Erdély címererdély ma logó
június 24. szombat | Iván napja |
m.erdely.ma
1 EURO: 4,5673 RON | 100 HUF: 1,4773 RON | több

Archívum
2007.01.25. | 07:46 Sára Sándor: Nehézsorsúak

2680

Nehézsorsúak címmel jelentek meg a veszprémi Új Horizont kiadásában Sára Sándor dokumentumfilm-sorozatának szövegei. A filmciklusnak - amely, mint címe is mutatja, a szovjet koncentrációs táborokban sínylődő magyar foglyoknak állít emléket az időben, megszólaltatva a túlélők egy részét (mintegy folytatva egyik előző vállalkozását, A magyar nők a Gulagont) - 2005. március 11-én volt az ősbemutatója a Terror Házában, majd 2005 nyarán a Duna Televízió is sugározta.

A könyvet nem lehet megrendülés nélkül olvasni, a filmek is hihetetlen szenvedéllyel koncentráltak a szenvedésekre, amelyek még a terror évszázadában (Für Lajos) is példátlanoknak tűntek. Sárát az izgatja, hogyan lehetett mindezt a nem egy emberre méretezett, folyamatos szenvedést a Gulag nem éppen paradicsomi viszonyai között egyáltalán túlélni-! Amikor jellemző részlet után kutattunk, azonnal Olofsson Károly Placid atya sokat próbált, bölcs arca tűnt fel előttünk. Ezért a könyvre is felhívva a figyelmet, a vele készülő részletből idézünk szívszorító részleteket. Talán, mert az atya és szenvedéstörténete egyúttal példázat is, a másokért élés meghökkentő és torokszorító példázata…

Bogdán László, Háromszék

Olofsson Károly Placid atya
(részlet)

Az ítélethirdetés után való napokban olyan kitüntetés ért, hogy a reggeli után - amit egy lavórban kaptunk, azt hiszem, hatan vagy nyolcan a cellában abból kanalaztuk ki - kivittek a folyosóra takarítani, a vécéket pucolni. Talán azért, mert reverendában voltam - és ez bizonyos kis pikantériát jelentett -, gondolom, mert az épület másik felében meg a Széchenyi Mária grófnő volt takarítónő. Annak a grófnősége, úgy látszik, az érdekessége. De ez nagyon-nagyon sokat jelentett, valami kis érintkezés a világgal. Emlékezem, akkor folyt a nürnbergi pör. Ha valahol egy kis újságdarabot láttam - az ember ugye borzalmas érdeklődéssel próbált valamit is fölszippantani -, vittem a híreket a cellába. Szóval, óriási valami volt, hogy ott takaríthattam. Eltartott úgy 11 óráig, fél 12-ig, majdnem délig. Mert hát a toalettek se voltak egészen ,,luxuskivitelűek”, úgyhogy volt elég munka. Amikor a folyosót ott takarítottam, ahol hat cella volt egymás mellett - akkor úgy tudtuk, hogy 32 halálraítélt várta ott az ítélet végrehajtását -, ott valamiképpen, hát én ezt így mondom, hogy a Szentlélek Úristen megérintett, mert valamire rájöttem. Az or, a szovjet katona géppisztollyal, az mindig kísért, hogy ha vödörrel mentem a csaphoz vízért, meg ahol voltam, o mindig ott volt, és fölügyelt. Borzalmasan unta magát. Hát nem csoda - ugye? Úgyhogy elkezdett fütyülni, elkezdett danolni, valamit köllött csinálni. És akkor esett le a tantusz: hogyha ennek lehet fütyülni, lehet danolni... A cellában a fülünk ,,kinyúlt” a folyosóra, minden zajt ismertünk már, most ez jön, most az jön, szóval, nagyon hallgatóztunk. A cellában nem szabadott beszélni, mert akkor ránk kiáltottak. Mondom, hadd hallják, hogy itt egy magyar tisztítja a kövezetet, magyar nótákat kezdtem el fütyülni. Aztán danolni... A következő vagy a még utána következő napon rájöttem arra, hogy a szöveget nem érti ez a jóember. Hát én akkor akármilyen szöveget énekelhetek a magyar nótához! És akkor elkezdtem énekelni, hogy egy katolikus pap takarítja itt a folyosót, a halálkamrák előtt, aki el akarja végezni a szentgyónását, az tekintsen önmagába, bánja meg a buneit, és én megadom a föloldozást innen, a folyosóról. Buzgón énekeltem. Nem tudom, mennyiben ismerős még manapság ez a magyar nóta: Nincs cserepes tanyám... Annak a dallamára olyan ragyogóan lehetett - mert akkor még a föloldozás szavait latinul mondtuk: ,,egő te absolvo, apecatis tuis” - énekelni. Fújtam rendületlenül: az egyik nap, a másik nap, a harmadik nap... És akkor kezdett egy kicsikét érlelődni bennem, hogy ebben a majdnem nulla életben, egy vegetációs létben is tudok valamiképp ember lenni. Pláne papi vonalamon tudok valamit cselekedni.

Pár hétre Sopronkohidára vittek bennünket. A szabályok értelmében ilyen áttelepülésnél vagy áthelyezésnél mindig azzal kellett kezdeni, hogy a ruhákat elvették, és a fürdőbe mentünk. Ott találkoztam egy gyöngyösi fiatalemberrel - ott pucéran a fürdőben -, aki bent volt az egyik halálkamrában. Mindegyik másképp reagált a halálos ítéletre, voltak olyanok, akik teljesen magukba roskadtak, egy szót nem lehetett hozzájuk szólni, idegileg teljesen tönkrementek. Elkezdtünk beszélni, hogy csodálatos az Isten, ideküldött egy papot, aki takarítja a folyosót, hogy nekünk lelkileg valamiképpen harmóniát teremtsen. Azt mondja, te nem tudod elképzelni, hogy mit jelentett az ott nekünk. Hát biztos, hogy nem tudom elképzelni, de akkor kezdett bennem derengeni az, hogy hopp, nekem hallatlan nagy hivatásom van. Itt nem az a 2-es, 8-as, 11-es pont... hát hiszen sakkfigurák az emberek a Jóisten kezében. Nekem ide köllött jönnöm, hogy tartsam a lelket azokban, akikben össze akarják törni a lelket, és tönkre akarják tenni. Nekem itt az a föladatom, hogy ne emberroncsok menjenek haza, hanem emberek, akik bírnak szenvedni, akik bírnak küzdeni. És igenis emberek akarnak maradni a legembertelenebb körülmény között. Na ez persze nem ment egyszerre. Apránként alakult ki. Nem dicsekvés, ez Istennek egy egészen különös ajándéka volt, s éppen ezért nekem milliószorta könnyebb volt a tíz esztendőm, mint bárki másnak, mert éreztem, hogy nekem nem lehet összeroppanni. Hogyha én összeroppanok, akkor az a szándék, az a hivatás, az a küldetésem, az roppan össze, és ezt nem lehet megengedni.

Állítólag 42 kiló voltam, ami férfisúlynak azért nem túlságosan nagy. Két ágyon feküdtünk hárman, egy pokróccal letakarva. Olyan volt a lábam, mint az elefánté, vízibetegség vagy micsoda. Nagyon sokan voltak benne. Aztán fél órán belül meghalt az egyik, meghalt a másik, azt otthagyták. Annyi erom nem volt, hogy kijöjjek közülük, ilyen ,,apróságok” előfordultak. Nem tudtam a normát teljesíteni, és nem kaptam vacsorát. Ugye, 42 kilóval nem mindig sikerült. De az, hogy nekem volt föladatom ott, a fogolytársaim között, hihetetlen nagy erőt jelentett. Szabadjon egy-két apróságra utalnom! Például egy pillanatra sem szabadott tétlenül lenni, mert akkor az ember elkezd fantáziálni: mi van odahaza? ár nem találkozom a családommal, s a többi. Azt csináltuk, hogy mindenki elmesélte a saját szakmáját. Még ha füllentett hozzá, az se érdekes. Megtanultam például a méhészetet, s hogy az Alföldről hogyan lehetett annak idején 7 kiló 20 dekás pulykát szállítani Londonba karácsonykor. Rengeteget beszéltünk, már amikor volt lehetőségünk, amikor nem dolgoztunk. De nem szabadott üresjáratot engedni.

Ha valamelyik fogolytársunk elmagányosodott, magába roskadt, vagy elkezdett fagyoskodni, akkor már szóltunk egymásnak: Te, a Jóskával kell valamit csinálni, mert három hónap múlva temetjük. Ez így nem megy. Így egymásra vigyáztunk. Vagy például reggel, amikor kimentünk a munkába - amikor a ruhagyárban voltam, akkor dívott ez túlságosan -, megállapodtunk abban, hogy összegyűjtjük azokat az apró kis mozzanatokat, amik örömöt jelentettek, este beszámolunk, és az lesz a Jani, aki minél többet tud fölsorolni. Borzasztó fontos, mert a baj, az jön, azt nem kell keresni, de az örömöt, azt keresni kell. Azt meg kell találni, föl kell fogni, értékelni kell. A bajt, a nehézséget, a fájdalmat nem szabad dramatizálni! Mert akkor nem tudom elviselni. Lehetőség szerint bagatellizálni kell. Akkor a saját erőim is jobban bírják.

Az utolsó nyolc évben, egy-két napot leszámítva, minden éjszaka tudtam misézni. És soha nem vettek észre! Pedig nem volt olyan egyszerű. Emeletes priccseink voltak, én mindig fölül helyezkedtem el, ott, ahol egy kis világosság van, de lehetőleg messzi a kaputól. És akkor ott hason fekve, pucéran, a poloskákat elzavarva... teljesen kívülről - voltak ott papok többen is, lengyel, meg még szovjet állampolgár litván papok is, egy litván püspök is, meg a Szlibi bíboros is ott volt, akkor még nem volt bíboros, csak lembergi érsek - mondtam a szentmisét. Hallatlan nagy dolog volt, hogy reggel tudtam a fogolytársaimat áldoztatni. Mert egy vallásos embernek az irtózatos nagy erőt adott, hogy a szentáldozásban az Úrjézussal töltekezik, és ebben a szituációban is megtalálja őt az Isten kegyelme.
A szentmiséhez ugye kenyér kell. Akár kovásztalan, akár kovászos kenyér, mindegy. Kenyér és bor vagy szőlőlé. A mi kenyerünk, az nem volt jó. A litvánoknak meg a lengyeleknek van egy karácsonyi népszokásuk, a karácsonyfa alatt egy ostyalapot, amit kicsit sárgára, rózsaszínre, kékre, zöldre színeznek, a családfő odanyújt a családtagoknak - ezt úgy hívják, hogy ,,oplatká” -, mindenki letör róla egy darabkát, és azt magához veszi, ez a szeretetegységnek a jele. Mikor csomagot kaptak - a szovjet állampolgárok azért kaphattak csomagot, mindig volt ilyen. Egy napi adag kenyeremért vettem egy-két ilyen lapot, és ez nekem sokáig elég volt a szentmiséhöz. De hogy még komikusabbat mondjak: egyszer nem volt lengyel vagy litván körülöttem. Az egyik brigádban volt egy eléggé termetes moszkvai férfiú, aki a jom kippur ünnepe előtt nem volt hajlandó elfogadni a kenyeret, mert ortodox zsidó volt, és Moszkvából kapott maceszt, ilyen kovász nélküli, laskaszerű szárított kenyeret. Mondtam neki, hogy ha egy kis lehetősége van - mert ok írhattak is haza -, írja meg, hogy küldjenek nekem is maceszt. És egyszer csak Moszkvából, az Ortodox Izraelita Hitközségtől kapok két kiló maceszt. Úgyhogy ez a furcsa mondás így hangzik: egy magyarországi bencés tanár a Szovjetunió fogolytáborában a Moszkvai Orto­dox Izraelita Hitközség maceszával misézik titokban!

Mindjárt a legelején került a fogolytáborba egy olasz jezsuita - Páter Leoni -, aki a Vatikáni Kollégium Ruszikumot végezte. Ragyogóan beszélt oroszul, és az odessza­i hajós olasz kolóniának a lelkésze volt, de valami ross­z fát tehetett a tűzre, úgyhogy o is tíz esztendőt kapott. Én úgy tanultam, hogy a szentmiséhöz még mustot sem lehet használni, hanem kiérlelt bornak kell lennie. Viszont o mondta, hogy XII. Pius pápa 1942-ben adott egy rendeletet - amiről én nem tudtam -, hogy fogság körülményei között elegendő a szentmise érvényes anyagának a szőlőlé, tehát nem kell kiérlelt bornak lennie. Meg volt oldva minden, mert a Kaukázusból származó fogolytársaink csomagban mindig kaptak két-három fürt szőlőt. Megint csak a napi kenyeremet - ugye, az volt nálunk az egyetlen lehetőség - odaadtam neki, kaptam érte egy fürt szőlőt, és egy-egy szemecske elég volt. Éjszaka kinyomta, volt két-három csepp szőlőlé, és azzal érvényesen tudtam bemutatni a szentmisét.

Sára Sándor


Csiripelés Twitterre

Archív cikkekhez nem írható hozzászólás!


Korábban írtuk:
Médiapartnerek
Hírlevél
Válasszon a listából:
Autonómia Ajánló
Dokumentum Életmód
Gazdaság Hátrányban
Hitvilág Jótékonyság
Kisrégió Kultúra
Környezetünk Közéletünk
Magyarország Mese
Mozaik Múltidéző
Néphagyomány Oktatás
Pályázat Publicisztika
Sport Társmagyarság
Tud-tech Turizmus
Unió Világ
Zenesarock

Az ön megszólítása:

E-mail:



Tükrözze híreinket
Legolvasottabb
Legfrissebb
Képtár

Képeket nézegethet
és tölthet fel ITT
A legsikeresebbek
Vélemény
Napló

[ Erdély Ma - egy szebb holnapért. Minden jog fenntartva. Impresszum ]
[ Az aktuális észrevételeiket, alkalmi tartalom-anyagokat ide kérjük.]
[ Az Erdély Ma tárhelyét és naptárait a Next-IT biztosítja. ]
[ Székely Termékek Webáruháza | Háromszéki falvak | Játékshop webáruház és játékbolt ]
Hirdetés

  bricsesz     sógor csaba     tan     székelykál     rmdsz     colectiv     szász jenő     videó     szekelykal     régió fejlesztés     bán zsófia     aut     bodza     katolikus líceum     recept ma     klaus iohannis     autópály     klaus iohannis államfő a válsághelyzet miel     pont ma     háromkút iskola adomany  
Kulcsszófelhő