárjárásról van szó
(4*) Dumitru Zaharia: Limba cea de toate zilele… , In: Ziarul de Bacau, 25.10.2005
(5*) Dumitru Zaharia: Falsificari flagrante ale adevarului: Catolicii din Racaciuni in timpul pastoratiei lui Petras (1), In: Ziarul de Bacau, 17.10.2005
(6*) Dumitru Zaharia: Distorsionarea adevarului si politicile abizive : Catolicii din Racaciuni in timpul pastoratiei lui Petras (2), In: Ziarul de Bacau 18.10.2005
(7*) A XIX. században magyar nyelvű oktatás hiányában valóban sok csángó-magyar inkább nem járatta gyerekét iskolába, mivel úgysem értette a román nyelvet. Így ezeket a csángókat nem, vagy csak nehezen tudták asszimilálni a korban, azért maradtak meg magyar anyanyelvűeknek. Petrás Incze János is tesz említést arról, hogy a román parasztok műveltebbek, pontosan azért, mert eljárnak iskolába, mivel van anyanyelvű oktatás számukra.
(8*) Dumitru Zaharia: Apostlii neadevarului (A hazugság apostolai): invatatorii scolii primare Valea Seaca, judetul Bacau, despre oamenii locului), In: Ziarul de Bacau, 10.10.2005
(9*) Dumitru Zaharia: Vechi privilegii pentru noii stapanitori : O scrisoare a misionarilor din Moldova adresata prefectului catolic de Iasi, In: Ziarul de Bacau, 04.07.2005
(10*) Dumitru Zaharia: Deformarea adevarului : Tragedii ale romanilor, In: Ziarul de Bacau, 24.04.2005,
Dumitru Zaharia: Solidaritate romaneasca in conditii de prigoana politica : adaugari la constructia bisericii si eforturi disperate, maghiarizatoare, in cuprinsul parohiei catolice Valea Seaca in tinutul Bacau, In: Ziarul de Bacau, 26.09.2005

Fel a tartalomhoz

Mese


Aki iskolába jár

Vót eccer egy bába s egy bocsó. Erőst szegények vótak. Azok ketten enser (állandóan) veszekedtek! Enser, enser! A bába hamis (szigorú) vót, s egyik reggel csak gondolt egyet.
Magad öreg, azt mondja, magad jártál-e kicsikéstől (kis korodtól) iskolába? Nem én, nem jártam! No, erre fel egy ideig még veszekedtek, reggel, este, télbe, nyárba.
Eccer a bába erőst megelégelte, megharagudt, s azt mondja: bacsó, magad hónaptól ménsz az iskolába! Elment a bacsó az iskolába mikor kivirradt, meglátja a tanyító s azt mondja neki:
- Hát kend mit keres itt? Van lesz kend-e gyermek e’ z iskolába?
- Nincs nekem semmim, nincs gyermekem, azt mondja a bacsó.
- Hát akkor mit keres itt?
- Én eljöttem az iskolába!
- Jaj, kend! Kendnek immá késő az iskola! Nem lehet, hogy járjon! Elkésett!
A szegény öreg, felállt az ajtóból, s elindult haza. De semmi szívvel. Ejtette a fejét a földre, úgy ment az úton. Ahogy betette lábát a kicsi udvarára, a bábája elő es állt:
- Minek jöttél haza? Azt mondtam: menj az iskolába!
- Ott voltam én, ott - mondja neki a bacsó. De a tanyító hazaküldött mer’ azt mondta: késő nekem az iskola!
- Na megállj, holnap reggel még hamarébb elmész!
Úgy is történt. A bacsó jó hajnalban felkelt, a tarisznyájába tett egy pogácsát, s elindult az iskolába. De, amikor a tanyító meglátta, esment (ismét) rea szólt:
- Kend mit keres itt? Nem megmondtam kendnek, hogy nincs mit keressék az iskolában? Kendnek immá késő! Menjen haza!
Na megállj te nyavalya, gondolta magába a bacsó, mer' holnapra estétől idejövök, s akkor aztá' mondhatod, hogy késő! Úgy is történt. A bacsó felállt, elindult nagy bánatosan haza, még a könnyei is hullottak le az útra. A bába csak haraggal fogadta, de hamar kibékültek abba, hogy még estétől elmegy az iskolába, hogy ne mondhassa neki azt a tanyító, hogy késő. Így történt.
Másnap reggel, amikor a tanyító meglátta, eppe, hogy akart hinni a szemének.
- Kend esment itt van? Mit keres kend itt?
- Hát ne, tegnap előtt korán jöttem, azt mondta: későn jöttem. Tegnap éjfélkor jöttem, azt mondta: az es késő. Ma reggelre már tegnap estétől idejöttem, hogy ne mondja, hogy késő!
- Kend öreg! Hallja-e kend! Kend immá hatvan-hetven esztendős, kendnek késő az iskola, nem kendnek való! Menjen haza, mondja neki a tanyító.
No, az öreg elindult. De nem tudta, hogy hova jut. Ahogy ment az úton bánatosan, azon gondolkodott, hogy mit fog mondani a bábájának, ha hazaér. Hullt a könnye. Tán még félt is.
S két sóhajtás között egyszercsak megpillant egy tarisznyát a földön. Lehajlik, felveszi, kinyitja, s látja: mind egy szálig para (pénz)! Óh, de boldog vót a bacsó!
Ment, sietve ment haza, a bábája a kapuból már látta, hogy majd elesik, úgy siet!
- Azt mondja: no, bába, látod-e, csak három napig jártam az iskolába, s mekkora szerencsével megvert az Isten?!
Az aranyból vettek lovakat, teheneket, szekeret, egy szép házat. S még ma es élnek, ha meg nem haltak. Ez a vége, fuss el véle, ki a Pap-hegyire.


Elmondta: Gy. M. (szül. 199O), 2OO2. Magyarfalu, gyűjtötte: Iancu Laura

Iancu Laura

Fel a tartalomhoz

Irodalom


A Lakatos Demeter kutatás szükségszerűségéről

A Lakatos Demeter örökségével foglalkozók, egyáltalában időszaki kiadványokban az ő nevét emlegetők száma napjainkban aligha mérhető, ezért néhány elgondolást szeretnék megfogalmazni az ő hagyatéka felmérésének, ugyanakkor ennek összegyűjtésének elengedhetetlen voltáról. A Csángó Tükör hasábjain(1*) találkozhattak már az olvasók az első csángó költő életét (valamint írásait és munkásságát kisebb-nagyobb mértékben) elemző írásokkal, ezért elkerülném életének az ismertetését, egyszersmind rátérnénk az elsőrendű feladatra, amelyben javaslatokat teszek azok számára, akik e feladat elősegítésében szaktudásukkal részt tudnak vállalni.
Első lépés, egyidejűleg talán a legfontosabb, a költő írásainak feltárása lenne. Noha a Lakatos Demeter Egyesület 2003-ban megjelentette(2*) verseinek egy hányadát (két kötetnyi mintegy hatszáz írását), tudjuk, hogy a Lakatos Demeter hagyaték nagy része még lappang valahol: magánszemélyek gyűjteményeiben, félredobott kéziratok formájában megkopott papírlapokon, egyik-másik kiadó irattárában, illetőleg az elhíresült román rendőrség által elkobzott iratok között. A versek ismeretlenből való előkerülésére több példa is adódik a róla megjelent írásokban. Így bukkant rá Saszet Géza is egy paksamétára Kolozsváron: ,,Kacsó bácsi az első nap a szerkesztőségi szobában álló szekrényre mutatva fogadott: Nézzen körül benne, hátha talál benne valami használhatót. A véletlen vagy a sors keze játszott közre, hogy elsőre a legnagyobb paksamétát bontottam ki Lakatos Demeter >>csángó nyelven<< írt verseivel.”(3*) A költő iránti hanyagságunkat fejeznénk ki, ha elhinnénk, hogy amiről tudunk, az a teljes hagyaték.
Valójában nem mérhetjük fel hajszálpontosan, milyen meglepetéseket tartogat még számunkra az ő munkássága, az viszont tény, hogy a több ezer – ismeretlen - versből és számtalan levélből, akadhatnak számunkra hasznos információk, amelyek elősegítik a hagyaték irodalmi értékelésében való előrehaladást. A megjelent versek ugyan eligazítanak bennünket Lakatos Demeter költészetének legfontosabb berkeibe, mégis az volna a feltárás célja, hogy minél pontosabban meg tudjuk határozni azokat az elveket, amelyek szerint a szabófalvi költő dolgozott, és amelyek gyári munkás létére az irodalomhoz csábították, kötötték, legalábbis rátaláljunk ama rejtélyre, amelyről nyíltan nem számolt be. “Demeter bátyám, miért ír verseket? Szeretem. Még kérdezték, mondtam, hogy szeretem. Szírni sze szoktam, kacagni sze. Inkább verszet írok.”(4*)
Ahogy a leglényegesebb versei közé tartozó magyarságverseit csak későn fedezte fel Libisch Győző, úgy rábukkanhatunk még olyan területre, amelyre ma talán még gondolni sem merünk. Célszerű volna tehát egybegyűjteni minden, az ő nevéhez köthető dokumentumot, hogy a teljes korpusz a legjobb őrzők kezébe kerüljön, az Országos Széchényi Könyvtár vagy a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárába (jelenleg mindkét intézmény számottevő kézirati anyaggal rendelkezik). Szívesen dédelgetjük könyvtárunkban némelyik kedvelt írónk akárcsak nekünk dedikált könyvét is, hát még esetleg nekünk ajándékozott versét. Mégis el kell fogadnunk, hogy a kéziratok megmaradási esélye csupán az arra kijelölt intézményekben garantálható.
A magyar versek mellett román versei is születtek, ennek nyomán bizonyára további – más jellegű - levelek is felbukkanhatnak, még ha csak a versíró korszakai alatti magánlevelezéséből is. Az volna a jó, ha teljességre törekvő munkára vállalkoznánk a moldvai költő esetében is, ezért mindenképpen a román írásaira is kiterjedő vizsgálódásra lenne szükség. Persze a román verseket illetően eltérnek a vélemények. Vannak, akik lényegesnek tartanák megismerni mindkét nyelven írott költeményeit, mások csak a magyar versek mellett teszik le a voksukat, abból az alapállásból kiindulva, hogy tudniillik Lakatos Demeter varázsa, jelentősége a nyelvében mutatkozik meg leginkább. ,,Magam hazavittem Kolozsvárra a paksaméta >>román<< verset, megmutattam Kányádi Sándornak is…Kányádi azt mondta: >>Ne fordítsuk magyarra Lakatos Demeter román verseit. Azonnal érdektelen rímfaragóra csökkentjük. Ilyenek minden faluban akadnak, néha több is együtt<<”- írja Beke György. Mindamellett, a magyar irodalomtörténetnek fel kell mérnie, a költő komplett munkásságát, ezért célszerű lenne bemutatni lehetőségek szerint, akár tematikai felosztásban néhányat ezek közül. A román versek bemutatásának jogosultságát Lakatos nyelvhez való attitűdje is indokolná, pontosabban az a tény, amit minden kutató kiemel az ő esetében, hogy román ortográfiával írta verseit és hogy a magyar nyelvű kifejező eszközei meglehetősen szűkek voltak. Ha ezt az állítást elfogadjuk, akkor minden további nélkül azt is felfeltételeznünk kell, hogy előfordulhatnak olyan gondolatok, amelyek román nyelven kézenfekvőbbnek bizonyultak a költő számára, így ezen a nyelven öntötte versbe.
Ha a nyelvi elemzésekre gondolunk, még mindig számtalan tennivaló akad. Elsősorban szabófalvi származásúak feladata volna ellenőrizni, mi az, ami a versekben ténylegesen a szabófalvi nyelvjárás sajátossága és mi az, ami a köznyelvhez, avagy a kolozsvári regionális köznyelvhez inkább közelít, mert Lakatos Demeter hozzávetőleg egy évig Kolozsváron dolgozott az Universul tudósítójaként, ráadásul a felesége erdélyi származású volt, így a kifejező készsége minden bizonnyal jelentősen módosult pályakezdeti szakaszához képest.
Az eddigi tapasztalatok azt támasztják alá, hogy nyelvészeti(5*) vagy néprajzi téren nincs okunk aggodalomra, mert ebből a szemszögből többen is nekiláttak kiaknázni az alapvető dolgokat (távol áll tőlem azt állítani, hogy ne volna még hasznos tennivaló ezen a téren). Az irodalomról viszont nem mondhatjuk el ugyanezt. Itt meg kell elégednünk azzal a néhány cikket kitevő (rendkívül fontos) észrevétellel, amire néhányan felfigyeltek - köztük Beke György, aki többször találkozott a költővel, vagy szerkesztői munkája során Libisch Győző(6) - és különböző folyóiratokban publikáltak. De hozzá kell tennem, hogy mindezek ellenére nem határozható meg a költő jelentősége az irodalomban, mert a Lakatos-monográfia még várat magára, sőt még abban a körben sem, ahová őt sorolni szoktuk, a népköltők sorában. Egyelőre csak reménykedhetünk abban, hogy akad majd az ügynek támogatója valamely szervezet vagy alapítvány személyében, mert csupán az egyéni fáradozások révén aligha juthatunk tovább a mai helyzetnél. Tegyünk hát azért, hogy az a költő, aki Moldvában elsőként, elszigeteltsége ellenére, önerejéből nőtte ki magát költővé, és magyarságát minden viszontagság ellenére példásan ápolta, bár akarata ellenére soha sem léphetett Magyarország területére, nem ölelhetett meg minden pestit - ahogy egyik versében írja -, aki nem élhette meg, hogy több ezer verséből akárcsak egy kis kötetet is magához szorítson, mint a saját szerzeményét, legalább a ránk hagyott költészete kapja meg a hozzá méltó fogadtatást és megbecsülést.
_________________________________
(1*) AMBRUS Lidia, Lakatos Demeter életrajza, Csángó Tükör, 2004, január-február, 10.; DEMSE Márton, Lakatos Demeter csángómagyar költő emlékezete, Csángó Tükör, 2004, 11. sz., 7.; TRUNCHI Péter, Ki a csángó költő? Csángó Tükör, 2006, 20. sz., 6-7.
(2*) LAKATOS Demeter, Csángú országba, Szerk. Libisch Győző, Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület, Budapest, 2003.
(3*) SASZET Géza, Egy csángómagyar költő ébresztése, Helikon, 1996, 6. sz., 4.
(4*) BEKE György, Magnetofonnal Lakatos Demeter csángó népköltőnél. Falvak Dolgozó Népe 27. (1971) 3: 5.
(5*) Lakatos Demeter verseinek svájci kiadása (1986) bevezetőjében Szabó T. Ádám rövid tájékoztatót nyújt a költő nyelvhasználatát illetően Nyelvi útmutató Lakatos Demeter verseihez címmel; Egy másik, ezúttal terjedelmesebb tanulmánya Szabó T. Ádámnak a Magyar Nyelvőrben jelent meg 1989-ben. Itt elkülöníti Lakatos nyelvének, köznyelvtől leginkább eltérő grammatikai vonásait kitérve fonetikai, morfológiai jellemzőkre, valamint a nyelvjárásának néhány szempontját is magyarázattal illeti.
(6*) Libisch Győző költő Lakatos Demeternek két kötetét szerkesztette nagyszerű hozzáértéssel: Búcsú az ifjúságtól (1992), Csángú országba (2003).


Trunchi Péter

Fel a tartalomhoz

Gyimes varázsa


A “ tiszta szoba ” / A “zöves”

A “ tiszta szoba ”

“ A vallásos ember számára a tér nem homogén. Törések és szakadások vannak benne; olyan részeket tartalmaz, amelyek minőségileg különböznek a többitől… Létezik tehát egyfajta szent, (vagyis “erővel feltöltött”, jelentőségteli tér) és léteznek más, nem szent terek…” (Mircea Eliade: A szent és profán)
A régi falusi életben mindenhol találkozhatunk a “tiszta szoba” hagyományával.
A falusi parasztháznak két szobája van: az egyik, amit a mindennapi életben használnak, a másik, amit a hétköznapokban nem. Ez a hely szent. A profán élettől elzárt.
A tiszta szoba berendezése ugyanazt a mintát követi, mint a másik szobáé (1*), vagyis van:
- egy vagy két ágy benne, amit alvásra soha nem használnak. Itt tárolják az új ágyneműket: paplanokat, pokrócokat, párnákat, stb.
- egy vagy két szekrény, ahol teljesen új, vagy csak ünnepi alkalmakkor használt fehér ruhaneműket: abroszokat, törölközőket, edénytörlőket, ingeket, alsószoknyákat, stb. , valamint ugyancsak ünnepi viseleteket: kabátokat, nadrágokat, szoknyákat, fejkendőket, stb. tárolnak.
         - egy edénytároló szekrény. Az itt található evő-ivó eszközöket is csak “nagy” események alkalmával használják, mint pl.: keresztelő, lakodalom, temetés vagy nagyobb családi ill. baráti összejövetelek.
         - egy nagy tükör, ami általában nagyobb, mint a kinti szobáé
         - a ház közepén asztal, körülötte székek.
         Az ágy magasra van vetve, ágytakaró terítővel leterítve, rajta díszpárnák, babák. Az ablakok előtt függöny, az útra vagy udvarra néző ablakok előtt sötétítővel, vagy pedig redőnnyel. A tükörállványon és a székeken valamint az asztalon is igényes kézimunkaterítők. Ez utóbbin váza, benne száraz- vagy művirággal. Az ágy fölé ugyanúgy, mint a “kinti” helységben szentképek, és családi mennyegzős képek vannak felakasztva, középen feszülettel.
Ebbe a szobába ritkán járnak be. Cipővel egyáltalán nem. Mivel az asszony a házi rendnek a fenntartója, ide a férfiak sem igen járnak be, a nők hozzák elő a férfiak számára a vasárnapi ünnepi öltözetet.
        Ez a hely tiszta fizikai értelemben is, ezért minden dolog, amit itt tartanak, annak tisztának kell lennie (2*), olyan, ami a hétköznapokban nem vesz részt.
Két nagyobb esemény alkalmával használják ezt a szobát csak: a menyasszony búcsúztatásakor, és temetésnél a halott felravatalozására - se keresztelő, se összejövetelek alkalmával, se vendégfogadásra régebben nem használták. Még imádkozásra sem, úgyhogy nem lehet rá azt mondani: ez egy házi szentély, mégis minőségében a templom szférájához hasonló.
A templom az a hely, ami kívül áll a profán létezésen, aminek egyik jellemzője a tisztaság, segítve a földi síktól való ekszakadást. A falunak a tengelye, ami kívül van a forgáson, vagyis középen.
Ugyanez a térfelosztás jellemző a lakóhelyre (az “életre”) is: van az udvar, a ház, a melléképületek… és van ebben a térben egy olyan terület, ami érintetlen, nem vesz részt a praktikus életben. Ez a “pihenő”, a tér “nulladik pontja”, ahol mindig REND van.
__________________________________
(1*) megj.: vidékenként picit változó
(2*) megj.: itt tárolják a férjhez adandó lány hozományát is

A “zöves” (1*)

A moldvai csángó táncok között az egyik legalapvetőbb, a legelterjedtebb, nemcsak a csángó falvakban, de egész Románia területén ismert a románok körében.
Nagy valószínűséggel a Balkánról származik. A bolgár és makedón táncok között ugyancsak megtalálható, de voltam Törökországban, lakodalomban, ahol ugyancsak ezt a táncot járták körbe, kézfogással: kettő jobbra- egy vissza.
Régebben csak férfiak járták, oldalt egymás övébe kapaszkodva. Innen jön az elnevezése is: öves, románul: brüu. Használatos emellett még a hátulsó kézfogás és a vállfogás.
Profi zenészek által játszott öves- menetben elkezdődik a tánc egy lassú, visszafogott tempóban, kis lépésekben. Aztán, ahogy erősödik a zene, fokozatosan gyorsítva a tempót, úgy kezdenek a lépések is egyre erőteljesebbek lenni, az önkívületig fokozva a hangulatot. Ha nagyon jó a táncos csapat, akkor teljesen “együtt van” a zenészekkel, sőt, a táncosok legjobbja írányítja az egésznek a menetét, zenészeket és táncosokat egyaránt.
Ez a tánc nem a virtuózitásról, a tánctudás fitogtatásáról szól (mint pl. a szerba vagy a buriliánka ), ezért nincs is nagyon benne diszítő elem, vagy csak nagyon kevés, és az is, csak, ha feltartóztathatatlanul jön belülről, mivel itt az elmélyülés a lényeg.
A tánc fiatalabb változatából alakult ki a: szerba, amit most már két különböző táncként kezelünk, de a moldvai zenészeknél ez a szétválasztás nem ennyire éles.
A zenének a ritmusa: hatnyolcados, ún. “szerba ritmus”. (2*)
Az öves tánc hangulatát leginkább a kavallal (egy vagy több kaval) fújt dallamok tudják megidézni, mindenfajta kíséretet mellőzve.

_________________________
(1*) csángó zenészek gyakran mondják így is. A moldvai nyelvjárásban gyakori jelenség magánhangzóval kezdődő szavaknál a névelő “z”- jét a szóhoz csatolni
(2*) Kerényi Róbert kutatása, és elnevezése alapján a dallamok nagy többsége vagy “szerba”-, vagy “hóra” ritmusú


         Ábrahám Judit

Fel a tartalomhoz

Vers


Iancu Laura versei

emlék

megvannak még a leveleid
s már értem, miért írtad

a kapu alatt ki-be járnak a
gyászolt pillanatok

megrakjuk még, tüzet gyújtunk
ólálkodik az ősz

szürkén és harmatosan
talán még ma elvisz

remény

egymásnak esik a magány
az éjszakámmal
mi tegyek velük?
fegyvert adnék kezébe, ha
volna isten, itt!

ez szék lehetett, rajta valaki
ült tán, az idő, ilyesmi

a súlyos csendben előáll
a világ kin feledt csillaga
amerre nézek, ott áll a valaha

két éj között

kerestelek én? Találtalak!
vihar emelt a sokaságból
utolsó lovasként érkeztél
ölem földjére a halálból

két pokol közt milyen
a járás? Tudják a csillagok!
két éj között a szív vánkosa
egyetlenként ragyog

későre jár, már ne egyél, halmozz
vétkeidet ne balzsamozd
bíztasd tovább a járásod
gyerünk, a tiltott fa nem várhat!

tedd össze két kezed
mindenki alszik: ez a jussunk
hullák közé szorult az alma
elrothadt megváltásunk

Fel a tartalomhoz

Jótékonyság


Égi manna Csíkfalunak

Ha azt mondom, hogy Csíkfalu, sokan a Csíki-medence valamelyik falujára gondolnak. De ha azt mondom, a moldvai Csíkfalu (Ciucani), akkor eltelik egy kis idő a nyomozással, míg kiderül, hol is bújik meg ez a kicsi falu. Segítek.

Csíkfalu a zömében románok lakta Rekecsény községhez tartozik közigazgatásilag és kb. 10 kilométerre helyezkedik el ettől nyugatra, Külső Rekecsény szomszédságában, Bákótól kb. 45 km. Lakossága színtiszta csángó magyar. Tele vannak élettel. Az itt élő emberek derűsek, minden semmiségből tudnak viccet csinálni és a szegénységüket csak a külső szemlélők veszik észre. Így van ez, amikor minden utcában találunk egy fogyatékost, vagy amikor azt látjuk, hogy sok az idős ember akiket a fiatalok tartanak el. Gyakori a sokgyerekes család is. A falu lakosságához képest a föld nem elegendő és dombos, agyagos, ezért a termés is gyenge. Sok a munka vele, csak a fiatalok bírják. De ahogy mondtam, az életkedvük megvan, mert nem ismerték meg a gazdagságot, a pénz szagát. Csak a plébánia büszkélkedhet nagy vagyonnal. A papjuk Pascaru Iulian – minden hájjal megkent és a kereskedőket megszégyenít ügyességgel még SAPARD pénzt is pályázott és nyert. Tavaly – ottjártamkor – az előre tervezett félórás látogatásomkor próbált minden elképzelését elmondani. „Állj-t” kellett parancsolnom, hogy szóhoz jussak. Valahogy nem tudtam megállni, hogy meg ne dicsérjem „businessman”-i kvalitásait, aminek nem örült.


Miért Csíkfalu?

Tavaly ősszel a Magyar Máltai Szeretetszolgálat (MMSZ) vezetősége – Kozma Imre atya és Vecsei Miklós – eldöntötték, hogy a Málta már kialakult magyarországi hét régiója segítsen hét csángó falunak. Akkor az árvíz mozgatta és sürgette meg ezt a kezdeményezést. Mivel a búza aratásának az ideje volt, és az a jelzés érkezett szinte minden polgármestertől, hogy kenyérből lesz hiány, ezért búzát kezdtünk gyűjteni. Jöttek a felajánlások, hála Istennek. A gyimesi falvak, Diószeg, Pusztina, Luizi Kalagor, Lészped, Csíkfalu, de még a Vráncsa megyei Vizánta is kapott segítséget, kezdetnek egy kamionnyi búzát. A régiók most tovább is tartják a kapcsolatot a csángóföldi falvaikkal, mivel ez egy középtávú program. Ezeknek a koordinálásával az MMSZ – Csángó Koordinációs Irodája foglalkozik. Csíkfalu a Pest megyei régióval került kapcsolatba és a MMSZ – Országos Központja végzi az ezzel kapcsolatos teendőket.


Hogyan?

A faluban találtunk a kevés értelmiségi között olyat aki szociálisan kellő mértékben érzékeny, Lőrinc Cselesztin személyében. Ide összpontosítottuk figyelmünket a program kezdetekor. Alapvető infrastrukturális beruházás nélkül nem tudtuk volna elkezdeni munkánkat. Fax készüléket, számítógép került ide. Cseli nagyon jó munkatársnak bizonyult. Annak ellenére, hogy mozgássérült, mindenről tájékozódott és átlátta a feladatot. Részletes statisztikát készített a faluról, a falusiak életviteléről, egészségi állapotáról azoknak a kritériumoknak a figyelembe vételével, amiket mi felállítottunk. Ezt a statisztikát rendszeresen ellenőrzzük és frissítjük.


Mivel segítettünk?

Az első búzaszállítmány 2005 szeptember 15-én került kiosztásra itt. Nagyon jól fogadták. Mint „mánát az égből” ahogy mondták õk. Második lépésként idén nyáron tábort szerveztünk Liechtensteinben tizenhat hátrányos helyzetű családból származó gyermek részére. Még az útlevél elkészítésnél is jelen voltunk, mert sokuknak nem volt meg a pénzük legalább a közeli megyeszékhelyű városba utazni és az okmányt kiváltani.


Miért pont Liechtenstein?

Azért mert az MMSZ közös programot folytat a hercegség Vöröskereszt szervezetével, ahová minden hónapban fogadnak három hétre 16 gyermeket hátrányos helyzetű, közép-európai családból.
A búzaosztáson és a táboroztatáson kívül gyógyszert, gyógyászati eszközöket, élelmiszert, technikai felszerelést juttatunk ki alkalmanként a faluba.


Megint búza

Csíkfalu talán a legelhagyatottabb falu ebben a térségben. A rossz földjeik nem termelik meg a betevő falatot. Azok közül, akik ide ellátogattak, csupa jó dolgokról számoltak be, de a szegénység volt az első, amit megemlítettek. Ezzel mi tisztában voltunk, ezért nem tétlenkedtük és egy jól előkészített koncepcióval újra útnak indítottunk egy kamionnyi búzát. Összesen húsz tonna, élelmezési célra használható első osztályú búzáról van szó.

A Kartali székhelyű Gödöllői Tangazdaság Rt. segítségét ezúttal is köszönjük!

Láttuk, hogy a polgármester megértette, megszerette elképzelésünket és hozzáállásunkat ehhez a faluhoz, ezért a vámolással járó nehézségek elsimítását maximális mértékben segítette. A falu értesítését a helyi kapcsolattartónk – Cselesztin – kifogástalanul megszervezte. Az emberek befogták teheneiket a szekerekhez és fegyelmezetten megjelentek az osztás helyszínén. Az osztás differenciáltan történt, a rászorultsági foknak megfelelően. Százötven kilótól kétszázötvenig, változó mennyiségben kaptak, így valamivel több, mint száz család részesült az adományban.

Amikor az utolsó búzaszem kiosztásra került már este lett. Hideg őszi est. A szekerek nyikorogva a búza súlyától hazafele tartottak. Oda, ahol télen meleg kalács és mindenféle édesség készül belőle. Keresztet vetettünk és mi is elindultunk.

Visszajövünk!

Csángó Bogdán Tibor
Magyar Máltai Szeretetszolgálat - Csángó Koordinációs Iroda

Fel a tartalomhoz

Vers - Lakatos Demeter


Nem gyönyörködhetem benned Pest


Nem gyönörködhetem benned Pest
ott, mikar csendben leszáll az öst;
csillagak mogosban rogyagnak
és a testvér-szívek dobognak.

Nem fogom élvezny a Dunát,
a hullámaknak a nótáját
nem fogom hollgatny sohasem -
te maradsz, eltemetett örem.

Akartam benned ínekeljek
és minden pestit megöleljek -
a vágyam álomnak maradott
…és remínem is elszakadott.

Mert szabad világba nem élünk,
amerre hí a vágy, nem menünk,
mit akarsz, nem lehet csinálny -
hol poroncsolnak, ott kell állny.

Lakatos Demeter

Fel a tartalomhoz

[ Copyright © 2006 erdély ma - egy szebb holnapért.. Minden jog fenntartva. ]